Mackenzie Callaghan

Minden kockázatos. Ha nem csinálsz semmit, az is kockázatos. Te döntesz.

Kenzie, Callaghan


24


Aranyvérű


Dumbledore


Bejegyzett animágus, homoki macska


Főnix rendje


Elizabeth Olsen


Saját

Hét éve nem voltam otthon, ez valószínűleg sokat elmond a családomról és a velük való viszonyomról. Nem voltunk sohasem egy hullámhosszon és ez 17 éves koromra odáig fajult, hogy fogtam magam és leléptem. Nem vagyok rá büszke, mert többek között a saját önfejűségem, önzésem és makacsságom is közrejátszott az elszakadásban, viszont mostanra már eljutottam arra a pontra, hogy egyszerűen nincs képem hazamenni. Túlzottan sokat bántottuk egymást ahhoz, hogy egy egyszerű bocsánatkéréssel helyre lehessen ezt hozni. Ráadásul sohasem voltam az az elnézést kérő fajta, még akkor is kiálltam az igazam mellett, ha az egyébként egy az egyben baromság volt. Félre ne érts, nem olyan dolog miatt került sor a szakadásra, hogy az egyikünk Halálfaló, a másikunk nem az, vagy a vérminőség kérdése. Nem, én mindig is lázadó voltam és ez akkorra csúcsosodott ki. Ennyi a nagy dráma. Ezért csak annyit árulok el róluk, amennyit feltétlen szükséges. Kis aranyvérű család a mienk, konfliktuskerülők, ha lehet, meglapulnak, megvannak mindenki mellett. Nincs ellenségeskedés, a tipikus élni és élni hagyni mentalitás működik bennük. Egyébként írek vagyunk, tehát nem nagy művészet elkerülni őket, mert a család elvan a saját kis dolgaival, meg a bájital boltjával. Mondhatjuk, hogy ez egy civil szakma, semmi sötét ügylet. A kenyértörés csak azért következett be, mert ők elvárták volna, hogy én is ezen a pályán maradjak, nekem viszont más elképzeléseim voltak.

Nem vagyok egy könnyed személyiség és ezt azért élvezem is, valamilyen szinten. Kifejezetten elviselhetetlen tudok lenni néha, nem vagyok a társaság közepe, inkább mindenkit elviselek. Persze ez sem igaz, mert én is vágyom a társaságra, olyanokéra, mint én, akik szilárd pontok ebben a világban. Nem kertelek sohasem, inkább kimondom az első dolgot, ami eszembe jut, csak ne kelljen kegyes hazugsággal élnem, azt nem bírom. Mondhatnám, hogy én képtelen vagyok hazudni, de ez nem lenne igaz, olyan folyékonyan tudok, mint ahogy más beszél, viszont nem szeretem. Nem illik hozzám az ilyen jellegű viselkedés, mondhatni ártana a megítélésemnek, amit a hosszú évek alatt építettem fel fáradtságos munkával. Alkalmazkodni sem igazán tudok, inkább megvagyok csendes magányomban, csak ne kelljen valami okból jópofiznom. Nem kerülöm a konfliktusokat, beleállok a legnagyobb pofonokba is, ha kell, de elfutni? Kérlek, az nem az én stílusom. A szóbeli pálcapárbajtól a valódiig, még sohasem futamodtam meg semmi elől, ami nagy szó, ha azt nézzük, melyik ház „nevelt” engem hét teljes éven át. Igen, vannak rosszabbak a hugrabugos nyápicoknál.
Kitartok az igazam mellett, minden esetben, még akkor is, ha abszolút nincs, vagy esetleg totális baromságot állítok. Ha egyszer valamit valaki állított, akkor ne csináljon már segget a tulajdon szájából azzal, hogy később egy „Hopp, mégsem!” felkiáltással visszavonja. Legyünk már ennyire igényesek magunk felé!
Súlyos adrenalin függő vagyok. Ezt úgy kell értelmezni, hogy akkor vagyok igazán elememben, ha éppen ki akarnak nyírni. Ugye, milyen menő klinikai esetnek lenni? Élvezem, mikor az érzékszerveim kiélesednek, szinte érzem a halál bűzös, rothadó lélegzetét a bőrömön, majd egy nyaktörő, ám annál zseniálisabb manőverrel kimenekülök a szorult helyzetből. Az a győzelmi mámor, ami ilyenkor hatalmába kerít, jobb, mint bármilyen pia. Nem mondom, hogy a szexnél is jobb, de maradjunk annyiban, ez is jó. Szó szerint keresem a bajt, kerestem régen is és a baj persze rendszerint rám is talál. És nekem ez így jó. Persze sokak szerint pont emiatt nem leszek hosszú életű.
Kis lábjegyzet, amolyan megjegyzésecske az aurori adatlapomról: Túlzott pozitív önképe van. Hmm…

 
- Callaghan! – gyanúsan ismerős lehet ez a jelenet azoknak a diákoknak, akik velem együtt jártak átváltoztatásra, vagy esetleg hallották már a híremet, milyen mélyen (a lehető legpihentetőbben) tudok aludni legendás lényeken. Egy dolgot biztosan tudok, ebben az évben végleg elbúcsúzok ettől a nyomorult tárgytól, amit egyrészt sajnálok, mert a napi alvás adagom drasztikusan le fog csökkenni, másrészt… örömünnep. Mind a tanárnak, mind nekem, mert még egy „Öt pont a Mardekártól!” felkiáltás és én valakit körberöhögök. Mintha engem ez személy szerint annyira érdekelne, sohasem voltam híve ezeknek a házak közötti számháborúnak. Hogy is fejezhetném ki magam? F…méregetés. Ha valahogy szebben, esetleg nőiesebben akarnám kifejezni maga (amit nem akarok, de ez valamiféle idióta társadalmi elvárás, mondván egy nő ne beszéljen konkrétan úgy, mint a sárkánypecérek a ketrecek mellett), akkor mondanám, farokméregetés. Méghozzá igen komolytalan. Most komolyan, minek? Számít ez bárkinek is? Többek leszünk tőle? Vagy mindenki agyrázkódásban szenved? Mondom én, hogy túlzottan fel van sztárolva a kviddics, sokan vannak, akik ezt művelik, mert az emberek egy része körülbelül azon a szinten mozog. Agyban. Még csak nem is szórakoztató… De tudod mit? Akkor sem kelek fel, ha piros muglik potyognak az égből! Pedig basszus, azt megnézném! – Callaghan! Öt pont a Mardekártól! – csak nyugodtan, írd hozzá a többi körülbelül 4-500 hasonlóan összeszedett pontomhoz, nem fogok rosszabbul aludni miatta. Maximum ismételten végighallgathatom a jó öreg házvezetőm szokásos szövegét, hogy „Callaghan, mi lesz így magából? Pedig sokra is vihetné…”. Mintha az életrajzomban az számít majd, mennyit kaszált rajtam a drága Mardekár ház. Pont erre van szüksége egy jövőbeni aurornak, nem is sok alvásra.
***
Szutykos muglik… mindig ez fordul meg a fejemben, ha kiteszem a lábam London javarészt mágiahasználó mentes részére, de ha innik akarok egy jó kávét, akkor vagy szomjan döglök, vagy lenyelem a békát és kilépek a komfortzónámból. Nem, nem ártottak nekem, egyszerűen csak zsigerből nem szeretem őket, ráadásul bennem van még az is, hogy mindössze 11 évesen, tökéletesen formálható tudattal az a szutykos felmosó rongy a Mardekárba tett. Hát meg a jó édes anyukáját… A háztársaim nagy része vagy csak szimplán képmutató, vagy már olyan művészi méreteket öltően nagy suttyó, hogy azt szavakkal nehéz leírni. Megjegyzem, külön hányok a Halálfaló ivadékoktól, akik szentül meg vannak róla győződve, hogy ők szarták a spanyolviaszt, közben meg egy fűszálat képtelenek egy másikon keresztbe rakni, mert annyira inkompetensek. Számomra a varázslók egyenlők, csak a muglikkal van bajom. Sebaj, a Rend arra van, hogy ezt a marhaságot kinevelje belőlem. Esetleg megpróbálja, mert nem egy egyszerű dolog engem változásra bírni, bár bizonyos dolgokban már így is sikeresebbek, mint régi „barátaim” és „háztársaim”. Nagy szó, mert már képes vagyok úgy csapatban dolgozni, hogy nem kapunk a társakkal idegrángást a másiktól. Én meg végre olyanok között vagyok, akik nem hazudoznak a szemembe. Ettől függetlenül felmerül a kérdés, hogy én mit is keresek a Rendben, holott nem igazán csípem a muglikat? Alapból az aurori pályára terelt a sors (meg én önmagamat), ebben láttam azt a fajta kihívást, amit mindig kerestem. A Rend meg csak úgy jött. Úgy voltak vele, gondolom én, hogy tehetséges vagyok, fiatal vagyok, kellenek az ilyen emberek, akik készek a bőrüket is kockára tenni, csak azért, mert valakinek el kell takarítania a szemetet. Márpedig nekem ez a hobbim. Mindezektől függetlenül igencsak mellbe vágott, amikor az első egynéhány küldetés egyikén a tulajdon legjobb barátnőm próbált megölni. Az kemény volt. Persze, tudtam róla, hogy milyen beállítottságú, de hagytam magam abba a tudatba ringatni, ami majdnem a vesztemet okozta. Ő nem állhatott Halálfalónak. Pedig megtette, lecsúszott a csuklyája, miután kimondta a halálos átkot. Megdöbbentem? Hát hogyne! Akármennyire fának tűnök, nem vagyok az, vannak érzéseim és így még soha, senkiben nem csalódtam. Idáig. Most az Azkabanban van, én juttattam oda és felmerül a kérdés, van-e emiatt bűntudatom? Nincs. Megszabadítottam a világot egy olyan embertől, aki csak fertő volt, semmi más.
***
Szenvedek… Nagyon. Leírhatatlan kínjaim vannak és miért? Mert meg akarok írni egy olyan levelet, amit már réges-rég meg kellett volna, de sohasem sikerült. És miért? Mert szenvedek… nagyon. Néha a mit kellene tennem és a valójában mit csinálok teljesen más, össze nem egyeztethető és mindjárt felgyújtom ezt a pergament, meg vele együtt a baglyomat, amit nem akarok. Sajnálnám a baglyot. Mi a kínjaim forrása? Egy olyan levél, amelyben bocsánatot kérek a szüleimtől és egy szem nővéremtől, amiért immáron hetedik éve nem hallottak rólam. Szép dolog, ugye? Igazán büszke lehetek magamra, amiért annyi gerinc nem volt bennem, hogy legalább néha két sort odavessek nekik. Ők meg már 20 éves korom óta nem is keresnek. Nem is tudják, hogy auror lettem (illetve ezt valószínűleg de, mert egyszer teljesen véletlenül benne voltam a Reggeli Prófétának nevezett szennyben, ezt pedig soha a büdös életben nem mosom le magamról!), a Rendről meg nem is beszélhetek, hál égnek. Viszont jó volna rendezni a viszonyokat és nem fújni egymásra, már ha ez még lehetséges. Megmondom őszintén, nem merek hazamenni, tartok a reakcióktól. Ráadásul halálvágyam sincs, márpedig a nővérem nagy valószínűség szerint kinyírna abban a szent pillanatban, amint átlépem a boltunk küszöbét. Ezért gondoltam a levélírást, mert itt mi a legrosszabb? Nem válaszolnak, vagy olyan főzetet dugnak a borítékba, ami jól az arcomba robban. Nem haladok egyről a kettőre, talán nem is akarok. Talán hagynom kellene ezt az egészet úgy, ahogy van.