Elszoktam tőle. A hideg, télben tomboló országtól, a távolban elrejtett kisváros csendjétől, és a családomnak nevezett emberek hányingert keltő tekintetétől. Anglia volt az egyetlen, ami egyszer megmentett tőlük, most mégis olyan távolinak tűnik, mintha soha sem léptem volna át a határvonalát, és nem is éltem volna ott évekig, szinte már nyugalomban. Hiába is tagadnám, ahogy az apámnak is próbáltam, félek, sőt, valójában egész testemben reszketve lépem át minden egyes alkalommal a szobám küszöbét, és csak akkor nyugszom meg valamennyire, amikor kettőre zárom magam mögött az ajtómat, és a pálcámmal védőbűbájt nem varázsolok rá. De akkor sem eléggé.
Soha sem felejtettem el rettegni tőlük, inkább csak elfojtottam az érzést az évek alatt, mert egyáltalán nem volt rá szükségem. Pedig, ha sejtettem volna.. Mintha nem is a családom tagjai lennének, csak vérszomjas, és bosszúra vágyó vérebek, akiket még véletlen sem lenne szabad közel engednem magamhoz. Nem, mintha akarnám.
Az már csak az én gyengeségem viszont, hogy a gyomrom akaratlanul is minden egyes reggel görcsbe rándul, én pedig minden alkalommal saját magamtól, és tőlük egyaránt undorodva az egyetlen mentsváramként szolgáló, a szobámhoz tartozó mosdóba zárkózok. És egyetlenegyszer sem felejtem el elfordítani a nagy, és antik kulcsot a zárban. Csak most.

Öklendezve hajolok a csésze fölé, egyik kezemmel a peremét szorítva, a másikkal a hajamat fogva, nehogy akár egyetlen egy szál is az arcomba hulljon, és akadályozzon lassan megszokottá váló, reggeli tevékenységem elvégzésében. Hosszúnak tűnő percekig görnyedek a hideg, csempés kövön, és megmaradt energiámat használva a fogason lógó töröközőért indulok, egyik bútordarabból a másikra kapaszkodva, a szédüléstől egyensúlyozva. Megnyitom a hideg vizes csapot, és két tenyerem közé gyűjtve a vizet az arcomba locsolom azt, reménykedve a felfrissülés erejében. A magamhoz vett puha, mégis érdes törölközővel párszor végigsimítok az arcomon, majd lehunyt szemeimet lassan felnyitva az előttem tornyosuló tükörbe tekintek.
Nonna arca néz rám vissza, én pedig először megijedek, majd másodpercek alatt válik haragossá a tekintetem. - Tűnj el innen, és a szobámból is. Semmi jogod nincs itt lenni, és igazából semmi jogod nincs semmihez sem ebben az undorító családban. - marón köpöm ki ajkaim közül a szavakat, farkasszemet nézve az unokatestvéremmel.

Szinte már szánalmas, ahogy titkolózni próbálnak előttem, pont előttem, mintha a hülye ármánykodásaik és sutyorgásaik nem olyan végeredményhez vinnének, amik kimerítik az abszolút magától értetődő fogalmát. Komolyan mondom. Kilenc éves koromban lepődtem meg utoljára.
A helyzet az, a legelemibb és legvégsőbb igazság, hogy ez a család sok dologban téved. Mindenki, kivétel nélkül – igen, még én is.
Például, tévedtem Silje-vel kapcsolatban. Felnőtt, józan, gondolkodó lényként ezt belátom, elismerem és vállalom a következményeit.
Elárulta a családot. Hazudott. Vérlázítóan ellenszegült minden szent hagyománynak és a mindennél előbbvaló családi akaratnak, aminél nagyobb bűn nem létezik. Mert elvehetsz akárhány életet, megnyomorgathatsz másokat, lophatsz, erőszakolhatsz, mindegy, tényleg mindegy, de az őseid, a felmenőid nevét meggyalázni, a családi címerre köpni, az ősökre – már bocsánat – szarni nem egy olyan dolog, ami valaha is bocsánatot érdemel. Szóval nem, ezt nem is bocsátom meg. Soha nem bocsátom meg.
Azzal együtt azt is be kell látni, hogy Silje semmi mást nem akart, csak egy másik életet. Baba Jaga, ki nincs így ezzel? És nem, nem azt mondom, hogy az egészet bolondos, kislányos hóbortként kell kezelni, mert ez, ez már túlmegy azon. Hány évesnek kell lennie, hogy eldöntse, mi a jó és mi a rossz? Egy érhető cél eléréséért érthetetlen eszközökhöz nyúlt. Ennyi az egész. És mondom, tévedtem, nem az én tisztem, hogy ezért büntetést mérjek rá, ízekre szedik mások helyettem is.
Ami engem érdekel Silje-ben, az egészen más dolog. Itt térünk vissza ahhoz, hogy ez a család milyen felelőtlenül biztos magában – biztos abban, hogy túljárhat mások eszén, biztos abban, hogy tévedhetetlen… A fenét.
Az első hiba, hogy hajlamosak a manókat manókként kezelni, nem pedig úgy, mint bárhol gyanú és gond nélkül megjelenő kis kémeket. Igazán egyszerű lények, könnyű őket meggyőzni arról, hogy időről időre tűnjenek fel itt, figyeljék meg azt, és közben takarítsanak amott, hogy gyanús se legyen, és persze mindenről alaposan számoljanak be nekem is, mint az egyetlen lénynek, akinek bármit is számít szánalmas kis életük. Könnyű őket az egójuknál fogva megragadni. Szóval amíg Silje azt hitte, a délutáni teáját szolgálják fel neki (úgyis biztos annyira hozzászokott már ehhez az angoljainál, hahaha), addig valójában hosszú-hosszú napokon (heteken?) át nyomon követtem az állapotát.
Ezek után voltaképpen törvényszerű volt, hogy egyszer valamelyik manó arról jelentsen nekem, hogy nyitva hagyta a szobája ajtaját. Így aztán mindenféle teketóriázás nélkül beengedtem magam, hogy rövid körbenézés után… nos, nem egészen váratlan látvány táruljon a szemem elé.
- Kedvesem, neked miért lenne bármihez több jogod, mint nekem? – szeretett teljesen rámosolyogtam. – Rettenetesen festesz.

Erősebben markolva a mosdókagyló szélét, haragom rögvest gúnyba fordul át, amikor meghallom a szavait. - Csak gondolj bele, Nonna. Ha te tetted volna azt, amit én, még mindig része lennél ennek a családnak? Egyáltalán élnél még? Kétlem. Azt sem tudom, hogy én miért vagyok még életben, egyszerűen nem értem. - sóhajtom lemondóan, egy pillanatra sem szakítva meg a tükrön keresztül kialakult szemkontaktust közöttünk. - Mindenesetre, köszönöm a bókot, rendkívül kedves tőled, hogy felhívod a figyelmemet erre az alapvető tényre. Mintha nem látnám, és nem érezném magam egy rakás szemétnek. Azt hiszem a régi szép idők emlékére, külön a családunkat tisztelem meg vele. - mosolygok édes gúnnyal, majd a fülem mögé simítva egy engedetlen hajtincsemet, felé fordulok.
Percekig csak csendben nézem, szinte figyelem minden egyes rezdülését és mozdulatát, mert nem bízom benne sem, ahogy senki másban sem a családtagjaink közül. Ráadásul, amennyire odáig van ezért az egész Bronshtein-mizériáért, ha megtudná, hogy megöltem a nagyanyánkat, valószínűleg már semmi sem tartaná vissza attól, hogy a saját kezeivel fojtson meg. Talán nem is tiltakoznék annyira ellene, nekem is sokkal könnyebb lenne meghalni, minthogy az apám és Romochka mellett éljem le a hátralévő életemet. Az egyedüli mentsvárat ebben a jégbarlangban a bátyám jelenti, bár, mintha mostanában ő is kellőképpen furcsán viselkedne. Mindegy, még így is ő a legnormálisabb ebben az őrült családban.
Végül nehezen, de sóhajtva megszólalok. - Rendben Nonna, mit szeretnél? Álldogálhatunk még itt egy darabig, de se kedvem, se energiám arra várni, hogy végre előállj a farbával. Mint, ahogy már te is kedvesen céloztál rá az előbb, nem kimondottan érzem magam jól, szóval örülnék, ha nem kellene még órákig elviselnem a társaságodat. És ne érts félre, nem ellened van kifogásom, mert jelen pillanatban, a bátyámon kívül, mégiscsak téged látlak itt szívesebben, mint az apámat, vagy a leendő férjemet.. - forgatom nagy átéléssel a szemeimet az utolsó két szó hallatán.

Ebben a házban mindig, mindig csak dolgokba belegondolni van idő. Hogy egyébként mi történik valójában, az mindegy, édes mindegy, de minden szcenárióra legyen hét, akár nyolc alternatívád is, elemezz ki minden pillanatot és forduló pontot, hogy aztán a létező legjobb választ fel tudd dobni egy ilyen kérdésre. Mi történt volna, ha én csinálom ezt? Mi? Mi? Hát persze, hogy meghalok. De ugyan már, ha azok az elvek, amikért útra keltem, tényleg fontosak, miből állna egy picit meg is halni értük? Hm? Sőt, a sorrend, a valódi sorrend úgy nézne ki, hogy a halál van előbb, aztán a szökés.
És... azt hiszem, egy picit már meg is haltam. Ez lehet a kulcs, különben mi a fene tartana még mindig itt?
És ez halál tényleg, tényleg, persze, hogy halál, semmi esetre sem beletörődés, és nem, eszem ágában sincs arra kényszeríteni Silje-t, hogy hajtson fejet ezeknek, mert tudod, már rég nem áll szándékomban SEMMIRE SEM rávenni ezt a lányt. Annyi haszna lenne, mint kavicsokat kártyatrükkre tanítani. Silje makacs. Silje hajthatatlan. Csak sajnos annyira nem okos, hogy mindezt a helyén kezelje. Nekem pedig, őszintén megvallva, kezd kissé elegem lenni a szurkálódó megjegyzéseiből, és ebből az egész femme fatale harsányságból. Persze, szívem, senki nem ért meg téged. Persze, szívem, nagyon sok dolgot akarsz most épp. Csak ne hidd már, hogy te vagy az első, mert... az istenekre, sejtelmed sincsen, mennyire unalmas ezt hallgatni minden áldott alkalommal, mikor a változatosság kedvéért kinyitod a szád.
- Tudom, hogy sértegetni akarsz, de... - sóhajtottam egy aprót - egyszerűen nem fogsz tudni ezzel felhúzni. És neked se kéne dühösnek lenni. Nem tesz jót neked. - Röviden rámosolyogtam, aztán tüzetesen végigmértem. Talán már hízott is egy kicsit. Vagy ez csak a brit konyha?
- Édesem, hízelegned sem kell. Elmondom anélkül is. Illetve megkérdezem, merthogy kérdezni akartam valamit. Szóval... - elhallgattam, kiélveztem a csendet, és azt az akármit, amit a csend közben csinált. - Hányadik hétnél jársz?
.

Fogalmam sincs miért váltam ennyire idegessé a látványától. Mióta megint velük kell, hogy éljek, már volt elég időm rá, hogy ismételten megszokjam kifejezéstelen arcát, és sötét, mélyen ülő íriszeit. Viszont az utóbbi napokban kifejezetten érzékenyen érint a társasága, nem, mintha a családtagjaim közül bárki mást szívesebben elviselnék a hálóm, és egyáltalán a magam közelében. Hogy mindezt a közelgő, alig pár fokos felmelegedésnek, vagy az Angliához mérten, szokatlanul hideg időjárásnak köszönhetem-e, arról őszintén fogalmam sincs. De abban viszont annál jobban biztos vagyok, hogy megint sikerült bal lábbal felkelnem reggel ahhoz, hogy mugli módszerekkel bár, de szívesen letörölném Nonna arcáról azt a megülő, kaján kis mosolyt. Ha nem érezném magam ilyen borzalmasan..
A kérdését nem is méltatom válaszra, felesleges lenne gyerekes játékba bonyolódnunk egymással, helyette egy korántsem kedves fintort vágva, a szemeimet forgatva fordulok felé, hátammal a hideg mosdókagylónak támaszkodva. - Ha csak fele annyira néznék ki rosszul, mint, amennyire érzem is magam, akkor már boldog lennék.
Igazából nem hazudok. Hetek óta rémes tünetek gyötörnek, hányinger, hányás, egy kis gyomorégéssel kísérve, arról nem is beszélve, hogy egyszer odáig vagyok, majd egyik pillanatról a másikra már undorodom a manó által a hálómban felszolgált ételektől. A hangulatingadozásom pedig csak hab a tortán. Szerencsémre, még korántsem a Romochka által unos-untalan emlegetett esküvőin.
- Hidd el, ez már minden bizonnyal a végső kétségbeesés, csak is azért kérem. De, ha tudsz valami hatásos ellenszert a betegség ellen, ami letaszított a lábaimról, hálás leszek érte. Még talán meg is köszönöm majd egyszer, ki tudja. - megszokott mozdulattal a gyomrom aljához kapok a kézfejemmel. - Na jó, megteszek érte neked valamit, megígérem. De, ha még egyszer ilyen állapotban kell leülnöm a családi asztalnál a vacsorához, annak hidd csak el, nem lesz már jó vége.
Nem, mintha bármikor is az lett volna. Az, hogy megint egy nagy, és korántsem boldog család lettünk, feljogosítja az apámat, de leginkább a nagybátyámat arra, hogy minden egyes este, kötelező jelleggel együtt költsük el a vacsorát, amihez őszintén, nemcsak, hogy nekem, de talán senki másnak sem fűlik a foga. Sergei-nek legalábbis biztosan nem. Hogy Nonna mit érez.. az őszintén nem igazán érdekelt, soha sem. Attól, hogy az unokanővérem, és a sógornőm egy személyben, nem mondhatni, hogy igazán szeretetteljes viszont ápoltunk volna az évek folyamán, ami mostanában sem változott sokat. De legalább többé-kevésbé képesek vagyunk elviselni bármilyen gond nélkül egymást. Persze, ha valamilyen oknál fogva megtudná, hogy én gyilkoltam meg a nagyanyánkat, minden bizonnyal cserébe ő is megölne. Talán jobb is lenne nekem, mint így, Antonin nélkül élni..