Dublin. De régen is jártam itt! Anya ír származása miatt nem egyszer látogattuk meg itt a rokonokat, de annak évek óta már. A kapcsolat megszakadt, nem láttam többé nagynénémet és családját. Hamarabb érkeztem most ide, csak azért, hogy legalább a házukat megnézhessem még a feladat előtt, de helyén már diákszálló állt. Fogalmam sem volt, hogy szimplán elköltöztek, vagy áldozatul estek valami sötétebb erőnek. Nem akartam több időt szánni erre, más okból kerültem az ír fővárosba.

Hármunkat küldtek ide. Sikerült beférkőznünk, és információt szerezni, így tudtuk, hogy már egy ideje mozgolódnak a halálfalók. Az a füles érkezett, hogy ma történni fog valami, itt, Dublinban. Hogy mi, arról fogalmunk sem volt. Talán csak vaklárma volt, vagy megtévesztés, nem véletlen, hogy mindössze hárman jöttünk. Egy további, tíz fős csapat csak riasztásra vár, arra az esetre, ha bármi váratlan lenne. Hármunknak elégnek kellett lennie ahhoz, hogy feltartsuk őket, ameddig ideérnek.

Lassan sétáltam, kezdett alkonyodni. Mugli ruha volt rajtam, teljesen beleolvadtam az utcába. Még a betűrés ellenére is kikandikált a hajam a kabátomból, de most az sem nyújtott nagy feltűnést. Bár inkognitóban voltam, nem kémkedni jöttem, sem bármi hasonló, meg sem próbáltam megváltoztatni az arcomat. Izzadt kezemmel készenlétben szorítottam a zsebemben lévő pálcát.
Bőven időben voltam, és már csak egy utca választott el a kijelölt őrhelyemtől. Körülöttem fiatalok és öregek, szülők és kisgyerekek sétáltak - néhányuk a munkából igyekezett hazafelé, másokat épp az alkonyat csalogatott ki a házból, jelezvén, hogy lassan kezdődik az éjszakai élet.

Befordultam a sarkon, és megálltam. Sehol semmi, ami gyanúra adhatott volna okot. legszélső ház falának támasztottam a hátam, és rágyújtottam. Segített leplezni pattanásig feszülő idegeimet. Fogalmam sem volt, mire kéne számítanom. Minden annyira csendes, és nyugodt volt...
Talán túlságosan is.

Nem olyan egyszerű elérni a Rendben, hogy bevetésre mehess, azt meg pláne nehéz, hogy ne egyszeri alkalom legyen. Harmadik éve vagyok a Rend tagja, nem kevés energiámba telt, hogy kiharcoljam jelenlegi pozíciómat. És persze, a varázstudásra is rengeteg hangsúly van fektetve, de... nem az a legfontosabb.
Be kell bizonyítanod, hogy nem miattad fogtok elbukni. Nem feded fel magadat idejekorán, nem kapsz pánikrohamot, megfelelően be tudsz olvadni, kellőképpen uralod a varázserődet, nem cselekszel önzően, nem sodorsz másokat veszélybe...
17 voltam, mikor beléptem a Rendbe, már akkor elmúltam nagykorú, de mivel nemcsak újonc, de hatodéves tanuló is voltam, egy évbe tellett az alapbeiktatásom, másfél évbe az első bevetésem. Hetedévem utáni nyáron léphettem be először a főhadiszállásra, utána kezdhettem el rendszeresen bevetéseken részt venni.

Egyetlen mozdulat volt. Nem is figyeltem rájuk, hétköznapi íreknek tűntek, semmi talár, semmi maszk. Az arcukat sem láttam, de nem is hittem lényegesnek. Ha nem rántja vissza a fejét annyira hevesen, hagytam volna elmenni őket. Az idegeim azonnal megfeszültek, de tudtam, semmi testi jelet nem adhatok. A cigarettafüstbe burkolózva fordítottam el a fejemet, épp csak annyira minimálisan, hogy a szemem sarkából láthassam őket. Egy pillanatra megálltak, és a nő megint felém fordult. Feszélyezett testtartása idegességről árulkodott. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy nem hétköznapi muglikról volt szó.
Amint beléptek a házba, eltapostam a cigarettát, és sietősen a legközelebbi, vékony mellékutcához lépdeltem, átellenesen az előzővel. Minden perccel sötétebbé vált az égbolt, egyre kevesebben tartózkodtak idekint. Az óvintézkedés azonban kötelező volt, egy szibériai tigris alakú patrónus mégsem a legfeltűnésmentesebb.
Két gyanús alakot láttam belépni egy házba az őrhelyemnél, ennyit üzentem mindkettővel. Dublin különböző részei felé vették az irányt. Nem az én dolgom volt a főhadiszállás tájékoztatása addig, ameddig nem voltunk biztosak a veszélyben.

Visszasétáltam abba az utcába, ahol a két alak eltűnt. Messziről a ház egyszerű, mugliépületnek tűnt. Álcázva lehet talán?
Fekete kapucni fel a fejre, eltakarva égővörös hajamat. Tudtam, hogy nem kockáztathatok, nem mehetek be a házba. A fal mentén lépkedtem végig, és beültem az ablak alá - oda, ahol nem láthattak meg, de volt esélyem elcsípni néhány szót a bent zajló eseményekből.
Ahogy guggoltam, pálcás kezemet a combom mellé lógattam, így kerülve el a feltűnést. A szívem szinte szétütötte bordáimat a felgyülemlő izgalomtól. Tudtam, hogy minden perc számít, de azt is, hogy egyedül valószínűleg semmi esélyem nem lett volna, ha tényleg halálfalókkal volt dolgom.
Minden izmomat megfeszítettem, ugrásra készen kucorogtam az ablak tövében. Felkészültem arra, hogy szükség esetén egyedül törjek be.
Hirtelen kiszűrődő, tompa hangok ütötték meg a fülemet.

Az idegeim pattanásig feszültek. Erővel kellett ott tartanom magam, az ablak alatt. Nem cselekedhettem egyedül. Először csak fojtott szavakat hallottam. Talán valamiféle találkozóhely lehet? Egy ház, ahol terveket szőnek? Egy hely, ahol emberek sorsa dől el...? Ha igen, hányan lehetnek bent? Ketten, akiket láttam, vagy egy egész sakáltanya bújik meg itt, Dublin szívében?
Megpróbáltam közelebb húzódni az ajtóhoz, hátha sikerül kivennem valamit abból, ami odabent zajlik, ám sajnos ennyire nem volt bajban az épület hangszigetelése.
De van, amit még a legjobb hangszigetelés sem tud visszatartani.
Mikor meghallottam a csörömpölést és a kiáltásokat, a tenyerembe kellett harapnom, nehogy felkiáltsak. Mit tegyek, mit tegyek, mit kéne csinálnom?! Lehet, aki odabent van, épp az életéért harcol, és fogalmam sincs, mi lenne jelen pillanatban a helyes döntés. Nem tudtam, mennyi idő, míg odaér a patrónusom, se azt, hogy egyáltalán biztosan megérkezik-e. A falnak támasztottam a fejem tetejét, és felnéztem az égre;  noha még csak szürkület volt, egy-egy erősebb csillagnak már látható volt a fénye. Nyeltem egyet, és tudatosult bennem, hogy ha ideérnek, ha nem, nincs vesztenivaló időm.
Hirtelen csend lesz, ismét beszéd hallatszik. Nem mertem megmozdulni, nehogy magamra vonjam a figyelmet. Vigyáznom kellett: ha kihallatszik, ami bent történik, akkor ez fordítva sincs másképp. Óvatosan megfordultam, így jobb fülem került a fallal egyvonalba, nem a hátam. Tudtam, hogy ha akár csak két centivel feljebb emelkedem mégis, menthetetlenül látható leszek az ablakból, így olyan laposan kellett tartanom magam, amennyire csak tudtam.
Kínordítás.
Gyorsan mozdultam, fel a lépcsőre, és az ajtóhoz lapultam egy pillanatra. Megálltam, hallgatóztam, ám abban a pillanatban épp nem hallottam semmit. Lehet, másik helyiségben vannak most? Ha igen...
Gyorsan elmormogtam egy Alohomorát az ajtóra, arra az esetre, ha bezárták volna, és egy lépcsőfokkal lentebb léptem, mikor...
Az ajtó kitárult, és egy súlyos test zuhant ki rajta.
Gyors reflexeimnek köszönhetően még épp sikerült beugranom az ajtó mögé, így nem ütköztem frontálisan a hústömeggel; de a levegőmet is benntartva álltam ott most, Merlinhez imádkozva, hogy abban az egy pillanatban, amíg még a nyíló ajtó előtt voltam, ugye nem látszódhattam be. Kivártam egy fél másodpercet, de semmiféle kiáltást nem hallottam, szerencsémre, így szinte biztosra vehettem, hogy nem láttak.
Egyetlen pillanatom volt cselekedni, mikor a lépés hangját meghallottam. Ha érzékeim nem csaltak, épp a küszöbön kellett állnia valakinek. Ha meglát, azonnal meg akar majd támadni, szóval az idő túl nagy luxus lesz, vagyis ha nem cselekszem azonnal, a másik teszi meg. Ha elkábítom, nem tehet semmit, viszont azt sem tudom meg, ki volt, azonban ha lefegyverzem...
Megmarkoltam a kilincset, azonban az megnyikordult, nem hagyva további tétovázásra időt. A kilincsbe kapaszkodva kiugrottam az ajtó mögül, mire az a falnak csapódott, és egy lefegyverző átkot küldtem az ott álló irányába.
Ha valamelyik felettem álló látott volna most, tuti rám kiáltott volna, hogy "bevetésen vagy, nincs álmodozás Mclain!" vagy "lankadatlan éberség, pislogni sincs időd, és kinyírnak!", de abban a pillanatban csak egy tompa koppanás jutott el a dobhártyámig - hogy az egy pálca volt, vagy sem, nem érzékeltem. Pálcám az előttem állóra volt szegezve, remélhetőleg sakkban tartva őt, ám tekintetem teljes tanácstalanságról árulkodott.
- Hogy maga...?!
Hangom épp, hogy csak suttogás volt. Az épület belső feléből kihallatszódó hangok arra utaltak, nem egyedül azok ketten tartózkodtak itt, akiket én láttam bemenni, ezért nem tehettem meg, hogy felfedem jelenlétemet. Amint sikerült összeszednem magam, megacéloztam a tekintetemet. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy még a Roxfortba is beépültek. És ha igen - nos, egy tanárral párbajozni régi álmom volt.

A kiképzésen tanítottak ilyenekre, például apró dolgokban megkapaszkodva elég lendületet szerezni, minél jobban megtartani az egyensúlyomat, kiugrani a leglehetetlenebb helyzetekből is. A legelején még fiatal voltam, nem értettem, mégis mikor lehetne erre szükségem, és felesleges időpocsékolásnak tartottam. Itt is Dumbledore volt az, aki leült velem beszélni, akkor kezdtem jóban lenni vele. Rávett, hogy eddzek szorgalmasan, meg lesz a gyümölcse, én meg amolyan példaképként tekintettem rá akkortájt, miatta mindent beleadtam, és megtanultam mindent, amit ott, azokban az órákban tanítottak.
Furcsa érzés utólag belegondolni, hogy ha ott, akkor, nem vesz észre, és nem ül le velem beszélni, vagy nem veszem komolyan kérését, talán fel sem tűnök neki. Utána kezdett el figyelni engem, és később, az év végén, rávett az évismétlésre, az utánképzésre. Valószínűleg sehol nem lennék most, ha mindez nem történik meg.
Még emlékeztem a legelső, éles bevetésemre, ahova először mentem el egyedül, felügyelet nélkül. Az volt a próbatételem. Persze, még tapasztalatlan voltam, el is rontottam, egy halálos átok elől úgy rántott el az egyik társam... A bevetés vezetője nagyon ki volt akadva, úgy vitt oda Dumbledore-hoz, hogy mit kezdjen velem. Az a kék szem a lényed mélyére hatol, nem értheted, miről beszélek, ha még nem élted át - egy örökkének tűnő néma perc után elmosolyodott, majd ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy higgye el, tanultam az esetből. A parancsnok majd felrobbant mérgében, kivágtatott a helyiségből.
De Dumbledore-nak igaza lett. Tényleg tanultam, és sokkal jobb lettem, mint valaha. Mára már bármely felnőttel egyenrangú vagyok, ha bevetésekről van szó.

Mikor a nő felemeli a karját, csak akkor tudatosodik bennem, hogy a koppanás, amit hallottam, a pálcája volt, így most védtelen. Tökéletes, jegyeztem meg magamban, azonban tudtam, egyetlen pillanat elég lenne ahhoz, hogy előnyöm szertefoszoljon, így minden érzékemet maximumra kapcsoltam, és pálcámat rezzenéstelenül emeltem rá.
Ha valami, a nő megjegyzése fellobbantotta bennem azt a lángot, amit bevetésen nem lett volna szabad - azt, ami felülírja racionális gondolkodásomat, meggondolatlanul, ám szenvedélyesen cselekszik, legyen szó bármiről is. Azonban nem volt időm kiengedni, belülről rémisztő hang hallatszódott ki, a nő pedig szája elé tette ujját, jelezve, hogy hallgassak.
- Moretti, Reed, mi van már?! Mi tart ilyen sokáig?
Hegyezem a fülem, most hallok fájdalomordításokat. Pár pillanatig benntartom a levegőt, nem tudom, mikor lenne biztonságos megszólalni, szóval csak némán bámulok az előttem állóra. Ha valami, a tanárokra azt hittem, ők a mi oldalunkon állnak... Úgy látszik, mindennap tanulok valami újat. Ki is ez a nő... Moretti, igaz? A... repüléstan tanár, ha jól emlékszem.
Azonban ismét megelőz.
- Figyelmeztetem Miss, ha nem válaszol őszintén, vannak módszereim, hogy megtudjam, amit akarok.
A mondat hallatán még egy fokkal feljebb ment bennem a pumpa, már nehezemre esett benntartani a felgyülemlett indulatot. Ekkora fellengzős maszlagot is rég hallottam...
- Megtenné, hogy befogja a hülyeségével együtt? - sziszegtem, amilyen halkan csak ment, dühtől elfúló hangon. - Szerintem elég nyilvánvaló, hogy egyikünk sem hitt képesítésében van itt - mérem végig, megacélozott tekintettel.
Már itt kellett volna lennie a többieknek. Most már biztosra vettem, hogy 1, valami történt velük; 2, a patrónusaim lettek feltartóztatva. Az első valószínűbbnek tűnt, figyelembe véve a körülményeket. Nem tudtam, lesz-e időm erősítést hívni, de a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy kiderítem, amit csak lehet.
- Hányan vannak még odabent? - kérdeztem fojtott hangom, pálcámat a torkának szegezve.