I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Christopher Mason Brown
| » » Hétf. 24 Júl. - 0:50 | | | Egerton Lincoln Travers A hűség nem érzés, hanem döntés!  Becenév: TraversKor: 20 évSzármazás: aranyvérLojalitás: Travers-családKépesség: legilimencia és okklumenciaCsoport: halálfalóPlay by: Christopher Mason BrownKarakter típus: canonA Travers család igen nagy múltra tekinthet vissza. Lincoln Travers I. Hódító Vilmossal érkezett az országba, mint a legtöbb, hosszú évszázadok óta fennálló varázslócsalád.
Sok száz év alatt számtalan mellékágat hoztak létre a leszármazottak, s ezek közt 1692-ig nem feltétlen kizárólag aranyvérű házasságok kötődtek, azonban a Nemzetközi Titokvédelmi Alaptörvény gyökeres változásokat eredményezett az edinburgh-i varázslócsalád mindennapjaiban, szokásaiban. Ettől a naptól kezdve egészen máig minden Travers váltig állítja, hogy semmi közük muglikhoz vagy sárvérűekkez, akár ez az igazság, akár nem.
A logika sosem hazudik.
Nem kérdez, hanem megoldja a problémát. Nem magyaráz, megmutat. Nem beszél, mert nincs rá szüksége. Nem beszél, mert nincs, ki érdemben válaszoljon. Nincs ember, ki méltó lenne logikába mártott szavaira. Ezt ő is tudja, és büszke emiatt. Büszkesége hamarosan felülkerekedik józan eszén. Nincs, ki elviselje...
Pár éve még próbált jó apának tűnni. Mára feladta. A kapcsolatainak él, és fiát is erre tanítja.
Az ismeretlen sírokat csak a dudva keresi föl.
Név nélküli keresztfa a edinburgh-i temetőben, távol a többi sírtól. Minden héten friss csokor virág fekszik a homokban. Nappal senkit nem látni arra. Azt mondják, kísértetek gyászolják az ott nyugvó elhunyt testüket. Tévednek. Az éj leplébe burkolózva gyászol egy húsz éves.
A tisztesség törvénye mindenkire vonatkozik: szegényekre és gazdagokra ugyanúgy.
Harmatcsepp a fűszálon, madárcsicsergés a hajnali órákban, és éltető víz egy sivár kúriában. Ő az, kivel mindent meg lehet beszélni. Kivel olykor megmarjuk egymást, de sosem fáj senkinek. Érzem, hogy a vérem, és ennek, valamint a kötelességeim tudatában mindent megteszek, hogy jó legyen neki. Akkor is, ha nem értek egyet a Süveggel. Hollóhát vagy Mardekár kellett volna egy ekkora elmének, nem a Hugrabug. Bár tény, hogy nincs nála önzetlenebb és tisztességesebb tizenhat éves.
A hűség manapság igencsak sokba kerül.
Sokba, és van, ki nem érdemli meg, hogy annyit áldozzanak fel érte emberek, amennyit ő elvár tőlük. A Nagyúr is ilyen, ám apám akarata mindent felülír.
Vonz ez a hely, hol színes, mozgó portrék, hibátlanul megfestett elődeim élnek békében neves festők más, mozdulatlan képeivel. Minden festő képéről más jut eszembe, ahogy végigsétálok a könyvtár ezen szakaszán. Minden festmény egy új jellemzőt árul el alkotójáról.
Bevallom, olykor eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha… tudom, butaság, épp ezért édesapámnak sem említettem soha, de gyakran gondolkodom, milyen lenne festők tulajdonságait összegyúrni olyanra, amilyen én vagyok. Milyen képet kapnék, ha kiemelnék az adott kor művészeinek sorából egy teljesen új embert - magamat.
Képzelj magad elé egy sablonos viaszembert. Ruházd fel vidámsággal, melyet Tiepolotól kölcsönzöl. Add neki Caravaggio önállóságát, merészségét és különcségét. Watteau legrejtettebb tulajdonságát is csepegtesd a most születő jellembe. Legyen félrehúzódó. Ezzel szemben kell a pajzán kifinomultság, mely Bouchert jellemezte, a kíméletlen őszínteség van Dyck személyétől, az arisztokrata jellem Rubenstől. Miután mindezt megadtad a viaszszobornak, nyugodtan változtass. Nyugodtan foszd meg alakuló emberedet különcségétől, a félrehúzódástól. Adj helyette egyszerűséget és türelmet, s így nem hiányzik már semmi egy elnagyzolt emberből.
Az utolsó kép elé lépek. Renoir: Ösvény a füves domboldalon… Ez már nem kell. Az impresszionizmust máskorra tartogatom, és ezen kor festőit csak a kreativitás köti össze a barokk kor művészeivel. Nem akarom keverni, mert nem vagyok két kor szülötte. Az vagyok, akit most fejemben is összeraktam, de egy pillanat műve, és ismételten korrigálásra szorul a leírás. Az ember percről percre változik, és bármily meglepő, de én is ember vagyok.  Október közepe lehet. A fák mind eldobták díszes koronáikat. A talaj ki sem látszik a sűrű, narancs-piros avar alól. Szél fodrozza a közeli tó vizét, s tépi a parton álló két szőkeség haját. Egyikük egy kilencéves forma fiúcska, míg a mellette lévő lányka tőle pár évvel lehet csak fiatalabb. Arcukon gondtalan mosoly, mellkasuk hevesen emelkedik és süllyed. Most értek csak erre a helyre, és bizonyára futottak. A fiú eldől a hűs, néhol a naptól sárga fűben, és elneveti magát. Nevet, s csak nevet. Szemeit lehunyja, és csak nagy levegővételekkel sikerül türtőztetnie magát. Mélyen beszívja a levegőt. Próbálja emlékezetébe vésni, mert tudja, ha elmennek, nem tudja, meddig kell kibírna.
- Úgy hiányzott már ez! - pattan fel hirtelenjében, és megöleli a lányt. Tudja, hogy pár év múlva már nem lehetnek itt. Két év, és el kell mennie. Nem a szomszédba, hanem mellyi hegyek közé, hogy tanuljon. Azonban ő ezt nem akarja. Nem akar semmit, csak naphosszat játszani, futni, és nevetni. A felnőttek ilyesmit nem csinálnak sosem. A szülei sem csinálják ezt nap, mint nap. Pedig ez az igazi élet. Nem akar besavanyodott vénemberré érni, akkor sem, ha ezt becsülik meg igazán. Ha ezzel jár a felnőttek élete, akkor nem akar felnőni. Vagy.. Neki nem kell a becsület. Ha nem lesz ilyen, akkor sem lesz baj, nem igaz? Naiv gyermek, nem tudja még, hogy a vér és a családnév miféle kötelezettségeket szab számára. Nem tudja még, milyen nagyra kell nőnie, milyen kapcsolati rendszert kell kialakítania, milyen családokkal kell tárgyalnia. Nem tudja, kit vesz majd el, kikkel barátkozhat, s még nem tudja, mi is lesz belőle igazándiból. Mindez a múlté... A fiatal fiú férfivé érett. Tudja már, hogy nem állhat szóba bárkivel, hogy nem hozhat szégyent saját és családja fejére. Tisztában van azzal, hogyan manipuláljon embereket, és megtanulta fejéből kiverni a csípős, őszi szelet. Megtanulta, hogy fontos helyzetekben igenis a maximumot kell nyújtania, és csak ritka alkalmak egyike, mikor kijelölt "barátaival" beszélgethet.
Hogy honnan tudom mindezt? A válasz egyszerű: én voltam az a kisfiú, aki tizenegy évvel ezelőtt még a tó partján, önfeledt módon nevetett. Én vagyok az a fiú, akinek az évek során csalódnia kellett a saját maga felállított világképében, és meg kellett tanulnia alkalmazkodni egy önző, pénzéhes világ arisztokrata rétegéhez. Nekem kellett fedeznem lényemnek sötét oldalait, hogy apámnak megfelelhessek, és túl kellett élnem olyan veszteségeket, melyeket másoknak talán sosem.. De.. talán csak megtanultam álszentként élni, ahogy minden Travers. |
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Griffendél Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû ▽ Reagok : 47
▽ Avatar : Josephine Langford
| » » Pént. 18 Aug. - 15:14 | | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Helló!  A családleírásod nagyon tetszik, örülök neki, hogy időt szenteltél rá és így kifejtetted, szeretem ha valaki hosszabban ír a családjáról, történetükről, hiszen olyan izgalmas a múltba tekintenio, és megismerni egy nagyobb varázslócsaládot. Főleg ha aranyvérű az említett. A jellemed is egyedi és érdekes, kíváncsi leszek majd, mit hozol ki ebből, hogyan fogod kamatoztatni a leírtakat a játéktéren és hová jut a történeted. Futás foglalózni utána pedig játssz! |
|
Kezdőlap
