Ismered az érzést, ami arra késztet, hogy törd le a béklyóidat, és menekülj? Na ez belőlem hiányzik, vagy csak nagyon gyenge, és nem jut szóhoz a megfelelni akarás mellett.
Anyám aranyvérű családból származik, hozzáment egy mugli származásúhoz, emiatt a nagybátyám kitagadta, de azért az még eszébe jutott, hogy neki nincs örököse, hát elviszi az unokaöccsét, és aranyvérűnek neveli. Ez lettem én, egy félvér, hazugságban, aranyvérűeknek járó tisztelettel.
Egyetlen menekülésem a húgom, az egyetlen, akit titokban ugyan, de a világon mindennél jobban szeretek. Csak ő tud mindenről, csak ő ért meg, és csak rá számíthatok... még akkor is, ha elmegyek mellette a nagyteremben.
A karomon ott a jegy, nem azért mert akarom, hanem mert muszáj, Idősebb vagyok, mint az évfolyamtársaim, nagykorú, fel kellett vállalnom a felelősségem, amit hat éves koromtól vertek belém. Mert nekem ez a sorsom.

- Raphael… figyelsz? – Kizökkenek. Vannak azok a hangok, amiket az ember legszívesebben elfelejtene, és soha nem hallana viszont. Az előbbi, amely a nevemet mondta, előtte megállás nélkül csacsogva valami teljesen érdektelenről, pontosan ilyen hang. A lány, aki a menyasszonyomnak képzeli  magát, akihez semmi közöm, mégis folyamatosan a nyakamon lóg, a tulajdonosa.
- Mit tudsz róla? -  Bökök fejemmel a csarnokon keresztül haladó barnaságra, keresztbe fonva a karom, hanyagul dőlve a falnak.
- Miért, bejön?
- A fél iskola végigment már rajta, Travers.
- Emlékszel arra a meghívóra amit kaptam? Azoknak a buliknak a törzstagja. Gáz a csaj…
-A neve érdekelt, de kösz az infót. – Bólintok az évfolyamtársaimnak, majd visszafordulok, és a lány távolodó alakját nézem, továbbra is kizárva magam a beszélgetésből. Csak azért vagyok itt, mert figyelnem kell rá. A húgom… nem tetszik akikkel mostanában barátkozik, és bár nem mondhatok neki semmit, szemmel tartom…
Ellököm magam a faltól, és ott hagyom őket. A vacsorának vége, nekem meg nincs erőm hozzájuk, már nincs, hallgatni ahogy beszélnek, azokról, akik nem olyan „tiszta vérűek mint mi”. Ha tudnák, amit én, ha rájönnének, hogy nem vagyok olyan igazi aranyvérű, mint amilyennek ők gondolnak, én lennék a legújabb prédájuk. Nem vagyok hálás, anyám eldobott magától, engedte, hogy a szadista nagybátyám vegyen magához miután az apám életképtelen… számomra legalábbis.
Hat éves voltam, mikor Joseph megjelent abban a kellemes kis családi házban, sötét ködöt vonva az egész légkörre, jogokat követelve. Emlékszem, Aleena riadtan bújt mögém, szorongatva a pulóverem hátát, míg én kihúzva magam néztem szembe nagybátyám hideg és kegyetlen szemeivel. Nem volt asszony, aki elviselte volna, és nem volt örököse. Megvetette anyámat, amiért egy mugli származásúhoz meg férjhez, de azt nem vetette meg, hogy az első szülött gyermeke fiú lett. Magának akart, magának kapott, és ezzel azt hitte megnyerte a világot.

Reggeli után, a nagyteremből kilépve elhaladok egy kupac (szó szerint kupac, visonganak, mint a kislányok) hugrabuggos mellett, finoman érintve a húgom hátát. Az egyetlen épelméjű családtagom, akiről mégsem mondhatom el nyíltan, hogy családtag. Anyám szerint jó dolgom van Travers-nél, jó nevelést kapok, olyat, amilyen minden aranyvérű fiatalnak kijár, és egyszer majd a nyomdokaiba léphetek, és én lehetek a nagybátyám. Be kell valljam, ez valamennyire ijesztő gondolat, de a befogadásért bármit, nem?
Befordulok egy folyosóra, valami láthatatlan kéz húz, mintha csak vezetni akarna valahova. Halk nyöszörgések jönnek a falból, megszokhattam volna már őket, itt még a festményeken lévő festmények is élnek. Zsebre dugom a kezem, úgy nézek be az ajtón, rossz érzéssel, felvont szemöldökkel. Az orgia és drogszag megcsapja az orromat, fintorba kényszerítve az arcomat. Az ajtófélfának dőlök, figyelem, vizslatom, megfog, és nem enged.
- Hagyd abba. – Nem utasítom, még csak nem is kérem, egyszerűen csak úgy mondom, mintha azt mondanám, hogy süt kint a nap. Csak figyelem, szótlanul, talán mennem kellene, de nem tudok. Maradok…