Satchel

Rányomja az ujját a csiszolt fa nyakára, a bőre illedelmes csókot vált a rozsdás szög melletti simasággal, míg lepillant rá a falak combjai közül a pókháló, benne a pók, rajtuk kívül a padló poros, légző mellkasa, annak minden erezete, melyek elfutnak a bokájáig. Törékeny és porcelán, de vas illik hozzá, vas van rajta, így hajlik ívben, ahogy rááll, és kitekint az ablakon, figyeli a várost, amint az behunyja előtte a szemeit, eltakarózza magát, a rezzenéstelenség estimeséjét dúdolgatja, és behanyatlik a semmibe - majd holnap újra feltámad, főnixként átível a történelem színpadán, keringőre rántja a sorsot, beleüvölt az arcába, megszámolja a holtak szeplőit, szobrot állít csontjaikból és lesz temető, lesz emlék: de lesz főleg gyönyörű idők csodája.
Most csak ő figyeli, ő sejti, mi következik, ahogy nyílik az ajtó, és ott a Vörös Kígyó, feszes öltönye hatalmas felkiáltójel, nyílként belefúródik a gerincébe, de most nem hajol meg előtte. Nézik egymást, a férfi meg ő, a nyár és a tél. Havazik, Nakonxipánban most havazik, és talán valahol az ő halott apja átkokat szór rá, hogy szikra pattanjon lova léptén, 's legyen glóriás koronája, szorítsa szilánkokká a torkát, vágja fejét az asztalnak, nyomja ujjait szemgödreibe: neki, az árulónak. Elmosolyodik. Hallgat. Igen, most biztos megint kegyelten lesz, azt ígérik a hegyláncok a homlokán, vasmarkai, széles háta, amelyet talán be sem fedne az ő minden vére. Megáll felette.
Állnak csak, míg végül el nem szakad a csend cérnája, és a száját megnyalva meg nem becsteleníti azt.
- Mindjárt ideér.
Amaz bólint, csatlakozik az ablak közönségéhez, így őrzik a város naplementét, ahogy aranyzsinóron lehúzza magát a kút káváján merítkezve. Most nem csattan pofon, helyette a mosolya az ablaküvegre szárad: látja a férfi is, keresztbefont karjai nem mozdulnak, lassan lélegzik. Még mindig tart tőle, még mindig megütheti, megölheti, eláshatja, elfelejtheti. Sápadtan néz fel rá, szembogarai leolvadnak a másik arcán.
- "And I run, I run so far away.."

Egy porcikám se kívánja Moody jelenlétét, az élősködőt ugyanis alig tudtam kirázni a bőrömből, a ruháim anyagából, a nyelvem hegyéről. Alig felejtettem el azt a rohadt, karcos humorát, ami mindig mosolyra ingerelt, az ételeinek illatát, amit mindig azzal az aggasztó tökéletességgel tálalt, vagy az aprólékosságát, ami a nyomozást olyan könnyűvé és gyorssá tette. Furcsa minduntalan elutasítani őt, furcsa, hogy többé nem vállt-vállnak vetve dolgozunk, a magunk útját járjunk, még Dumbledore-t is megkértem, hogy többé ne osszon be mellé, mert nem bírom, egyszerűen nem. A hányinger kerülget, hacsak felidézem magamban mindazt, ami köztünk történt, vagy nem történt, franc se tudja.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat a főhadiszállás első emelete felé, izzadó tenyeremet a taláromba törlöm. Minden szavából éreztem, ez most fontos - ha apróságról lett volna szó, talán el se jövök. De most ez mindannyiunk életébe vág, és bár régen se helyeseltem minden módszerét, ha most valami emberkísérlet közepébe nyitnék be, talán még a szemem se rándulna.
Minden eshetőségre felkészülve nyitom ki az ajtót, hogy odabent Aurora Selwyn arcát pillantsam meg először, és valljuk be, erre egyáltalán nem számítottam. A hangom is bennszakad, miközben gyors mozdulattal, a szememet le sem véve a lányról, csukom be az ajtót magam mögött, tekintetem egyfolytában jár, hol a fiatal teremtést, hol Moodyt veszi célba.
- Selwyn kisasszony, a nevem Mafalda Hopkirk - biccentek felé, nem nyújtok kezet, fogalmam sincs, hogyan venné ki magát egy ilyen bizalmas mozdulat. Majd Moody felé nézek. - Felteszem, meg tudod magyarázni, Alastor! - ejtem ki a szavakat, erősen kételkedve abban, hogy bármilyen magyarázatra is kíváncsi vagyok.

pax aurora

Az ő egyetlen porcikája sem vágyik erre a beszélgetésre, ugyanakkor talán valahol izgatott is, hogy megvalósíthatják, amit olyan régen terveztek meg.. mikor még egy asztalnál ültek, és most egy szobában állnak. Van benne valami bizarr, valami, ami még az örömet sem engedi kiteljesedni, de megvédi attól, hogy csak és kizárólag rosszul érezze magát miatta: ez most nem róluk szól, de akkor is jelen vannak mindketten, és maradnak témáik, amelyeket sosem fognak megbeszélni.
- A forrásomról van szó, akit említettem neked a legutóbbi jelentésemben. - megköszörüli a torkát, de még nyelnie is kell ahhoz, hogy folytatni tudja, holott ezúttal tényleg élet és halál kérdéséről van szó, és ha bárkivel is érdemes megosztania a feltételes diadalt, az éppen Mafalda -Selwyn a forrásom, neki köszönhetjük az idősebb Selwynt, a két Rowlet.. az apámat. Az első azok közül, akikre a Rendnek szüksége van.
Mélyet sóhajt, és mielőtt a lány megint hozzá akarna lépni, az ablaknak dőlve jelzi, hogy átengedte a szót - egyrészt sosem volt a színpadiasság híve, másrészt nyilván meghagyja neki, had avassa be a maga elképzeléseibe. Még egy hónapja is elképzelhetetlennek tartotta, hogy éppen Selwynnel kezdjen bele, hogy egyáltalán meghallgassa a mondandóját, de ez egy újabb hiába, egy újabb rosszul felmért helyzet, amiben az ő idézőjeles büszkeség és elvei nem kapnak szerepet. Diadalmasnak kellene éreznie ezt a szituációt, legalább olyasminek, amiért megérte annyit szervezni, készülni.. de egyelőre csak feszült várakozást érez, amíg a lány beszél. Lehet, hogy egyszerűen csak a hangja van rá ilyen hatással: kénytelen megbízni benne, de ettől még nem lesz sokkal szimpatikusabb, hogy rákényszerült.
- Üdv, Mafalda. Örülök, hogy végre.. így is láthatom. -most persze véletlenül sem használja azt a hangot, amit vele szemben. Rosszkedvűen mordul egyet. Ezek szerint a szellemjárós hangsúlyozást megtartja neki, éppen neki, mintha nem ő hallgatta volna meg először: ha túl lesznek ezen, Aurora Selwyn nem teszi majd zsebre, amit tőle kap ezért. - Mindent elmondok maguknak, amire szükségük van: de szükségem van az életemre. Belépek a rendjükbe és leszek az emberük, ha megőrizhetem azt - a történetemhez szükségünk lesz a férjre, aki halálfaló, szükségünk azért, hogy lássam a többit. A háborút nem fegyverek nyerik egyik oldalnak sem: és én békét akarok.
Kiveszi a zsebéből a mostanra gyűrött pergament, és gondosan ügyelve rá, hogy Mafaldának ne kelljen a kezéhez érnie, odébb csúsztatja: rajta még az a kézírás, amelyet először nem is akart elhinni. A lány kereste meg őt, a lány akarta ezt az egészet, és pontosan tudta, hogy fog rá reagálni, mi történik köztük a vallatóban, és hogy utána idehozza majd, mert tudni akarja a részleteket. Nem hitte el, és mikor mégis kénytelen volt, csak kis részben vette el a haragját a tudat, hogy ezek szerint tényleg látja a jövőt és jó indoka van ezt nekik felajánlani az övéi helyett. Még most is meg tudná ütni, talán nem is érezne bűntudatot miatta, de elvezi a lehetőség élét, hogy valószínűleg erről is tud.
- Keresni fognak, keresnek most is. Észak gyermeke eljön majd Moodyhoz, számon kér, de nem talál majd meg, amíg én nem akarom, amíg mi nem akarjuk: helyezzünk el őrszemeket, szivárogjunk be. Ők már a minisztériumban járnak mélyen, de gyengekezű az Uralkodó, és még gyengébb az ellenfele. Nem kell mind belehalnunk.. kérem. Nem kell embereknek meghalniuk csak azért, mert mások gyengék voltak. Kérem...! Segíteni szeretnék önöknek, segíteni az embereknek. Nem lehet így vége.. senkinek, senki nem érdemli meg ezt. Kérem!
Ó csak bólint egyet, vele már megegyezett, ő már megkapta tőle, amire szüksége volt - az apja pedig révén megkapta tőle azt, amit érdemelt. Azt egy percig sem gondolja, hogy Mafalda máshogy döntene, hogy elállna a gondosan megszervezett tervüktől, de talán kétségei lesznek itt, a küszöbén állva, hiába ül az asztalon a dokumentum a lehetséges embereik nevével és leendő feladataival. Lassan húzza elő a pálcáját, és eloldozza a lányt a bilincseitől: ha nem is tetszik neki a dolog, megbízik benne.
Ha ő ölhetett a békéért, más is láthat érte.

Megbocsáthatatlan, árulkodó remegést érzek a térdemben, ahogy Moodyt hallgatom, mintha egy kút mélyéről szólna fel - az eltemetett kacatok közül, amikre az ember legszívesebben többé rá se nézne. Nem, nem, csak messze el innen, de úgy tűnik, amíg a renden belül vagyok, nem juthatok soha kellő távolságra. Felvont szemöldökkel hagyom a tekintetemet egy pillanatig Moody arcán időzni, mielőtt Selwynre néznék, olyan törékeny, vízfelszínen úszó köd, szempillán legördülő könny, olyan időtlen, borsódzik tőle a hátam. Csak egy kislány. És mégis forrás, valószínűleg nem a zsebből előrántható fajta, hiszen Moody olyanokkal sosem dolgozik. Olyanokkal soha, akiket könnyű megszerezni. Igen, érzem ebben kettőnk helyzetének keserű iróniáját.
- Mit értesz az alatt, hogy "így is"? - Utólag nem tudnám megmondani, miért tegezem le Aurorát, miért tűnik az egész ügy hirtelen bensőségesnek, még akkor is, ha minden okom megvan kényelmetlenül érezni magam. Aurora szavai, ezek a bús, jajveszékelő sejtések, amik bizonyossággá formálódnak a hangjában, kiráz a hideg tőle. Vagy Aurorától? Esetleg Moodytól? Hoznom kellett volna magammal egy melegebb kabátot. Fejemet fogva pillantok ismét a férfi felé, tekintetem csupa vád, csupa értetlenség.
- Rendben, világos. Teljesen elveszítetted a józan eszed! Alastor, a fenébe, idehozod magaddal ezt a láthatóan zavart lányt, aki homályos utalásokat tesz és az életünkért könyörög... mégis, mire gondoltál?
Azt hiszem, tudom. De ha én folytatnám fennhangon a gondolatot, valószínűleg egész este csak vitatkoznánk.

Mély levegőt vesz: mintha az egész alakja követné, kibiztosít, megtart, hordoz. Kiszűri a zajt, az elméje megannyi keze rostálja a figyelmét, és tekintete ijesztően kitisztul, szembogara nem szippantja magába fekete lyukként a fényt, helyette a nőre fordul, és józan hangon, ahogy kenyeret mérnek, ahogy törvényt hoznak, megszólal újra.
- Láttam, ahogy küríti a gyomrát az Alastorral való találkozója után, láttam, amikor megpróbált megvédeni valamitől, mert úgy gondolta, szükségem van rá, mert áldozat vagyok az oroszlánok között. Én juttattam a Minisztérium hóhérainak kezére az apámat és még másokat, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mit tettem, mire vagyok képes és mit érek önöknek. - sóhajt egyet, a tekintetén átrohan néhány gyorsvonat sejtése, hall valami síró hangot: lehet, hogy a bűntudata az? Olyan régen nem találkoztak, gyerek lehetett, vidám és aztán szomorú, elveszett és aztán már nem ember. Embernek lenni nem szép, nem örömteli: de szükséges. Ha már Thorfinn lerántotta a földre, meg kell tanulnia köztük járni, köztük megnyilvánulni. Óvatosan elmosolyodik, szitált szembogarai egy pillanatra kalandoznak csak el: most már fel kell vennie az eldobott emberbőrt és felöltözni, ha már részt vesz a háborújukban. - Én vagyok a téglájuk. Láttam a jövőt, és szíve joga, hogy ne higgyen nekem, de nélkülem is tudja, milyen kevés információhoz jutnak - azt kérdezi majd, miért csinálnék ilyet, és mi rá a garancia, hogy nem fordulok ellenük. A vőlegényem.. a húgom.
Egy halálfaló lánya, egy halálfaló húga, egy halálfaló leendő felesége vagyok, Mafalda, és nem óhajtok egy halálfaló anyja, nagyanyja vagy anyósa lenni. Azt akarom, hogy legyen vége a háborúnak, és ne folyjon több vér: ebben úgy hiszem, azonosak a céljaink. Szükségük van rám.. de nekem is szükségem van önökre.
Megszorítja a szoknyája szélét, az ujjai pókként fonódnak bele, egy másodpercre engedi magát, a szoba korrodálódik, elmorzsálódik a jövőben, mintha egy hatalmas kéz, az ő keze lesöpörné az asztalról, és lemállik, lefoszlik a valóság közöttük - látja még őket. Ők nem látják, amit ő, de nem engedi el a csekély pallót, amin át lelépett közéjük.