Anyám sosem fukarkodott a pénzzel - szinte kötelességének érezte, hogy két kézzel szórja azt ruhára, jelvényre, berendezésre, mindenre, ami segíthet megtartani sosem omladozó házunk falát a kételkedők előtt, és valami számomra érthetetlen oknál fogva sosem gondolt arra, ami tényleg megszilárdítja azt: rám. Most sem gondol velem, figyelmével a nagynénénket tünteti ki, és úgy pereg az ajkukon az értelmetlen szavak alkotmánya, mintha valaki kényszerítene bennünket - azért mindig jut néhány csúnya tekintet nekem, ha esetleg el találnék nyomni egy ásítást a tenyeremben. Kihívóan mosolygok válaszul, látom, fáradt ma egy kiadós vitához, vagy csak a szokásjog és az illem köti meg a nyelvét, ami máskor sosem fárad el...? Csodás paripa az anyám nyelve, megelőzne bármilyen másikat, és saját gazdája szerint még sosem vétett hibát.
Az téma ezúttal is a nagyszerű kötelességek sorjázásának tűnik, bár elképzelhető, hogy elvesztettem a fonalat a második mondata után, és azóta minden maradék tartásommal az ellen harcolok, hogy egyszerűen felálljak, összefogjam a szoknyáimat - lehetőség szerint véletlenül lesöpörjem ezzel a mozdulattal az asztal becses tartalmát - és kivonuljak. Merlinre, olyan lendülettel csapnám be magam mögött az ajtó két szárnyát, hogy még a holtak is felébrednének rá az urnáikban.. Megengedek magamnak egy széles vigyort a lehetőségre, mire anyám megint rám pillant, helytelenítően, mitöbb, egyenesen fenyítően, mintha maradt volna bármennyi hatalma. Kiropogtatom az ujjaimat, nem zavartatom különösebben magam ettől a gyerekes kis gesztustól: anyám pechére én hasznosabb tagja vagyok családunknak, és ez a fegyvertény áthatolhatatlan pajzs bármely illemszabályával szemben. Mit tehet ellenem...? Kiházasít?
Drága anyám még nem értette meg, amit talán nagynénénk, aki most leteszi a csészét, idegesen rebbenő szempillákkal fordul a teret uraló kárpit felé: felettem nagyobb úr áll, mint a képzeletük engedni merné.
- Mondanivalód akadt, Bellatrix?
- Tulajdonképpen igen.. Elrabolnám Medát, mielőtt mindketten megőszülünk.
- Nem tetszik ez a hangnem...
- Akkor panaszold be neki, anyám, a lehetőség a tiéd.
A megdermedő levegőben mintha minden maradék reménye halna szörnyet, mintha belenyugodna a sorsába, lemondó arckifejezése helyére átengedi a csalódottságot, az árnyalatnyi félelmet. Szélesen mosolygok, és a húgomra karolva hagyom el a helyiséget, már persze amennyiben csatlakozik hozzám:
mentemben végigsöpröm az asztalt, nyomunkban záporozik a porcelán, és csapódik az ajtó.

Mint sötét folt a fehér blúzomon, olyan a vastag varkocsba font copfom. Mutató- és középső ujjam közé csippentem a szalag alatt kis ecsetként karcsúsodó végét, és újra meg újra végigsimítom. A szavaik, mint felhők. Csak lassú komótossággal suhannak el a fejem felett, lassan, kínzóan lassan, mint ahogy egy nyári délután telik. Lassan, és eseménytelenül, lassan, és perzselőn, lassan, és fullasztón. Még akkor is, ha idebenn nincs is meleg, csak odakinn perzselődik fel a világ minden aprócska része – a mai, különös hőségben ténylegesen, ugyanakkor a képzeletemnek hála képletesen is.

Nem tudják kierőszakolni a figyelmemet. Nem arról van szó, hogy ne érdekelnének – bizonyos tekintetben nagyon is, túlságosan is érdekel a családom, vagy minden bizonnyal nem lennék itt – egyszerűen csak butaságnak tűnik ez az egész, ahogy itt ülünk a csinos falak között, lényegtelen, felszínes butaságokat állítunk be kötelességnek, míg minden pillanatban, amikor Bella sötét lélektükreinek élénk, mohó csillanását elkapom, a torkomra forr minden szó. Bizonyára nem ezért néz rám. Szinte tapintani tudnám, ha akarnám – úgy érzem – a türelmetlenségét, vagy akár, nevezzük így, a véleményét, noha nem tesz felesleges mozdulatokat, nem dobol az ujjaival, nem rángatózik a lába, mégis egész testében olyan, mint egy robbanásra készülődő vulkán, akinek hatalmában áll megválasztani a tényleges pillanatot minderre.
De róla is ugyanúgy fordítom el a tekintetem, mint anyánkról. A tekintetemet megpróbálom belefúrni a Sirius nevét viselő égetett lyukba, mintha valahol a seb alján, mélyén, a faliszőnyeg rejtekében találhatnék belőle valamit, ami rám nevetne – miért hagyod, hogy még mindig az övék légy?

Igazán nem hallom őket. Az unalomig ismert gesztusaik sokkal többet elárulnak, mint minden szó, és csak arra rezzenek fel, amikor Bella a karomért nyúl. Nem azért megyek vele, mert annyira szeretnék, inkább csak azért, mert nem rosszabb vele sem, mint odabenn, és valamiért mindig úgy érzem, ő tudja. Bella tudja. Rám néz, és tudja, hogy egyszer tenni fogok valamit, ami újabb sebet üt ezen a családon. Tudja, pedig én még csak remélem. Mindez pedig egyszerre tölt el rémséges félelemmel, kételyekkel, és egy csekélyke, de annál élénkebb szikrányi dicsőséggel… pont ahogy a képzeletem szőtte rémképekben ő vértől csatakos kezekkel áll a sötét halál királynőjeként, úgy talán ő már pontosan csak azt látja belőlem, amit egyszer végérvényesen fogok mutatni: a hátamat. Nem csak neki… mindenkinek.
Igazi kilépő ez, a porcelán csörömpölésére megkomponálva, és nehezemre esik elfojtani egy mosolyt, ám mosolynak mostanság ritkán van helye az arcomon - Ezt fogjuk hallgatni egész vacsora alatt, ugye tudod?

- Bella kisasszony, a nagynénje biztosan nem örülne, ha látná, mit tesz...! Szegény Sipor, szegény feje.. hallgasson meg, Bella kisasszony...!
Bella kisasszonyt módfelett bosszantja a cselédség állandó siráma - de erről nyilván nem Sipor tehet, Regulus egyébként is kedveli, úgyhogy csak egyszerűen félresöpröm az útból, mintegy bebizonyítván, hogy ezek az átkozott szoknyák is jók valamire a portörlésen kívül. Ha rajtam múlna, sosem kellene ilyen értelmetlen dolgokkal foglalkoznunk, Medáról is lerí, hogy a képzelete minden bent eltöltött másodpercet meg tudna tölteni egészen máshogy, és nem is tudnék ennél jobban egyetérteni vele. Nagyvonalúan mosolygok rá, mikor a nyomomban ő is kiér a hatósugarukból, csípőre tett kézzel várom valamiféle köszönetre, de mivel a húgomról van szó, egy egyszerű kis biccentés is megteszi: végül is, az aranyvérbál táncosai összetartanak, nem igaz? De soha nem ingyen.
- Hálásak lehetnek nekem, hogy sosem hagyom őket unatkozni! - nevetek fölényesen, már-már őszintén, mert szinte biztos vagyok benne, hogy anyánk és nagynénénk elevenen sorvadna el, ha nem jutnának abrakhoz általam minden adandó alkalommal. Mi ez, ha nem a gyermeki szeretet vegytiszta megvalósulása?
- Bella kisasszony, mit szólna szegény anyja, ha ezt hallaná? Jaj Bella kisasszony...
- Egyébként is láthattad, mire vezet a mi nemes és nagymúltú családunkban a hallgatás: egy olyan doxiürülék állandó társaságához, mint Malfoy. De a többi is megéri a pénzét.. Rowle, Selwyn, Flint, Lestrange, fényes kis társaság, akik...
- Bella kisasszony, kérem, hallasson a jó Siporra...!
- Elhallgass, Sipor, mert megkóstolhatod a csizmám talpát minden testnyílásoddal..! Menj, mondd meg anyámnak, hogy ne várjon vissza teázni, van jobb dolgunk is a családi ezüst nyalogatásánál!
A manó megszeppenve összerántja kis tagjait, kurtán biccent a húgom felé, és már el is iszkol, mintha rendszeresen valóra is váltanám a fenyítésre tett fenyegetéseimet - mintha Regulus említett volna olyasmit, hogy ez itt a hétköznapok gáláns része, de az iménti felcsattanásommal ellentétben én nem szoktam ártatlan szolgákat verni, míg anyánk arra sem hajlandó, hogy a saját vérét valóban emberszámba vegye. Mintha épp olyan véráruló lennék, mint drága unokatestvérünk, vagy az én számat is be lehetne fogni egy jól csengő eljegyzési ajánlattal..
Ismét rámosolygok Medára, és karon ragadva leiramodom a lépcsőn, a kandalló felé - lépteink alatt megremeg az ódon lépcső minden reszkető lélegzete, és végre megint úgy érzem, hogy visszakaptam a szabadságom a lélekölő szalonkötelességek után.
- Mondani, illetve mutatni akarok neked valamit! Ígérem, utána a pazar étkeztetésről is gondoskodom.. beszélni akarok veled, mielőtt téged is csak úgy odaígérnek valami olcsó mondvacsinált szövetségért. - nem mintha Medáról feltételezném, hogy ilyesmibe csak úgy belenyugszik,
de Cissáról sem gondoltam. Ha maradt még valaki ebben a családban, akivel őszintén beszélhetek, az ő.. már a szemében is látom, hogy motoz benne valami, talán elfojtott akarat arra, hogy szabaduljon? De véletlenül sem mindegy, merre.

Jaj, Sipor...
A házimanók puszta létezése kicsit olyan, mint a lelkiismeretem élő, lélegző manifesztációja. Mint olyan, Sipor sem lehet kivétel. A nyamvadt kis gizdasága, ez az állandó hajlongás, a kisasszonyok, az asszonyok, az úrnők, a gazdák... felfordul a gyomrom, ha csak arra gondolok, apánk is milyen könnyedén rúgja félre az útjából otthon a manókat, sokszor ráadásul a legapróbb indok nélkül.  Bella csak a szoknyájának szélével söpri odébb szerencsétlent, nem mintha ettől azonnal tágítana a csökönyös kis lelke, pedig egyértelmű, hogy mindenkinek az volna a legjobb.
Vajon, ha kellőképp, és igazán felbosszantaná magát, Bella is rá tudná venni magát, hogy belerúgjon a zörgő bordákba a cipőjének orrával...?

Cinikusan felvonom a szemöldökömet, a tekintetem szerintem beszédesebb minden szónál – anyánk és nagynénénk vajon mikor érzett hálát utoljára bárki irányába is? Én aztán nem tudom, de kétlem, hogy a hálájuk fordult volna valaha felénk, ezt csak fordítva várják el, de azt rendszeresen, noha soha nem értettem igazán, mire fel. Az életemet persze megköszönhetem, ahogy azt is, hogy jómódban tengődök, de ezért kérnek vissza bőven, talán többet is,  mint amennyit adnak, és akkor vessek magamban számot, hogy vajon mikor ér utol a következő "kérésük". Hiszen immáron vége a diák létnek. Ennyi volt a Roxfort biztonságot adó távolságából, a távolságból, ami elválasztott a családomtól, Cissát leszámítva, akivel árgus szemekkel kísértük mindig a másik útját, magunk sem tudván eldönteni, hogy akkor kémkedünk, féltünk, vagy ítélkezünk-e épp... én mostanában inkább féltettem, és aggódtam, vagy olykor, ha kémkedtem is, csak és kizárólag magamnak tettem, nem nekik.
Nem mondom Bellának, hogy elég lesz, erről esetleg csak a hallgatásom árulkodik, mielőtt Sipor végre eliszkolna, és kiiszkolna a mi kettőnk beszélgetéséből. Bellát csitítani olyan, mint hadba vonulni a szélmalmok ellen.

De kérdés nélkül követem, sietősen kell kapkodnom mellette a nyikorgó lépcsőfokokat, ha nem akarom, hogy arccal előre végezzem a szőnyegen, ahogy a karomnál fogva húz. Mégis csak a nővérem. Mikor volt, hogy ne követtem volna? Érzem ugyan a törés elkerülhetetlen közeliségét, tudom, hogy már nem állnék mögé bárhol, bármikor, bármiben, de Merlinért, hát akkor is a nővérem...! Itt mindenki valamim, valakim, és ez számít, akkor is, ha nem akarom, akkor is, ha terhes, és akkor is, ha úgy érzem, nem bírom már sokáig.
- Hm? Mit? Mi az? – kérdezem homlokráncoló csendességgel, valami kesernyés mosolyra húzom a számat, a házasság felemlegetésére - Ó, kérlek. Cissa levette a terhet mindkettőnkről, és amint beadod a derekadat, meglesz, elvégezték a legnagyobb feladatot, amely valaha is várt rájuk. És én akkor már csak a maradék leszek – mondom úgy, mintha biztosan tudnám, esetemben már meg sem fogják erőltetni magukat, és nincs okom ezt gondolni? Egész eddig békén hagytak. Gyanús is lehetne, de mi másért tettek volna így, ha nem hinnék, ha nem éreznék ők is, hogy velem valami nincs rendben?

Méghogy Cissa bevégezte..
nem tetszik a gondolat, de Medának igaza van, és úgy tűnik, ebben a családban végül mind legjobb érveink ellenére cselekszünk - még én is, mikor apánk arcába mondtam egy vacsora alkalmával, hogy gyávának tartom, amiért csak csúsztatva, mint holmi alantas sárvérű, nyújtja oda a kezét szolgálatra, nehogy az véletlenül is mocskos legyen, vagy anyánk, akinek a szája ólajtó, de döngve, válasz nélkül csapódik és nem nyílik, ha számon kérik rajta a hűséget az igazi vezetőnk felé. Tudom, hogy ha szeretnem nem is kötelező, tisztelnem az lenne őket, ugyanakkor nem tudom magam erővel ráerőszakolni arra, hogy ilyen renyhe nemtőket imádjak, mikor rendre cáfolták meg a szerepeiket, mikor képességeiket, vagyonukat nem valami nagyobb érdek szolgálatába állították, elaprózták önző vágyaik asztalán - és ENGEM neveznek zabolátlannak!
Lucius Malfoy nagyon jól teszi, ha pálcájával alszik ezentúl, mert ha a szüleimnek elég is nemes vérvonala, én nagyon is szívesen meghallgatom elképzeléseit a húgom boldogságáról, és nem leszek szégyellős, ha számomra nem tetsző dolgokat hallok majd.
- Láttál már sárkányt kötőféken vezetve? Majd közvetlenül utána igába hajtom a fejem én is, addig meg Merlin kegyelmezzen az ostoba férfiaknak!- Alpheta nagymama portréján helytelenítő fintor szalad végig, biztosan temérdek jó sértése lenne, amit preventív jelleggel a fejemhez vághat gőgre, beképzeltségre hivatkozva, hogy nehogy elrontsam a húgom tiszta elméjét. Egy pálcaintéssel függöny hullik az arca elé, mi pedig farkasszemet nézhetünk a kandallóval: eljött hát a pillanat, aminek választhattam volna alkalmasabb időzítést is, de ma olyan kegyes voltam, hogy nem voltam a kelleténél őszintébb drága anyánkkal, így ennyivel kárpótolhatom magam. - Nagyanyánk házába megyünk, ott mindent megértesz majd. Nem akarom, hogy anyánk korábban jöjjön rá, minthogy nekem kényelmes legyen, már így is a női regényeinek bűvöletében él.
Egy határozott mozdulattal szórom a port a lángok közé, és húzom magammal Medát: megfeszül a tenyerem rajta, szinte vibrálok az izgalomtól. Ő lesz hát az első, az első, aki meglátja a valódi törekvéseimet, megértheti, miért viselem már olyan nehezen a családunk mérgező légkörét...!
Az emlékeimben élő friss, nyárias rózsaillat helyett a hamu kopár illata fogad bennünket: nem járt itt senki rajtam kívül nagyon régen.

- Légy üdvözölve újra itthon, Andromeda Black! -intek körbe színpadiasan, aztán megint elnevetem magam, mert anyánkat idézi a mozdulat: mennyiszer néztem végig, ahogy vendégeket fogad a szalonunkban, és hittem benne, hogy tudja, mit tesz, sőt, hogy a kiszámított lépései elvezetnek valami nagyobb jóhoz, hogy mindez szolgál valamit, és büszke voltam rá. Mára mi maradt a tiszteletből? Ha anyám csalódott bennem, nincsenek szavak, amelyek leírhatnák, én mekkorát csalódtam benne.
Az emeleti helyiségben, mely régen a hálószobám volt, sok üveg és terrárium fogad bennünket: az állatok rémült tekintete megvillan, amikor fáklyát gyújtok. Már biztosan sejtik, hogy mi következik.
- Egy ideje ide vonulok vissza, hogy.. egyéb tanulmányokat folytassak. Vajon szüleink ezt látva még mindig úgy gondolnák, hogy a Minisztérium kutyájának jobb lettem volna? - az asztalra helyezem az egyik nyulat, és rászegezem a pálcám. A kis állat remeg, de annyi közös pillanat után már eszébe sincs menekülni: ő, anyámmal ellentétben megértette, hogy mind hozunk áldozatokat a siker érdekében, főleg ha az nem csak minket szolgál. - Imperio!

Persze, minket senki sem kérdezett arról, mit szólunk Cissa házasságához, vagy ahhoz az emberhez, akihez hozzáköti az életét. Bella bármikor kendőzetlen elmondaná ugyan a véleményét bárkinek, én inkább hallgatok. Igazából nem érdekel, milyen a Malfoy család - nem érdekel a vérvonaluk, a nemességük, a viszonyaiknak és kapcsolataiknak hálója. Engem sokkal jobban érdekel, ami tavaly nyáron történt a húgommal, meg az, hogy vajon fel fog-e épülni abból valaha teljesen. Vajon eltűnnek-e belőle majd a sebek úgy, hogy már nem látszanak? Eltűnnek-e a fejéből a fájdalmas gondolatok? Vagy örökre kísérteni fogják a gyermekkor végének keserű napjai? Malfoy... Malfoy csak egy tünet. A sebekhez képest csak az. És csak remélhetem, hogy Cissa nem naiv, és tudja, mit csinál. Én tartom ennyire a húgomat. Remélem, hogy nem tévedek.
Ami pedig Bellát illeti... nos, fogalmam sincs, valaha beadja-e a derekát, egy azonban biztos - Van az a varázsló, aki megzaboláz egy sárkányt is - már hogyne lenne, ez a dolguk, amikor egy sárkány arra jár, amerre nem kéne, és hát nem pletykálják mik őrzik a Gringotts legértékesebb kincseit? A kérdés csak az, hogy törik, vagy hajlik-e az a sárkány, vagy képes-e lelkén viselni, mivel jár az, ha egyiket sem teszi. Bellának el tudnám hinni, hogy elviseli - Nem azt mondom, hogy ezt fogod tenni. De te is tudod, hogy nem fognak nyugodalmat hagyni - ami pedig az én részem a dologban... hát, nem is tudom. Talán már nekem is számolnom kéne ezzel.

Van valami baljós Bella szavaiban.
"Mindent megértesz majd."
Valóban? Biztos benne, hogy meg fogom érteni? Mert én nem vagyok benne biztos. Már semmiben sem vagyok biztos, és jó ideje, a kétkedés nem csak hogy magokat vetett bennem, de már rég meggyőződéssé cseperedett. Annak meggyőződésévé, hogy sosem fogom igazán megérteni a családomat. És bármennyire szeretném, ez alól nem lehetnek kivételek a nővéreim sem.
Zöld lángokban fordul a világ, mielőtt nagyanyánk házában lépnék a poros szőnyegre. Idejét sem tudom, mikor jártam itt utoljára, vagy mikor mondta a családban bárki is, hogy idejön. Bella a jelek szerint járt erre mostanában. De természetesen Bella tele van titkokkal, még akkor is, ha sok esetben jól tudom, miről hogy gondolkodik.

- Ez nem otthon - többnyire igen, de van, amikor én sem fukarkodom a véleményemmel. Ez a ház egy olyan múlt darabkája, ami sosem csábít nosztalgiára, a gyerekkorom csak egy árnynak tűnik, egy olyan ártatlanság árnyának, melyet a saját családom vett el tőlem ideje korán.
Ami pedig Bella szobájában vár, annak köze sincs sem gyerekkorhoz, sem ártatlansághoz, csak görcsbe rándul a gyomrom, és bizonytalan remegést küld az ujjaim felé, csontokat zörgetve végig a karomban - Bella...! - önkéntelenül csattan ajkaimon a neve, magam sem tudván, hogy inkább a felhábodottság, vagy a harag erősebb bennem. Vagy a félsz? Nem is az lep meg igazán, hogy most hallottam a nővérem szájából egy főbenjáró átkot. Nem is azért, mert olyan rosszakat gondolnék róla, de ismervén Bella temperamentumát, bármikor képesnek tartanám arra, hogy megtegye. De a szoba, a kis állatok riadt szemének villogása, a szerencsétlen nyúl, mely bár különösebben nem értékes állat, mégis egy élő, lélegző, a mi csatáinkról mit sem tehető élőlény... egyszerűen csak helytelennek érződik ezzel kapcsolatban minden.
- Miért jártál ide, Bella? Min ügyködtél? - kérdezhetném azt is, mit művel a nyúllal, de úgy érzem a kétféle kérdésre ugyanaz a válasz. És már tudom azt is, hogy tényleg nem akarom majd megérteni.

Leengedem a pálcám, aztán az asztalra csapom - úrilány nem viselkedik így, Cissa sem viselkedik így, és aki jót akar magának, az főképp nem viselkedik így, de rám egyik sem igaz.
Talán nem kellene kimondanom, ami megfordult a fejemben, mert igen cifra gondolatok lánca ez, de Meda hallani fogja, mert most Meda van itt velem, és talán ő áll a legközelebb ahhoz, hogy azt hazudhassa magának: megért engem. Nincs ebben semmi hősies vagy nagyságos, nem tartozom azok közé, akik kizárólag önnön egójuk folyamatos maszturbációja okán lettek halálfalók és a szüleim állandó egrecíroztatásában sem a cselekmény öröméért lelek megnyugvást.. A nyúl most megúszta. A szerencsés kis rágcsáló. Szerencsésebb, mint mi hárman.
- Elegem van ebből.. tessék, ítélkezz nyugodtan, mondd, hogy én megbuktam ott, ahol a drága húgunk célt ért, mert a kisebb rosszat választotta egy férfi oldalán, megszabadult a szüleinktől. Mondd nyugodtan, hogy minden, amit csinálok, teljesen felesleges, ez most felesleges hisztéria, mert úgysem tehetek ellene semmit, akárhogy szájalok a szüleinkkel.- felrántom a karomon az anyagot, teljes terjedelmében láthatóvá válik a sötét jegy, baljósan néz a húgomra, élesen elüt a bőröm színétől. Ha megtehetném, kiégetném, ha megtehetném, levágnám a fél karomat is, de azzal nem tenném meg nem történtté, és egyébként sem vonom vissza a szavam, még ha tudom, hogy hatalmas őrültséget is követtem el: bennem még van becsület, több, mint azokban a képmutató férfiakban, akik addig az életüket is adnák az elveikért, amíg nem szorul a hurok..- Beléptem közéjük, mert azt hittem, egyetértünk, hogy reformokat akarunk és forradalmat és rendszerváltást, és tudod, mi van odabent az állítólagos sötétségben, Meda?! Semmi! Nincs ott semmi, csak egy újabb idióta, egy újabb üres ígéret!
Az asztalnak dőlök, és habár nagyon igyekszem kontrollt erőlteti a vonásaimra, hallom, hogy a hátam mögött az egyik üveg elreped, majd szét is pattan, beterítve bennünket a darabjaival - mintha én szóródnék szét a padlón, pontosan tudom, milyen érzés lehet ilyen értelmetlenül elhasználódni, de hát majd úgyis jön valaki, felsöpör, beforraszt, visszatesz és megteszi akárhányszor csak újra kell.
Még én is megijedek, amikor kimondom, de menten megőrülök, ha nem teszem.
- Otthagyom őket, Meda. Tudom, mire gondolhatsz, hogy a te önfejű nővéred ezúttal is azt hiszi, hogy a zabolátlan jelleme majd megmenti, és hogy ezek nem a szüleink, nem nagynénjeink és bátyjaink, ebből nem létezik visszaút... De ha nincs út, majd csinálok. És.. szeretném, ha segítenél nekem.

Hiába teszi – csapja – le a pálcát, a gondolat még sokáig velem marad: vajon mit akart csinálni? Magam sem tudom, hogy a kíváncsiságom van-e olyan erős, hogy jól viselném-e, ha tudnám a pontos, a halálosan pontos választ. Ha igen, csakis azért, mert Belláról van szó. Arról, akivel együtt nőttünk fel, akivel egyforma terheket hurcolászunk a vállunkon, akivel talán még osztozom valami furcsa, konok megvetésben a saját családom iránt, noha régóta motoszkál bennem, hogy kettőnk megvetése nem egészen egy tőről fakad. Beszélni persze soha nem beszéltünk róla igazán. Csak piszkálódó félmondatokkal, túlzónak beállított kritikával szúrtuk ki egymás szemét, hogy kovácsolódjon köztünk némi bajtársiasság az évek során, de már magam sem tudom, mi, és mennyi maradt ebből pontosan.
Valamikor a tavalyi év során eldöntöttem, hogy nem akarok olyan lenni, mint a családomban bárki, és talán nem is Bella hibája, hogy köztünk is lazultak a szálak, hanem egyedül az enyém. Mert annyira ki akartam kiáltani magamat valami másnak. Igaz, ez nem elég. Egyáltalán nem elég… hiú, és ostoba a gondolat maga, amíg nem támasztják alá tettek, de én még mindig csak várakozok. Valamire. Akármire.

Ráncokba szalad a homlokom, nem tudom, miért hiszi, hogy ha valamiért, hát pont ezért akarnék ítéletet mondani felette. Én, aki még annyit sem tesz – látszólag legalább is – hogy ellenszegüljön, mint ő, aki sosem rejtette véka alá az ellenérzéseit. Ki mondhatná meg, melyikünk módszere a jobb? Mindketten ugyanabba a ketrecbe zárattunk, de én nem hiszem, hogy kulcs híján ne rendelkeznénk legalább egy hajtűvel, ami segítheti a szabadulásunkat - Bella, ugyan… - szúrom csak közbe halk, erőtlen tiltakozással. Furcsának találom a gondolatot, hogy Cissa megmenekült volna bármitől is. Szerintem csak cseberből esett vederbe, és ahogy egy hirtelen mozdulattal feltárul előttem az is, amit csak rémálmaim akartak sejtetni velem, úgy hiszem, Bellával is ugyanez történt.
Nekem pedig egy kicsit megint csak megszakad a szívem.

Attól félek, nem tudom megfelelően palástolni a reakciómat. Nem is leplezem, ahogy mereven az ajkamba kell harapnom, nehogy önkéntelenül is felkiáltsak, vagy még valami a kiáltásnál is szánalmasabb, igazán elkeseredett hangot hallassak, de a düh, valami furcsa csalódottság, és önnön szánalmas tehetetlenségem mind-mind könnyként szúrják a szememet, mielőtt ezt megakadályozhatnám. Elkapom Bella kézfejét, naiv, gyenge mozdulattal markolok az ujjaira, és még azt sem tudom újra megkérdezni, miért. Nem baj. Hiszen úgyis elmondja, vagy legalábbis, úgy tűnik, mintha megtenné, de én csak valami bódult fátylon át hallom, és természetesen nem értem. Mert én sosem állnék közéjük. Én sosem merészkednék a sötétségen túlra. Hogy mert gyenge vagyok, vagy mert egyszerűen tényleg nem tudok hinni benne, vagy tán azért, mert egyszerűen csak nem vagyok oda való, ahogy sokszor úgy érzem, a családomba sem vagyok való… érdekes kérdés talán, de most nem számít. Igazából nem számít.
Üveg szóródik a talpunk alá, és arra gondolok, hogy ez talán nem csak Bella miatt van, hanem miattam is. Az életünk miatt.
Értetlenül rázom egy kicsit a fejem. Vagy inkább tudatlanul. Nyilván fogalmam sincs, pontosan milyen belülről ennek a gonosz nyúlnak az ürege, és fogalmam sincs, miért nem tud egyszerűen csak visszafordulni. És egyáltalán… tényleg ezt akarja? Morzsákban érteni vélem, mit-miért csinálhatott, és mit akar most, de olyan, mintha az egész képre képtelen lennék ránézni - Miért ne létezne visszaút? Ha azt mondod, elég volt, hát nem fordulhatsz vissza bármikor, amikor akarsz? – továbbra sem tudom, melyik érzés tombol bennem legerősebben, de a vakságom dühít annyira, hogy legalább a könnyeim ne eredjenek végül el,  menthetetlenül melodrámává aljasítva a jelenetet. Ujjaim a csuklójára csúsznak, feljebb emelem közénk a karját, kényszerítem magam, hogy alaposabban megnézzem magamnak a valóságos Jegyet, mint eddig bármikor.
- Persze, hogy segítek neked, csak… - elakadok a mondatban, ahogy végül felnézek rá. Csak nem tudom, tudok-e. Csak nem vagyok benne biztos, hogy rám szorul. Csak… magam sem tudom már, miről mit gondoljak az átkozott világunkba, ahova a sötétség együtt kúszik be a nyári köddel.

Mélyeket nyelek, mert tudom, hogy a dühtől mindjárt én is könnyeket fogok hullajtani, és aztán dacosan törölgetni az arcomat, dörzsölni a szememet, és óhatatlanul hisztérikának leszek titulálva, gyávának, gúny tárgya leszek és én utálok gyengébb lenni, utálom, hogy folyton harcolni kell de nem lehet sehogy máshogy. Ha kell, kitépem a szívüket is, hogy azon táncoljak, engem nem állítanak meg sem ők, sem a kétségeim - de ez nem az, amit akartam, nem lehet az. Nem azért, mert olyan dolgok megtételével jár, amelyeket szélsőségesnek tartanak mások, hanem mert nincs értelme.
- Mit gondolsz, minek kell a jegy? Szólítani vele, büntetni és uralkodni rajtunk.. az! AZ a félvér, amely -és mert igen, nem aki, csak amely!-
ilyen erővel nem volt képes elérni a céljait, a nevünkben rendelkezik, de olyan sötét, amely az éjsötét éjszaka, ostobább a miniszternél, és mi ennek hittünk, ezt akartuk követni! - nem bírok magammal, csak úgy dől belőlem az utóbbi napok, hetek és hónapok sértettsége, a csalódások, amelyekről azt hittem, hogy a 'jó' oldalon vár Dumbledore sárvérűeket nyalogató zászlaja alatt, az idézőjeles demokrácia fényében, és tessék, itt állok, és nincs semmim, most már talán hitem sem! - Gondolj bele, mivé lenne a hatalma, ha mind együtt bemennénk a drágalátos minisztériumba, és elárulnánk!
Felnevetek keserűen a gondolatra, hogy végül épp azok az aurorok kapják el és végeznek vele, amelyeket annyira megvetni látszik, és mégsem fordul nyíltan ellenük. Ugyan mi lenne egy igazi Nagyúrnak pár jól képzett mágus, ha az övé a világ minden ideje és eszköze?! Sosem vallaná be, de retteg Dumbledore hatalmától, és eleinte úgy képzeltem, csak jól akarja csinálni, csak úgy, hogy ne égjen az egész világ, de most már belátom, hogy mindez nem több, mint gyávaság az egykori mentor árnyékában lapulva, itt-ott belekapva a talárjába, mint egy hülye kis taknyos. Korunk legnagyobb és legelhivatottabb varázslói, akik készek a fejüket a bűn markába hajtani, egy vaktában dobálózó gyerek játékkatonái lettek! Őrjítő a gondolat, üvölteni volna kedvem.. de azzal sem mennék semmire.
- Csak?! Azt hiszed, nem tudom, hogy mire készülsz? Évek óta készülsz rá, és azelőtt tudtam, hogy meg fogod tenni, hogy egyáltalán megfogalmazódott volna az elmédben! Tessék, kimondom, omoljon a fejemre az egész ház: te és Sirius is tudtatok valamit, amit egyikünk sem! Na, most már hajlandó vagy segíteni nekem?!

Torkomra fojtja a szavakat a savanyú undor.
Nem Bella irányába. Ó, dehogy…! De a gondolat, hogy valaki így akarjon uralkodni nem csak, hogy másokon, de voltaképpen mindenkin (vagy még ennél is rosszabbul), számomra émelyítő. Elképzelhetetlen. Még mindig olyan, mint egy rossz álom, ami kísért, de valósággá nem válhat soha. Épp csak ez már túl van azon a ponton, amikor ezt még el tudom hinni. Még akkor is, ha igazán nem érint. Vagy nem érintett… eddig. A Bella karján sötéten is virító Jegy ostoba módon tesz mindent valóságosabbá számomra, és csak még jobban görcsbe rántja a gyomromat. Még hangosabban kiabálja minden porcikám, hogy meneküljek. Csak induljak el. Mindegy, hogy merre, csak induljak már el…!

Fintorba torzul az ajkam, kicsit megrázom a fejemet, mert nem, nem, nem, az nem lehet, az egyszerűen csak nem lehet, hogy valakit ne lehessen elárulni. Ha nem együtt, hát egyedül, ilyen nem létezik, és nem is vagyok hajlandó elhinni, hogy létezhet. Senki sem lehet ilyen hatalmas. Ha Dumbledore-t ki lehet játszani, és a tavalyi év bizonyára valamilyen szinten utal erre, akkor nem hiszem el, hogy az ellenpontját ne lehetne.
De a gondolat mindenesetre ijesztő. Felsejlik előttem az a vizsgák előtti délután az iskola udvarán, a többiek, akik azt sürgették, hogy „nekünk kell tennünk valamit”, és a kétely hangos sikítása a fejemben, hogy mégis mi az, amit nekünk kellene tennünk? Meg a másik hang: hogy ha mi nem, akkor ki fog?

A szavai kicsit úgy érnek, mint egy pofon. Nem igazán fáj, csak meglep. Most igazán. Nem mintha ez nem a bizarr, rémisztő, előre nem egészen látott felfedezések napja lenne, de talán csak hiúság volt részemről, hogy nem vagyok ennyire átlátszó. Vagy pedig valóban füle van minden falnak, szeme minden saroknak, és többet időztem az elmúlt évben Siriusszal, mint illett volna, vagy… vagy Ted. Kényszerítem magam, hogy most erre ne gondoljak, ne gondoljak arra, ha Bella tud dolgokat, más is tudhat másféle dolgokat, de ez most nem az az idő, amikor tudnék önző lenni. Komoran viszonzom a pillantását, van valami keserű abban, ahogy valami féloldalas, de kicsit sem vidám mosolyra húzom a számat, pont, ahogy ő nevetett fel, mert igazán nem vall rá, hogy valamit csak így odanyújtson nekem és (vagyis nekem még csak lehet, de) Siriusnak, lehetne mulatságos is az egész, de nyilván nem az. Nem is pazarolok szavakat arra, hogy magyarázkodjak. Minek?
- Tudod, hogy eddig is hajlandó lettem volna segíteni. Talán nem evezünk egy csónakban, de a nővérem vagy. Az egyetlen. Érted?

Lassan adom át magam az új, korábban talán eretnek eszméknek, de tudom, ha átbillentem azon a ponton, ahol a racionális a büszkével találkozik, már semmi nem állíthatja meg a dezertálásomat, bármily bűnös gondolat is ez, bármily kárhozattal is jár majd. Az, hogy a hitem megrendült a belépésem körüli események hatására, természetesnek tűnt, velejáró veszteségnek, mert ez is próba, lássuk, mennyire gondoltad komolyan, Bella, te az ezüstkanállal a szádban, a szüleid egyik kicsi kincseként.. De fokozatosan jöttem rá, hogy komoly vízióval rendelkező felnőtt emberek nem lelhetik ebben a szórakozásukat, egyszerűen abban, hogy a saját oldalukon álló társuk értelmetlen szenvedését szaporíthatják..!
Ettől még nem hiszek jobban abban, amit az a hibbant vén szőrmók dédelget, de keserű, nehéz fellegként üli meg a gyomrom, hogy tudom - ő valami ostoba vezérelvtől indíttatva nem tette volna meg. A végeredmény szempontjából édes mindegy, és ez megint olyan, mint egy jól irányzott arculcsapás az önbecsülésemnek, és még nem tudom, lenyelem-e egyáltalán.
- Igen.. igen, Meda. Bármit is tettem ellened, sosem akartam.. soha! - szentimentálisan magamhoz ölelem, hirtelen és szorosan, mintha csak most realizálnám, milyen messzire sodródott tőlem, és főleg, miattam. Sok mindent hajlandó vagyok feláldozni azért, amiben hiszek, saját magamat is gondolkodás nélkül, de a húgaim.. még Cissa is a maga mártírságával. Hogy néznék tükörbe azok után, hogy hátat fordítottam éppen nekik? Nem épp ezt jelenti a vérségi kötelék, egymás kezét szorítani még a legsötétebb órán is? - Biztonságban van, igaz, Dumbledore oldalán? Ne, ne mondd el, hol van, nem kell tudnom. Ha bárkinek a tudomására jutna, amiről most beszélünk.. de úgyis tudod. Férfias fenyegetőzés, üres pálcalengetés, hímsoviniszta erőszak. Jó ismerőseink, és most kapaszkodj drága Meda, kimondom ezt is, már mindegy: megértem anyánkat, megértem, hogy ő nem akart oldalborda lenni, ezért aztán inkább hárpia lett.
Lassan engedem el, aztán végigtekintek az állatokon: a véleményem nem változott, ez nem több szükséges rossznál, és nem vagyok olyan ízléstelen, hogy embereken kísérletezzem.. azonban nyilván ez ettől nem lesz meg nem történt. Felemelem nyakánál a nyulat, és a mellkasomhoz szorítom: az apró teremtmény reszket, a szemei hatalmasra tágulnak, bennük pedig tükröződik az én mély csalódottságom is - vajon erre is büszke lenne az, akiért hittem magamban? Meddig éri meg?
- ...rendben van. És most kitaláljuk, hogy gáncsoljuk el a legújabb kiskirályt, mielőtt az gáncsolja el minden maradék racionalitását ennek a különben is szerencsétlen világnak. - rápillantok a húgomra, és közben tétován megvakarom a nyúl füle tövét, ajkamon ezúttal őszinte mosoly játszik - Talán mi lehetünk az első Blackek, akik racionálisan viselkednek. Azért ez nem csekélység.. de te már előttem jársz, igaz? Neked is lenne mit bevallanod.

Elkésettnek érződik ez az ölelés. Annál szorosabban tartom, annál erősebben fonom a karjaimat a dereka köré. És fájdalmasan örvénylik bennem a zavar, az értetlenség, a tudat, hogy ha mindez korábban történik meg, most mindketten sokkal többet tudnánk, vagy ha igazán, igazán ezt akartuk volna… mindketten tudnánk, és mindketten értenénk mindent.
De kit hibáztathatnék ezért? Kit hibáztathatnék azért, hogy mindhárman bezárkózva vétjük a magunk hibáit, nem osztozunk semmin, csak a kétes eredményeken? A szüleinket? Mutogathatunk ujjal, bármelyikünk, az könnyű, de nem kényszerített minket senki semmire. Mi magunk döntöttünk úgy, hogy magunkra zárjuk az ajtókat, és csak akkor jövünk ki mögüle, ha muszáj. Kívánhatom, bárcsak Bella beszélt volna velem, mielőtt megengedte volna, hogy rátegyék a Jegyet. Kívánhatom, bárcsak elmondta volna, miért akarja ezt, bárcsak tudtam volna róla korábban, bár értettem volna, hogy az, ami űzi, hajtja őt, miért épp ebbe az irányba viszi. De ugyanúgy kívánhatnám azt is, hogy bár tettem volna meg egy ilyen lépést én, bár meséltem volna neki a kételyeimről, a félelmeimről, bár megosztottam volna vele azt az éjszakát Teddel, azt a délutánt az iskola udvarának kopott napfényében. De nem tettem semmi ilyesmit. És nem tett semmi ilyesmit ő sem.
Most pedig késeinek, és elhibázottnak érződik minden. A visszafordíthatatlant megkísérelni visszafordítani mindig nehezebb, mint megelőzni egy katasztrófát. Egyszerre igyekezni mindkettőn? Kicsit lehetetlennek tűnik.

A haja illata még az orromban van, ahogy elhúzódom. Kicsit megrázom a fejem - Nem tudom, épp miben sántikál. Mostanában nem sokat hallok felőle – ami talán jobb is, mert sokszor érzem azt, hogy jobb, ha nem tudok dolgokról. Jobb, ha nem válhatok árulójává egy olyan ügynek, mely mellett még csak el sem köteleződtem igazán, és épp ezért nem is tudhatom, mikor vétek ellenük. Keskeny, szürke mezsgyén sétálok egyedül. Könnyűnek tűnhet letérni erre vagy arra, de egyáltalán nem az. Mert nem csak ideológiai elköteleződés lenne, és nem csak gyermeki lázadás – hanem eldobása mindennek, amim volt, van, és lehetne, mindennek, amit ismerek, mindennek, amiben jó vagyok. És a sok teher mellett olyan dolgoknak is, melyek sokkal kedvesebbek nekem, mint amit sokszor szeretek bevallani.
És kapaszkodom is, hát belé, ha már miatta van ez az egész, tudnék ezen most nevetni, bár bizonyára kicsordulna mellé a könnyem, amit nem szeretnék, hát csak a tekintetem árulkodó, mely az övét keresi: ó, igen. Talán ez a legnagyobb képtelenség, amit ma hallottam, és éppen ezért szívszorító.

Elengedem, ahogy a nyúlért nyúl, egy percre el is felejtettem a választott színpadot, nagyanya házát, és azt, hogy utólag belegondolva, milyen logikus színtér is ez. Attól persze nem könnyebb. Halkan sóhajtok, mintegy elismerésül, hogy megint csak igaza van, de az én titkaim másfajták, mint az övék. Az én titkaim finom porcelánból vannak, egyetlen óvatlan mozdulat ripityára töri őket, és mindazokat, akiknek segíteni próbálok mostanában.
- Tettem dolgokat, és hoztam döntéseket, melyekre a családunk egyetlen tagja sem lenne büszke – mondom halkan, de könnyedén érezheti: ez nem szemrehányás, és nem is igazi teher, mert azt teszem, amit helyesnek tartok, attól függetlenül, hogy ők mit gondolnak - Te ott hagyod a „királyodat”, én pedig ott hagyom a családunkat. Nem tudok úgy élni, ahogy nekik tetszene, őket ezzel nem büntethetem, de nem büntethetem tovább magamat sem. Elég volt – igazából most mondom ki ezt először hangosan. Legalábbis olyasvalakinek, aki elől ezt eddig gondosan titkolni igyekeztem.

Érzem, hogy megrándul az arcom Meda készülő vallomására: ő a húgom, és nem tud olyat mondani, amitől megmásítanám az iméntieket, de.. mit fogok tenni, ha olyan dolgokat vall meg, amelyeket nem tudok összeegyeztetni az elveimmel? Szólnom kellene, hogy még most tegyen féket a nyelvére, még most tartsa őket magában, mert nem ígérhetem, hogy toleráns leszek, hogy megváltozom..
Megváltozom? A nő, aki felismerte bennem a lázadás csíráját, ezekben a szobákban járt-kelt, folyton nekifeszülve a határainak, és tudom, hogy inkább magából faragott le értünk, a jövőnkért: a halálos ágyán utolsó erejével a lelkembe véste, hogy én nem teszem majd ezt, de soha nem kötött egyik vagy másik eszméhez. A lázadás önmagában nem jobb vagy bal, nem liberális vagy konzervatív, és Meda a húgom. Nem érdekel a politika, és ezúttal meg kell szegnem az eskümet: inkább belőlem vesszen el az a darab, inkább én nyeljem le, minthogy neki fájjon. Bármit mond, ezen nem változtathat: én vagyok a leghűségesebb, még ha ez azt is jelenti, hogy önmagamhoz vagyok az.
- ..megkeresem majd. Annak a kurafinak jár még egy utolsó tánc..és ki tudja, talán újra felkér majd.- mosolyodom el, részben kínban, de részben őszintén az emlékre, amikor azon a komor bálon az épp első fogát vesztő unokatestvérünk csokoládétól ragadós kezét a nadrágjába törölte anyja mély fájdalmára, aztán egyszerűen felkért táncolni. Hiába sivalkodtam és utálkoztam, megtáncoltatott, és titkon élveztem, titkon benne voltam a csínytevésben.. és talán még nem késő, hogy újra megtegyem. Nem tudom,mit szólnék az ő különben is deviáns társaságához, vagy velem összeegyeztethetetlen köreihez, de.. de kár ezen előre merengenem. - Képzeld csak el, amint Bellatrix Black felbukkan Dumb bell door soraiban, és befogja azokat a rémülten eltátott szájakat...!
Nem tudom, ehhez minek kellene történnie, de reálisabb útnak tűnik most, mint amelyikről leugrani készülök. Új rendszert akarok, de még mindig az a hibbant vén szőrmók kettőjük között a racionális, a nagyobb hatalom: és a kompromisszumra képes is. Talán én vagyok az első, aki nevetve távozik. de ha rajtam múlik, nem az utolsó.
- ...menj, Meda. Menj, és légy boldog: ha bármelyikünk megérdemli, te leszel az. Tőlem nem tudnak meg semmit, úgy meg főleg nem, hogy még cinkosok is lettünk... de lássuk, mit tehetünk. Beszélek azokkal, akiknek maradt még bármi lötyögő tartalom a kiüresedő koponyájában, és szólj, amint eljön az idő arra, hogy csatlakozzunk. A Blackek háborúba vonulnak, Meda.. és ha te történetesen egy megveszekedett sárvérű kecskéért is tennéd, akkor is melletted állok.

Halkan nevetek, de őszintén – nem tudok mást tenni. Siriust és Bellát ugyan néha jobb volt félteni egymástól, de talán csak azért, mert nagyon is hasonlítanak egymásra. Nem foghatod meg egyik kezét sem csak azért, hogy visszahúzd, nem kérheted őket semmire, amit voltaképpen ők ne akarnának, és ha az útjukba állsz, ha igazán, csökönyösen az útjukba állsz, mindenképp meg fogod bánni. Vagy azért, mert keresztülhajtanak rajtad, és vissza sem néznek, vagy azért, mert mégis vissza tudod őket fogni, de tudni fogod, hogy nem arattál igazi győzelmet. Csak engedtek neked, a kedvedért, és ezzel boldogtalanná tetted őket.
Nem akarom visszafogni Bellát. Soha nem akartam neki megmondani mit tegyen, vagy mit ne. Véleményem persze van, kinek nincs? De csak mert képtelenségnek tartom Voldemort nagy eszméit, a céljait, azt, ahogy el akarja érni őket, csak mert számomra, hiába igyekezett a családom a fejembe verni, a vér nem fontos, nem bír jelentőséggel, attól még el sem ítélem a nővéremet, aki nyilvánvalóan másképp gondolkodik erről az egészről, mint én. A kapcsolatunkban mindennek nem szabadna számítania. Még nem tudom, mit hoz a jövő, de amíg bírom, addig nem is fog számítani.

- Azt hiszem, az nagyobb szenzáció lenne, mint Sirius kitagadása – hiszen Siriuson nem hiszem, hogy igazán meglepődtek. Utólag persze mindenki igazoltabbnak lát mindent, amit valaha tett, de azért van igazság ebben. Sosem rejtette véka alá, hogy sültbolondnak tartja a családunk nagy részét. Bella azért más. Bellában azért megvan minden, amitől egy Black Black lesz, és ha valóban ezt akarja tenni, akkor könnyen lehet, hogy hasonló sorsra jut, mint unokabátyánk. De szerintem ezt ő is tudja – szükségtelennek érzem felhívni a figyelmét olyan gyakorlatias butaságokra, melyeket kétlem, hogy ő maga ne gondolt volna végig.
Én is ezerszer zongoráztam már végig ezeken, és az ezekhez hasonló dolgokon. Éppen ez az, ami még a helyemen tart, amiért még várok, és csak otthonról elsurranva, titokban járok olyan társaságba, melyet a szüleim biztosan nem hagynának jóvá, épp ellenkezőleg. Az meg, hogy a magam kissé hozzá nem értő módján mugliszületésű varázslóknak igyekszem segíteni, hogy ne essen bajuk? Az már égrekiáltó bűn, igazi árulás lenne a szemükben, és akkor még nem is tudnak Tedről…

Mert hát igen, Ted. De mégis mit kellene mondanom Tedről? Azon ritka alkalmak kivételével, amikor tudunk találkozni, olyan, mintha fényévekre lenne tőlem. Mintha reménytelen lenne az egész, mintha nem is lenne igazi, mintha nem lenne több múló szeszélynél – ahogy bizonyára elsőre anyám is utalna rá, ha a fülébe jutna. Igazságtalan, hogy valamilyen tekintetben tőle várok igazolást arra, amit tenni akarok. Nem is lenne helyes. Ahogy nem lenne helyes háborúba menni sem miatta, és ahogy nem lenne helyes az sem, ha elköteleződnék olyan eszmék mellett, melyekhez voltaképpen csak ő köt igazán.
És ami a háborút illeti… hát, magam sem tudom - Én magam sem tudom, akarok-e háborúba menni, Bella. A tűz mindig a te utad volt, Cissáé a jég, de én? Én csak én vagyok… - és nem ez valójában az igazság? Nem másokért akarok elmenni. Nem egy nagyobb jó, egy fontosabb ügy miatt, nem a politka miatt, és még csak nem is Ted miatt. Magam miatt. Mert nem hiszek abban, amik ők hisznek, és mert nem akarok az lenni, akivé ők tenni akarnak. De ettől máris rögtön a másik oldalon volna a helyem? Nem tudom. Még nem. Csak menni akarok. Menni, és segíteni, olyan embereknek, akik voltaképpen szintén nem hisznek sem egyik, sem másik oldalnak.
- Ígérd meg, hogy óvatos leszel. Ha segíteni tudok, megteszem. Én pedig ezt ígérem meg. De ha lenne tervem, talán már elindultam volna – kicsit sem lep meg, hogy Bella tisztábban látja az útját, és az irányt, amerre el kell indulnia nálam. Nem volt így ez mindig is? Én viszont még nem tudom, mit tegyek magamért – tehetek addig egyáltalán bármit is érte? Talán ideje lenne, hogy én is terveket szőjek. És most már igaziakat.