Hogy teljesen őszinte legyek, egy kicsit már kezdett elegem lenni a Mungóból. Semmi bajom a hellyel, de már van egy jó ideje a balesetemnek, és azóta nem igazán hagytam el ezt a helyet. Sőt, egyáltalán nem. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a lábam miatt aztán tényleg mindegy, most hol vagyok. Dolgozni úgy sem tudok különösebben… Viszont most már kezdem egyre jobban érezni magamat, és mivel idejét láttam már, hogy a Minisztériumba ellátogassak, és saját kezűleg adjak hírt magamról, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy egy kicsit elszakadjak ettől a helytől. Nyilván nem csak úgy eltűntem, mert a fenének sem kellenek később még a problémák, most van jelenleg elég bajom.
Elmondtam az állapotomat, hogy a napok múlásával mennyire látom javulni a lábamat és hogy mentálisan pedig azóta már teljesen rendbe jöttem. Jó néhány napig ugyanis rettentő fájdalmak törtek rám, amikor csak ébren voltam, minden bizonnyal a Cruciatus túlzottan hosszas hatásának köszönhetően. De ahogy említettem, ez már elmúlt szerencsére. Mindemellett közöltem még az én részemet is a küldetésről, ami végső soron sikeresnek bizonyult, a részemről viszont nem feltétlenül fogalmaznék így. De ez is lehetőséget adott legalább arra, hogy tanuljak a hibáimból. Nem szabad hagynom semmilyen körülmények között, hogy az érzelmeim elködösítsék az elmémet, mert legutóbb majdnem ez okozta a végzetemet.
Már a délután és este határán jártunk, mikor visszaértem a Mungóba. Rákérdeztem az egyik ott dolgozónál, hogy Marlene-t nem látta-e valahol. Ő kedvesen útbaigazított, és elmondta, hogy nemrég ment el vacsorázni, szóval még egy ideig ott fog lenni. Megköszöntem neki egy biccentéssel, aztán pedig már tovább is álltam. Mióta el van törve a lábam, azóta jöttem csak rá, hogy egy-két lépcső mennyire meg tudja nehezíteni az ember életét. Itt is mindössze csak olyan 5 darabról volt szó, amin fel kellett mennem, de a lényegen nem változtat. Na de lényegtelen, nem ezen fogok fennakadni. Csak hát így elég nehéz volt megtartani a csokit és a virágot, miközben másik kezemben meg a sétabotommal próbálok egyre feljebb kapaszkodni a lépcsőkön.
Beérve látom, hogy a szőkeség éppen most ül le az egyik asztalhoz egyedül. Oda baktatok hozzá, és megállva mögötte a sétabotom végével kicsit megkocogtatom a lábát. Ha hátrafordul, akkor pedig elsősorban köszönök neki. – Szia – szűkszavúan mondom neki, aztán ha esetleg feláll, akkor pedig már meg is ölelem őt. Amolyan köszönésképpen ezt is. Volt már rá példa, hogy így köszöntünk a másiknak, mert kétségkívül egész jóban vagyunk egymással, mióta ide bekerültem, szóval nincs ebben semmi fura. – Először is, ezt szeretném odaadni neked, mindazért a segítségért, amit tőled kaphattam. Hálás vagyok. És mindenképp örülök annak is, hogy sikerült megismerjelek téged – mondom neki komolyan, aztán pedig át is adom neki az orchidea csokrot, illetve mellé még egy finom belga csokis bonbont is.

Az utóbbi időben mondhatom, hogy szinte beköltöztem a Mungó falain belülre. Ez részben tudatos, másrészt pedig már annyira nem. Valamilyen szinten a tanulmányaimmal és az eddigi tudásom hasznosításával szeretném elfeledni a rémálmokat, amik még mindig gyötörnek szinte minden éjjel. A tavaly történteket egyszerűen csak nem tudom kiverni a fejemből. Sokszor visszatérnek az érzések, a gondolatok és eddig csak azt a megoldást találtam erre, hogy: a munka.
Közeledik az este, a műszakom már rég letelt, én mégis még mindig itt segédkezem. A vacsoraidőt a szokásos intervallumomban ejtem meg, ilyenkor viszonylag üres az étkező, pár kedves arc tűnik csak fel, akikkel néhány szót váltok, mielőtt választok valamit a mai kínálatból (egy szendvicset és egy tál levest), majd helyet foglalok egy szimpatikus asztalnál. Éppen hogy a Reggeli Próféta mai címlapját kezdem el kémlelni, amikor hirtelen megérzem, hogy valaki a lábamhoz ér, és az ismerős hang már mosolygósabbá tesz, fel is kelek, hogy öleléssel üdvözöljem őt. Ugyan még csak nemrég ismertem meg Waltert, de máris jó kapcsolatot alakítottunk ki egymással. Kedvelem, és érdekes személyiség. Valami megfogott benne már elsőre is. Nem csak az, hogy úgymond "tanulmányi gyakorlatnak" kaptam őt.
- Jó estefelét! - A meglepődöttség egyértelműen kiíródik az arcomra amikor a csokor virágot és a csokit átnyújtja nekem. Természetesen jól átgondolta, minden a kedvencem, így hát nincs más választás, akaratlanul is vörösödik az arcom. - Jaj! Ez nagyon kedves tőled, nem kellett volna, de köszönöm. Csodásak! Emlékeztél rá, hogy ez a kedvencem! - Arcomhoz közel emelem a virágokat, majd leteszem őket az asztal szélére, és intek, jelezve, hogy Walter nyugodtan foglaljon helyet a szabad széken. Bizonyára neki is kényelmesebb lesz ülve, mint állva. Rövid ideig még csodálgatom az ajándékot, és mosolygok mint a vadalma, utána csillogó szemekkel tekintek fel rá, ismét.
- Azt hittem már megszöktél! Ma egész nap nem láttalak. Hogy van a lábad?

Általában napközben, mikor pihengettem, nem fájt különösebben a lábam, érthető okokból. De tudom azt is, hogy ezzel nem fog semmivel sem jobb lenni, szóval mozgatnom is kell valamennyire. A Mungóban tehát volt már rá példa jó néhányszor, hogy sétálgattam fel-alá, ha tudtam valahol, akkor pedig segítettem. Lehet, hogy nem vagyok fizikailag a legjobb formámban, de ettől függetlenül, ha varázslatokról volt szó, akkor lehet rám számítani. Illetve a magyal és egyszarvúszőr pálcámra. Kiváló társam volt mindig is, és nagy becsben tartom, hiszen bármikor számíthatok rá, és nem áll fel annak az esélye, hogy elvesztem a hűségét. Na de visszatérve a lábamra. Ahogy említettem, általában nem fájt, még ha kicsit sétálgattam is itt a Mungóban, de ez a mai nap rendesen kikészítette. Mégiscsak járkáltam most rendesen, szóval nem is nagyon vártam másra, mint hogy leülhessek végre.
Elmosolyodom, ahogy az ajándékokat átadva látom őt elvörösödni. Örülök, hogy jól esik neki ez a gesztus. – Még szép, hogy emlékeztem. Csoki tekintetében mondjuk szerencsére nem volt szükségem túlzottan emlékezni, hisz ahogy mondtad, nem különösebben van kedvenced. Így hoztam az enyémet. Még úgy is, hogy nem nagyon szoktam csokit enni – mikor int nekem, hogy üljek le, akkor oda is lépdelek a szabad székhez, de nem ülök még le. - A Minisztériumban voltam. Jelentést tenni lényegében. Reggel nem voltál sehol, így nem nagyon tudtam szólni, és úgy voltam vele, hogy legkésőbb holnapig visszajövök. De sikerült gyorsan lerendeznem a dolgokat. Na de mindjárt leülök, csak hozok én is magamnak valami vacsorát, egészen megéheztem. Egy pillanat – mondom neki egy kisebb mosollyal az arcomon, majd el is bicegek, hogy hozzak valamit. Nem olyan szegényes vacsorát tervezek, mint ami Marlene előtt van, mert ez lesz ma az első étkezésem a reggeli gyors szendvics óta, szóval valamilyen hússal, körettel és a levessel együtt térek végül vissza, egyik kezemben a tálcával, másikkal meg a botot fogva és azzal sétálva vissza. A tálcát lerakom, majd végül helyet is foglalok, a botot pedig nekitámasztom az asztalnak. – A kérdésre meg nem is válaszoltam. Valamivel jobban van már egyébként, bár ma sokat járkáltam, amit kicsit meg is éreztem, de semmi vészes – vonom meg kicsit a vállamat, aztán pedig szinte egyből kérdezek is. – Na de mesélj, Marlene. Milyen napod volt? Bocs egyébként, hogy megzavartalak vacsora közben… előtt – helyesbítek, de ettől függetlenül nem kell sietnie és elkezdhetünk közben enni is. Én nem fogok elszaladni innen egyhamar sehova, az biztos…

Az utóbbi időben igazán sok betegtől, sérülttől kaptam kedves szavakat, érdekes történeteket és amióta itt vagyok, mondhatni, szinte kivirultam. A Roxfort óta nem tudtam igazából jó fejszébe vágtam-e bele a baltámat, de amint elkezdtem itt dolgozni és mellette persze tanulni, egyáltalán nem bántam meg. Walter pedig egy olyan ember lett az életemben, akit sosem tudnék elfelejteni.
Kedvesen mosolygok rá, miközben hallgatom mondandóját. Milyen figyelmes! Gondolom magamban, és bólogattam közben, jelezvén, hogy igen, emlékszem rá, hogy ez az ő kedvence. Biztos finom is. Nem emlékszem, hogy ettem volna ilyesmit korábban.
- Nem tudom elégszer megköszönni. - Visszaülök a helyemre, szinte egész nap álldogáltam és mászkáltam, kicsi pihenőidő szükséges most már, érzik a lábaim is. Na meg aztán teljesen együtt tudok érezni Walterrel, neki sem lehet kellemes most ez a helyzet. Megkapom a teljes körű tájékoztatást is a mai napjáról, amit kifejezetten érdekesnek találok. Sok ismerősöm ment aurornak tanulni és ők igazán jól érzik magukat a Minisztériumban, biztos vagyok benne, hogy Walter is visszavágyik már, és hát persze én mindent megteszek azért, hogy ő miharabb munkába állhasson és folytathassa karrierjét. Azért majd ha erre sor kerül, naná, hogy hiányozni fog. Biztosan szürkébbek lesznek a mindennapjaim.
- Óh, szuper. Gondolom már nagyon várod, hogy visszatérj. Az izgalmas melók, az ismerősök, igazán jó szakmát választottál. De szerintem ezt már említettem. - Biccentek egyet, hogy menjen csak nyugodtan ő is vacsiért. Régebben egyébként én is eljátszottam a gondolattal, hogy auror szakmát választok majd magamnak, de utána mégis másként láttam jónak, közelebb áll hozzám a medimágia. A kanalat a kezembe veszem, de még nem kezdek bele a vacsiba. Apró mosolyt ejtek, amikor leül szembe velem. Jobban is néz ki, határozottan mint napokkal ezelőtt.
- Tényleg látszik is rajtad már, hogy jobban érzed magad. Remélem már nem kell sokáig bent maradnod. Még egy két Marlene féle varázsital és hipp-hopp megyógyulsz! - Próbálok kicsit viccelődni, remélem értékeli. - Jaj, semmi baj, ugyan, jobb társaságban vacsorázni mint egyedül! És jó étvágyat! - A kérdésére egyébként elgondolkodom kicsit, miközben elkezdem bekanalazni a levesemet, ami igazán jól esik most. Én sem ettem túl sokat, inkább csak nasiztam, de mértékkel, vigyáznom kell az alakomra.
- Ma egész nap futkostam. Csak ilyen ellenőrzéseket végeztem meg volt egy-két órám is, egyébként meg a bájital szertárban mászkáltam. Annyi mindennel el lehet ütni az időt, főleg ha nem találod mit keresel... - Forgatom meg szemeimet, és megvonogatom a vállamat. - Lehet, hogy a hétvégére kimenőt kapok. Azt mondják túl sokat vagyok most már itt, nem is tudnak elzavarni. - Két falat közben próbálok érdekesebb dolgokat mesélni, de azt hiszem hirtelen kifogytam. - Gondoltam belenézek a Prófétába, hogy lesz e valami feletébb biztonságos akármi. Nem sok jót ígérnek a címlapból...

Aranyosnak tartom, hogy újra és újra megköszöni ezt a gesztust, pedig jól tudja, hogy neki egyáltalán nem lenne rá szüksége. Bár ki tudja, lehet másoktól, akiken segít, nem szokott ilyesmit kapni, csak egy „köszt”, aztán már állnak is tovább. Lehet én is így tettem volna, ha nem kezdünk el beszélgetni, és nem ismerem meg egyre jobban az idő múlásával. Addig egy idegen volt nekem (ha nem is százszázalékosan, a tavaly történtek miatt), így viszont már... ami azt illeti, nem tudnám megmondani pontosan. Barátom talán?
- Ugyan. Neked nem is kell. Én tartozom hálával neked, de ezt már letárgyaltuk – mondom neki egyszerűen, közben még mindig halványan mosolyogva, ahogy azt tőlem megszokhatta. Rég volt már, hogy valakivel ilyen jól éreztem volna magam, és ha nem is fülig éri vigyor kúszik fel az arcomra, de ez is már haladás. Az elmúlt évekhez képest mindenképp.
- Nem is igazából azt várom, hogy munkába visszamenjek, hanem hogy a lábam rendbe jöjjön és újra meg tudjak mászni egy lépcsősort néhány pillanat alatt – viccelődök kicsit, mielőtt a vacsorámért indulnék. Izgalmas melók, ismerősök, és igazán jó szakma… tett már erről említést korábban is, én viszont akkor sem fejtettem ki teljes mértékben a saját véleményem velük kapcsolatban. De mindegyikre tudnék ellenpéldát hozni, ami egy átlagos varázslónak nem különösebben imponálhat vele. Izgalmas melók? Forma-forma. Ami izgalmasabb, az egyenesen arányosan ugyanolyan vagy veszélyesebb is lehet. Jó szakma? Annak talán, aki szereti a normálisnál gyakrabban kockára tenni az életét, főként mikor Halálfalók után kell eredni. Az ismerősökről szóló része viszont csak rám értetődik. Ez a legutolsó ok, amiért visszavágyom. Vannak ugyan ismerőseim… vagy nem is, nem így fogalmaznék… vannak ismertségeim, de lényegében ennyiben ki is merül. Ahogy sokan megismerhettek, nem vagyok már jó ideje egy barátkozós típus. Ezért is egy fura kivétel Marlene, akiben nem is teljesen értem, mi fogott meg annyira.
- Hát igen… nem a kedvenceim továbbra sem azok a bájitalok. De tisztában vagyok a szükségességükkel – teszem szét kicsit a kezeimet, és a vállamat is enyhén megvonom, amolyan „nincs mit tenni” üzenetet próbálva ezzel közvetíteni. – De azért köszi. „Remélem, hogy nem kell már sokáig bent maradnod” – mondom neki játékosan élcelődve, hogy véletlenül se vegye komolyan, tudom, hogy nem úgy értette, mikor takarodok már el innen. - Neked is jó étvágyat! – bólintok, aztán pedig én is nekiállok enni, majd a kérdésemre is rátérek, hogy ne csak csendben üldögéljünk és úgy vacsorázzunk.
- Na és megtaláltad, amit kerestél végül? – kérdezem tőle kíváncsian, két kanál leves között. – Na, az tök jó. És mit tervezel? Barátoddal, barátnőiddel töltöd gondolom – újabb kérdés, amibe tudja jól, hogy ha nem akarja, nem kell beavatnia. Érdekel, és a beszélgetést is tovább kell vinni valahogy. Csak miután kimondtam jövök rá, hogy lehet túl személyes vizekre eveztünk, hogy már a terveiről, szabadidejéről és minden másról kérdezgetem, szóval mielőtt válaszolna újra megszólalok. - Bocsánat. Ez nem tartozik rám - mondom neki egyszerűen, hogy ha faragatlan voltam, ne tartson végtelen haragot velem szemben.
- Miért mondod ezt? Mi hír van a nagyvilágból? – felettébb kíváncsivá tett most ezzel a megszólalásával, de nem kezdek el magamban kombinálni, hogy miről is beszélhet pontosan. Ehelyett megvárom a válaszát, míg nem sietve el fogyasztom a levesemet.

Csak bólogatok a mondandójára, és ezzel azt hiszem, le is zárhatjuk a hálálkodós témát. Szeretem hav alaki ilyen kedves, és figyelmes, de persze nem akarom túlzásba vinni. Majd a szobámban gyönyörködöm még egy ideig ezekben a csodákban.
- Ó igen! A lépcsők. De legalább most van bennük egy kis kihívás. Nem uncsi az életed. - Én úgy gondolom, amúgy sem az, de persze az embernek jól esik néha egy kis pihenés és kikapcsolódás, még akkor is, ha azt nem ott tölti, ahová vágyna. Senki sem szereti a kórházakat, ispotályokat és egyéb orvosi dolgokat, én sem, sőt... de viszont a munkám teljesen másról szól számomra. Legalább tudom, hogy valakiken tudok segíteni, még ha magamon nem is.
- Jaj, persze, megtaláltam! Próbálok most már a fejemben elraktározi egy kis térképet a szertárakhoz, előbb vagy utóbb biztosan megmarad minden. Az ápolók azt mondják mindig nekem, hogy az évek meg a rutin... - Mosolyodom el kellemesen, miközben lassan nekikezdünk mindketten a vacsorának. Tekintetem kicsit megpihen Walteren amikor barát és barátnő témáról érdeklődik. Na már most nem azért vagyok ilyen bamba, mert nem akarok erről beszélni, és ezt láthatóan ő így vette le, csak csupán elgondolkodtató számomra. Ez is.
- Semmi gond. - Most már pislogok is egyet, majd folytatom. - Nincs barátom és a barátnőim valószínűleg nem fognak ráérni, de még nem küldtem baglyot nekik. De az is lehet, hogy egyedül megyek még valamerre, ki tudja.
És egyelőre még semmit nem találtam ki. Neked nincs ötleted, mit lehetne megnézni itt a környéken? - London egészen messze áll tőlem, az életem során nem sokat jártam itt, és hát most amióta ideköltöztem még szinte minden időmet a Mungóban töltöm, és úgy érzem most már itt lenne az ideje jobban megismerni a környéket is. Ha már az életem nagy részét valószínűleg itt fogom eltölteni...
Tekintetem ismét a Reggeli Prófétára esik, majd a címlapon lévő mozgó képeket kezdem el lesni. Az egyiken egy óriáspók közelít, sötétséget húzva magával. Elhúzom a számat, majd a főcímet olvasom fel.
- Óriáspókok támadtak egy házaspárra. További halálos áldozatokat követel a sötétség. - Emelem fel a fejemet és kicsit leteszem a kanalamat a tálcára, majd egyik kezemmel az asztalra könyökölök. - Ez szörnyű. Vajon mikor lesz már vége? Bele sem merek gondolni, mi lenne velem ha a szeretteim is itt vesznének... - Elmélkedek, hangosan, pedig lehet nem kellene. Nem ilyen témákról akartam vele beszélgetni vacsora közben, lehet váltani kellene.

Válaszára bólintok egypárat, jelezvén, hogy van abban valami, amit mond. Bár azzal eddig sem volt gondom, hogy unalmas lenne az életem. Hogy ezt ki-hogyan veszi le, az már teljesen más kérdés. Mert bőven volt rá példa, hogy azért nem unatkoztam, mert éppen valami tragédia történt velem. Viszont a múltból tanulunk a legjobban, akármennyire is nagy és fájdalmas hibákról van szó. A szüleim halálát semmiképp sem tudtam volna megakadályozni, nem lett volna meg hozzá az erőm. Amelia halálát ugyan megakadályozhattam volna, ha jobban odafigyelek az ösztöneimre és korábban elindulok haza. És a nemrégiben történtek is, aminek következtében ide kerültem a Mungóba, az pedig arra világított rá, hogy tiszta fejjel kell gondolkoznom, nem szabad, hogy az érzelmeim elvakítsanak, mert könnyen a végzetemet jelentheti. Ez a legutóbbihoz meg még hozzá tartozik, mint pozitívum, hogy legalább Marlene-t is sikerült megismernem.
- Bizony, jól mondják. Ugyan nem vagyok vészesen idősebb nálad, de azért sejtheted az elbeszéléseimből, hogy bőven történt velem már sok minden. Amiről azt hittem eleinte, hogy biztos nem fog menni, a sok gyakorlás, kitartás után már úgy megy, mint a járás… Hm... ez mondjuk egy rossz példa, tekintve a jelenlegi állapotomat – mondom neki kicsit viccelődve, megmosolyogva ezt. Hogy ne kelljen túlzottan bonyolult dolgokba bocsátkoznom, elég csak az animágiára gondolni, ami eleinte ugyan nehéznek tűnt, ma már úgy megy, mint a karikacsapás. Ha belegondolok, ezt sem említettem még Marlene-nek, hogy animágus is vagyok egyben. Nem is olyan fontos részlet igazság szerint, plusz különösen szóba sem került.
Ha nem bámul így rám, akkor is rájöttem volna hamar, hogy ez a téma nem tartozik rám és kár is volt kérdeznem. Fogjuk rá a kimerültségre. De örülök neki, hogy nem haragudott meg érte. Vagy csak jól játssza. Végül felel arra a kérdésemre is, amire legfőképpen értettem, hogy nem az én dolgom, ez pedig kicsit meglep, de arcomon ez nem látszik meg. Csak bólintok egypárat, miközben beszél, kérdésére pedig elgondolkozom. – Hm… gondolkozok rajta egy sort, de ha gondolod, elkísérhetlek. Már nyilván, ha nincs még eleged belőlem, lévén látjuk mi egymást eleget mostanság – ajánlok fel neki egy ilyen lehetőséget is. Napról napra jobban érzem magam, hétvégére pedig már jelentősen jobb lesz az egész közérzetem és az egészségem, így miért is ne?
Marlene-t figyelem, miközben olvassa az újságot, és kicsit én is elhúzom a számat azon, amit először mond. Sosem voltam oda a pókokért, de ha az meg közben akkorra, mint egy ló… Nem félek tőlük, nem erről van szó, egyszerűen csak nem vagyok oda értük. Figyelem a lányt, miközben hangosan elmélkedik. Várok néhány pillanatot, de miután nem változik semmi különösebben, ráteszem egyik kezemet az övére, hogy figyeljen rám. Ha így tesz meg is szólalok. – Hé, Marlie. Ne is gondolj ilyenekre, felesleges ezen rágódni. Ha pedig ne adj Isten megtörténik a baj, mindig ott lesznek a barátaid, akikre számíthatsz. De, ahogy mondtam, ilyenen nem érdemes aggodalmaskodni – mondom neki őszintén. Saját tapasztalatból beszélek, mert engem is a barátok ráncigáltak vissza az életbe, és lettem olyan, mint régen. Viszont inkább jobb nem is latolgatni ezt a lehetőséget. Hm… ha belegondolok, talán ez volt az első alkalom, hogy nem a teljes nevén szólítottam őt, hanem becéztem.

Mosolyogva bólogatok mondandójára. Tudom, hogy igaza van és mindenki másnak is, de persze bennem ott van az a bizonyos maximalista gondolkodásmód és mindenben szeretnék rögtön jobban teljesíteni és jobb lenni. Persze kemény munkával sokszor el lehet ezt érni, de ahhoz tényleg így kell dolgoznom mint most teszem. De szeretem, szóval nem jelent gondot.
- Persze, ez teljesen logikus. Mindig kell valahol elkezdeni. -  Egyértelműen lezártnak tekintem ezt a témát részemről. Igazából azt hiszem, hogy valahol mélyen legbelül pontosan ezt vártam, hogy ezt mondja. Hogy elkísér. Az utóbbi időben ő volt mellettem többet, vele tudtam beszélgetni és jól esett, hogy gondol rám, valahogy mostanság ennek hiányában szenvedtem.
- Igazából tök jó lenne! Örülnék neki, ha velem jönnél. Akkor ezt meg is beszéltük. Majd gondolkodom én is, hová lehetne az út. - Egy biztos: tutira biztonságban fogom érezni magamat ha ő is mellettem lesz. Egyedül nem szívesen megyek sehová ami azt illeti.
Tekintetem egy ideig az újságba merül, ahogy a sorok között keresek valami kibúvót a sok rosszból. Igazából nem találok semmit, ami elszomorít. Csupán csak akkor tekintek fel rá, amikor a kezemre kerül a keze. Jó érzés, melegséget árazt és felmelegíti amúgy is mindig hideg kezeim. Megrázom a fejemet.
- Igazad van. Valami vidámabb dologra kellene gondolnom.   - Ugyan gondolataim még mindig pörögnek ezeken a sötét címeken, de inkább összehajtom a Prófétát és a mellettem lévő székre teszem. - Szóval, mesélj. Mi lesz az első dolgod, ha visszakerülsz a nagyvilágba? - Próbálok vidámabb témába kezdeni, ez pedig a mosolyomon is látszik. Az biztos, hogy én ha megkapom a szabad hétvégét, akkor meg fogok enni egy jó nagy szelet pizzát valamelyik Londoni kajáldában. Nem is értem, hogy a varázslók nagy része miért nem eszik ilyen ételeket. Pedig a muglik is tudnak alkotni érdekességeket.

Csak elmosolyodom lágyan, mikor rábólint arra, hogy kísérjem el. Nem tudom, miért örülök ennek ennyire, hogy nem hajtott el. Lehet csupán hiányom van már az emberi kapcsolatok terén. Ahogy azt már említettem, nem különösebben vagyok az a barátkozós típus, mióta megtörtént az az eset, ami később a Főnix Rendjéhez sodort. Hogy őszinte legyek, Marlene-nel sem akartam barátkozni, vagy bármi ilyesmi, eleinte egyszerűen csak nem akartam elhajtani, mert mégiscsak ő segített nekem, és segít még most is. Egy-két kisebb beszélgetés, aztán pedig amint egyre jobban kezdtem megismerni őt, úgy változott meg a véleményem is ezzel kapcsolatban. Talán az is hozzá tartozik, hogy kíváncsi voltam, a tavaly történtek milyen hatással voltak, esetleg vannak rá. Viszont ezt a témát nem hozom fel, mert nem akarok tapintatlan sem lenni, illetve rossz emlékeket felidézni. Azt sem tudom még, hogy abba egyáltalán be fogom-e avatni, hogy akkor én jöttem a segítségére, mielőtt rámondták volna a legádázabb varázslatot. Megvan a szándékom rá… de hogy ez valóra fog-e válni, nem tudom.
Nemsokára pedig elég kellemetlen vizekre evezünk. Egy-két éve még valószínűleg jóval nehezebben beszéltem volna erről, mint ahogy most. Ugyan fáj még valamennyire, hogy a szüleim meghaltak, ráadásul egy Halálfaló által, de egyben bele is nyugodtam. Muszáj voltam. Őket nem tudom visszahozni, és őszintén, ha tudnám sem feltétlen tenném meg. Marlene-nek pedig jobb lenne, ha nem is kellene ezen agyalnia. Nincsen semmi bajuk, és remélhetőleg ez egyelőre így is marad. Ha pedig mégis megtörténne a baj, tényleg csak annyit tudok ajánlani neki, amit el is mondtam. Nem szabad magába fordulnia, és kizárnia mindenkit az életéből.
- Ez a beszéd! – mondom neki mosolyogva, mikor összehajtogatja az újságot és elteszi. Kérdésére nem egyből válaszolok, gondolkodok előtte egy kicsit. – Hogy nagyon őszinte legyek, fogalmam sincsen. Nem nagyon vagyok az, aki ki szokott kapcsolódni, eléggé hogy is mondjam… a munkába szoktam temetkezni. Nincsenek rokonaim, akit látogathatnék, hobbijaim, amikkel elüthetném az időt, és lehet nem tűnik úgy abból, ahogy megismerhettél, de nem vagyok az a nagyon barátkozós típus sem. Bár ezt egészen hangosan kimondva, elég szomorúnak hangzik – vonom meg a vállamat enyhén egy kisebb sóhajtással, majd folytatom. – Szóval ja… valószínűleg az lesz, hogy megyek a Minisztériumba, hogy adjanak valami újabb munkát – tárom szét kicsit a kezeimet, azt jelezvén, hogy mást nem igazán tudok csinálni. Vicces, hogy próbált kicsit vidámabb témába belekezdeni, de hamar belerondítottam ebbe a képbe.
- Egyébként nem is kérdeztem, milyen volt a tanévzáród, és elbúcsúzni a Roxforttól? Talán ez volt az első évzáró, amin nem voltam ott… - utolsó mondatot kicsit elgondolkozva mondom magamnak, de ettől függetlenül kíváncsian várom a válaszát. Ő vajon hogy élte meg – még ha csak rövid távon is -, hogy ilyen hamar megváltoztak a dolgok? Vagy nem is érzi úgy, hogy nagyon más lenne most az élete, mint korábban?

Jó érzés ilyen hirtelen témát váltani és igazából nem gondoltam volna, hogy majd ilyen gyorsan sikerül is. Sokszor mostanság elmerengek hosszassan még ha más emberek társaságában is vagyok, de vannak jobb pillanataim is. Mint ez. Teljesen más felé sodródok, másként látok dolgokat és próbálom elhinni amint Walter mond. Hiszek neki, még ha nem is ismerem olyan rég óta. Valahogy első látásra szimpatikus volt nekem.
Őszintén nem gondoltam volna, hogy nem barátkozós típus. Természetesen csendben és bólogatva, apró mosollyal az arcomon hallgatom végig mondandóját.
- És nem is szeretnél néha kikapcsolódni? Csak úgy elmenni kirándulni vagy bármi ilyesmit? - Próbálok lelkesen tapogatózni nála, hiszen nem hiszem el, hogy húsz évesen ennyire begyöpösödött lenne. Mindenkinek vannak gondolatai és álmai, helyek, ahová szívesen ellátogatnának és hát ennyi idősen meg ugyebár nem szabadna, hogy a munkája rabja legyen. Persze beszélek én, aki szintén egész napját ebben az ispotályban tölti.
- Szóval amióta befejezted az iskolát, azóta csak a munka és a munka? - Nem tudom, hogy van e ennek különösebb oka, jelentőssége nála, de persze ha nem akar róla beszélni, akkor nem fogom tovább faggatni. Egyelőre még nem tapasztaltam semmiféle visszahúzódást, úgyhogy tovább folytatom. - Hm, hát furcsa volt. Hét év, hét eseménydús év után már nem oda mentünk haza szeptemberben. Persze azért valamilyen szinten örültem is neki, hogy kiléphetek a nagyvilágba és tudod... nincsenek korlátozások. De Dumbledore természetesen teljes mértékig nyugodt volt, nem is értem, hogyan tud ilyen nyugodt maradni a tavalyelőtti évzáró után... mindenesetre biztatott mindenkit, mint mindig. - Jóval több lelki erő kell a diákoknak is és a nagyvilágba kilépőknek is, hiszen a mai helyzetben már senki sincs biztonságban. Meg kell tanulnunk megvédeni magunkat mert ki tudja, mi vár ránk a következő sarkon.

Valamilyen szinten örülök neki, hogy nem kérdez rá, mit értek az alatt, hogy nincsenek rokonaim, akiket látogathatnék. Könnyen rámondhatom már a kapcsolatunkra, hogy barátok vagyunk, akármilyen rövid ideje is ismerjük egymást. Elég nyíltan beszéltünk az életünk bizonyos részeiről, nyilván egy-két dolgot nem említve. Legalábbis kétlem, hogy Marlie mindenbe beavatott volna, ami vele történt, de főként a rosszakba. Ezért sem beszéltünk arról a tanévzáróról, amin tudjuk jól, hogy mi történt. De ez csupán annak köszönhető, hogy akármennyire is ilyen jó a kapcsolatunk, még nem bízunk meg teljesen egymásban, hogy az ilyen témákba is beavassuk a másikat. Én legalábbis biztosan így vagyok vele. Ezért is örülök, hogy nem érdeklődött a rokonaim iránt, mert valószínűleg nem mondtam volna el neki. Talán csak annyit, hogy meghaltak, és rövidre zártam volna. Talán majd egyszer. Ha így haladunk, eljön majd ennek is az ideje.
- Ahogy mondtam, nem vagyok valami barátkozós, így sok barátom sincsen. Két okom van tehát. Nem különösebben vágyok erre, de ha kedvem is lenne, nincs olyan, akivel szívesen mennék – ebből levonja, amit akar, már csak arra visszautalva, amit nemrég ajánlottam fel neki, hogy elkísérem őt nagyon szívesen bárhova. Őt kedvelem és örömmel beszélgetek, illetve töltök el időt vele.
- A továbbképzésem ebben az évben fejeztem be, és azóta lényegében igen. De ha Roxfortra gondolsz iskola címszó alatt, akkor nem. Egy ideig még teljesen átlagos voltam, csak hát történtek… dolgok – zárom le ennyivel a mondandómat. A kis szünetem talán jelzi neki is, hogy nem olyan szívesen beszélnék erről, ha lehetséges.
Csak bólintok párat, miközben a kérdésemre adja a választ. Aprót sóhajtok, miután befejezte és mielőtt én megszólalnék. – Hát igen… hatalmas felfordulás volt az az évzáró. Örülök, hogy végül ott tudtam lenni és segíteni, amennyit csak tudtam. Átérzem, miért félnek egyesek, hogy most kiléptek a nagyvilágba. Ezért is próbálok mindent megtenni azért, hogy minél több Halálfalót elkapjunk, mi, aurorok, hogy ezzel biztosíthassuk mások épségét. Ez is egy ok, ami miatt a munkába ölöm magam és a szabadidőm – fejezem be a gondolatmenetemet, majd lassan folytatom a vacsorát, a második fogást egyhamar befejezve.

- Világos. Hát, mindenesetre ha mégis lenne, akkor én szivesen veled tartok, bármikor zargathatsz. - Mosolyodom el bátorítóan. Persze megértem, nekem sincs sokszor kedvem sem időm elmenni csak úgy bóklászni, mégis vannak pillanatok amikor azt érzem, rohadt nagy szükségem van rá, hogy eltűnjek a világ elől és csak spontán létezzek. Mondjuk a természettel összekapcsolódva, egy kicsit elvontan. Igaz, kevésszer van rá lehetőség és kedv, de mégis, néha jó. Tekintetem a félbehagyott vacsorámra siklik, a szendvicset veszem magam elé és pár falatot megeszek belőle ameddig ő mesél.
- Hát igen, sajnos ismerős a helyzet... - Gondolataimban felmerül a kérdés, hogy vajon milyen dolgok történhettek vele, de nem merek rákérdezni. Még nem érzem itt az idejét annak, hogy ilyen komolyabb témákat is megosszunk egymással, elvégre alig pár hete ismerjük a másikat. Igaz, kedvelem őt, de nem tudom milyen hatást váltana ki belőle, ha megtudná mi történt velem és hogy miért. Bár a miértek még azért nálam sem teljesen tisztázottak, de ez mellékes.
- Nagyon örülök neki, hogy ti vagytok. Mert ha nem lennétek, nem is tudom mi lenne ebben a világban. Káosz talán. Különben nekem is megfordult a fejemben még az utolsó évben, hogy aurorképzésre megyek tovább, de végül is lebeszéltem magamat róla. - Sok ismerős és barát volt aki hatott rám ez ügyben, persze nem bánom, hogy végül nem azt választottam. Nem lennék rá képes. Ebben az időben nem. Nem vagyok kis félénk, ám mégis, amióta történtek velem dolgok, másként állok hozzá a politikai helyzethez. Még ha harcolni tudok is. Legtöbbször...
- Persze, teljesen másként látják a világot most az emberek, meg más volt még évekkel ezelőtt, amikor mindenki azt várta, hogy végre elteljen az a hét év és korlátlanul tudjanak varázsolni. Én is vártam, de végül is hogy ilyen helyre kerültem nem bántam meg egyáltalán... Nehéz, és sokan nem gondolják át. Neked milyen érzés volt, kilépni a nagyvilágba, a saját lábadra állni?

- Hehe… csak vigyázz, hogy nehogy a végén rám unj – mondom neki mosolyogva. Nem hinném amúgy, hogy túlzottan ráakaszkodnék, nem vagyok olyan én sem. De ezt már szerintem többször is kifejtettem, elég részletesen. De a lényegen nem változtat, hogy szívesen töltök el vele időt, ha ő sem bánja. És a szavaiból, tetteiből pedig egyre inkább arra jöttem rá, hogy nem csak egy páciens, egy tanulmány vagyok neki, hanem tényleg elkezdett megkedvelni, és akármilyen rövid ideje is ismerjük egymást, de már barátjának tart. Nem a legjobbnak, közelről sem, mert számos dolog van, amit még nem tudunk a másikról és nem is fogunk egyhamar megtudni, de barátnak.
- Előbb-utóbb majd szívesen meghallgathatjuk a másikat, de… szerintem ennek még nincs itt az ideje. Remélem nem egyedül vagyok ezen a véleményen – osztom meg vele a sajátomat, amivel valószínűleg egyet is fog érteni. Már csak abból is kiindulva, hogy csak ennyit mondott ő is, nem kezdett bele a saját kis meséjébe. Meghallgatnám, az nem kérdéses, de ettől függetlenül még ahhoz is tartom magam, hogy majd  ha már annyira megbízunk egymásban. Az én részemről ugyanis elég súlyos témáról van szó.
- Nem tudom, miért döntöttél úgy, de… hát, igaz ami igaz, jól át kell ezt gondolni. Sok mindent láttál már valószínűleg te is, de azok hozzá sem foghatók ahhoz, amiket nekünk kell szinte napi szinten megcsodálnunk… kell egy gyomor hozzá, annyi biztos. Nem csak a látványhoz, hanem azokhoz, amiket néha muszáj megtenned, különben akár a saját akár más épségét kockáztatod. És legyen akármennyire is nehéz, de meg kell hagyni a hidegvéred, máskülönben az lesz, mint ami velem volt – sóhajtással nyugtázom a szavaimat. Nem hagyhatom, hogy többé elvakítson a bosszúvágy, mert ilyesmi nem történhet meg többet. Következőleg lehet nem lesz ott a társam, hogy kihúzzon a pácból, és az pedig tragikus következményeket fog maga után hordozni. Érthető, hogy ezt miért nem preferálom…
- Hát, semmi különös. Fura volt. Teljesen magamra voltam utalva. Ha akartam volna, elmehetek keresni magamnak valami mugli munkát, vagy tanulhatok tovább bármit. Túl sok lehetőségem volt, és nem is tudtam először dönteni. De végül kis ráhatással emellett döntöttem, az aurorság mellett. Megvolt hozzá az indíttatásom is, ami azt illeti. A szüleim… nos, lehet sejtésed – mégiscsak sikerült kicsit beavatnom a saját dolgaimba, de ez még csak a jéghegy csúcsa és nem is tervezem mélyebbre vinni a témát. Egyelőre.
- Na de visszatérve arra a kis kiruccanásra… hova is menjünk? – kérdezem tőle lágyan és halványan elmosolyodva. Ezt követően pedig még jó ideig elbeszélgettünk egymással, ahogy az tőlünk eléggé megszokott volt, és én sem értem úgy a vacsorám végéhez, hogy az ne hűlt volna ki. De nem bánom. Jó társaságban gyorsan repül az idő. Marlene pedig nagyon is ebbe a kategóriába tartozik.