Március vége...

Nem hittem volna, hogy az életemben egyhamar ilyen változás fog beállni, ami Marlie feltűnése jelentett. Én már lemondtam arról, hogy valaha is újra valakivel ilyen kapcsolatba kerülök, mint amilyenben vele vagyok, erre pont akkor kerül bele az életembe, mikor a legkevésbé sem számítok rá. Ugyan találkoztunk már korábban is, de arra jó ideig nem is emlékezett, míg fel nem világosítottam az évzárón történtekről, de csak a sérülésem után tudtuk igazán megismerni egymást. Én is kicsit felengedtem, nem vagyok már teljesen az a mogorva semmirekellő, aki sokáig voltam bizonyos dolgok miatt. Való igaz, nem vagyok teljesen gyermek lelkű sem, de azért képes vagyok már jól érezni magamat valakivel, valaki mellett. És úgy tűnik, hogy ez rá is igaz, ő is hasonlóan érez irányomba. Amit még mindig nem értek teljesen, de meguntam már az ilyen kérdésekre való válaszkeresést, hisz értelme sincsen.
Valahogy sosem jutottunk még el addig, hogy meghívjam magamhoz. De úgy gondoltam, hogy ideje lenne már, legalább ő is kimozdul kicsit a Mungó környékéről, és megláthatja, hol lakom. Nem kell semmi fényűzésre gondolni, egy kellemes küllemű, kívül-belül átlagos méretű házról van szó, amit Marlie miatt most különös gonddal ki is takarítgattam. Csinálhattam volna mágiával, de jobb szeretem, ha néha a földön maradok és emberi módra végzek bizonyos dolgokat – főként akkor, mikor nem sürget az idő. És ott volt az egész napom erre, elvégre vacsorára hívtam át.
Nem spiláztam azt sem teljesen túl, hisz nem vagyok egy nagy szakács, és nem akartam új, még nem tesztelt recepttel készülni ezért maradtam az egyik kedvencemnél, amit jól is tudok elkészíteni. Egy kis bolognai spagetti mégpedig, ritka az olyan ember, aki ezt ne enné meg és eleve Marlie sem az a nagyon válogatós, ahogy megismertem. Szerintem jó lesz ez.
Gondolkoztam, hogy mit vegyek fel, mert nem akartam egy melegítő felszerelésben lenni, viszont a szmoking is túlzás lett volna. Ezért hát maradtam az arany középútnál, felvettem egy elegánsabb nadrágot, hozzá egy inget, amit nem gomboltam be teljesen és úgy vártam, hogy megszólaljon a csengő. Nem izgulok annyira, hisz mi baj történhetne? De azért már tűkön ülök, hogy újra láthassam, hisz utoljára körülbelül három napja találkoztunk, mert nekem is ott volt a munkám, és ő is elfoglalt volt.
Mikor pedig megérkezik, ki is nyitom neki az ajtót és mosolyogva hajolok hozzá közelebb, hogy először egy hosszabb, érzelmes csókkal köszönthessem, amit egy ölelés követ. – Úgy hiányoztál! – vallom be, ha eddig nem lett volna egyértelmű a köszöntésemből.

Az ajtó nyitáskor nem veszek fáradtságot arra, hogy megnézzem az öltözetét, hiszen jelenleg más dolgok izgatnak sokkal inkább. A lehetőségekhez mérten próbáltunk valamennyire beszélni az elmúlt napokban, de akárhogy is nézzük, nem ez volt a világ legkielégítőbb dolga. A csók és az ölelés után megfogja a kezemet én pedig kicsit noszogatva csak őt húzom beljebb, hogy aztán becsukhassam mögötte az ajtót. Ekkor már meg is látom rajta a ruháit, amin elmosolyodom és egy csókot nyomva a homlokára adom tudtára tetszésemet. – Te sosem tudsz csalódást okozni. Napról napra egyre gyönyörűbb vagy – bókolok neki jókedvűen és tényleg így is gondolom, de szerintem ezt is jól tudja már Marlie.
- Örülök neki, hogy tetszik – felelem mosolyogva, egy apró bólintással kísérve mondandómat. – Nem egy luxuslakás, tisztában vagyok vele, de számomra tökéletes a maga módján. Tökéletes, csak mint te. Bár te jobban – ekkor pedig újra közelebb hajolok hozzá és amennyiben nem ellenkezik, újra egy gyengéd csókban részesítem őt.
Ahogy kabátját leveszi, lesegítem azt róla, és felteszem a fogasra. – Remélhetőleg az ízek is jók lesznek. Remélem éhes vagy! – figyelemmel kísérem, ahogy táskájából kihúz valamit. Ó, legalább valaki gondolt erre is, nekem meg sem fordult a fejemben, hogy kellene valami italt venni. - Igen, jó lesz. És pedig hogy menni fog-e a vacsorához, azt pedig mindjárt ki is derítjük – kacsintok rá, és egyik kezembe fogva az üveget vezetem az étkezőbe, ahol már meg van terítve, és a tészta meg a bolognai ragu is két külön fazékban van, rajtuk a tetejével, merthogy nem akartam, hogy kihűljön, ha esetleg késne valamiért. A mellette reszelt sajtból és illatokból viszont sejtheti, hogy mi is lesz a menü. Odavezetem az asztalhoz, aztán gáláns lovag módjára kihúzom neki a széket, hogy leülhessen.
Aztán poharakért megyek, majd ezeket és a bornyitót a kezembe véve indulok vissza az asztalhoz. – Na és mesélj, milyen volt a napod? Egy biztos, nekem most már százszorta jobb, hogy újra láthatlak – jegyzem meg csak úgy mellékesen. A poharakat leteszem és a bort elkezdem kinyitni. Közben ha beszél, nyilván figyelek rá. Amint kihúztam a parafadugót, öntök mindkettőnknek, és félrerakom a bort. Egyiket a kezébe nyomom, másikat a sajátomba veszem. Leülök és koccintásra emelem a poharamat. – Hm… mire koccintsunk? A „ránk” túl giccses? – kérdezem mosolyogva.
Amint poharak összeérnek és bele is kortyolt mindkettőnk a borba – ami nem mellesleg jó választás volt és ezt egy elismerő hümmögéssel jelzek -, leszedem a fedőket és jó házigazda módjára szedek mindenből Marlie-nak, aztán magamnak is. – Nos akkor jó étvágyat! Remélhetőleg nem pont most rontottam el! – nevettem fel jóízűen, de röviden, aztán még egy csókért közelebb hajolok hozzá, mielőtt belekezdhetnénk a vacsorába is.

Örülök, hogy én sem okoztam csalódást neki a kinézetemmel. Amelia halála óta nem igazán voltam az, aki nagyon ilyen ruhákban járkált volna akár munkába, akár az életben akárhova. Akkoriban úgy voltam vele, hogy minek öltözködjem túl magamat, nincsen semmi értelme. Nem akartam, hogy újra valakivel olyasmi kapcsolatba kerüljek, mint amilyen vele volt, és ezt elég sokáig sikerült is tartanom, egészen addig… egészen addig, míg nem találkoztam Marlie-val. Vele már az elejétől fogva más volt a kapcsolatunk, ez érezhető volt, de kellett egy kis idő, mire sikerült megnyílnunk a másik felé jobban és az érzéseinket is el tudtuk mondani.
Bólintok egyet a házzal kapcsolatos megjegyzésére. Ha tudná, mennyi időn keresztül nem éreztem otthonomnak ezt a helyet… de nem is csak ezt a helyet, hanem igazából sehol sem tudtam otthonosan viselkedni. Egészen addig, míg körülbelül egy-másfél éve visszaköltöztem ide, már teljesen máshogy, mint amilyen az évzáró előtt voltam.
- Hé, ki engedte meg, hogy kukucskálj! – szólok rá játékosan, de ezt ki is érezheti a hangomból. Nem bánom egyébként és remélhetőleg nem csak a kinézete, de az íze is jó lesz. Mert ahogy ez is lehetséges, úgy fordítva is, tehát valaminek lehet isteni íze, de első látásra legszívesebben a következőt kérnéd az étlapon. – Na az nagyon jól hangzik. Akkor lesz időnk bepótolni az elmúlt napok kimaradásait – felelem neki mosolyogva. Nyilván nem fogom ráerőltetni magamat, mert ha más programja van, akkor más programja van, azt pedig nem akarom, hogy lemondja miattam. Akárhogy is, annak természetesen jobban örülnék, ha inkább velem lenne, de nem lenne abból sem semmi, ha nem jönne össze. – Eléggé semmilyen, hogy úgy fogalmazzak. Javarészt itthon voltam, kicsit rendbe kaptam a házat, kitakarítottam és ilyenek. Na meg persze főztem. Nem valami akciódús, mint a munkám – na nem mintha ezt bánnám. Jó néha kicsit lelazítani és nem foglalkozni a munkámmal. Tudom-tudom, auror vagyok és hogy mik a feladataim, kötelességeim. De nagy ritkán kijár nekem is egy kis pihenő, nem?
Akkor hát ránk, legyen úgy. Összekoccannak a poharak és iszok egy kortyot a borból. – Azért nem kell túlozni, de ettől függetlenül jól esik – mondom neki roppan szerény módon. – Nos… az igazság az, hogy ez a régi családi házunk. Gyerekkoromat tehát itt töltöttem javarészt, aztán a végzésem környékén volt egy-két évnyi kimaradás, mikor nem tudtam ide jönni. De mióta újra itt lakom hivatalosan, azóta egy kicsit fel is újítottam kívülről, túlzásba viszont nem vittem, mint azt látod – a mondandóm végén pedig belekortyolok a boromba egy keveset, hogy leöblítsem a torkomat két falat közt.
- Amint befejeztük a vacsorát, megmutathatom az egész házat is. Már ha szeretnéd és érdekel – bár őszintén azon lepődnék meg leginkább, ha nem akarná megnézni, mégis hol élek.

Mióta Marlie belekerült az életembe, sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Ez az érzés csak felerősödött, mióta elkezdtünk randevúzni is. Nagyon sokáig nem is fordult meg a fejemben, hogy én valakivel is ilyen kapcsolatba kerüljek, mint vele. Úgy gondoltam majd fájdalmas emlékeket fog ébreszteni, ha hagyni engedem valakinek, hogy szeressen engem és én pedig szeressem őt. Hogy nem fogok teljes mértékben önmagam lenni és elmarok magam mellől még egy fontos személyt. Hogy esetleg ez sokkal komolyabb következmények előszele lenne. Mikor egyedül vagyok néha újra előkerülnek ezek a gondolatok a fejemben, de amint meglátom őt, azt a boldog tekintetét és mosolyát, egyből elszáll minden kétségem. A mai nap is valószínűleg ezért nem jutott eszembe semmi ilyesmi, hisz már tűkön ülve vártam, hogy újra láthassam őt. Újra ölelhessem. Csókolhassam.
- Persze-persze. Üdítő újdonság, hogy végre kicsit kikapcsolhatok. Az pedig különösen, hogy ilyen elbűvölő teremtéssel – mosolygok rá. Kicsit hiányzott is már ez a fajta Walter. Aki ennyire a tenyerén tudja hordozni azt, akit szeret, aki mindig szép szavakkal és tettekkel próbálja elnyerni a választottja szívét. És aki ahol csak tud, bókol a másiknak. Főleg, ha tudja és látja, ez a másiknak mennyire jól esik.
- Hát… igen, vannak szépek és kevésbé szépek is. De mióta visszaköltöztem, inkább csak szépekkel próbálom megtölteni. Bár az is biztos, hogy itt látni téged a legjobb dolog, amire csak gondolhatok – és ezt komolyan is gondolok. Remélem, hogy ez így is fog maradni.
- Nem, sajnálatos módon nincsen. Egyedüli gyerek vagyok a családban – válaszolok neki két falat között. – Részben bánom, persze, de beletörődtem már jó régen. De volt sok olyan barátom, ismerősöm a Roxfortban, akikre kétségkívül tekinthettem testvéremként. Kár, hogy sokakat elég más irányba terelt az élet – nem beszélve azokról, akiket rosszabb vég ért. De nem akarok túlzottan rontani a helyzeten. Egyszer majd eljön az ideje annak is, hogy én erről beszéljek. Viszont az nem most, nem ma lesz. Semmi értelme neki.
- És egyébként neked hogy teltek úgy összességében a Roxfortos éveid? – teszem fel a kérdést kíváncsian. Sok mindenről beszélgettünk már, nem is értem, ez hogy nem jött még szóba. Míg a válaszát hallgatom, addig pedig szépen lassan el is fogy a tányérom tartalma. A maradék kis borral még leöblítem.
Megtörlöm a számat és felállok az asztaltól. Kezemet nyújtom felé, és fel is segítem, ha elfogadja. – Szóval… Mit szeretnél először látni a házban? – kérdezem tőle mosolyogva. A mosatlanokkal most nem akarok foglalkozni, azok nem mennek sehova úgysem. Mielőtt válaszolhatna viszont még közelebb húzom őt magamhoz és gyengéden, mégis hosszasan csókolom meg Marlie-t, ahogy lágyan cirógatom ujjaimmal a kézfejét, míg másikkal az oldalát. Túlzottan hiányzott már ez… - Finom vagy - nevetek fel jóízűen, nyomva utána egy gyors puszit az arcára.

Észreveszem, hogy még mindig milyen nehezen tud beszélni arról az estéről. Előbb-utóbb muszáj lesz neki is túllépnie ezen, nem rágódhat örökké rajta. Az is egy hatalmas szerencse, hogy ilyen kevés veszteséggel úsztuk meg. Akit pedig még is elvesztettünk, őket meg aligha fogjuk egyhamar elfelejteni. Le merem fogadni, hogy egyeseknek még mindig megfordul néha a fejében, hogy mi mást lehetett volna csinálni, hogy veszteségek nélkül jussunk ki onnan. De már úgysem lehet visszacsinálni, hisz ami történt, megtörtént. Én ezért sem rágódom rajta túl sokat. Az pedig még mindig rettentő ironikus, hogy pont akit ilyen közvetlenül mentettem meg a haláltól, később ő rabolja el a szívemet. És én az övét, még úgy is, hogy fogalma sem volt a történtekről.
- Biztos vagyok benne, hogy így van. Ha valakinek az elvesztéséhez ilyen közel kerülünk, egyből átértékelünk mindent. Szerintem a testvéred is így érzett – próbálom kicsit jobb kedvre deríteni. Ha annyira ki nem állhatta volna Marlie-t, akkor esélyesen meg sem jelenik, mikor gyengélkedik. – És a szüleid? Ők is meglátogattak gondolom? – bár nem teljesen tudom, hogy milyen a viszonya velük. Annyi mindent tudok Marlie-ról, de megannyi dolog van, amit még ki akarok deríteni. Szeretném őt kívülről és belülről egyaránt megismerni, hisz könnyen meglehet, hogy ez nem csak egy rövid, néhány hónapos kapcsolat lesz. Én legalábbis reménykedek benne, hogy nem így lesz.
- Na, egyszer belemerülhetünk ebbe is, hogy milyen kalandokban, csínytevésekben volt részünk – mosolyodok el. Most viszont látva, neki is milyen kevés van a tányérján, és én is befejeztem, inkább felállok és a kis körutat megejthetjük.
Kezemet nyújtom felé, hogy felsegíthessem, és nem bírom ki sokáig, hogy ne invitáljam csókba őt. Mosolyogva pillantok le rá, miután elszakadtunk egymástól. Szóval vezessek én, mi? Hát legyen. Halkan nevetek, mikor elkezd húzni az ajtó felé. Ezek szerint tényleg nagyon szeretné már látni, hol is éltem az életem nagy részében.
- Az étkezőt és az előszobát már láthattad. Ez pedig itt a nappali lesz – most már pedig átveszem én a vezetést. Kis egyszerű helyiség, egyáltalán nincs túlcicomázva, egyszerű de látszólag nagyon kényelmes bútorok, egy könyvespolc, ahol inkább újságok pihennek, semmint tényleges könyvek. – Még itt van lent egy szál mosdó is, meglátogathatjuk, ha gondolod, de mehetünk akár fel is – biccentek a lépcső felé.
Ha szeretné, én aztán nagyon szívesen megmutatom azt a mosdót is neki, de másik esetben pedig kicsit húzva őt lépdelek fel a lépcsőn. Balra elfordulunk, és az első ajtón bemegyek, ami szintén bal oldalt van. Felkapcsolom a villanyt. Szép nagy szobába érünk, kellemesen nagy ággyal a falnál, itt is pihen egy könyvespolc, na az már tele könyvekkel. Íróasztal, gardróbszekrény, egy komód. Két fal azúrkék színben pompázik, a maradék kettő pedig erdőzöldben. – Nem volt lelkem átfesteni a szobát azóta sem. Szóval mint kitalálhattad, ez volt az én gyerekszobám még régen. Most is hálóként funkcionál ez számomra, csak kicsit felújítva – itt pedig elengedem a kezét, hadd nézzen szét kicsit, ha szeretne. Addig én az ágyig sétálok és a hátamra fekszem ott, lábamat továbbra is a földön hagyva. – Sok szép emlék köt ide. Valahogy ez a hely mindig a régi szép időkre emlékeztet, mikor még gyerekként a legnagyobb gondom az volt, hogy meglegyenek a vizsgáim – sóhajtok egy aprót. Nem gondterhelt, inkább örömteli sóhaj volt ez. Emlékszem, hogy anno Amelia halála után, meg mikor én is visszaköltöztem ide véglegesen jó ideig inkább a nappalit, vagy a szüleim volt hálóját választottam. De rájöttem, hogy túl kell lépnem a történteken. Nem ragadhattam le a múltban örökre.

- Hát nem tudom, drágám. Nem ismerem a testvéredet és hogy milyen a kapcsolat kettőtök között. De tekintve, hogy te szinte egyből ott lettél volna fordított esetben, nem hinném, hogy annyira veszett ügy az egész. Talán csak le kellene ülnötök beszélni kicsit – vetek fel egy légből jött ötletet. Nem tudom teljesen beleélni magamat a helyzetébe, elvégre nekem sohasem volt se testvérem, se olyan nagyon közeli rokonom, akire úgy tekinthettem volna. Ott voltak nekem a szüleim, illetve a Roxfortban a barátaim. De ennyi, semmi több. Én csak a baráti kapcsolataimból indulok ki, hisz nekünk is voltak a mi kis tinédzserkori lázadó énünkben összezörrenéseink, amiket előbb-utóbb megbeszéltünk és utána minden rendben volt.
- Félnek? Mitől? – kérdezem tőle kíváncsian. De aztán megrázom a fejemet. – Nem, nem muszáj beszélned róla, Marlie, ha nem szeretnél. Nem akarok túlságosan tolakodó lenni, vagy hogy faggatásnak vedd a kérdéseimet – szabadkozok egy kicsit, bár tudom, hogy enyhén túlzás, amit mondok. Emberből vagyok én is, a kíváncsiság hajt engem is sok téren, ha pedig pont a párom és az ő családjának életéről van szó, nem is olyan hatalmas furcsaság.
- Újságok, igen – bólintok egyet mosolyogva. – Még anno apám gyűjtötte őket, a miértjét ugyan mondta, de sajnos annyira gyerek voltam még, mikor erre rákérdeztem, hogy nem is emlékszem rá. Amikor én nekem is a kezembe kerül valami újság, nem szoktam kidobni, inkább odateszem azokhoz – szép nagy rendezettség van ott is, ami javarészt apámnak volt köszönhető, de én is kicsit megigazgattam őket még pont a mai nap.
- Hát attól függ. Mennyire élénk az a rózsaszín, és mennyire ijesztőek azok a babák? Kiesett szemgolyók, meg ilyenek? – nevetek fel én is jóízűen, és kicsit le is hunyom a szemeimet, ahogy a kezemet simogatja. Én is így érzek, ahogy ő, ezért csak egy együttérző hümmögéssel felelek neki. Következő szavainál viszont kinyitom a szemeimet és felülök végül én is, és kicsit felé fordulok. – Rendben van, ahogy csak szeretnéd – halkan kacagok fel, ahogy megfogom most már kezét és kézfejét hüvelykujjammal simogatom. – Hasonlóan jól éreztem magam én is. Örülök, hogy eljöttél – ezt megpecsételendő pedig újabb csókra hajolok hozzá. Érzelmes, szerelmes csókra, kiélvezve minden egyes apró pillanatát.
- Nem szeretnéd esetleg itt tölteni az éjszakát? – kérdezem tőle kedvesen és mosolyogva, alig néhány pillanattal az után, hogy elszakadtunk egymástól.

Inkább annyiban hagyom a nővérével kapcsolatban az egész témát. Nekik kellene igazából tudniuk, nem nekem. Ha viszont ilyen a testvére, hogy még megbeszélni sem szándékozik az egészet, akkor felesleges vele foglalkozni egyelőre. Vagy hát nem tudom. Az ilyen családi perpatvarokban nem különösebben vagyok otthon, és ahogy említettem, nem ismerem a nővérét sem, sem hogy a kapcsolatuk milyen és miért olyan. De látszólag erre az utóbbi kérdésre Marlie sem tudna választ adni.
- Ohh, hogy így érted – így már mindjárt világos. A szüleivel kapcsolatban nem igazán tudok mit reagálni, hisz bőven felnőttek már, és erősen kétlem, hogy tapasztalatban hiányuk lenne. Viszont Marlie-val kapcsolatban igen. – Azt viszont jegyezd meg, hogy én nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essen. És tekintve az akkor történteket, mint azt láthattad és tapasztalhattad, lényegében már senkiben sem tud megbízni az ember. Ha mégis, akkor is fenntartásokkal kell kezelni, főleg ha nem ismered a múltját – ő viszont már tudja az enyémet. Ezért is remélem, hogy bennem a végletekig képes megbízni, mert én soha az életben nem tudnék neki ártani. Túl fontos részévé vált már az életemnek, és én minden vele töltött pillanatot megbecsülök. Végül csak sóhajtok egyet. – De hagyjuk is ezt szerintem. Ne rontsuk el az este hangulatát – ezzel együtt pedig remélem, hogy ejteni is tudjuk a témát. Legalább mostanra. Ez mégiscsak egy randevú, és legyen akármennyi is belőlük, ezeken az alkalmakon inkább a jó dolgokra fókuszáljunk. Legalábbis én így gondolom.
- Igen, néha még én is bele-belekukkantok – a kíváncsiság, ahogy mondtam…
- Lefejezett nyuladat? Azt hogy sikerült kivitelezni? – bukkan ki belőlem egy nevetés. Főleg, amilyen stílusban közli ezt az egészet velem. Alig tudnék olyat mondani ebben a nőben, amiért ne lennék oda.
Örülök, hogy rábólint az ittalvás kérdésére, ráadásul ilyen határozottan és gyorsan. Ahogy közelebb húzódik hozzám, egyik kezemet combjára helyezem, és úgy nézek szemeibe. – Igen, persze, párnacsatázni. Nem nőttünk ki mi már az ilyenekből? – vele együtt nevetek fel a feltevésen. Szépen is néznénk ki, ha úgy bármi helyett is inkább párnacsatázást választanánk. Na jó, igazából nem is olyan hülyeség ez, van ő olyan bolondos, hogy képes lenne játékosan elkezdeni dobálni párnákkal. Én meg vagyok olyan együttműködő, hogy belemennék. És valószínűleg élvezném is. Közelebb hajolok hozzá még egy gyors csókra, aztán felpattanok és kezénél fogva húzom fel magamhoz. – Na gyere, még van itt egy-két szoba – mosolyodok el, és már húzom is ki a szobából, ha nem ellenkezik.
Szinte közvetlen szemben van a szüleim hálószobája. – Ez volt régen az apámé és anyámé. Most inkább vendégszobának tartom, ha egyáltalán lenne vendégem – ettől függetlenül az ágynemű szép tiszta, a képeken egy-két kép is megtalálható, naptár, pár növény. Csak hogy kicsit élettel telibb legyen mégis ez az egész hely.
Egy kis idő múlva pedig tovább mehetünk. Nagyon nincs már sok minden itt fent, egy szoba igazából csak. Oda is benyitok, villany fel, a szokásos műveletek. – És ez itt a fürdőszoba – itt bent láthat egy kádat, kis részen elkerítve zuhanyzót. Az egész javarészt világosszürke csempével van borítva. Szép nagy tükör a mosdókagyló előtt, két kisebb komódféleség, amibe ilyen-olyan dolgok vannak. Törölköző, mérleg, ilyesmik. – Hmm… egy fürdés nem is olyan rossz ötlet… – gondolkozom el hangosan. Na nem mintha ezt magamban akartam volna tartani.

Jól esik hallani, hogy ő is hasonlóan viszonyul hozzám. Habár inkább szeretném, ha annyiban maradnánk, hogy csak én lépek közbe, ha őt bármi veszélyezteti. Bár erre se kerüljön sor, ha lehet. Nekem van bőven tapasztalatom sötét varázslatok kivédésében, Marlie-nak viszont sajnos még nem. Könnyen lehet, hogy esetleg a visszájára ütne a dolog és akkor… nem, nem is akarok inkább erre gondolni. Képtelen lennék még őt is elveszíteni. Főként akkor, mikor végre sikerült valakinek újra kitárnom a szívemet, és ennyire ragaszkodok hozzá.
- Szegény nyuszi… - újra egy kisebb nevetésben török ki a történetét hallva. El tudom képzelni, hogy milyen lehetett ott lenni. Kíváncsi vagyok, hogy ki lepődött meg jobban. Marlie, a testvére, vagy esetleg a szüleik. Bár le merem fogadni, hogy mindegyikőjük arca megért volna egy misét. Egy ilyennél még én is meglepődnék valószínűleg, ha valakivel ilyen teljesen átlagos hülyéskedés közben valami hasonló történne. A munkában pedig teljesen más dolog a meglepetés kérdése, amire megint rá lehetne áldozni egy jó időt, hogy magyarázzam.
Így gondolja ugyan ő is, de azt egyelőre csak magamban tartom meg, hogy fog ő még ilyesmiben részt venni, erre mérget vehet! Ha egyszer olyan állapotba kerülök én is, akkor nincs az ilyen kizárva. Régebben is szerettem az ilyen játékosságokat, mióta pedig újra kezdek hasonlítani a régi önmagamra, úgy érzem, ez a részem is vissza fog térni előbb-utóbb.
Nem sok időt akarok eltölteni a szüleim szobájában. Már megbeszéltük, hogy az ilyen témákat inkább hanyagoljuk, amik lelombozhatják a kedvünket. Lesz időnk bőven még ilyesmikről diskurálni, most viszont legyen a miénk a főszerep és csakis a miénk. De ez is egy szoba a házban, hát megmutatni mindenképpen meg akartam.
- Őszintén szólva én manapság inkább a zuhanyzót használom. Gyorsabban megvagyok a tisztálkodással – felelem neki mosolyogva, ahogy figyelem a fürdő felfedezését. A tükörből elcsípem az arcának vonásait, és kicsit talán ki is csúszik a számon, amit következőleg mondok. Egy kis vonakodás azért felüti bennem a fejét, mikor végül beszédre nyitom a számat. De végső soron nem veszthetek ezzel semmit. Már jó néhány hónapja együtt vagyunk, plusz látott ő már engem a mostaninál kevesebb ruhában is, ugye még a Mungóban. Szép is lett volna, ha a munkaruhámban maradhattam volna ott lábadozni. Oké, a felvetésem még mindig egy teljesen másik szint, de ha nem szeretné, akkor nem panaszkodnék. Türelmes vagyok, mert tudom, hogy rá megéri várni.
Látom, mikor felém fordul, hogy mennyire zavarba jött ettől a kérdéstől. Imádom, mikor ilyen kislányosan elpirul, és jót is derülök rajta általában. Most viszont csak mosolyogva pillantok rá, várva a válaszát. Ő közelebb húzódik hozzám, és rábólint. Ekkor a mosolyom még szélesebb lesz. Lentebb hajolok hozzá egy rövid csókra. – Mi sem okozna nagyobb örömöt – válaszolom a csókot követően és kicsit el is lépek, hogy megnyithassam a kádnak a csapját és elkezdjen bele ömleni a víz.
Majd pedig visszasétálok Marlie-hoz, és derekába karolva húzom kicsit közelebb magamhoz, hogy ismét egy gyengéd csókban forrhassunk össze. – Esetleg szeretnél kisegíteni ezekből a kényelmetlen ruhadarabokból?

- Kinek mi. Legtöbb esetben időm sem lenne arra, hogy kiélvezzek egy ilyen fürdést – nem tagadom, hisz elég szűkös az időbeosztásom. Valahogy mindig hamar eltelik egy nap, még ha nem dolgozom éppen, akkor is. Ma sem csináltam semmi egyebet, minthogy takarítottam és elkezdtem főzni. Aztán most meg már megint este is van. Na nem mintha bánnám egy pillanatig is, hogy végre eljött az este is, hisz újra láthatom Marlie-t is. Csupán belegondolni, hogy még az estét is itt tölti, illetve a holnap is teljes egészében a miénk, hatalmas boldogsággal tölt el.
Abba pedig eddig nem is gondoltam bele komolyabban, hogy erre a kérdésemre ilyen határozott pozitív választ fog adni. Láttam egy kicsit rajta is, hogy elgondolkozik rajta, de még így is elég hamar rávágta. Már a gondolatba is beleborzongok kicsit. Biztosra veszem, hogy a csókjaim, simogatásaim, és úgy összességében a törődésem irányába is sokat tesz a latba. Kicsit próbálom ellazítani őt, hogy véletlenül se kezdjen el feszengeni időközben. Ha mégis így lenne, én továbbra sem csattannék fel, vagy bármi ilyesmi. Kicsit csalódott lennék, aláírom, de nem olyasmi, amit ne élnék túl vagy értenék meg.
Mosolyogva figyelem, ahogy szép lassan minden gombot kiszabadít a fogságából és lassan az inget is lesegíti rólam. Elveszem tőle, majd kicsit távolabb dobom a szennyeskosár környékére. Az övemet segítem kioldani, illetve a többivel is, ahogy csak tudok segédkezek, míg már másban sem állok előtte, csak az alsómban. Nem előtte fogok szégyenlősködni, ezért hát kíváncsian fürkészem őt két csók között, hogy ettől is ő akar megszabadítani, vagy talán inába szállt volna a bátorsága. Kicsit azért noszogatom, ha így lett volna, és kezeit a boxerem két széléhez segítem, hogy attól is megszabadíthasson.
Közben én magam is megfogom a felsője alját, hogy szép lassan felhúzhassam rajta. A csókok viszont egy pillanatra sem maradnak el. Jelenleg, ahogy talán Marlie is, szintén úgy érzem, hogy a szavak most ide nem kellenek. Ezek az egymásra vetett pillantások, csókok bármire elegendőek. És egy kellemes kis újdonság a kapcsolatunkban, hogy ilyen viszonylagos csendben csupán az érzékeinkre, érzelmeinkre támaszkodunk.

Támogatom a felvetését, hogy mikor itt van, inkább a kádas megoldást válasszuk. Kimondani viszont nincs már túl sok lelki erőm. Ehelyett csak élvezem a csókokat, érintéseket, amikkel egymást ajándékozzuk meg.
Lassan lekerülnek a ruhák, de a kis biztatásom úgy látszik segítette őt is, és nem sokára le is kerül rólam az utolsó ruhadarab. Elmosolyodom azon, ahogy végignéz rajtam – még ezt is képes aranyosan csinálni, alig hiszem el -, én viszont ekkor már bele is kezdek a viszonzásba. A felsőjét lesegítem róla, majd a szoknyájáért nyúlok, amit hasonló sorsra juttatok.
Jó érezni, hogy nem feszeng már annyira sem, mint az előbb. Akkor se volt annyira kézzelfogható, most viszont egyre inkább kezd felszabadulni, ahogy látom. Aligha fognám ezt arra az egy pohárka borra, amit megittunk, akkor már meg sem fordult a fejemben, hogy egy fél-háromnegyed órával később már itt és így fogunk állni egymás előtt.
Mielőtt a fehérneműitől foszthatnám meg, ellép tőlem és a kádhoz lép, ahol elzárja a vizet. Ó, igen. Nem is olyan rossz ötlet ez. Annyira belefeledkeztem most ebbe az egészbe, hogy ki is ment a fejemből, eleve miért is tartunk ott, ahol.
Visszaérve újra csókra hajolok hozzá, és közben szép lassan kibontom a melltartójából, ami a többi ruha közt végzi. Lágyan érintem meg a mellét, finoman simítva végig rajtuk. És akarva-akaratlan is lepillantok, hogy tekintetemmel is megcsodálhassam őt. Ellenvetés híján kicsit lejjebb is hajolok, hogy az alsóneműjét is lehúzhassam róla. Szemeimmel hasonlóképpen tekintek végig ezen a pontján is.
- Egyszerűen nem találom a szavakat, Marlie. Annyira… tökéletes vagy – mondom neki teljesen őszintén, szemeibe révedbe, ahogy kezeimmel én is egyre jobban elkezdem felfedezni a testét. Hátán simítok végig, fenekére csúszik le a kezem, majd combjaira. Ajkaim pedig el-eltévednek a szájától, és hol az állát, hol a nyakát csókolgatom. Közben érzem, hogy nekem is mindezek hatására kicsit másfelé kezd el szállingózni a vérem.

Egy pillanatra sem próbálom elrejteni az izgalmamat, amit ő hoz ki belőlem. Az érintései, csókjai, és már magában a látványa is. Ember legyen a talpán, aki ezek után ne jönne legalább egy kicsit izgalomba. Ahhoz képest, hogy be akartunk ülni a kádba és kicsit relaxálni, ellazulni, szépen sikerült más irányba haladnunk. Minden elmúló perc csupán egy pillanatnak tűnik, de még annál is kevesebbnek. Legszívesebben egész este csak így lennék, simogatnám, szeretgetném őt, másra sem gondolva, csak rá.
Szavaim megint célt találnak, és még a helyzet ellenére is elpirul. Sokszor megfordult már a fejemben, de most tudatosult bennem csak igazán, hogy Marlie teljesen elvette az eszem. Menthetetlenül belé habarodtam ebben a néhány hónapban, mióta ismerem.
Végül ő bizonyul erősebbnek és kezd el a kád felé húzni. Megvárom, míg először ő foglal helyet a kádban, aztán követem csak én is. Ahogy beleülök, kicsit ki is csordul a víz, ami nem olyan meglepő, tekintve mennyire megfeledkeztünk róla korábban.
Kicsit segítem a közeledését úgy, hogy húzom magamhoz, de szerencsére annyira nem nagy ez a kád. Viszont még így is elég kényelmes tud lenni két embernek. Csókjaiért hajolok, oldalát simogatom. Aztán kicsit merészebb fokozatra váltok, és hasán át egyre lentebb csúsztatom egyik kezemet. Eddig ide nem tévedtem még, de szinte ösztönösen teszek mindent. Ujjaim rátalálnak hamar csiklójára és ha nem ellenkezik, akkor roppant gyengéden elkezdem mozgatni a kezemet, finoman kényeztetve őt.

+18

Túlzottan nagy volt már bennem a vágy iránta, ezért sem voltam képes a kezeimet csupán az oldalán tartogatni. Ő is teljesen közel húzódik hozzám, és elég könnyen érezheti a keménységemet. Idejét sem tudom már, hogy pontosan mikor is voltam utoljára bárkivel. Sejtem, hogy ilyesmire nem fog most sor kerülni, de nem is konkrétan arra a dologra értem, hanem hogy más ilyen módon érjen hozzám és ez fordítva.
Sóhajai teljesen beindítanak, ha még tudnék ennél nagyobb, keményebb lenni, akkor is már rég elértem volna a csúcspontomat, hisz csupán a reakciói képesek belőlem olyasmiket kiváltani, amikre túl régen volt már példa – és nem is hittem, hogy egyhamar lesz.
Elhalmoz csókjaival, amit lágy hümmögéssel kísérek. Mikor viszont férfiasságomra csúszik a keze óvatosan, egy halk sóhajt hallatok. Beleborzongok az érintésébe, és hogy mennyire gyengéden csinálja ezt.
Az én ujjaim sem állnak meg mozgásukban, viszont kicsit lentebb hajolok, hogy formás, kerek melleihez érhessek. Rácsókolok az egyikre, majd lágyan megszívogatom a bimbóját, amit ezután élvezettel telve ingerlek tovább, néhol kicsit ráharapva, hol pedig csókokkal halmozva el. Utána pedig kicsit később áttérek a másikra és ott is hasonló élvezetekben próbálom részesíteni őt.
- Tudod mit? – szólalok meg, ahogy érzem nála is az egyre kibontakozó orgazmust. Elvonom a kezét tőlem, és kicsit a feneke alá nyúlok, majd felültetem a kádnak a szélére. Közelebb húzódok hozzá, és lágyan csókolgatni kezdem az egyik combjának a belső felét, míg a másikat pedig csak gyengéden cirógatom.
Egyre fentebb haladok ajkaimmal, fel-felpillantva rá, hadd láthassam továbbra is azt a vágyakozást a szemében. De se őt, se magamat nem kínzom tovább, és hamar odaérek újra a lábai közé, ahol ajkaim és nyelvem rátapadnak csiklójára, amit már-már túl nagy élvezettel kezdek el kényeztetni. Szeretek a páromnak örömet okozni, még ha ez azt is jelenti, hogy a sajátomról le kell mondjak. Néha a tekintetét keresem, miközben odalent dolgozok rajta, kis idő múlva pedig lassan belecsúsztatom az ujjamat és azt is elkezdem gyakorlottan mozgatni benne, hogy még inkább az élvezetek felé lökhessem őt.

Tetszik, hogy milyen hamar felbátorodott és minden pironkodás nélkül kezdett el teljes erőbedobással kényeztetni. Kezébe simuló férfiasságom, még ha nem akarnám, akkor is elárulna. De a legkevésbé sem bánom ezt. Ki lenne olyan elvetemült, hogy valami ilyesmit bánjon? Főleg, hogyha valaki olyannal élheti át, aki ilyen sokat jelent neki.
Örülök, hogy ezt a dolgot nem siettük el. Nem hiszem, hogy azok a kapcsolatok túl hosszú életűek lennének – az esetemben legalábbis biztosan -, amik csak a testiségre épülnek. Mikor már a második randin az ágyban kötnek ki a felek, aztán igazából nem is ismerik még egymást, de állandóan összejárnak. Lássuk be, elég kellemes érzés tud ez lenni, főleg ha mindkét fél teljes erőbedobással benne van. Szerintem ennek inkább a kapcsolat egy mérföldkövének kellene lennie, a vonzódás, szeretet kinyilvánulásának. Mégsem vagyunk már ősemberek, akiknél ténylegesen csak a reprodukció hasznát szolgálta, meg hogy a kőagyúak rájöttek, milyen élvezetes egy dolog ez, aztán újra át akarták élni.
Meglepettségére nem reagálok szavakkal, sokkal inkább tettekkel. Tettekkel, amik látszólag több, mint elégnek bizonyulnak… Hamar átváltoznak halk sóhajai legkevésbé sem visszafogott nyögésekké, ez pedig teljesen megőrjít. De most semmi mást nem tartok a szemeim előtt, minthogy őt ilyen téren juttathassam el arra a pontra.
Próbálom úgy elhúzni neki, ahogy csak tudom, viszont így sem kell túlzottan sok neki, hogy remegve járja át őt a gyönyör. Még pár apró csókot élvezhet tőlem odalent, illetve a combjánál is, majd ahogy fentebb haladok, úgy a hasán és a mellein szintén. Kezemmel hajába túrok és úgy húzom közelebb magamhoz, csókra invitálva őt, eközben merev férfiasságom is hasfalának nyomul. Kis ideig elvagyunk ebben a helyzetben, végül megtöröm a csendet, hatalmas nagy elképedést tettetve.
- Várjunk csak… nem úgy volt, hogy fürdeni jövünk ide? Talán ezt is kellene csinálnunk – mosolyodom el gonoszul, több mint tisztában léve azzal, hogy most nem csak őt, de még magamat is kínzom ezzel az egésszel. De minél későbbre tartogatjuk a beteljesedést, annál édesebb lesz, mikor végre bekövetkezik. Addig meg hadd fortyogjunk. – De később visszatérhetünk még rá, ha… gondolod – teszem még hozzá kissé sejtelmesen, mielőtt megcsókolnám őt.
- Viszont nincs ilyen levendulás vagy kamillás tusfürdőm, így maximum csak az enyémet tudjuk használni. Esetleg megteszi az is?