Akik megélni vélik a depresszió kilátástalanságát, mindig úgy írják le, mintha a napok összefolynának, és egy idő után elvesztenék létezésük legapróbb jeleit is: nem számít a nappal, az éjjel, mások társasága vagy a magány sem igazán, ajtók nyílnak egymásból, de helyiség nincs mögöttük.. Valahol megnyugtatónak találtam a gondolatot, mikor kisétáltam azon a délutánon a sajátomon, amikor helyet foglaltam a leghátsó sorban a tárgyalás kezdetén, de a várt és áhított rezzenéstelenség nem következett be. Nem lettem depressziós.
Elkezdtem vizsgálni magam: a kandallóból kilépve, a tükörben az arcomat méregetve, a plafon ismerős felületét nézve elalvás előtt, de a napok szigorúan önmaguk maradtak, hétfőtől péntekig szorító kötelességek garmadája, mindaz a haláltánc, amire úgy hivatkoznak, hogy kiöli a lelket a jogászokból egyszer, egyszer, de hamarabb, mint belátnák, hogy ők is csak áldozatai lesznek. Talán az én depresszióm inkább büntetés, mint állapot volt: a hétfő jól elkülönült a keddtől, megmaradt részleteitől a nagy képig mindenben eredeti testében, nem kívánt rohanni, ehelyett inkább kényelmetlenül lelassult, már-már megállni látszott. Mindig pontosan tudtam, mi a dátum, hol vagyok és mit kell tennem ezután, így igyekeztem jobb híján ebbe bezárkózni, és csak követni a monoton ketyegést, ahogy szerették volna.. mert nem múltam el időnként kitapintani a sebet odabent, nem múltam el valami keserédes nosztalgiával siratni önmagam.
Apám nem hiszem, hogy észrevette a változást: inkább tűnhetett úgy számára, mintha kamaszkorom egyetlen nagy vitában összpontosulva múlt volna ki, aztán örökre elhallgatott volna messzemenő vágyaimmal és terveimmel együtt - anyám talán láttamozta valami rezignált győzelem tudatával, de ha így is volt, velem nem osztotta meg, én pedig a bátyámmal nem osztottam meg a sorstársságot... mielőtt eltűnt volna, egyszer sem jutott eszembe, hogy átkopogva lefektessem az egykori szívem darabjait az övé mellé, hogy elmondjam, most már megértem, milyen céltalanul létezni, várni valamire, ami másoknak okoz majd boldogságot, és nem szólni, vagy nem hangosan, hogy mi ott maradtunk az állomáson, a vonat pedig tovatűnt a horizonton.

Az én vonatom valóságos volt, kitöltetlen pergamenek, a tinta illata jelezte, hogy nem szűnt meg létezni, határidők és jelentések társultak mellé, csak azt nem vette észre egyik sem, hogy időközben én tűntem el belőlük. Nem dacból nem vittem tovább a társalgást a vacsoráinkon, amelyek nem csak miattam, de kongó ürességet sugároztak magukból a reszketeg villák felett - nem volt mit mondanom, semmi nem érte meg, hogy a szükségesnél több hangot formáljak értük a számban, hogy akár gondolni akarjak rá. Az akarás teljesen elvesztette eredeti jelentését, és lassan kilopkodta a többi, Cailint jellemző kifejezését a szótáramból. Tudtam például, hogy Cailin határozott, mindig síkra száll a véleménye érdekében, soha nem törik meg, és képes minden képességét latba vetni a céljai érdekében - Cailin egy könyv szereplője lett, amit olvastam, emlékeztem karaktereire, de amit elvesztettem valahol, és amiről úgy gondoltam, nincs értelme megkeresni.
A szinte mindegy érzésével érintem meg a felém nyújtott ajándékot, és nem ráz meg izgalom, vagy döbbenet, mikor elránt a megszokott valóságból. Talán még valahol, részleteiben Cailin története folytatódik: csak már nem érdekel igazán, velem mi történik.
- Szia, Cat. - sejtem, minek kellene következnie, hogy folytatódik a bekezdés: meg kellene kérdeznem, mire céloz, esetleg hazudhatnám, hogy csak elfoglalt vagyok, vagy ráterelhetném a témát a helyszín különlegességére, de semmi nem éri meg a fáradtságot. Valahol talán bosszant, hogy Cailin történetének folytatását éppen tőlem várják, mikor most épp otthon kellene feküdnöm az ágyamon nyitott szemmel, és a következő kötelességemig várakozni. Semmi mást, csak várakozni, végül is ez a dolgom.
- Nem nevezném bajnak, egyszerűen anyám levonta a megfelelő következtetést a létezésemmel kapcsolatban, és életének első, talán egyetlen épkézláb konklúziója igaz: nem számít más velem kapcsolatban, mint a jogi és biológiai értelemben vehető kihasználhatóságom. - rájövök, hogy le akarom vezetni neki. Hetek óta egyetlen dolgot sem kellett megmagyaráznom vagy kifejtenem, és az elmém lázadozik a pihenő után: nincs bennem sértettség, de úgy tűnik, a vágy, hogy megértessek, nem veszett el. Kár érte. - Abban a tévedésben éltem, hogy számítanak az erőfeszítéseim, és az egyetlen erőfeszítés, amit tennem kell, hogy hallgatok. Ilyen keveset várnak el tőlem: csak hallgatnom kell.