Sosem voltam érzelgős ember. Igazán nem. Ha a Shacklebolt nevelés valamit sikeresen ki tudott irtani az emberből, akkor az biztosan a nyávogás, a hisztizés, az érzelgősség volt, vagy úgy egyáltalán – a felesleges dolgok levetkőzése. Nem szükséges felháborodni, ha valaki elveszi a tálból az utolsó almát. Nem kell felemelni a hangod, ha valaki mondjuk eltéveszti a nevedet. És igazán, nem kell jelenetet rendezni, csak mert okosabb vagy másoknál. Holnapra lesz másik alma. Legközelebb teszel róla, hogy megjegyezzék a nevedet. Ha ma még nem tudják, hogy te fogsz nyerni, nem pedig ők, akkor legkésőbb abban a pillanatban tudni fogják, kivel állnak szemben, amikor végül felülkerekedsz.
Egy évtizednyi gyakorlat van mögöttem abban, hogy megpróbáljam a lehető legkisebbre redukálni azt az érzelemcsoportot, amit engedek látni a külvilágnak. De egy dolgot soha, soha, soha nem tanultam meg megtartani magamnak – azt, amikor mérhetetlen igazságtalanság ér, és erényeim teljes figyelmen kívül hagyásával megrövidítenek. (Meg persze, voltaképpen a véleményemet. De hát szólásszabadság van - egyelőre - nem?)
MIÉRT?
Azért azt nem tudom, ez a két dolog hogyan gondoskodik arról folyamatosan, hogy szolgáltassak valami pletyka-alapot. Miért kell a tényekből pletykát csinálni? Ja, mégsem lettem az iskolaújság főszerkesztője. De mire jó, ha mindenki kitalál valami agyament, hülye, ostoba verziót magának arról, hogy miért nem? Voltaképpen nem kurvára mindegy? Nekik meg pláne? Ja, ja, ja, persze szép dolog vinni az interjúkat, csak tudjátok, mi a helyzet? Nem sok ember van ebben az istenverte iskolában, akivel úgy konkrétan… érdemes lenne interjút készíteni. Ha még egyszer valaki megkérdezi Dumbledore professzort papíron, hogy mi a kedvenc édessége, fogom magam, és nekimegyek. Komolyan mondom, hogy nekimegyek!
- Told már odébb a segged, Walsh, kifele mennék, nem látod?!
Kinek mi, persze, de én kevés dologtól alszom jobban, mint például ki hiperventilálni magamból némi egészségtelenül felgyülemlett agressziót. Flitwick profot nyilván nem verhetem, vagy átkozhatom meg. Meg úgy egyébként is, Kingsley meggyőződése, hogy épp elég nekem a párbajszakkörön leátkozni mások gatyáját, ahol bónuszként nem rövidítem meg pontokkal a Hollóhátat, illetve talán elmulasztja azon vágyamat is, hogy ököllel menjek másoknak. Fogjuk rá, hogy igaza van. Nem is fogok megütni senkit. Nem is fogom leátkozni senki gatyáját. De ha egyszer Morgana Walsh itt áll a kibaszott Nagy Terem ajtajában többedmagával, hogy ne lehessen kijutni tőlük, akkor ne használjam annak, ami? A tökéletes verbális boxzsákomnak? Hát már hogy a rákba ne. (Igazából, nem tudom, a legtöbb hollóhátas amúgy miért tiltakozik egy tényleges boxzsák ellen arra hivatkozva, hogy tönkretenném a klubhelyiség makulátlan esztétikáját. Hülyeség.)

Elvigyorodom.
Zsigerből, de nem azért, mert hirtelen szebb színben, vagy jobb helynek látnám a világot. Nem azért, mert varázsütésre minden gondot megoldottnak látnék, de még csak azért sem, mert egy hajszállal jobb lett a hangulatom. Á, dehogy. Még nem, legalábbis. Azért vigyorodom el, mert ezt ismerem. Mert ez mindig ugyanolyan, mindig ismerős, és talán mert olykor, mint mondjuk most, úgy érzem, hogy szükségem van rá. Mármint, nem Morgana Walshra, Merlinre, hát értitek, azért ezt így mégsem mondanám… (akadjon akkor inkább torkomon a vacsorám). Inkább arra, amit képvisel, ami, vagy arra, ami ő számomra. Ha nem akarnám testetlenné tenni, hogy boxzsáknak nevezem, akkor talán azt mondanám, hogy méltó ellenfél egy olyan háborúban, amit igazán egyikünk sem akar megnyerni. Mert erre néha neki is szüksége van, pontosan tudom. Ha nem így lenne, ha ez az egész komolyabb lenne, mint ami, már rég úgy nekimentünk volna egymásnak, hogy a tanárok szednek szét, a fejünkre olvassák az összes büntetőmunkát, és valami drasztikus pontlevonást, és úgy elvennék a kedvünket mindenféle tettlegességig fajuló ellenségeskedéstől, hogy kénytelen-kelletlen félmondatos sértésekre korlátoznánk ennél sokkal leleményesebb és kreatívabb csatáinkat.
Ha néha nem lenne szüksége erre Morgana Walshnak is, akkor az egész már ment volna a lecsóba. De most megint itt vagyunk.
Továbbmennék persze, ha ő csak odébbállna, és morogna valami jellegtelent, de nem nagyon tudok elképzelni ilyen forgatókönyvet. Ha egyikünk beszól, ott nincs megállás. Ott nem lehet csak úgy félreállni, elsunnyogni, meghunyászkodni… egyikünk sem erről híres. Hát megtorpanok, látványosan végigmérem, hatásszünetet tartok, hogy aki akar, most iszkolhasson el a közelünkből. Nincs nekem szükségem másokra, meg igazából közönségre sem, nekem Morcus tökéletesen megfelel az elkövetkezőkre.
Kitekerve hátrafordulok, hogy ránézzek a saját seggemre, aztán pofátlanul úgy fordulok Walsh mögé, hogy ránézzek az övére - Eh, tudod, Walsh. A tied nagyobb – közlöm idült vigyorral, mintha fene mulatságosnak találnám ezt a tényállást, ami mondjuk lehet, hogy nem is igazi tényállás, ugyanis tulajdonképpen állatira nem érdekel, melyikünk feneke nagyobb. A hiúság bizonyos tekintetben elég alacsonyan van a fontossági listámon.
Pont ezért annyira hat meg, hogy a hajamra tesz megjegyzést, mint az, amikor kevésbé értelmes lányok mondjuk srácokról pletykálnak - Nem’tom, milyen? – húzok el a fejemtől látványosan egy sötétbarna csigát, csak hogy aztán az konokmód engedelmeskedve természetének visszapattanjon a fejem búbjára - Szerintem tök olyan, mint bármikor máskor. Legalább ezt tutira nem tudnád befonni. Gondolkodtál már a múltkori kérdésen? Végül az lesz az életcélod, hogy befond mások seggszőrét? Tudod, én nem fogok ítélkezni.

- Ó, Merlinre! Megtisztelsz másfél tapssal? Hagyd abba, Morci, a végén még el fogsz kényeztetni - mondom olyan ábrázattal, mint akit szabályosan elborzaszt ennek a lehetősége - mindannak, hogy Walsh megtiszteljen engem bármivel is (ugyanmárkérlekne), mind annak, hogy esetleg elkényeztet. Nem tudok elképzelni olyan forgatókönyvet, ahol ez bármilyen körülmények között, bármilyen okból, bármiféle módon megtörténhetne. Merő képtelenség - Majd megerőltetem magam, ha te is, Walsh. Azt hittem, már harmadikban túl voltál azon, hogy csak azzal tudj sértegetni, hogy néznek ki különböző részeim - végtére is, én hiába emlegettem a seggét, nem tettem rá megjegyzést, csak szerettem volna, ha odébb pakolja magát. Sőt, tulajdonképpen nem is ezt szerettem volna, mert nem is a seggén, meg nem is az odébb pakoláson volt a hangsúly, sokkal inkább azon, hogy ha fizikálisan nem is, de azért valamilyen módon mégis csak nekimenjek. És ezt neki is pontosan tudnia kell.
Bizonyára tudja is. Csak úgy tűnik, ma valamiért kicsit úgy tesz, mintha gyenge lenne a felfogása. Lehet, hogy pont ma megromlott annak az odabenn lötyögő valaminek az állaga...? Ugh.
- Szóval... most meg tulajdonképpen dicséred a hajamat? - nagyon elgondolkodó arcot vágok, elgondolkodva ütögetem meg mutatóujjammal az államat. Persze, ez nem valami nagy fejtörő, a jelek szerint jó pontra tapintottam annyiban, hogy Morcus szívesebben védi meg saját fodrászati-készségeit, mint hogy tovább szapuljon engem. Hupszika. (Mert nyilván sokkal inkább ezt vélem kihallani a mondandójából, azt a részt remekül ignorálom, hogy itt bármi rám van pazarolva.) - Epedve várom, hogy megpróbáld lenyírni a hajamat, mucus. Addig volt kelésmentes fejed - meg segged. Meg bármilyen porcikád. Mert bár Walshsal elég jól tudjuk a verbalitás szintjén tartani mindenféle problémáinkat, de ha ellenséges szándékkal nyúlna a hajamhoz, azt nem tudnám ölbe tett kézzel, szájalva kibírni. Ott vér folyna. De minimum a világ leggusztustalanabbul nedvedző kelései. Igazából annyira sokat az sem rontana Miss Walsh arcbőrén.
- Ugh, már hogyne lennék vele egyedül? Azért örülök, hogy életcélod mindenki vágyának lenni. Nem tudom mondjuk, ez melyik univerzumban lehetséges… azért majd igyekszem kipárnázni neked a landolási felületet, hogy csak félig töröld fel az arcoddal a padlót, amikor arrafelé zúgsz. Szívesen!

Látványosan lebiggyesztem az alsó ajkam. Nem gyakran mondom ezt, de néha bizonyos emberek (nem sokan, egészen kevesen, megkockáztatom, hogy Morc köztük hízelgően pont elfoglalhatja az első helyet) nagyon nehézzé teszik, hogy ne akarjak felcsapni én is arra a bizonyos aranyvérű vonatra, ami puccosabb minden más járgánynál, és ahonnan ugye tudjuk, kötelező lenézni mindenkit, meg élőlény számba sem venni, de a minimum azért mégis csak az, a belépő szint, ugye ezt sem kell mondanom, hogy tartsd magad jobbnak másoknál. Morcusnál mondjuk nem túl nehéz jobbnak tartanom magam, amikor hülyeségeket beszél. Az meg nyilván csak engem dicsér, hogy még ilyen gondolatok nyomán sem fogok (soha, soha, de SOHA) felpattanni arra a telibekúrt vonatra, mert csak lehánynék rajta mindenkit, szóval izé, értitek…
- Persze, persze, értelek, akinek csak kevés jutott, bölcsebb, ha megbecsüli azt is, mert több úgysem lesz belőle. Egek, ilyeneket is tudsz, azta! – inkább csak fújok egyet, minthogy ténylegesen nevessek, bár igazából működik ez a dolog itt, mert majdnem jóízűen telibe röhögöm szerencsétlen képét.
- Kösz, most már tudom, hogy a továbbiakban is egészen nyugodt lehet az álmom, mert véletlenül sem kell tartanom tőled… - nem mintha eddig tartottam volna. Mondjuk nem azért, mert kevésre tartanám képesnek (amit ugye nyilván soha a büdös kurva életben nem fog hallani tőlem), hanem mert, ahogy mondtam, a mi harcunk elsősorban verbális szinten zajlik, és igazából nem nagyon tudom elképzelni, ebből mi billenthetne ki minket. Részemről vannak bizonyos határok, melyeket sosem lépnék át a sértegetésben, mert nem egy kulturálatlan utolsó nyomorék vagyok, csak egy tinédzser, akinek néha ki kell eresztenie a gőzt.
- Majdnem igazad van, Walsh. Majdnem. Mert bár tudom, jól esne, ha akarnálak, de nyilván nem akarlak, akkor pedig… hát, te mondtad, nem marad senki más. Szívás. Nem baj, ha ügyes kislány leszel, a suli után ez hátha megváltozik, ott is mindig a gyökerekből lesznek az életképesek, a szépség királynőkből meg a lúzerek – de persze, nekem a legjobb, mert hogy én egyik sem vagyok.

- Asszem nem fogadok el a házamat ért kritikát, egy borztól, aki bizonyára csak egyetlen kvalitása miatt felel meg a házkövetelményeinek. Inkább a szagra gondolok, mint a nyájasra, meg a jóra... de az jó, hogy melletted nehéz magamat viccnek érezni - szeretném azt hinni, hogy a pókerarcomat, meg úgy egyébként, bizonyos szinten a hidegvéremet (érzitek az iróniát?) jó anyámtól örököltem, vagy ha annyira nem is örököltem, legalább elég jól utánozom. Az már fél siker, onnan már csak egy köpés, hogy magaménak érezzem ezt az egész veszélyes-jégcsap dolgot, valahogy úgy, mint Belby, vagy nem tudom, neki mondjuk még nálam is kevesebb szociális élete van, szóval akarok én pont rá hasonlítani?
Gondolati vakvágány.
- Ó, most nehogy  azt várd, hogy meghajolok nem-létező intellektusod előtt...! Majd megfontolom ál-bölcs szavaid, mikor te nem így tolod minden csütörtökön - no, jó, hát lehet, hogy nem pont csütörtökönként, meg néha talán kibír egy hét helyett nyolc-kilenc napot is (mondjuk kit érdekel, a legtöbb dolog, ami elhagyja a szánkat, valószínűleg nem nagyon felelne meg a világ tényszerű valóságában, de nem is ez a lényeg), de azért bizonyosan nem jutna eszembe leállni ilyen nyomorult kis feszkó-levezetésekre, ha máskor nem pont Walsh izgulna rá az ilyesmire. Szomorú, hogy ennek beismerésére csak az én egóm elég erős, az övé nem kimondottan. Édes az önámítása.
De azért persze nem annyira, hogy ha ki akar sétálni, akkor utána lépjek. Namertmajdpont - Jól van borzi-morci, csinálj csak úgy, mint akit mások kedvelnek. Legyen csoooodálatos estéd! - parolázom, félig már el is fordulok tőle, hogy folytassam az utam arra, amerre egyébként is indulni készültem, és tudjátok mit? Igen is oldottabbnak érzem magam. Holnap meg már eszembe sem jut az egész. Nem pont ez a lényeg?