Nem vár senki, amikor hazaérkezem.

Nem hallani megnyugtató órakattogást, nem fogad az apám udvarias közönye, az anyám meleg szeretete, csend van: mintha az egész helyiség az én jelenlétemben összpontosulna, mintha minden kizárólag rám figyelne, a nem is tékozló harmadik gyermekre.
Annál erősebb az, ami perceken belül a bátyámra fog zúdulni: hallottam beszélni őket, de jó szokásaim közé tartozik, hogy látszólag nem érdekel.
Nem érdekel, hogy azt suttogták, Marius ezúttal még sokkal nagyobb ostobaságot követett el, mint számítani lehetett rá, pedig a léc külön szintezést kapott csak az ő kedvéért. A kávémat markolva közeledem a szobájához, és az ő érdekében nagyon ajánlom, hogy ott legyen mögötte, és meg se próbáljon hazudni, az érdekünkben most, ilyen pofátlanul későn kendőzni a részleteket, amivel gyakorlatilag meghívta a házunkba mindannyiunk végzetét.
Három erőteljes, eltéveszthetetlen kopogás: mint az apánk.
- Marius Flint, azonnal nyisd ki az ajtót! - ez még sokkal udvariasabb annál, ahogy érzek, de beláttam, hogy nem vezet sehová, ha halálra ijesztem. Valahol mélyen remélem, hogy van egy jó magyarázata, már olyan értelemben jó, amit én is el tudok fogadni, és nem megint a szerelem és a szeretet mindent mentesítő érve hangzik majd el, mert akkor nem garantálhatom, hogy a maradék kávém nem az arcán landol majd.- Nyisd ki, mielőtt én teszem meg!

Hetek teltek el, de erre is csak abból jöttem rá, hogy kitört a karácsonyi szünet, és Dung levelei helyett a baglyom rég elfelejtett ismerősöktől hozott ünnepi üdvözlő lapokat (felbontva, vagy bontatlanul, de végül az összes a kukában landolt). Fűtetlenül maradt a szobám, meg egyébként úgy festett, mintha már rég nem járt volna benne senki, de hát rajtam kívül valóban nem is lépte át senki a küszöböt. Én is csak, mint egy szellem, néha egyik sarokból a másikba dőltem, olykor elővettem a szekrényem mélyéből egy-egy új talárt, hogy a takarómra terítsem (egyébként az elmúlt hetekben, úgy rémlik, javarészt a pizsamámban maradtam), mert valamiért még jó ötletnek tűnt nem halálra fagyni. De minek?
Hetek teltek el, azóta két naponta egyszer ettem, akkor se sokat. Tükörbe többször néztem, nyomon követtem az arcomon történt változásokat. A lila foltok megsárgultak, némelyik egészen eltűnt. Az arcomon a vágás előbb varros lett, majd rózsaszínes-fehéres heg, körötte menthetetlenül piros bőr. Emberek közé nem jártam. az ajtómat következetesen zárva tartottam, és jobbára csak vártam, hogy mire, azt már pontosan nem tudom. Eltemették Nina-t, még novemberben. Nem tudom, hol, nem voltam ott. Nem tudom, mi van. Nem tudom, miért van úgy. Illetve mindez a sok fontos dolog valahol ott motoszkál bennem, nem is a tudatom legmélyén, de valami bitang erős fal távol tartotta a tudatomat a valóságtól, meg a létező összes gondolattól. Légüres fejjel, bolygónyi súllyal a mellkasomon hevertem, és reszketve vártam a napfelkeltétől kezdve a napnyugtát. Éjjel aztán rémálmokat láttam. Kicsivel később ez az egész meg átfordult, éjszaka voltam fenn, nappal pedig álmatlanul bámultam a fekete szemhéjaim. Aztán elveszett a rendszer, csak feküdtem, mint egy halott, rémeket láttam ébren, aztán meg néha felébredtem, amiből egyenesen következik, hogy valamikor el is aludtam, de azt már nehezen ment elhinni, hogy a világ többől áll, mint szokszoros, végtelen ébredésekből, ami ébredéseket lidércálmok kötnek össze. De hát mégis csak kell legyen világ, különben hogy a fenébe kopogna bárki azon az ajtón?
Össze se rezdültem, pedig kellett volna. De apám társasága már nem tud sokat rontani a helyzeten.
Örülnöm kellett volna, de nem ment. A húgom hangjára csak lehunytam a szemeimet.
- Nincs bezárva. - dünnyögtem az ágyból elhaló hangon. Kétséges, hogy hallotta.

Nem kapok választ - vagy úgy döntött, hogy nem méltat válaszra, vagy nincs bent. Remélem, egyik változat eshetősége sem zárja ki a fejében, hogy rátörjem az ajtót minden egyéb szívbaj nélkül. Lopva körbenézek, de szerencsés az időválasztás, még ha ezért Aureliát hátra is kellett hagynom az iskolában, és direkt ki kellett számolnom, hogy érkezhetek meg úgy, hogy jó eséllyel egyik szülőnk se tartózkodjon a közelben.
Előhúzom a pálcámat, és egy apró sóhajjal, majd egy elegánsnak szánt kézmozdulattal berobbantom az ajtót: kicsit jobban is sikerül, mint számítok rá, vagy bárki más számítana rá.. mindig szerettem volna kipróbálni, de nem pont így képzeltem. Némi por, forgács és az ajtó siránkozó gombjának darabjai töltik meg a levegőt, ihatatlanná téve a kávémat - mindenre én sem gondolhatok a dühöm manifesztációja közben - és mikor kicsit elcsitul a pokoli lidércjárás, belépek az egykor ajtó alakú lyukon, ellentmondást nem tűrően. A depresszió minden általam ismert jelét felmutatja a szoba, és Marius az ágyán heverve, mint akinek már minden teljesen mindegy.. még tovább tüzel a látványa, pedig elvette a haragom élét az iménti vandálkodás. Még bőven meg kell majd magyaráznom apáéknak, de ez várhat.. MI nem várhatunk.
- ...igaz, hogy.. meghalt? - az arcát elnézve valami mégis megállít abban, hogy úgy kezdjem, ahogy akartam. Nem ordítok, nem adom egyértelmű jelét annak, hogy mennyire kétségbe vagyok esve valójában, mert nem látom a kiutat. Jelenleg egyikünk számára sem. - Ami meg az ajtót illeti.. hát.. kinyithattad volna.
Leporolom a vállam, és leülök az ágyára, mintha ez egy teljesen hétköznapi párbeszéd lenne két testvér között, véletlenül sem ajtórombolás és aktuális világvége után, mintha nem kopogott volna be a végzetünk a kapun, mintha nem kellene ettől kezdve némán rettegnünk. Mintha a szüleink lennénk, mielőtt felismertük volna, hogy már ők sem menthetnek meg.

​Berobbant ajtó, rám meg a frász tört. Nem is a zajtól, ó, dehogy. Az igazán fáradt emberek érzékszervei szép rendben, és amúgy rémítő hirtelenséggel végül leállnak. Vagy legalábbis igen csak alul működnek. Vak leszel. Süket leszel. Néma leszel. Eltűnnek az ösztönök, de minden nyom nélkül. És akkor még azért panaszkodsz, hogy nem tudsz kikelni az ágyból? Ó, hát, ó! De szar neked. Haha.
Szóval a frász tört rám, de csak és kizárólag amiatt a - ha jobban belegondolok, már majdhogynem abszurd - gondolat miatt, hogy anyu rendkívül csalódott lesz azért, mert Cailin berobbantotta a szobám ajtaját. Mintha nem lehetne ezt a dolgot egy újabb pálcasuhintással helyrehozni, de ez... ez megint csak csapda, már ez a gondolat. Ellenség most minden, amire jó még a mágia. A szobát ellepő finom törmelék por, meg a kis faszilánkok, amik közül pár a hajamban landolt, de a francot, a francot se zavarja, hidd el. Ahol korábban ajtó állt, ott most fény jött be és meleg. Meg Cailin is. Hogy tudnám elküldeni innen, a fenébe is!
- Ja. Igaz. - Nyögtem, és nagyjából eddig tudtam követni az eseményeket, a fény ellen védekezve ösztönösen a párnámba nyomtam a fejem. Cailin-től védve magam ösztönösen a párnába nyomtam a fejem. A biztos, fulladásos halálban reménykedve ösztönösen a párnába nyomtam a fejem.
Aztán éreztem, ahogy a matrac megsüllyed ott az oldalam környékén, mikor az ágyamra ült.
- Menj már arrébb! - morogtam, valahonnan a párna mélyéről. - Komolyan. Keress egy széket! - Valamelyik ominózus talárkupac alatt egész biztosan kell lennie valahol egynek.

Tudom, hogy modortalan, mitöbb, érzéketlen volt a kérdésem, és legalább egy kizárást érdemelnék érte a szobájából, ahová utolsó menedékként visszavonult előlünk - de már az utolsó napjaimon rájöttem, hogy nem érdekel. Igen, kimondtam volna hangosan is, ha merem, hogy mennyire nem tud ez a probléma aggasztani, hogy mennyire megkönnyebbültem bizonyos olvasatban, amiért a legvalószínűbb halálnem már nem fogadhat, mikor hazaérkezünk.
Legalább haragudnom kellene magamra, amiért nem érzek részvétet valaki iránt, aki annyi idős volt nagyjából, mint mi, annyira is tehetett bármiről,
annyira érdemelte ezt a végzetet, de ennek maradékát sem találom: mindent betölt a forró, önző nyugalom, hogy nem mészárolják le mindazokat, akiket azzal a lánnyal ellentétben ismertem, szerettem és a családomnak nevezhettem. Szorongatja a torkom önnön hitványságom tudata, és nehezemre esik tükörben nézni - talán ez is fűtötte a haragomat a bátyámmal szemben, ez segített olyan hatékony pusztítást végezni az ajtaján, azon a gáton, ami elválasztja tőlünk, de valahogy rákényszerítem magam, hogy ha már ál-együttérzést nem tudok felmutatni, legalább ne hozzam szóba.
- Sajnálom. - még előttem sem nyilvánvaló, hogy azt sajnálom, így kellett viszontlátnom, mástól kellett megtudnom, hogy nem tudok igazán vigaszt nyújtani, vagy hogy úgy tűnik, titokban, lappangva, mint valamely bűnös metamorfózis, de apánk lettem, a könyörtelen, a sztoikus, a mozdulatlan szikla. Neki kellene most megfognia a kezemet, elhúzni az útból, mint annyiszor, de erre annyi az esély, minthogy hallgatnék rá: matematikai esélyeink igen valószínűtlenek. - Biztosíthatlak róla, hogy nem terjesztek halálos fertőzést, ha meg mégis, az úgyis lassabban végez veled, mint te magaddal.
De azért felállok, lenyelem a sértettségem - ha ő nem várhatja el tőlem az őszinte könnyeket és öleléseket, én sem várhatom el tőle, hogy tekintettel legyen rám. Kényelmes szövetségi álláspontok ezek, mégis van valami kényelmetlenül idegen abban, ahogy a polcnak dőlve nézem tovább: mintha nem ismernénk egymást, mintha az érthető hangulatán túl is meg tudná fogalmazni az ellenszenvét felém. Megköszörülöm a torkom, és nehezen, de határozottan kezdek bele.
- Nem számon akarlak kérni, de hogy történt? Hogy tudtak bejönni a birtokra...? - elhallgatok, mielőtt hozzátenném: ezt már sokkal nagyobb erőfeszítés árán tudom csak, pedig mindig büszke voltam arra,
hogy teljesítek ilyen helyzetekben. - És mit fogsz csinálni válaszul? Mert ha bosszút akarsz állni érte.. veled tartok.

Hallottam már párszor, ahogy kimondják ezt a szót, sajnálom, és akkor, ott még csak nem is sejtettem, hogy a következő hónapokban még hányszor fogom hallani. Az igazat megvallva pont annyira rettegtem ettől a szótól, mint amennyire azok retteghettek, akik ezt kimondták. (Sajnálom, sajnálom, sajnálom. Persze, hogy sajnálod! A részvétnyilvánítás nem kéne ennyire hasonlítson a bocsánatkérésre, de az a hülye dolog, hogy végső soron a kettő valahol mégiscsak ugyanaz, erre nagyjából akkor jöttem rá, mikor Mr. Lowell-nek elmondtam, hogy mi történt Nina-val.) Vele álmodsz, és mikor már nagyon nem tudsz magaddal mit kezdeni, csak elképzeled, hogy mi történne, ha egyszerűen besétálna az ajtón és minden újra a régi lenne – vagy legalábbis Ő lenne, ha nem is a régiként, de valahogy. Akárhogy. Aztán meg végül törvény és szükségszerűen pofán csap a valóság, és ebből az egész ostoba ábrándozásból felocsúdsz valami ehhez hasonló, vagy pont ilyen hülye helyzetben, hogy a húgod az ágyadon ül.
Megvakartam a fejem, hogy kirázzak belőle némi port.
- Ne aggódj, akkor majd megöröklöd az ágyam és aztán annyit ülsz rajta, amennyit csak akarsz. – Azt persze el kell ismernem, hogy ez nem a legjobb visszaszólásom volt, de tulajdonképpen volt már rosszabb is, szóval nem szabadkozom. Tovább fészkelődtem, és sóhajtottam egyet (nem volt túl erős sóhaj, éppen csak meg tudtad különböztetni a szuszogástól). Kinyúltam, hogy piszkáljam a falon lévő tapétát az ágy mellett, közben meg vártam, hogy belém unjon és kimenjen.
Ami bizonyos szemszögből röhejes volt.
Cailin Flint-ről két dolog biztosan elmondható.
Egyrészt nem szokott cél nélkül bejönni a szobámba.
Másrészt, ha célja van, azt nem adja fel.
Letéptem egy egészen pici darab tapétát a falról (egy ideje a tapétatépkedés a kedvenc elfoglaltságom), a kis papírfecnit csavargattam az ujjaim között és valami olyasmin agyaltam, hogy ez a lány baromira megrohadhat, és semmi, az égvilágon semmi kedvem nincs a kérdéseihez.
- A kapun keresztül. – morogtam, mintha csak azzal bosszantott volna, hogy mennyi kettő meg kettő, mondjuk egy háztűz alatt. – Volt valami náluk Agatha-tól.
Kussoltam. Kussolt. Majd eltelt pár másodperc, és többé már nem kussolt. Én meg kifújtam a levegőt, mintha nevetni készülnék.
- Mi a francot csinálnék? Hm? Vége.

Elhúzom a számat a gyenge replikára - ha még arra sem veszi a fáradtságot, hogy választékosan küldjön el a búsba, igazán értelmetlenné válik.. nem a beszélgetés, mindketten tudjuk, hogy úgysem megyek el dolgom végezetlenül, főleg az ajtó hiányát szeretném majd valamivel érthetővé, logikussá tenni: minden más azonban lényegtelenné és értelmetlenné válik. A vitánk, amelyek inkább csak szüneteltek, és az évek alatt újra meg újra felhúzták saját magukat, mint egy-egy örökjáró óra, a vérségi köteléknek nevezett védőháló, aminek szolgálatába szüleink szerint kellene állnunk.. és Agatha. Főleg Agatha.
- Jól figyelj rám, Marius Flint, mert én nem az apánk vagyok, hogy férfias fájdalomból következmények nélkül hagyjam a viselkedésed, ahogy az anyánk sem, aki annyira vak a szeretettől, hogy nem látja, mit idézel a fejünkre.. MI nem haltunk meg, TE SEM haltál meg, és ha ez jelent neked bármit, ha Agatha, ha Nina jelentett bármit, akkor felkelsz a halotti máglyádról és segítesz nekem túlélni, mert ha öngyilkos akarsz lenni, az a te személyes döntésed, és nincs az a földi vagy mennybéli hatalom, ami megbillenthetné - de ha Flint vagy, ha te vagy az, aki tudja, hogy NEM értelmetlenül haltak meg, HA EMBER VAGY, felkelsz arról a kurva ágyról, és kurvára harcolni fogsz! - csattan rajta a hangom, aztán a pálcám fénye is, amikor indulatosan a háta felé tartom. Vibráló feszültség vagyok, valószínűleg olyan hangszínben megnyilvánulva, amelyet ez a ház nemhogy nem szokott meg, de egyenesen megvetne: megvethet, egészen addig, amíg magamat megalázva hajlandó vagyok vérrel és könnyekkel fizetni érte, megtartani falait. A bátyám élhet a mi világunkban..
Vagy meghaltat a sajátjában.

Tökéletes galacsinná gyűrtem a tapétafecnit az ujjaim között, miközben Cailin ordított, és…

…és én csak felvihogtam a hátamon ért ütésstől, először egész halkan, még próbáltam visszafojtani, de aztán nem volt tovább, valósággal visítottam, mintha csak valami jó kocsmai sztorit hallottam volna épp, fel is ültem – egyszerre lendületesen és élettelenül – aztán pedig hátba veregettem, hogy jól van kislány, jól van, igazad van, marhára igazad, egyáltalán nem vagy az apánk, mert neked, édes kicsi arany csillagom, valahogy sikerült még nála is nagyobb baromnak lenned. Ügyes vagy, picikém! Ügyes. Na most eredj szépen, és fogd be valahol, rendben?

Haha. Persze!

…és akkor, mint valami keljfeljancsi, amit túl erősen löktek, és azt hitted, már örökre a földön marad, egyszer csak hirtelen, és soha nem látott erővel felkeltem, elkaptam a nyakát, mint egy oroszlán valami szavannai gazelláét, de ahelyett, hogy kitörtem volna (pedig már elvi alapon is ráfért volna ez, nem?), csak öleltem, hosszan, beleszuszogtam vagy ziháltam vagy mi a fene. Igyekeztem nem sírni és csak annyit motyogtam, szüntelenül és vég nélkül, hogy igazad van, igazad van, igazad van, igazad van, bassza meg!

Hogyne!

…és aztán dünnyögtem valami gorombaságot a pálcájára, majd többé egy szót se szóltam, csak kimásztam az ágyból, kitrappoltam a szobából (és csak az mentette meg őt a világ legdrámaibb ajtócsapásától, hogy kirobbantotta a kurva ajtómat), majd mentem és mentem, egész a folyosó végén lévő ajtóig. Akarsz te itt tényleg okokat és célokat keresni, húgocskám, vagy belátod végre, hogy mennyire-mennyire értelmetlen a halál? Hm? Na, figyelj bogaram, de nagyon figyelj, mert most megmutatom, mennyire.
Ennyire.
Azzal kinyitottam az ablakot, és fejjel előre kiugrottam rajta.

Még mindig nem az igazi.

Felszisszentem (megint csak alig különbözött egy nevetéskezdeménytől, persze, átkoz szarrá, kit is érdekel), közben kiejtettem a papírgalacsint az ujjaim közül, csalódottan sóhajtottam (efelett vagy minden más felett), és kicsit feljebb húztam magamon a takarót.
- Ne ordíts már itt! Marhára hangos vagy, kiscica.

- Hangos? Nem, Marius. A hangos egészen máshogy hangzik.
A takarójára rebben a pálcám, és az impozáns nyelvekkel lángba borul, azonnal végigfut a most vele szemben hitványnak tűnő anyagon. Állok felette, épp csak nem mosolygok - ha bármit is élvezek ezzel kapcsolatban, az inkább valami fájdalmas lemondás, az igazság keserédes vigaszdíja, semmi egyéb.
Lemondott rólunk, lemondtam róla. Apám és anyám EZT helyezik elém, ezt a páratlan jellemet, ezt az elvetélt életet, EZ fog legyőzni, nem egy megoldatlan egyenlet, nem egy okosabb, műveltebb, intelligensebb, nagyobb játékos, EZ a semmi, EZ a biológiai fricska valamire, ami nem lehettem - okosabb, műveltebb, intelligensebb, nagyobb játékos igen, férfi nem.
- Igazad van, meghalt.. És milyen szerencsés, hogy így tett, nem kell látnia, mi is vagy valójában.
Meg akarom ütni, rángatni, tépni, harapni, karmolni.. már nem csak magamért, de mindünkért, akit könnyelműen halálraítélt volna egyetlen érzése nyomán, azért, mert nem tisztel semmit, önző kis taknyos, aki könnyen és olcsón ússza megint meg, visszatérhet apánk és anyánk ölébe, miközben nem több, mint egy gyáva gyilkos, aki feláldoz bármelyikünket azért, hogy pillanatnyi örömöket lopjon - de akinek még a lány sem volt annyira fontos, hogy most ne fetrenghessen a saját mélységeiben. Sosem gondoltam sokat Nináról, talán még annyit sem, hogy a nevét helyesen tudjam, de őszintén hiszem, hogy jobb neki ott, ahová került, mint megérteni, mekkora ásító ürességbe szeretett bele.
Az sem érdekel, ha most menten a plafon is a nyakamba szakad és itt halunk meg mindketten: valami egészen fájdalmasan, aztán már nyomtalanul megkeményedett bennem, és hiába hiszem, hogy igazam van, soha többé nem lesz elég.. mi már soha többé nem leszünk egy család.

- MI A FASZ BAJOD VAN NEKED?
Jó, lehet, hogy nem pont ezt ordítottam, de valami ilyesmi volt a lényeg. Ez is pontosan azután hangzott el, hogy a takarómba mélyedve, szem lehunyva felfigyeltem az első lángcsóvára. Oké, elismerem, hálátlan egy gyerek vagyok, elvégre hetek óta először fűtöttek be itt, én meg mégis minden erőmmel azon voltam hogy eloltsam a tüzet. Felültem, verdestem az anyagot (tudod mit? úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt, mikor dementorosat játszottunk a hátsókertben, az pontosan ugyanígy nézhetett ki, mínusz a tűz), aztán, ahogy rájöttem, hogy hiába a dolog, az egészet a földre dobtam. Akkor gyulladjon fel a ház! Oké! Miért ne?
Nem tudom, talán megégettem a kezemet, talán nem, igazából már rég nem érzek fájdalmat (vagy hát nem úgy érzem, ahogy kéne), a füst szagtól meg amúgy is felfordult a gyomrom (tudod, van, hogy egy szagot már örökké csak egyetlen egy dologhoz tudsz kötni, bármit is csinálsz, és hát másfél hónap sem volt még olyan régen, hogy ettől az egésztől ne a nappali égő függönyei jussanak eszembe, vagy az az elmosódó kép, Cyprian tekintete, ahogy rám néz, ahogy a földön fekszem és aztán ----- nem tudom, mi történt). Szóval takaró a földön, én meg a következő pillanatban már valahogy amellett állok (én ezt tényleg nem fogom eloltani), pizsamában, mezítláb, és egy pillanatra majdhogynem biztos vagyok benne, hogy meg fogom fojtani a húgomat, az elkövetkező összes többi pillanatban pedig az jut eszembe, hogy nem is tudom, miért fojtanám meg, ha egyszer nem jut eszembe egyetlen pont sem, amiben ne értenék egyet vele. De attól még
- Oké, jó! És mi a francot akarsz kezdeni azzal, hogy Nina halott? Beszéltél vele valaha egy rohadt szót is, vagy csak élvezed, hogy a képembe vághatod, hogy kinyírtam? - nem ordítottam, ezt azért fontos megjegyezni, mert ha nem emelem ki külön, nem hinnéd el, mert hát igazán közel jártam hozzá. - Tudod mit? Nincs igazad. E... egyáltalán nincs igazad. Értelmetlen, és bármit is csinálnál, értelmetlen is marad. Vagy menj és nyírd ki a világ minden vérfarkasát, nekem édes mindegy, de azzal nem fogod visszahozni Agatha-t.
És akkor... nos, akkor aztán tényleg otthagytam.

Volt idő, amikor úgy gondoltam Mariusra, mint egy példaképre - dementort bénán játszó, az apámtól eltérő, de mindennél jobban szerethető példaképre, olyan alakra, amilyen én nem leszek, de akinek különcségét megőrizni kell, nem megdönteni. Mi négyen mind különböztünk, de az, hogy az elveink sosem fognak találkozni, ez gyermekként nem látszott még: Agatha elkalandozónak tűnt, valakinek, akinek számtalan titkos élet létezik a képzeletében, és talán egyszer módot talál majd rá, hogy megélje őket: most halott, és emögött a sír felett állva - mert nem tudunk elszakadni tőle, ez sugárzik mindenből, ami köztünk történik, apám túlélés után kapkodó markában, anyám idegességében, minden váltott levélben - Marius mesebeli különlegessége egyszerű önzőségnek látszik.
Nem fogom azt mondani magamnak, hogy ez szükséges volt, de élvezet nem: élveztem látni, hogy kapar magának utat a lángok közül, még ha valahol tudtam is, hogy ennél messzebb nem megyek majd. Nem is igazán tudnám megmondani, ez inkább arról szólt-e, hogy tehetetlen vagyok, vagy valami perverz gyönyörűséget is okozott-e.. de nem is kell. Amennyiben felgyújtod az egyik családtagodat, az ilyen jellegű kérdések hamar.. elporladnak.
- Nem tudod...? Pedig mindkettőnk vezetékneve Flint.- figyelem a vergődését, és megígérem magamnak, hogy ha nem jutna ki, eloltom a tüzet, de egyelőre csak figyelem a vergődését, sztoikusan, mikor mosolyognom kellene a hatás kedvéért, de álmos vagyok, Marius, nagyon álmos, azért csak figyelem a vergődését, mintha magáznám, mintha a Flintek is őrültek lennének, ahogy azok is, csak modorosan és ne adj Merlin, hogy a szomszédok megtudják - Élni nem értelmetlen dolog! Értelmetlen dolog hagyni, hogy mások áldozata annyit se érjen, hogy a többieket ne ölje meg az ignoranciád. És most fuss, Marius.. fuss apáékhoz, védjenek meg a valóságtól.
Egyedül maradok a szobájában, és végül tényleg eloltom a maradékot: csinos halotti máglya lett, és ha meg nem is mentettem, - arra már senki nem képes rajta kívül - történt valami.
Akármi.