Dolohovval édes kettesben rádöbbenni, hogy mennyire gyerekes játszadozás volt az a főbenjárókkal, amit ők egymással műveltek tavaly nyár végén, hogy a szenvedés spektruma mennyire táguló univerzum tud lenni.
És egy idő után még ahhoz sincs energiája, hogy tovább gyűlölje, amiért elbaszta a hülye tervével ezt az egészet, hogy épphogy csak sikerült megúszniuk. És ez még egy darabig akkor is tart, amikor percek vagy talán órák óta vége van már, és a kúria, a birtok, a világegyetem annyira csöndes, mintha nem is laknának itt emberek.
Kiharapott belül egy darabot az orcája belső felének ruganyos nyálkahártyaborításából, lifeg, kényszeríti, hogy folyamatosan piszkálja a nyelvével, és ne hagyja még csak gyógyulásnak indulni sem. Valahogy így van ez Dolohovval is: egy kibaszott örök seb. Egy röhejesen kicsi, idegesítő seb.
A pillantása a szőnyegre kúszik, ahol egy száradó folt az ő vérével van tele. Vagy Dolohovéval? Utólag minden kurvára álomszerű. Talán mégis inkább Dolohové. Az övé, a tiszta huszonyolc vére nem lehet ennyire banálisan mocsokszerű.
Talán hatékonyabban dolgoznátok össze, ha Mrs. Dolohov kikerülne a képből. Ez tényleg elhangzott, vagy csak gondolta? Túl sok mondat motoszkál az agyában, amiről nem tudja, hogy a saját gondolatai voltak, vagy Voldemort kimondta őket, vagy csak utólag állnak össze szavakból moslékká, hogy az agya még küzd a fájdalomérző pályák szuperkisüléseivel.
Fél liter vért lehet lenyelni anélkül, hogy hányni kezdene. Vagy legalábbis ezt mondják. Lehet, hogy simán le tudja nyelni az összes vérét, mielőtt ráokád erre az intarziás asztalkára.
- Szóval. – Egy újabb adag vér gyűlik a szájába, a nyelve, a szája egy merő seb. Beleköpi a vért a zsebkendőjébe. Újra meg újra végig kell futtatnia a nyelvét a fogkoronáin, hogy ellenőrizze, nem pattant szét egyetlen foga sem, miközben olyan erővel szorította össze a fogsorát, hogy most is fáj az állkapcsa. – Antonin. – Újabb köpés.
Hibáztathatná Dolohovot. Sőt hibáztatja is. De ezt kimondani abszolút felesleges lenne.
És hát ő sem hótiszta ebben az egészben.
De azért mégiscsak sokkal inkább Dolohov hibája.
- Rendben vagy?
Ez is felesleges. Ez a vérszegény fölényeskedés. Nyilván Dolohov sincs jobban, mint ő. És hát ő sincs fényesen. És akármennyire jó modellt talált a kivérzés szélén álló, megégett Moodyban szenvedésből (és Moody neve elhangzott? Moody aktája nem volt az ellopottak között) – a gondolat, hogy csak egy szemernyivel is kevésbé szánalmasan tűrte a büntetést, mint a másik, nyilván illúzió. Utólag meg is bánja. Megint beleköp a zsebkendőbe, megint ellenőrzi a fogait. A verítéktől csatakos talár legalább azt elrejti, ahogy rángatóznak a testében az inak és izmok, miközben nyomorultul belehanyatlik Dolohovék egyik kibaszott karosszékébe.
Tulajdonképpen van valami feloldozás ebben az egészben. Hogy vége van. Hibáztak, megbűnhődtek, a hibákat, amiket egyedül nem tudtak helyrehozni, valaki más helyrehozta, Voldemort megvédte őket a végső bukástól és megbocsátott.  Végül is mindig ilyen apát akart. Tulajdonképpen… hálás. Megkönnyebbült. Kapott még egy esélyt. Még a hányingerkeltően intenzív véríz is a szájában, még a tagjaiban feszítő, ólomsúlyos fájdalom, még Dolohovék házának levegője a tüdőjében is annyira euforikus érzés, hogy legszívesebben megcsókolná Voldemort talárszegélyét. De Voldemort már nincs itt – csak Dolohov van itt és ez a kibaszott csönd, ami talán pont attól olyan fülsértő, hogy már nem hallja a saját üvöltését.
Még a bűnhődésben is volt valami élmény.
Még a legilimenciától abszolút szétnyílva és feltárva lenni is – neki nincsenek titkai Voldemort előtt, soha nem is voltak, nem is lehetnének.
Csak mi a faszért kellett mindezt megosztania Dolohovval. Miért kell bármin is osztoznia vele - miért kell ugyanazt a bélyeget viselniük.
- Végül is megúsztuk.

Egy kicsit olyan, mintha a közösen átélt bűnhődés elmaszatolta volna kettejük között a határokat. Egy kicsit. Talán ezért ilyen undorító Dolohov elesettségének a látványa, mert a magáénak a párját látja benne.
- Megvagyok – visszhangozza.
Csak nézi a brandyt, de eszében sincs hozzányúlni. Pedig voltaképpen figyelmes húzás.
Még ebben az elgyötört állapotban is belevonaglik az arca az undortól a gyűlölt névbe. Részéről tökéletesen megfelelőnek tartotta, hogy Dolohov Crouchnak szólítsa, igazából senkitől nem érezné indokoltnak, hogy ne Crouchnak szólítsa, de a Barty azért már tényleg mindennek a teteje. Az anyja szólíthatja Bartynak, és itt vége is.
- Most hagyd abba ezt a kibaszott bartyzást – mordul fel, az akadozó szavakba vágva, és felröhögne, hogy mégis mennyire szürreális most ezen lovagolni, amikor itt a bizonyíték, ez az egész, a büntetés, a fájdalom, itt a bizonyítéka annak, hogy végérvényesen el tudta vágni magát az apjától. De nem nevet fel. Ahhoz túlságosan is tapintható az iszonyat valahogy Dolohovban. Ezért sem tudja kinevetni, pedig a kurva életbe, soha nem látta ilyennek. Persze, így szenvedni sem látta. Biztosan el fog múlni, de most kénytelen máshogy nézni rá.
- Persze, hogy mindent tud. Voldemortról beszélünk – szól közbe sürgetően a szünetben, pedig számára is megerőltető beszélni, feltűnően hosszúak az ő szóközei is. Talán a saját vére az, ami savként marja a nyelőcsövét, talán csak annyit ordított, hogy levegőt venni is fáj, nemhogy megszólalni. - Nekem nincsenek titkaim előtte. Neked – hosszú szünet, fáj – talán vannak?
Egy kicsit most tényleg számonkérő akar lenni. Egy kicsit talán fölényes.
De aztán Dolohov olyasmit mond, hogy neki is le kell hunynia egy pillanatra a szemét, és belekapaszkodnia a karosszékbe, mélyet lélegezni, mielőtt előrezuhan fölfelé a légüres semmibe.
Mégis elhangzott volna az a mondat? De hát miért?
- Miért, látta a fejedben, hogy mennyire semmit nem jelent neked? – szisszen fel végül, sokára. – Nem hiszem, hogy most ezek után meg akarna jutalmazni téged, Dolohov. Ha pedig büntetni akar… nyilván nem Pandorát kellene elővennie.
De nem tenne ilyet, ugye? Felgyűri a talárját a karján, most nincsenek rajta a kendőzőbűbájok, most látható minden egyes kis heg és a Sötét Jegy a keze alatt, ahogy végigsimít rajta megnyugvást keresve. A kurva életbe, Panda csak egy hülye kis liba, csak egy kis diszkont vértisztítás, a lehető legolcsóbb módja, hogy Dolohov apja végre bejuttassa a családját a legfelsőbb körökbe. Mit számít Panda bárkinek is bármit?
Mélyet lélegzik. Próbál uralkodni a pánikon.
- Egyáltalán hol van most?

Megrándul a szája az utálattól, de most szó nélkül hagyja a megszólítást. Úgy tűnik, valami sosem változik. Ha egymás kivégzését néznék is végig, akkor sem. Amúgy is tökmindegy. Most minden tökmindegy.
Lehunyja a szemét, mintha a Dolohov által felelevenített emlékeket próbálná kizárni, sápadtságába némi dühös, szégyenkező pír vegyül a járomcsontjain.
- Azt gondolod, eddig talán nem tudta? – pattannak fel a szemhéjai, és most akármennyire össze van törve, nagyon is eleven indulat szikrázik a szemében, ahogy a másikra néz. – Biztosan véletlenül küldött minket együtt azokat a kibaszott aktákat ellopni, mi? Teljesen logikus választás volt minket összeereszteni, és még véletlenül sem tudatos próbatétel? – gúnyolódik dühösen, aztán visszahanyatlik a karosszékbe. – Túlbecsülöd a barátaid képességét, hogy tartsák a pofájukat.
Az utolsó szisszenésre már elfárad benne a harag, de csak néhány másodpercre, aztán hamar feltámad újra. Megrázza a fejét, mintha így szabadulhatna a képektől, amelyek a lelki szemei előtt vannak most Dolohovnak hála. Pandora és Dolohov. Férj és feleség. Hogy képzeli ez a rohadék, hogy bemocskolja az agyát a rohadékságával?!
- Komolyan azt gondolod, hogy ezt én hallani akarom?
Olyan erővel markolja meg a karfát, hogy el lehet képzelni, hogy ha maradt volna benne egy szemernyi erő is, most felpattanna, és gyárthatnának újabb emlékeket Voldemort szórakoztatására. De arra is alig lenne képes, hogy felálljon, nemhogy arra, hogy újra összetörje Dolohov orrát.
De Dolohov azért se fogja be.
És van pofája úgy beszélni Pandoráról, olyan… kibaszott… groteszk… undorító… BENSŐSÉGESSÉGGEL, ami túltesz a nászéjszakájuk emlegetésén is.
- Na, ez új. Sikerült fel is csinálnod azt a ribancot, aztán meg volt pofád elvenni Selwynt feleségül? Te tényleg ekkora önző faszfej vagy? Hogy gondolhatod, hogy bárki is azt gondolná, számít neked ő bármit? Hogy meggyötörne, ha baja esne?
És nem hagyja abba, folytatja, és ez a beteges, Stockholm-szindrómás közelség, sőt ragaszkodás kettejük között, ami kihallatszik Dolohov szavaiból, rosszabb valamiképpen, mintha úgy beszélne róla, ahogy eddig, ahogy tavaly nyáron vagy a minisztériumban, rosszabb, mint amikor azt mondta, hogy megerőszakolta; addig feszíti a húrt, ameddig fel nem ordít tökéletesen kontrollt vesztve:
- MI A SZARÉRT KELLETT EGYÁLTALÁN ELVENNED, TE FASZ, TE ROHADT SEGGFEJ, MIÉRT, BASZD MEG?!
Aztán csak zihál a fizikailag kiélni nem tudott indulattól, és néhány másodperc után ő az, aki hamarabb megszakítja a szemkontaktust, és lehajtott fejjel az ölébe bámul, ő az, aki szégyenkezik, amiért nem tudott uralkodni magán, pedig Dolohovnak kellene kurvára szégyenkeznie. Nem értheti? Óh, de, kurvára érti. Dolohov végülis felfedezte az értékeket az apjától kapott új bokszzsákban, még ha nem is ilyet kért karácsonyra. És valahol ez az egész csak presztízs kérdése, birtoklás és erő kérdése: ha valaki még azt sem tudja megvédeni, ami az övé, akkor végképp semmit sem ér, akkor harmatgyenge, egy senki. És Dolohov mindeddig meg tudta védeni a feleségét. A minisztériumtól. A saját apjától. Dolohov eddig jó munkát végzett, bassza meg – ő nem tudta volna megvédeni. Akkor sem, ha elveszi kibaszott feleségül. De persze, sose vette volna el. Az, hogy valamit Dolohov jól csinál Pandorával szemben, gyűlöletesebb tudat, mintha kínozná…
Csak sokára jut el a tudatáig, hogy mit kérdezett. Értetlenül pillant fel, aztán le, a karjára és az azt körbevevő sebhely-ornamentikára. Úgy tűnik, valóban túlságosan összemaszatolta a határokat az elmúlt pár óra. Legalábbis semmilyen más magyarázatot nem talál arra, hogy miért hagyná, hogy Dolohov lássa ezt.
- Hogyne. – Most higgadtan cseng a hangjában a tömény gúny, nem is takarja el azonnal a karját, mint akit rajtakaptak. – Közben rád szoktam gondolni, és aztán kiverem. – Most engedi lehullani a talárujját, és elfedni a bőrét. – Semmi közöd hozzá, Dolohov.
Most már valamivel nyugodtabban nézi az undort és a megrökönyödést a másik arcán.
- Ez csak egy figyelmeztetés volt. Ha nem basszuk el megint… nem lesz semmi baj. Pandora csak egy kislány. Nem fog bántódása esni. - A hangjában egy kissé vérszegény a meggyőződés, pedig Voldemort az ő istene, rendületlenül hisz a döntései helyességében. Ábrahám is feláldozta volna Izsákot az Úrnak – de erre most sem lesz szükség. – Elvégre a továbbiakban úgy dolgozunk majd össze, mintha édestestvérek lennénk – undorral rándul meg a szája.

Egy pár másodperccel hosszabban néz vissza rá, mint az indokolt lenne. Arra gondol, hogy milyen nevetséges Dolohovnak ez az egész műanyagszagú kálváriája.
- Kösz. Megtisztelve érzem magam – von vállat bármilyen érzelem legkisebb jele nélkül.
Tényleg nincsenek barátai. Talán Regulust valamikor annak gondolta. De ha akart volna barátokat, nyilván lennének. Vagy nem. Lényegtelen kérdés. Egyszerűen sosem volt prioritás, hogy egy ilyen udvartartást mondhasson magának, mint Dolohov. Üvöltés közben úgyis mindenki egyedül van.
A másik téma sokkal inkább zavarba hozza, csak vállat von.
Tulajdonképpen bocsánatot kéne kérnie. Elvégre még csak nem is ismeri Bronshteint, soha az életben nem beszélt vele, vagy legalábbis nem tud felidézni egy mondatváltást sem. Mi köze hozzá, ha valaki éppenséggel olyan ritka elmebetegségben szenved, hogy gyereket akar szülni Dolohovnak? Ízléstelen szöveg volt. Olyan, mint amilyeneket Dolohov mondott Pandoráról, csak épp kevésbé rutinos. Komolyan elgondolkozik azon, hogy elnézést kér miatta, de aztán nem, aztán elterelődnek a gondolatai a boszorkányról, mert ez már megint ugyanaz az irritáló, ostoba lemez.
Elfintorodik. Leplezetlen undorral és megvetéssel.
- Mintha Carrow rinyálását hallanám. Ez a közös életfilozófiátok? Ha most előjössz azzal, hogy a Jegyet is csak azért viseled, mert nem volt más választásod, belehalok az unalomba. – Egy erőtlen pálcaintéssel előbűvöl egy újabb zsebkendőt, és szinte arisztokratikus diszkrécióval beleköp egy újabb adag vért. Szinte. – Apád talán Imperiust küldött rád a szertartáson? Ebben az esetben vitatkozhatunk a választás kérdésén. De ha nem, akkor sajnálattal kell közölnöm, hogy VOLT választásod. És ezt találtad a legkényelmesebb opciónak. Felnőtt vagy, baszki, és akkor is az voltál, amikor elvetted. Kezdj már el felelősséget vállalni a döntéseidért. – Most már higgadt, fásultan az, hátradől, lehunyja a szemét, épp csak azt nem mondja a brandy Dolohovnak, hogy egészségére. A brandy szagától is felfordul a gyomra, igya csak meg nyugodtan. - Elvégre valakinek az apja vagy, bassza meg.
Dolohov apa. Hát ez bizarr. Ez egyszerűen bizarr.
Ha azt apja azt akarta volna, hogy vegyen el egy ilyen Selwynt, mármint azt, aki azelőtt volt a számára, hogy beragadtak az alagútba – talán elvette volna. De az isten bassza meg, ő akart engedelmeskedni az apjának. Ő valószínűleg elégedett lett volna egy ilyen Dolohov-féle ellentmondást nem tűrő, céltudatos vadállattal mint apával – bár akkor lehet, hogy még teljesen más alapanyagból is Dolohov-szerű vonásokat kellett volna öltenie.
Tulajdonképpen nevetséges, hogy ennyire meghatározó legyen, ki az apjuk, még most is. Valami, amiben tényleg nem volt választásuk.
- Bár nem is tudom, miről beszélek neked. Elvégre még a házasságodat se vagy hajlandó a döntésednek tekinteni, annyira nem akarsz férfi lenni, de azért gyereket csinálsz a semmibe. Belegondoltál amúgy, hogy ez mit jelent a feleségedre nézve? Vagy akár a gyerekedre nézve? Téged komolyan senki nem érdekel magadon kívül?
Nincs benne indulat, még csak nem is különösebben kóstolgatja, inkább őszintén érdekli a válasz. Mégis mennyire féreg valójában Dolohov?
Türelmetlenül, irritáltan viszonozza a furcsállkodó pillantást. Most komolyan ez veri ki nála a biztosítékot, a sebhelyek? Ez az, amit nem tud hova tenni? Mégis miért?
- Biztos vagyok benne – viszonozza színtelenül a gúnyt, és elhallgat.
Óráknak tűnő percek múlva szólal csak meg újra.
- Kössünk mágikus szövetséget.

Véráruló?
Sr. véráruló volna? Erre felvonja a szemöldökét, és komolyan elgondolkodik rajta, pedig a válasz eléggé magától értetődő. Nem. Nem az. Barty Crouch, az idősebb, a status quo legvérmesebb őrzője sokminden, de semmiképpen sem véráruló. Megveti a feketemágiát, ez igaz, és ha rajta múlna, a sötét családok írmagját is kiirtaná, de ha a muglikat törvényes keretek között el lehetne deportálni egy nagyon távoli kontinensre, valószínűleg arra is befizetne. Ők épp úgy a legtisztább vérből valóak, mint azok. Tiszta huszonnyolc. Őt pedig annyira tradicionálisan nevelték, hogy egy Moody-féle igazi véráruló kellett ahhoz, hogy meg tudja érteni, voltaképpen mit is tartanak mások annyira gyűlöletesnek a muglikban – hiszen az ő világához el sem jutottak. De hát ezt egy Dolohov-féle jöttment senkinek magyarázza, akit csak azért tűrnek meg az aranyvérűek között, mert senkinek nem volt gusztusa megkérdezni a nagyanyját, hogy most akkor melyik medve baszta meg, és volt a kezében pálca?
Dolohov az ő fogalmai szerint még ahhoz sem eléggé aranyvérű, hogy egyáltalán elképzelése legyen a véráruló definíciójáról.
Nem, ez nem vér kérdése – pont a lényegen siklik át az, aki szó szerint veszi a vér fogalmát. Ez értékek, hagyományok, életstílus kérdése. Abban a kölyökből, akit Dolohov nevel fel úgy-ahogy, hiába is csorogna Pandora vére, sosem lesz igazi varázsló.
- Ameddig kiskorú vagyok, kényszeríthetne – von vállat, mert igen, még mindig nem töltötte be a tizenhetet. – De utána? Mégis mit csinált volna az apád, megöl, ha nem fogadsz szót? – gúnyosan, türelmetlenül rándul a szája. – Vagy egyszerűen csak nem akartál lemondani erről a kényelmes kis sárkunyhóról meg a havi apanázsról? – pillant körbe a helyiségben.
Tényleg szeretné kiprovokálni Dolohovból, hogy mutasson valami érzést, valami sebzettséget, valami indulatot, valamit, ami nem Pandorával kapcsolatos, ami nem olyan, mint az előző zavarba ejtő kétségbeesés, amiből gúnyt űzhet, amit kiröhöghet – amiből erőt meríthet.
Dolohovnak tulajdonképpen igaza van. Szemtől szembe sosem mondott nemet az apjának, és valószínűleg soha nem is fog tudni. De hogy ne tehetné meg bármikor, amikor végre egyszer ne lenne vele szemben olyan szánalmasan gyenge és gyáva? Dehogynem tehetné meg. Csak vállalnia kéne a következményeit – és bassza meg, talán nem is volnának igazán következményei. Talán csak kitörölné a családfáról.
Üres tekintettel, érdektelenül figyeli, mikor Dolohov végre megadja magát a kitartó heccelésnek, és unottan hallgatja végig. Aztán néhányszor lassan, ernyedten egymáshoz üti a tenyerét. Megtapsolja a teljesítményért.
- Antonin Prior Dolohov, az árvák gyámolítója, bántalmazott hajadonok megmentője, férjek gyöngye. Bocsánat. Bocsánat minden aljas rágalomért.
Elfordítja a fejét.
Csak akkor néz rá újra, amikor Dolohov a tőle várt akadékoskodás és gúnyolódás helyett minden további nélkül beleegyezik. Így már a magyarázata is felesleges. Egy darabig méregeti, próbál olvasni a tekintetében, aztán bólint.
- Pandora érdekében sok mindenre hajlandó vagyok, és ez ésszerű mértékben rád is kiterjed, tekintve, hogy… - vállat von, és inkább szemügyre veszi a tapétát, bár mindeközben higgadtan ecseteli a helyzetet, akármennyire is bizarr ez a kijelentés kettejük között – a jövőben a jóléte alapvetően tőled függ. De egy kicsit sem bízom benned, és kurvára nem hiszem el, hogy hirtelen elkezdtél törődni vele. Biztosítékot akarok, hogy ha én áldozatot hozok miatta, te is megteszed, és ahogy én sem foglak elárulni, te sem teszed meg.
És még mindig várja, hogy kibújjon a szög a zsákból.

Nincs kedve az élcelődéshez, még ilyen formában sem, hogy kinyilváníthatja vele a megvetését iránta. Ezek a játszmák Voldemort elégedetlenségének még mindig csontig hatoló parazsa után annyira súlytalannak és lényegtelennek tűnnek, hogy csak pillanatokra képesek lekötni a figyelmét.
Minimális meggyőződéssel hallgatja Dolohovot. Úgy tűnik, ki akar tartani emellett a kamu felelősségteljesség mellett. Hát legyen. Végül is mindenkinek kell valami olyan önáltatás, amitől könnyebb lesz aludni meg levegőt venni. Ez a felelősségteljes Dolohov néhány fokkal még elviselhetőbb is, mint amilyen a harsányul hedonista, féktelen, iskolai Dolohov volt. Ezzel legalább valamennyire képes együtt gondolkodni, még ha szemernyit sem hisz az alapállítás valóságtartalmában.
Először dühös lesz, aztán bármennyire is komolynak szánta a felajánlást és ezt az egész beszélgetést, egyszerűen nem tudja megállni, fel kell nevetnie a kérdésen, annyira abszurd. Még az se számít, hogy a nevetése örömtelen és sötét, és inkább úgy hangzik, mint egy sebzett vadállat hangja.
- Ezt komolyan gondoltad? Elcsevegünk az érzéseinkről és befonjuk egymás haját, vagy mi a fasz? – megrázza a fejét, még mindig vigyorog ugyanolyan fénytelenül és agresszíven. – Mert akkor jelzem: kurvára félreértettél. – Nehéz erőt vennie magán, de megteszi, és összeszorított foggal felkel a kurva karosszékből, bár úgy érzi magát, mint valami remegő lábú őzgida, ami most áll lábra először. Néhány kínlódó, erőlködő lélegzetvétel után folytatja: – Pontosan úgy van, ahogy mondtad, Dolohov – bólint. – Nem tudok és nem is akarok megbízni benned. És nem is fogok. Ha varázslat kényszerít rá, hogy betartsd a szavad, rendben, idáig én is hajlandó vagyok elmenni. Ha nem, az is rendben van. Gondolkodj rajta. Vagy ne gondolkodj – rántja meg a vállát fáradtan; nehezére esik lepleznie, mennyire elcsigázott és megtört ő is. – Igazából leszarom.
Legszívesebben azonnal itt is hagyná, de az a jó néhány lépés, ami elválasztja a kandallótól és a Hop-poros zacskótól, most kihívásnak tűnik, és bármennyire is arcátlan volt a kérdése, inkább eltűri ezt, mint hogy Dolohov végignézhesse a ma este után még azt is, ahogy megint végignyúlik a padlón.
- Tartozom Selwy… Mrs. Dolohovnak – helyesbít egy újabb undorodó vállrándítással. – Vagy tartoztam. De ő a te felelősséged, nem az enyém.

Megfeszül a szája íve a kérdésre, az első gondolata az, hogy odavet valami gorombaságot, hogy lerázza – Dolohov nyilvánvalóan még mindig nem értette meg, hogy attól, hogy most a sebeiket együtt kényszerülnek nyalogatni, még rohadtul nem akar vele lelkizni, sőt pláne most nem akar, mikor a közösen átélt szenvedés voltán így is jóval közelebb vannak egymáshoz, mint az kényelmes lenne, milliószor közelebb, egymás bőre alatt –, de aztán megrántja a vállát, és elgondolkodik a kérdésen. Végül is Dolohovnak is joga van ahhoz, hogy tudja, mire számítson, mielőtt olyasmit tesznek, ami visszafordíthatatlan. De mi a válasz a kérdésre?
Van válasz erre a kérdésre?
A pillantása megállapodik Dolohovon, válaszol, még csak a száját se húzza különösebben, csak a hangsúlya olyan hűvös, hogy ez a válasz ne legyen semmiképpen se nyitásként vagy megnyílásként értelmezhető.
- Vannak tartozások, amelyek nem egyenlíthetőek ki maradéktalanul.
Vagy legalábbis az az egyévnyi ámokfutás, amelynek az epicentruma Pandora és a tükör mögötti folyosó volt, semmit sem vont le a súlyából – talán az is igaz, hogy valahol nem is akarta, hogy levonódjék bármi is. De ha akarta is volna…
Nem fejeződik be a gondolat, mert Dolohov elindul felé. Nem mozdul, megvárja, amíg odaáll elé, és akkor végignéz rajta, kétkedve még mindig: valóban képesek ilyesmire?
Nem habozik egy szempillantást sem, azonnal kezet ad Dolohovnak, bármennyire is taszító még hozzá is érni azok után, hogy szemtanúi voltak egymás vergődésének, bármennyire is elviselhetetlen a gondolat, hogy egy hajszálnyival is még közelebb legyen. Bármikor ellenszenves lenne, de most, pont most majdnem elviselhetetlen. Örömtelenül felfelé rándul a szája a kérdésre, horkant.
- Ilyet? Ha lettem volna olyan hülye, hogy csináltam volna, aligha akarnám még egyszer megtenni. – Nyel egyet, most realizálja, hogy az ólomsúlyú fásultság és érzelemmentes csüggedés alatt valójában mennyire feszült, egy porcikája sem kívánja ezt, de már kimondta, és inkább bármi más, mint hogy visszakozzon Dolohov előtt. – A legkézenfekvőbb a Megszeghetetlen Eskü lenne… de gondolom, te sem szeretnél egy harmadik felet bevonni. Én mindenesetre nem. – Megállapodik a pillantása a másik arcán, valahol pont az taszító a közelségében, hogy a saját nyomorultságát véli látni a ráncokhoz túl fiatal, de mégis láthatóan megviselt arcban. Valamelyikük keze nyirkos, talán mindkettő, a sajátját jéghidegnek érzi, Dolohové szinte égeti.
- Tudok valamennyit a műfajról, de talán jobb, ha nem erre hagyatkozunk. Utánanézhetünk egy pontos leírásnak a biztonság kedvéért, a könyvtáratokban biztosan akad legalább egy könyv, ami legalább egy szimpla hűbéreskütétel menetét leírja, és abból kiindulhatunk – vonja meg a vállát fáradtan. Nyilvánvaló, hogy még egyszer nem lesznek ennyire elborultak a kétségbeeséstől – ez vagy most történik meg, vagy soha.

- Az 1700-as években – ismétli meg, és gunyoros grimaszra rándul a szája. Hogyne. Még azt is nehezére esik elhinni, hogy Dolohov családja egyáltalán épületben lakott és nem egy barlangban az 1700-as években, de hát oda se neki, végül is hűbéresküt kötni akár barlangban is lehet. Megvonja a vállát.
– Oké, nézzük meg.
Inkább vánszorog utána, mintsem követi Dolohovot, és a könyvtárszobába érve nagyjából észrevétlenül támaszkodik rá egy szék háttámlájára, ameddig Dolohov a könyvet keresi, de alaposan körülnéz. Ez a könyvár végül is bármelyik igazi aranyvérű családnál megállná a helyét. Jól csinálja Dolohov papa, született tehetség a felkapaszkodásban. Nyilván Antonin is jól fogja csinálni. Neki meg már attól is háborog a gyomra, hogy Selwyn feleségül ment hozzá, erre ő meg törhetetlen szövetséget kíván kötni éppen ezzel a senkiházival. Két fejlövés a tiszta huszonnyolcnak. A következő évszázad aranyvérű jegyzékében nyilván már Dolohov tetves neve is szerepelni fog, és senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy ott a helye. A történelem korrumpálható.
Mereven olvassa végig a leírást. Dolohovékra vall, azt meg kell hagyni. Tökéletesen idegen, de ravasz. Ó, igen: a szövetséget is Dolohov családi mintája alapján kötik meg – az apja, a nagyapja meg a többi felmenője nyilván kitagadná, ha ezt most látnák, inkább a név kihalása, mintsem ez a szennyfolt. Ez vicces gondolat lenne, ha nem érezné valahol mélyen ugyanazt a felsőbbrendű undort, amit ők is éreznének.
Az elcsigázottság csak hozzáad a helyzet éktelen szürrealitásához. De lásd feljebb: előbb rágná le a nyelvét, mint hogy visszakozzon a saját ötletétől.
- Igen – adja vissza, és újra megtámaszkodik a háttámlán, aztán rábök a szövegre néhány helyen.
– De nem így csináljuk. Még miatta sem szerződök le hozzád így. Egyenlő felekként kötünk szövetséget.

- Nyilván nem – hagyja rá szkeptikusan. Ugyan miért is lenne szüksége ilyesmire, mikor már amúgy is rég elunta, hogy gyötörje, annyira túltolta ezt az elmúlt egy évben.
Újra végigfutja a pillantásával a szöveget, de a kérdésre meglepetten megtorpan, és kétkedve pillant fel Dolohov idegesítően hiperkék szemeibe, amelyek a nyúzott sápadtsága mellett most pláne világítanak.
- A megszegése esetén? Az eskü lényege az volna, hogy ne szegjük meg – közli szárazon. A Megszeghetetlen Eskü ezt eléggé könnyen rövidre zárná. – Egyébként is: a hűbéresküm nem kellene, de a birtokom igen? Higgadj le, Dolohov, nekem semmilyen vagyonom nincs, a nagykorúságom után biztosan hozzájutok némi aprópénzhez a korábbi hagyatékokból meg végrendeletekből, de apám láthatóan jó egészségnek örvend, szóval a Crouch-vagyonra hiába ácsingózol… Ez egyébként is kettőnk között marad. Nem száll egyikőnk utódaira sem – fogalmaz így a szabatosság kedvéért, holott csak Dolohov kölykeiről van szó –, és a biztonság kedvéért: a hatásköre nem terjed ki a mindenkori szeretődre, a fattyadra vagy a nevelt kölykeidre. Őket leszarom.
Persze tisztában van vele, hogy Dolohov családi eskütételét használják éppen mintaként – és bármennyire is hozzáigazítják az igényeikhez az esküt, bármennyire is kiirt belőle minden apróbetűs sunyiságot, az eskü nyilvánvalóan lényegiségében akkor is Dolohové marad és az első adandó alkalommal felé lejt majd. De legyen csak így, ha összességében korrekt a megegyezés, ennyi belefér. Vagy csak könnyelművé teszi az elcsigázottság és a fájó izmokban rángatózó félelem.
- Nem áruljuk el egymást, nem keresztezzük egymás terveit, nem okozunk kárt egymásnak, nem vallunk egymás ellen – erősebb lesz-e a szövetség mágiája, mint a Veritaserum? –, és nem beszélünk erről a szövetségről senkinek. Közös megegyezésre törekszünk és együtt vállalunk felelősséget. Pandora védelmében pedig… mégis milyen messze mennél, Dolohov? – pillant rá kihívó unottsággal. – Mégis hol van ő most a prioritásaid listáján? A legutóbbi egyéjszakásodat megelőzte már, de még nem ért fel a kedvenc kutyádig? – megrázza a fejét.
Ugyan mi a faszt akar Dolohovtól? Vér nem válik vízzé.
- Ha egyikünk megszegi... a másik döntse el, mi legyen a büntetése – von vállat végül. – Az eskü nyilván gondoskodni fog róla, hogy végrehajtásra is kerüljön.

Valójában túl szép lett volna, ha egyszerűen csak megegyeznek a kölcsönösen megszabott feltételekben, esetleg megbeszélnek néhány vitásabb kérdést, és megkötik ezt az egyezséget. Nem is tudja már megmondani, miért gondolta, hogy ez egyszerűen így fog működni. Talán a fájdalom okozta károsodás az idegrendszerében. Vagy egyszerűen csak feltételezte, hogy az elmúlt órák elmosták közöttük a felesleges ellentéteket. Nem, rendben, ezt nem feltételezte. Azokat az ellentéteket valószínűleg a bibliai özönvíz sem lenne képes elmosni.
Türelmetlenül szusszan, aztán legyint.
- Ha egy ilyen apróságban sem vagy képes kompromisszumot kötni, nyilvánvalóan nem fog működni közöttünk ez a szövetség – jelenti ki végül higgadtan és majdnem érdektelenül, sőt még a vállát is megvonja hozzá.
Pedig hát tényleg, ugyan mi haszna lenne Dolohovnak ebből az egészből, ha még csak el sem dicsekedhetne vele az idióta barátainak?
Újabb lélegzet, újabb vállvonás.
- Rendben, akkor fecsegj róla és adj eszközöket mások kezébe, hogy megtalálják a gyengepontjainkat – egyezik bele végül is, ezzel kamikaze módon Dolohov belátására bízva a kérdést. Ennyivel egy futóféreg belátásában is bízhatna, de azok valamivel talán józanabb és racionálisabb lények, mint ő.
A mosolya úgy át van itatva mérgező gúnnyal, hogy szinte érzi a bőrén át felszívódni a saját rosszindulatát.
- Tényleg? Bármire? Nekem úgy tűnik, hogy te, akit szent szövetség köt hozzá, még arra se vagy képes, hogy fékezd a nyelved, vagy uralkodj a gondolataidon. Arról nem is beszélve, hogy ne alázd meg a feleségedet azzal, hogy szeretőt tartasz mellette… De nyilván – biccent kegyesen – biztosan nekem kell bizonygatnom bármit is. Nem fogok.
Csak egy másodpercig habozik Dolohov ujjaira bámulva.
Aztán kezet ad neki.
- Csináljuk – ereszti ki a tüdejébe rekedt levegőt.