Lyrát a napokban annyira lefoglalták a teendői, hogy igencsak váratlanul érte a levél, amelyet a reggelinél kapott kézhez. Azonnal felismerte Helene kézírását, s sorai mosolyra késztették. Sajnos, amióta elhagyták az iskolát, azóta teljesen külön utakon jártak, így csak ritkán volt alkalma összefutni a lánnyal. Pedig mennyi mindent csináltak közösen hajdanán!
Helene kérése azonban meglepte őt, hiszen nem gondolta volna, hogy a fiatal nőt érdeklik a mágikus lények, így a reggeli elfogyasztása után azonnal a könyvtárszobába sietett, hogy pennát ragadva minél hamarabb válaszolhasson.
A válaszában megkérte Helene-t, hogy ha módjában áll, akkor még ma délután látogassa meg őt a Rossignol kúriában, cserébe pedig ezer örömmel teljesíti a kérését.
Ez történt reggel nyolckor. Azóta készülődéssel telt el az a néhány óra a megbeszélt találkozóig.
Lyra a szalonban ülve lapozgatta az egyik legfrissebb divatmagazint, néha-néha felpillantva a vele szemben lévő kakukkosórára. A mutató azonban lassan haladt előre, Lyra pedig unta a várakozást, így unottan hajlította a mellette lévő kis asztalra az újságot.
A ház szokatlanul csendesnek bizonyult, hiszen édesapja a vadasparkban dolgozott, édesanyja pedig éppen Mrs Medice-szel egyeztetett a leendő esküvőről. A birtokon a fiatal hölgyön és a házimanókon kívül szinte senki nem tartózkodott, de a manók inkább messziről elkerülték Lyrát.
Lyra tekintete végigvándorolt a szalonon: a falikárpiton hatalmas mozgó festmények, vagy állat trófeák lógtak, a berendezés pedig – nemcsak ebben a szobában, hanem az egész épületben – a tizenkilencedik századra hajazott, ugyanis a szülei rajongtak az antik bútorokért, amely véleményük szerint még inkább a család tehetősségét sugallta. Ezenkívül pedig nagy gondot fordítottak a kertrendezésre, hiszen aki végigsétál az elülső udvaron nem csupán a középen lévő szökőkutat és a csalogányokkal teli aranyozott ketrecet csodálhatta meg, hanem Madame Rossignol virágait is, amelyek minden tavasszal elbódították az embereket.
A lány szeretett itt élni, hiszen ő maga is rajongója volt ennek a stílusnak, most mégis minden olyan üresnek és sivárnak hatott. Césaire költözése ellaposította a mindennapjait, arról nem is beszélve, hogy az elrendezett házasság igencsak rontott a szüleivel való kapcsolatán.
Nem csoda hát, hogy azonnal felragyogott az arca, amikor a házimanó bevezette hozzá Helene-t. Széles mosollyal állt fel a rekamiéról, hogy franciául köszönhesse a lányt.
− Helene! Már vagy ezer éve nem láttalak! – lépett közelebb hozzá, hogy csókot nyomhasson Helene arcára. – Milyen csinos vagy!
Jegyezte meg, miközben finoman megérintette az egykori mardekáros vállait. Ő maga kivételesen nem öltözött ki, hiszen ismét lovagláshoz készült.
− Megkínálhatlak valami itallal? Nem vagy éhes? – érdeklődött, pusztán udvariasságból, miközben a kezével intett a manónak, hogy távozhat. Aztán Helene-t a díványok felé kezdte terelni, hiszen szeretett volna még egy kicsit beszélgetni, mielőtt rátértek volna az üzletre.
− Hogy megy a sorod? Milyen a továbbképzés? – faggatta tovább, úgy téve mintha csak egy-két hete váltak volna el. Ő mégis szinte mindenről tudott, vagy legalább is elraktározta azokat az információkat, amiket Helene egykor említett a jövőképével kapcsolatban, így azokra hagyatkozva indította be a beszélgetést.

to: @Helene Kama ■

Ugyan elismerem, hogy hirtelen jött, engem is meglepett, hogy mekkora is a telkünk és, hogy ez nem járható be olyan egyszerűen. Az is egy érdekes felfedezés volt, hogy korábban is tartottunk már graniant, de még abraxant is pont ezeknek a távoknak a kényelmesebb megtételére. Egyszerűen csak elfeledkeztem minderről, valahogyan a Zabini kúriában töltött évek szinte teljesen elmosták az itteni életemet... Szégyellem is, leginkább most, ahogy megtaláltam a papa naplóját, amiben arról ír, ahogy lovagolni tanított Chére-en, az akkori abraxanon. Fáj, hogy nem emlékszem minderre, pedig biztosan tudom, hogy imádtak a nagyszüleimmel együtt lenni. Talán bolond dolog, de abban reménykedem, hogy ha beszerzek egy graniant, akkor majd némileg pótolhatom azt, amit elveszítettem az emlékekkel. Az, hogy miért pont ilyen módon... Nem sok varázslény kereskedőt ismerek, és még kevesebben érzem úgy, hogy megbízhatnék. A Rossignol család viszont már elég régóta nevel varázslényeket, pontosan láthattam, hogy milyen csodálatosan viselik gondjukat és mennyi energiát ölnek abba, hogy mindegyik egészséges legyen. Ugyan feketepiaci, de ez nem egy olyan akadály, ami ne lenne megugorható. Tudom, hogy a velük való üzletelés biztonságos, és semmi eséllyel nem fog kitudódni. Ha valaki kételkedne is a beszerzés módjában, biztos vagyok benne, hogy el tudnánk intézni egy ajándékozási háttérrel is. Ezért sem volt kétségem felőle, hogy Lyrához kell forduljak, és nem is csalódtam. Még mára le tudtunk beszélni egy látogatást. Egy kényelmes, de mégis elegáns öltözetet választottam, ami végső esetben akár lovaglásra is alkalmas lehet. Nem tudom, lesz-e esélye kipróbálni, de nem akarom, hogy ezen múljon. A Rossignol kúria kapui elé hopponáltam, és alig tellett pár percbe, egy manó meg is érkezett, hogy beengedjen. Néma ámulattal sétálok végig a kerten, a szökőkút különösen magával ragad. Volt már szerencsém megcsodálni a kertet, nem is egyszer. Az esti bálok alkalmával a legszebb, amikor napnyugtakor végigtűznek az utolsó fénysugarak a ketrecek és a virágok között. Soha nem fogom megunni ezt a látványt. Az épület is elragadó, mondhatni pompás. Bár az én szüleim inkább voltak az egyszerűség hívei, a nagyszüleim házrésze tele van hasonló bútorokkal. Ha éppen ott járok, mindig olyan érzés fog el, mintha csak egy másik világba lépnék át. A lány lelkes köszöntése nagyon boldoggá tesz, az pedig, hogy franciául hallom megszólalni, a nagyszüleimet juttatja eszembe.
- Lyra, annyira örülök, hogy újra láthatlak! - felelek neki szintén franciául, és viszonzom kedves köszöntését, miközben egy vidám mosolyra húzódnak ajkaim. Ahogy végigmérem a lányt, nem tudok segíteni rajta, de a régi, szép idők jutnak eszembe. - Köszönöm, te is jól nézel ki. Hogy vagy? - Mostanában nemigen tartottuk a kapcsolatot, annak ellenére, hogy mennyire jól kijöttünk az iskolás éveink alatt. Bár elismerem, igen csak nehéz úgy közel maradni a másikhoz, hogy ha feltehetően mindkettőnk napi rendje tele van, és már nem érünk rá úgy játsszadozni, mint gyermekkorunkban, ugyanis a felnőtt élet keserédes évei érkeztek most el.
- Nagyon kedves vagy, de nem vagyok éhes. Viszont valami frissítő jól esne - követem őt a díványhoz, őszintén szólva szívesen beszélgetnék vele, egyszerűen olyan régen volt már, hogy a régi barátaim bármelyikével is egyáltalán találkoztam volna, hogy majdnem el is felejtettem már, kik voltak. Lehet, hogy nevetségesnek hangzik, de az a sok dráma, amin keresztül mentem, a költözés, és a minisztériumi munka teljesen a fejére állította az egész életemet.
- Nos... Nem egészen olyan, mint elképzeltem, de ettől még élvezhető. Rengeteg a munka, nagyon szigorúak, éééés, nos. Nem akarom kritizálni őket, de szerintem nem teljesen felkészültek az oktatásra. Valahogy úgy veszem észre, mintha a magyarázatok, az útmutatások hiányosak lennének. Persze lehet, hogy csak az én oktatómmal van a gond. - Enyhén megrántom a vállamat. Nincs bajom Mr Whitewater-rel, de néha nem egészen értem, hogy pontosan mit is akar, mik a tervei. - Valamint, lehet, hogy csak én gondolom túl, de néha úgy érzem, mintha azokat a munkákat, amiket ők nem akarnak elvégezni, egyszerűen ránk sóznák... - Beképzelem? Vagy ez egyszerűen csak a bevett szokás? Esetlegesen ellen irányul, még édesapám rossz benyomásának köszönhetően? Nem tudom, és félek megkérdezni. - Viszont a felsőbbévesek elég jó fejek. Hajlandóak segíteni. - Kicsit szélesebbé válik a mosolyom, ahogy Benjaminra gondolok.
- Neked mivel telnek a napjaid? Igazság szerint hallottam pletykákat... Gratulálnom kellene az eljegyzéshez? - felvonom a szemöldökömet, részben a saját tapasztalatomból, másrészt, meg mert Lyrát valahogy nem olyan embernek ismertem meg, aki csak úgy, a semmiből beleegyezne egy eljegyzésbe. Mindig is azt feltételeztem, hogy ha ő megtalálja azt, akivel együtt akarná leélni az életét, akkor arról minden ismerőse biztosan tudna. Nem úgy mint most, hogy mindössze pletykákon keresztül értesültem róla, hogy nem sokára már egy esküvőn is résztvehetünk... Persze lehet, hogy csak túlképzelem. Az elmúlt hónapok eseményei után már könnyedén el tudom képzelni, hogy mindenben valami hátsó szándékot, vagy megbúvó jelentést keresek.

Az arca azonnal felderült barátnője láttán, hiszen oly’ régen volt alkalmuk találkozni. Az iskolás évek után mindenki a saját útját járta, s szégyen, nem szégyen, de Lyrának az elmúlt esztendőben alig akadt ideje egykori kapcsolataira. Az talán más kérdés, hogy bizonyos esetekben talán szándékosan szakította meg a kapcsolatot, hiszen többé már nem volt szüksége ezekre a személyekre. Helene-t viszont kedvelte, így örömmel fogadta őt az otthonában.
− Ugyan, számomra öröm, hogy meglátogattál – ingatta ártatlan mosollyal a fejét, hiszen a különös kérés meglepte őt, de mindig örömmel kötött üzletet a család jóbarátaival. Édesapjától örökölte azt a jó tulajdonságát, hogy egy remek lehetőség láttán félredobta minden teendőjét. Helene jelenléte pedig egyszerre kecsegtetett pénzzel és pletykákkal. Azzal a két dologgal, amit Lyra a legjobban szeretett a világon.
− Köszönöm, kedves! – mosolyodott el bókra, hiszen a nagyanyjától megtanulta, hogy egy hölgynek tilos szabadkoznia, hanem udvariasan el kell fogadnia a dicséretet. – Ó, remekül, remekül! A családom nagyszerű egészségnek örvend és az üzlet is nagyszerűen megy!
Hangjába lelkesedést csempészett, bár aki igazán jól ismerte őt és hallotta a pletykákat, annak feltűnhetett volna, hogy a leendő mennyegző kapcsán nem olyan boldog, mint amilyennek mutatja magát. Még mindig próbálja akadt édesapja választottjával, és továbbra is kereste a lehetőséget arra, hogy megszabaduljon a jegyesétől.
− Mivel szolgálhatok? Kávé, esetleg tea? Vagy valami erősebbet szeretnél, mondjuk egy kis pezsgőt, vagy bort? – érdeklődött, s bár a víz is ott lebegett opció gyanánt, nem volt hajlandó a vendégét csupán csak vízzel kínálni. Helyette viszont szólt a szobában lévő manónak, hogy csupán azután távozhat, hogy kiszolgálta a vendégüket, mindeközben pedig ő maga helyet foglalt a díványon.
Lyra nem ivott, ugyanis ő teljesen másra szomjazott: pletykákra, információkra, apró elejtett megjegyzésekre, amelyeket esetleg a hasznára fordíthatott volna. Gondosan, elemzően figyelte Helene mozdulatait, s kíváncsian hallgatta a meséjét a Minisztériumról.
− Ó, szomorúan hallom, hogy nem vagy teljesen elégedett kedves. Ennél sokkal jobbat érdemelsz – ingatta a fejét, majd kicsit kiegyenesedett ültében. – Én ugyan nem látok bele az ottani dolgokba, de a fivérem, Césaire egy másik osztályon dolgozik ott, és állíthatom, hogy nem csupán te küzdesz egyedül ezzel a problémával. Időnként ő sincs megelégedve a helyzetével, kifejezetten akkor – ahogy te is mondtad −, ha olyan munkát sóznak rá, amelyet más nem óhajt elvégezni. Hihetetlen, hogy így bánnak veletek! Két előkelő család sarjai vagytok, és más mocskát kell néha eltakarítanotok. Botrány… − Hangjában némi harag bujkált, ahogy arról beszélt, hogy mennyire nem becsülik meg őket a Minisztériumban. Elvégre, kik voltak azok a félvér és sárvérű emberek, akik csak úgy dirigáltak nekik?
− Biztos vagyok benne, hogy a társadalom másképp látná a világot, akkor ezt nem merné senki megtenni veletek – jegyezte, miközben felállt a díványról, a tálaló asztalhoz lépett, amely tele volt kristálypoharakkal és különböző formájú üvegekkel, majd töltött magának abból az üveg borból, amelyet még egy fél órával ezelőtt hozatott fel a pincéből.
A vörös nedűvel a kezében tért vissza Helene-hez, s mielőtt válaszolt volna a kérdésére, szórakozott mosollyal kortyolt bele a borba. Az ujjai között elmerengve forgatta a poharat, miközben Helene felhozta az esküvőjét.
− Gyorsan terjednek a hírek, igaz? – pillantott fel a lányra, s szinte biztosra vette, hogy a drága édesanyjának és Mrs Medice-nek a keze van a dologban, hogy lassan az egész varázslótársadalom hallott már a leendő menyegzőjéről. Ezek után micsoda tragédia lenne, ha történne valami szörnyűség a vőlegényével!
− Ó, igen! Rettentő szerencsésnek nevezhetem magam, hogy beházasodhatok a Medice családba! Az esküvői előkészületek remekül haladnak, ha édesanyám hazaér, akkor majd a vendéglistát szeretném átbeszélni vele. Ugye számíthatok majd rád ezen a jeles napon? – kérdezte színlelt boldogsággal, miközben majd’ belepusztult abba, hogy örvendeznie kellett az eseményért. Gyűlölte ezért a szüleit, főképp az édesapját, gyűlölte Mr és Mrs Medice-t, amiért fiuk született, és Merlin őt terheli ezzel teherrel, de legfőképpen Nunziot gyűlölte a szörnyű természete miatt, vagy csupán a létezése elég kiváltó ok volt Lyra számára.
Mindeközben  kínzó lassúsággal kortyolgatta a borát. Gondolatai ismét teljesen máshol jártak, hiszen nem akart belenyugodni abba a ténybe, hogy egy olyan férfivel kellett volna összekötnie az életét, akit nem szeretett. Így aztán a balesetektől kezdve a merényleteken, mérgen át egészen a szimpla gyilkosságig sorra vett mindent, amellyel eltakaríthatná az útból az ifjú Medice-t.
Mindezt pedig úgy tette, hogy arcán nyoma sem volt ezeknek a kegyetlen gondolatoknak, sőt, ha Helene kérdezett még valamit az esküvővel kapcsolatban, akkor örömmel válaszolt neki.
Finoman megköszörült a torkát, előrehajolt, hogy a poharat letegye az asztalra, majd kissé komolyabb hangszínt megütve ismét Helene-re emelte a tekintetét.
− Nos, nem csupán cseverészni jöttél. Szóval, mivel lehetek szolgálatodra? – terelte át a szót az üzletre, hiszen ha Helene valóban szeretett volna magának egy hátast, akkor bizony akadt bőven választéka.

to: @Helene Kama ■