I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | » » Kedd 15 Aug. - 19:13 | | | Echo Seraphine Avery Look into my eyes
It’s where my demons hide  Becenév: Echo. Kor: 24 Származás: sacred twenty-eight Lojalitás: Voldemort, Avery family Képesség: bejegyzett animágus - black mamba Csoport: death eater Play by: Ira Chernova Karakter típus: canon sacred twenty-eight. fucking pureblood. avery.
Ezer szállal is kapcsolódva az összes többi aranyvérű, tiszta család hálózatába. Csak egy kis szelete annak a nagy fának, ami egymáshoz kötve életét újra meg újra az aranyvér tiszta esszenciáját hozza a világra. Mint ahogy ő is született. Echo Seraphine Avery. A legidősebb a sorban, egyetlen testvérrel.
A családi vacsorák és találkozások rendszeres témája a hogyan készítsünk ki még több muglit, és a vajon mikor jön el az áhított világuralom. Klasszikus halálfaló família, egészen megszokott, felszűrődő sikolyokkal a pincéből. Pedig Mrs. Avery többször figyelmeztette Mr. Averyt, hogy ne hozza haza a munkát. A férfi makacssága javíthatatlan. Ha a Nagyúrnak kell valami rögtön ugrik, akárcsak felesége, hiába marják egymást folyton, hiába olyanok, mint két ellentétes pólus, egy dolog összeköti őket. Voldemort. Na meg az áhított befolyásos pozíció, amikor végre elérkezik a hatalom. Nem ha, hanem amikor. Mert kétség sem fér hozzá, hogy megrögzött eszméik győzelmet aratnak a porba tiport mugli testek fölött.
Echo Avery tehát az anyatejjel szívta magába a mugligyűlölet minden édes cseppjét. Az első gyermekhez nagy reményeket fűztek, habár csalódottan vették tudomásul, hogy lánynak született. A parázsló viszony gyümölcse nem is lehetett volna más, mint egy lázadó. Habár az egyetértést megtartotta a gyűlölt sárvérűekkel és varázstalan söpredékkel kapcsolatban, kijelentette, hogy nem fog megrendezett házasságba bonyolódni. Családi vita követte, és az ordításoktól hangos ház akkor sem csendesült, mikor ő kiköltözött onnan. Az Averyk körében azóta sincs egyetértés, viharos kapcsolatok, hangos szóváltások, csattanó pofonok, és a sötétbe sziszegett átkok keretezik a szülőkkel való újabb összejöveteleket.
Pedig azt még nem is tudja, hogy nem csak a nevét örökölte tőlük, nem csupán a világszemléletét… hanem a démonait is, az őrület hangjai generációk óta kísértenek az Avery családban, az átok elől nincs menekvés… Echo. A józan realitás visszhangja. A vérében forrongó tűz. A nő. Érzékeny, megtört. Kegyetlen mosollyal áldozatát szemléli. Az elméje bomlott.
Kiszámíthatatlanul szeszélyes, sosem tudhatod mi lesz a következő lépése. Fürge kígyóként siklik ki az ellenségei karmai közül, ellibben a hatóságok elől. Bármilyen piszkos munkát rábízhatsz, nem fog félni, hogy bemocskolja a kezét. De megbízhatatlan, a démonai elől nem menekülhet, sosincs egyedül, valaki mindig figyeli. Paranoiás őrülete, hallucinációi kezdenek elhatalmasodni elméjén. Azt hitted hogy erős? Nem. Végtelenül gyenge. Viszont ne próbálj meg belenézni a fejébe, mert csapdába esel, és nem találsz majd ki a széttört agyának labirintusából…
Voces. Kik vagytok ti? Az őrület hangjai. Érzem, hogy megint jöttök. Csábítotok a rosszra. A kurva életbe is, nem hiszem, hogy nem tudtok kussolni végre, könyörgöm csak egy kicsit. Hadd legyek egyedül. Csak egyedül. Csak én akarok lenni, menjetek már a fejemből. Ne.. ne.. ne nevess, mert szétrohad tőled az agyam. Hogy mi? Nem, nem akarom őt, miért tenném? Nem, nem vagyok nimfomán, ne kényszeríts.. jó, ha megteszem békén hagysz végre? Örülnék, ha nem veszekednétek itt, elegem van ebből. Én kiszálltam…
Nem, nem tudtam, hogy csak az ágyról ugrottam le. Lehetett volna a szikla is, esküszöm, hogy azt láttam.
Kik vagytok ti?…  Az újabb vágást követő sikolyt elnyomja a hangok kárörvendő nevetése. A kéjvágytól csöpögő mondatok egyvelege, amint kényszerítenek, hogy még több és több fájdalmat okozzak. Az apró kés a kezemben már ki sem látszik a vöröslő vértől. - Ssssh - mániákus mosollyal az arcomon csitítom az undorító, sárvérű mocskot, aki nem bírja némán tűrni a szenvedést. Szeretem az egyszerű éles pengéket. A pálca túl tiszta munkát végez, így érezhetem amint a forró, lüktető, mocskosan sáros vér végigfolyik az ujjaim között, hogy aztán sűrű csöpögéssel landoljon a padlón. Végezz vele! Tépd ki a szívét!Ne… kínozd még, ez nem elég, rád mert nézni, azt hitte megkaphat, több kell. Még több kín, még több szenvedés!A szemeit lehunyja, nyel egyet, és mérlegel. A vérszomjam kielégíthetetlen, hát nem ettől az egy haláltól lesz teljes. Amíg ez a mocsadék férfi bírja, miért ne élvezném ki az utolsó cseppjét is szánalmas élete leheletének. - Még nem. Még szórakoztat - a monoton mánia hangja szól, amint az utóbbinak adok igazat. Annyi éve kísérnek, annyi éve állandó résztvevői az életemnek én mégsem tudom a nevüket. Ha kérdezem hallgatnak. Erről mindig hallgatnak. Magában Voxnak és Verbának hívja őket, de nem tudja megkülönböztetni melyik-melyik. - Kérem, hölgyem… - az öklöm amivel az arcába vágok váratlanul érheti, a bőröm felreped ennek nyomán és elönt a fájdalom. Az az áhított fájdalom, a sajgás, ami beragyogja minden porcikámat. - Te csak kussolsz, értve vagyok. Még arra sem vagy méltó te undorító sárvérű söpredék, hogy hozzám szólj! - sziszegem dühtől fojtott hangon. Mélyen az arcába hajolok, ijesztő közelségem nem hagy intim szférát neki. Nem hagy neki semmit, csak az őrülten villogó szemeimben tükröződő sápadt, beszari arcképét. Aztán felnevetek, hisztérikusan, ellököm magamtól, a könnyem is kicsordul. Velem nevetnek. - Hogy te mennyire szánalmas fickó vagy, nem is értem minek vesződöm veled… - fejemet csóválva emelem ajkaimhoz a kést, hogy lenyalva ízleljem meg a mocskos vérét. Helyes, vedd el a szánalmas kis életét, oltsd ki!
Játssz még vele, te is élvezed, igaz? Echo. Echooo… kicsi Avery lány, a te küldetésed előbb hosszú szenvedést hozni, csak aztán a halált. Ne könnyítsd meg neki, még túl sok benne az erő.
Nem látod, hogy fél a haláltól, a legnagyobb szenvedés, ha megölöd.- Elég. Elég! - kezeimet a fülemhez szorítva meredek előre. Nem látom ami körülöttem van, mintha az alakok körbevennének. Kapdosnak a hajam után, pedig csak az alvadt vér húzza a nyakamhoz tapadva. - Hagyjatok békén - hisztérikus sikoltás. Olyan, mintha nem is az enyém lenne. Mintha ők sikoltoznának bennem. - ELÉG! - a szétrobbanó vázák, tükrök és tányérok tömkelege bizonyítja, hogy ismét nem uralkodtam a bennem tomboló mágia őserején. A féktelenség a lételemem. - Elég - suttogom halkan, hogy figyelmemet a férfira fordítsam. Látom rajta, hogy még jobban fél tőlem. Látom a megvetés szikráját a szemében. Őrültnek hisz. Szörnyetegnek. Pedig nem én vagyok a szörnyeteg, hanem azok, akik bennem laknak. Nem én vagyok az őrült, hanem ők. - Igazán rendes, amiért így kiszolgál engem, uram… - végtelenül nyájas hang, egy újabb lassú vágás az alkarján keresztbe. - …és ilyen lelkes vehemenciával küzd ellenem… - egy szippantás a friss vér éltető illatából. - …bizonyítja felém, hogy komolyak a szándékai, és ezt becsülöm. - A fülcimpájára úgysem lesz már szüksége. Tulajdonképpen semmilyen testrészére nem lesz már szüksége. - Ezért az estéért igazán érdekesen érzem magam. Tudja mi vagyok? Hálássssss… ssszz - a mondat végét elnyeli a megjelenő kígyó vad sziszegése. A kés koppanva hullik a földre, a kígyó szemei kimerednek, amint a menekülő után veti magát. Híresen fürge fajta, nem csodálkoztam, mikor az animágia tanulása során a fekete mamba fajtája jött elő. Megmarom egyszer. Kétszer… Háromszor. A méreg megteszi a hatását. A kígyó eltűnik a kert füvében. * * *
Észrevettem ám. A sanda pillantások egész vacsora alatt. Hárman ülünk csak az asztalnál. A legifjabb Avery az iskolában van, én viszont a „minden hónap harmadik vasárnapja“ című kötelező családi vacsora áldozata vagyok. És eddig túl nagy volt a csend. Vihar előtti némaság.
- Khm, Echo drágám… - ééés, ahogy mondtam, kezdődik is.
Ó, Echo, ne legyél már ilyen ironikus, igazán szórakoztató a családod.
Ja, persze, neked lehet, de nem nekem.
- Apáddal azon gondolkoztunk, hogy ideje lenne valami hasznosabb munka után nézni. Ami sokkal felhasználhatóbb a Nagyúr számára - anya sokatmondó pillantással figyel, de az én szemeim kizárólag apám arcát nézik. A nagy Averyét, a befolyásos minisztérium talpnyalóét.
- És mégis milyen munkára gondolt anyám? - gunyoros mosolyom meg sem próbálom elrejteni, szemeim még mindig apám arcát fürkészik, aki a desszert maradékát piszkálja a villával.
- Valami kevésbé rossz hírűre! - csattan fel a mérges női hang, mire végre nagy kegyesen pillantásra méltatom anyámat.
Most arra gondol, hogy mágikus tetoválószalonunk van az Abszol úton?
Nem, szerintem az egyéb szolgáltatások címszóra utalt.
Jaaa… mármint, hogy Echo időnként luxuskurvát játszik? Haha, pedig szerintem vicces.
- A bérgyilkosság azt hiszem tökéletesen beleillik a halálfaló szerepbe - higgadt hangommal húzom tovább az egyre feszülő idegeket.
Ez az kiscsaj, mondd meg nekik!
- Echo Seraphine Avery! Anyád arra célzott, hogy egy kibaszott ringyó vagy! Egy semmirekellő! Ahelyett, hogy a minisztérium hatalmi létráján másznál egyre feljebb - mint ahogy az tőled elvárt lenne - csak játszadozol, tetoválgatsz, magadat varratod. Így senki nem fog majd komolyan venni… - Apa felcsattanó hangjára ösztönösen rezzenek össze, hiszen a bőrömön éktelenkedő sebhelyek még mindig őrzik legutóbbi vitánk emlékét. Ilyenkor kéne, hogy ezek a nyomorultak súgjanak valami frappáns visszavágást, de ezek a hülyék csak fecsegnek, és amikor beszélni kéne akkor vannak csendben. Néma csend a válasz, az egymásnak feszülő tekinteteink vibrálnak csupán az asztal fölött.
- Azt hiszem ez éppoly meddő vita mint a múltkori - állok fel a szalvétába törölve az arcomat. Semmi kedvem a szüleimhez.
Maradj még, olyan szórakoztatóak ezek az esték. Igazán leköteleznél, ha még egy kicsit húznád apád idegeit, olyan vészjósló próbál lenni, mikor mérges rád.
Hagyd már, látod, hogy fáradt, a végén még kinyírja őt az öreg.
- Kussolnátok végre? Ez nem a nektek szóló műsor - a felcsattanó hangra mindkét szülő összerezzen. Kővé dermedve áll az asztal mellett, miközben anyját figyeli. - Nem... nem maguknak szólt… - rázom meg a fejem, amint magamhoz térek.
- Echo, mégis mi van veled? - anyám hangja talán életében először árulkodik aggodalomtól.
Áh, nehogy azt hidd, hogy téged félt…
..bizony, csak a család jó híre fontos neki. Apád is saját kezűleg fojtana meg, ha mondjuk otthagynád a Nagyúr seregét.
- Semmi. Csak hagyjanak végre a saját életemet élni - lépek el az asztal mellől, majd egy szót sem szólva fordulok sarkon. Magam előtt látom, amint anyám már fejben a Mungó elmeosztálya felé cipel. Vagy valami még rosszabb helyre. Pedig én nem vagyok őrült.
* * *
|
|
Kezdőlap
