Pók-alipszis

Pók-alipszis

Résztvevők:
• Evan Hayes
• Ted Tonks
• Reyna Farnese
• Catherine Scamander

A Szörnyeteget a mai világ gyermekeinek nem az ágyuk alatt kell keresniük. Nosztalgikus, mesébe illő történetek csupán, amikor arról mesélnek nekik, milyen volt, amikor hajdanán először találtak mumust a nagymama ócska szekrényében, vagy taszította terrorba sikolyával egész Godric’s Hollow-ot egy banshee. Még annak tudatában is, hogy ezek valódi, kézzel fogható lények, is inkább ezerszer néznél szembe gyermekkorod, majd a roxforti tankönyvek rémségeivel, mint mindazzal a borzalommal, amit egyetlen mágus képes volt a világra szabadítani.
Valaha az akromantulák is egyike voltak a megannyi legendának, amivel fiatalabb korotokban ijesztegettek titeket. Egyesek még arról is beszámoltak, hogy a Tiltott Rengeteg menedéket nyújt számukra is, és talán nem is olyan elképzelhetetlen, ahogyan a szúrós ágak elfedik őket az egyszeri látogató elől, kik nem is mernek a felszínnél mélyebbre kaparni. A Minisztérium és a szakértők persze azt állítják, még sohasem találták meg eme varázslók által tenyésztett lényeket az erdőben, mindez csak kitaláció. Fogalmatok sem lehet, akkor mégis honnan került elő az a seregnyi akromantula, honnan származhat az az állomány, amely most egy apró, skót falu egyik, valaha Mr. és Mrs. Carroll által lakott házát ostromozzák.
Godric’s Hollowban, a Főnix Rendjének főhadiszállásán gyűltök össze, hogy megbeszéljétek: mihez is kezdtek a problémával? Tanúként egy szemtanút, a Carrollok idős szomszédját már kihallgattátok, a koros varázsló még időben eldehoppanált, mikor észlelte, a helyzet menthetetlen. Mindannyian önként jelentkeztetek arra, hogy kimentsétek a két fiatalt, akik bent ragadtak a házban. A nappaliban, amit kupaktanácsotok helyszínéül választottatok, mindannyian egyetlen közös asztalnál ültök, az egyik széken a szomszéddal, Mr. Greer-rel, aki elhozta a híreket nektek a történtekről. Nincs sok időtök tanácskozni, éppen ezért hamar össze kell állnotok egy tervvel: hogyan kezdtek bele? Tudjátok, hogy hoppanálni a házban nem lehet, az akromantulák pedig valamilyen úton-módon használhatatlanná tették a hop-hálózatot. Azt is tudjátok, hogy az egyik gyerek még csak most indulna a Roxfortba, az idősebb pedig kvibli.

//Sziasztok! A küldetés első köre elindult. :3
In medias res reagokat kérek, tehát bele a közepébe: felesleges leírnotok, hogyan érkeztek, hogy kerültetek ide, stb, magyarán a bemutatkozásokat ne húzzuk körökön át. A küldetést bármilyen módszerrel megoldhatjátok – használjátok a fantáziátokat, és a karaktereitek minden erőforrását! Rukkoljatok elő egy olyan tervvel, amit meg tudtok valósítani. Az első körben rövid, tervezéssel kapcsolatos reagok írását javaslom. Akár többször is írhattok a körben, ha szeretnétek. A lényeg, hogy legyen elképzelésetek, miképpen akartok nekiállni Carrollék megmentésének. :3

Amennyiben valaki nem ír az első körben, a következőben becsatlakozhat. Most, az első körben pedig még azok is jöhetnek, akik eddig nem jelentkeztek.
Következő mesélés várható időpontja: augusztus 29.

Sok sikert nektek! Ügyesek legyetek. Wink

//

Összevont szemöldökkel hallgattam a velem szemben ülő idős, meggyötört férfi kétségbeesett szavait. Ahogy meghallottam, hogy akromantulák támadtak meg egy védtelen családot, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Végre nem érzem magamat tehetetlennek a körülöttem lassan omladozó világban.
- Kérem nyugodjon meg, Mr. Greer! A legjobb tudásunk szerint fogunk segíteni a gyermekeken. – bólintottam bátorítólag a mágus felé, majd a társaimra néztem. Talán elegendően vagyunk erre a feladatra, talán ér majd minket némi veszteség.
- Az akromantulák rendkívül intelligens és ebből fakadóan veszélyes lények, de ők sem tökéletesek. Vannak félelmeik és sebezhetőek, ahogyan mi mindannyian. – magyaráztam olyan hangnemben, ahogy azt a diákoknak is tenni szoktam a Roxfortban. – Talán mindegyikünk tudja már, hogy rettegnek a kígyóktól, kiváltképpen a baziliszkuszoktól... de mivel nekünk olyanunk nincs - mondhatni hála Merlinnek - meg kell elégednünk a serpensortiával és társaival. Továbbá a pókok félnek még a tűztől és a víztől is, úszni nem tudnak. – soroltam leendő elenségeink gyengeségeit. Mindig is mélyen tiszteltem a rendtársaimat, a lehető legjobbat feltételeztem róluk, így most sem kioktatás céljából elevenítettem fel a pókokról való tudnivalókat, hanem azért, hátha valakinek beugrik a problémánk megoldására egy olyan terv, amelybe lehetőleg mi sem halunk bele.
- Én, mint magizoológus, kötelességemnek érzem azt, hogy megkérjelek titeket arra, ha egy mód van rá, ne öljétek meg az akromantulákat. Legalábbis ne az egészet. Ha mindenképpen ölni kell, akkor a királyt vagy a királynőt kell célba vennünk. Ez ugyan nem fogja őket eltántorítani a céljuktól, de még mielőtt észbe kapnának pillanatnyi gyászukból és támadnának, ki tudjuk szabadítani a gyerekeket és talán még időnk is lesz elmenekülni. – terjesztettem elő cseppet sem veszélymentes tervcsírámat. Sosem szerettem lényeket ölni, ahogy egy gyógyító sem szívleli azt, ha a betegei meghalnak a karjai között... ilyenkor csalódsz a tudásodban, az elveidben, az istenekben, de legfőképpen magadban.
Bár a bajbajutott gyerekek iránt is anyai aggodalommal viseltettem, mérhetetlen dühöt éreztem, amikor arra gondoltam, hogy Voldemort van annyira aljas, hogy a világunk ártatlan lényeit is belekeveri ostoba mesterkedéseibe. Az akromantulák, ahogy a többi bestia is, azért kapták „fegyvereiket”, hogy a mindennapi életben, a túlélésben segítse őket és nem azért, hogy holmi hataloméhes, manipulatív, önjelölt sötét király hóhérjai legyenek.
Hogy hirtelen feltörő haragomat palástolni tudjam, a nyakamban lógó, fehér arany foglalatba zárt órámra pillantottam.
- Vészesen fogy az időnk! Tennünk kell valamit!

A sötétség. Minden elképzelésünket felülmúlta. Sokan megijedtek tőle, és a vele járó problémáktól. Kíváncsi voltam és talán túl bátor is amikor önként jelentkeztem az első olyan helyzetre, ami a mi hatáskörünkbe lépett.
Az asztal körül az ismerős arcok kicsit megnyugtatnak. Ted mellett ülök, és először csak csendben, mindent pontosan végighallgatva tekintek a velem szemben ülő Mr. Greerre. Aggodalma teljesen átjárja testemet. Vajon mit tennék, ha a saját családomat érte volna ez a helyzet?
- Mi lenne, ha felnagyítanánk a kígyókat? De esetleg egy nagyobb vízcsóva is segíthetne akkor. A tűz szerintem veszélyesebbé tenné a helyzetet. Fennáll a lehetősége, hogy több épület is lángra kap ha nem figyelünk eléggé... ha eltérítenek minket. - Tekintetem először Reyna felé terelődik, majd a többiekre is, nem tudom, mennyire megvalósíthatóak a gondolataim.
Felállok, tenyeremmel támaszkodom az asztalon, miközben az ablak felé nézek. - Indulnunk kell. A helyzet csak egyre rosszabb lesz ha ülünk egy helyben. Ti mit gondoltok ezekről a dolgokról? - Tekintetem Tedre és Evanra vetem, most már csak rajtuk áll, hátha valami okosabbat kitalálnak. Már fejben a helyszínen vagyok, gondolataimmal minden lehetőséget megpróbálok átforgatni. Kicsit azért félek...

Pók-alipszis

Legszívesebben felállnék, és kirohannék a házból. Akkor állnék csak meg, ha már biztosan tudnám, nincsenek a közel egy kilométeres körzetemben akromantulák. Azt sem tudom, mért vállaltam el ezt a feladatot.. Ja, mégis tudom: végre hasznos tagja akartam lenni a rendnek. Az volt, hogy ki kell iktatni pár pókot. Persze, ez nem nagy dolog. Bár nem a kedvenc állataim, de leütni lemerem őket. Arról viszont nem szó, hogy az íróasztalom fiókját koporsónak használó rovarok jelen pillanatban sokszor akkorák, mint az általam megszokott állatok. Fergeteges…
Pont az állatok nagysága miatt egy kis félelemmel hallgatom az idős varázsló beszámolóját, és a többiek ötleteit. Jelenleg nem vagyok még olyan lelki állapotban, hogy én is beszálljak az ötletelésbe. Rövidesen mégis összeszedem magam, és közlöm, ami megfogalmazódott bennem.
- Kicselezhetnénk őket egy csalival is. Mármint, ha mondjuk egy ember eltereli a figyelmüket, akkor a többiek bejuthatnak a házba. - csak remélni tudom, hogy nem mondtam nagy hülyeséget. Ezzel a módszerrel viszont nem kell bántanunk sem a szerintem egyébként visszataszító lényeket sem, esetleg végszükség esetén egy két serpensortiával távolabb tartania őket a csalinak magától.
Catherine-re pillantok, mikor feláll. Igaza van, ahogyan Reynának is. Nincs vesztegetni való időnk, így én is talpra szökkenek, és pálcámért nyúlok.

Egész nyáron semmit sem tudtam csinálni. Persze, otthon segítettem apának a ház körül, illetve elkezdtem nézegetni Lomdonban az eladó, viszonylag olcsó lakásokat, hogy végre elköltözhessek. Szeretek otthon lennk, de harminc felett már illik elköltözni otthonról. Most viszont nem lényeg, hogy hol lakok, mert a harmadik otthonomban, Bathilda Bircsók házában ülök, és nagy erőkkel azon agyalok, hogy mégis hogyan hozhatjuk ki a bentrekedt gyerekeket a szomszéd házból.
Csupa jó ötletet hallok, és igazából mindre lehet építeni, mégis a legutolsót, Tedét fejlesztem tovább. Egy ember ugyanis nem elég csalinak. Ketté kellene válnunk.
- Két csali kellene, akik közül az egyik Reyna. Elvégre, ő tud bánni a különleges lényekkel. - ennél többet igazából felesleges is mondanom, mert úgyis a harctéren dől el minden. Lehet akármilyen részletes tervünk, ha egy ponton bukik, akkor nincs mit tenni, rögtönözni kell.
Én is felállok, és mivel elég közel vagyok az ajtóhoz, már ki is lépek rajta.
- Köszönjük a segítséget, Mr. Greer!

Pók-alipszis

Mr. Greer vizenyős szemeivel végigmér titeket, és biccent egyet felétek, hogy háláját kifejezze. Az idős varázslót is ugyanúgy hajtja a tettvágy, mint titeket, de egy bizonyos kor után érthető, ha az ember már magára sem tud rendesen vigyázni.
Különböző ötleteket vettek fel mindannyian, köszönhetően Farnese kisasszony ismereteinek pedig olyan információkat is megismertek ezekről a lényekről, amiket ezelőtt még nem tudtatok, legfeljebb a könyvtári könyvek apró betűs részeiből, ha épp hobbiból az akrumantulákról olvasgattatok volna. A tűz, a víz, és a méretes kígyók mind kellő fegyverténynek számíthatnak, ami ugyan nem sok, de máris elég arra, hogy kitaláljátok, hogyan tovább. S bár ötleteitek változatosak, abban mindannyian megegyeztetek, hogy nem akarjátok az időt húzni, és mielőbb cselekedni akartok.
Kaptok még egy kis időt arra, hogy átbeszéljétek, pontosan hogyan tovább, de ezután – bízván benne, hogy mind rendelkeztek hoppanálási vizsgával – a skóciai, egyszerű kis falucska közelébe készültök hoppanálni, hogy a helyszínen, éles bevetésben bizonyítsatok. Colessie egyike Nagy-Brittannia azon falvainak, amik nagyobb részt még varázslók által lakott, ám sohasem ért fel például Gordic’s Hollow, vagy éppen Hogsmeade nagyságával a maga tizenvalahány lakosával, ami talán szegregáltságából adódik. Pedig a tengerpart, ahonnan egészen Írországig is ellátni, alig pár kilométerre, de a part jobb fényviszonyok közepette, fényes nappal arról a fák által fátyolozott dombtetőről is látszik, ahova megérkeztetek. A Tiltott Rengeteg azon szélén jártok, amivel mindeddig talán még nem találkoztatok. A domb alján pedig ott sejtitek azt a kunyhót, melynek fénytelen ablakai mögött a két csapdába rekedt gyerek várja az akromantulák őrjöngő, ajtót verő armadájának távozását. Hiába.

Következő mesélés várható időpontja: szeptember 15.

Nem ismertem olyan jól Voldemort seregét, de abban biztos voltam, hogy a rendtagok sokkal összeszedettebbek és inkább hajlamosak a csapatmunkára, mint a halálfalók. Egy olyan csapatban, ahol a tagok egymást taposva próbálnak előre jutni és kivívni a legfelsőbb hatalom dícséretét, a siker még nehezebben érhető el. Szerencsére ránk ez egyáltalán nem volt igaz.
Hálás pillantásokat küldtem társaim felé, amikor terveikbe nem kalkulálták bele az akromantulák szükségtelen halálát. Mindenkinek gyorsan vágott az esze és csakhamar kerekedett egy olyan terv is, amely kicsit csonka volt még és csupán elméletben kivitelezhető, de legalább lefektette az alapot.
- Egyetértek Evannel, legalább ketten kellünk a pókok ellen. Mit gondol, Mr. Tonks, megbírkózik eme csodás lényekkel szerény személyemmel az oldalán? – néztem felvont szemöldökkel a fiú felé. Fiatal vonásaiból ítélve úgy sejtettem, csak nemrég hagyhatta el a Roxfortot. Mindenesetre elég rémültnek látszott ahhoz, hogy ne Catherinet hívjam magammal, hanem őt. Orvosolnunk kell ezt az iszonyodást, jót fog tenni neki ez a bevetés!
- Ha nektek sikerül bejutni a házba... – kezdtem a professzorra és a lányra nézve - ... és netán valami történne és időszűkében lennénk, Evan talán megerősíthetné néhány rúnával a házat, hogy bírja az ostromot, amíg Catherine felméri a gyerekek állapotát. Szükségük lesz egy biztonságot nyújtó női kézre! Nem tudjuk hány pók van és azt sem, hogy mennyire életerősek. Lehet nem bírunk majd velük, mi ketten. Minden eshetőségre fel kell készülnünk! – mondtam és indulásra készen magamra kanyarítottam a bőrdzsekimet. Amint mindannyian kiértünk a főhadiszállás ajtaján, karon ragadtam Tedet és hopponáltam a megadott cím közelébe. Igyekeztem nem kimutatni, de kicsit sokkolt a látvány, ami fogadott. Ennyi vérszomjas pókot egyszerre még életemben nem láttam. Szegény gyermekek, halálra lehetnek rémülve.
- Merlinre! Ez rosszabb, mint gondoltam. – motyogtam, de kihúztam magamat, kezembe vettem hűséges pálcámat és bátorítóan Tedre mosolyogtam.
- Nos, Mr. Tonks! Kezdődhet a tisztogatás? – kacsintottam a fiúra, mintha csak egy nagy adag mosatlan sikálása várna ránk és nem Voldemort nyolclábú gyilkos armadája.

Bólogatva és egyetértően tekintek végig a többieken. Örülök neki, hogy egy ilyen szuper csapathoz tudtam ma csatlakozni, és egyébként is úgymond ez az első igazi bevetésem, tehát még nem sok tapasztalattal rendelkezem. Ők pedig biztosan többel...
Ahogy a nevemet hallom, Reynára tekintek és apró biztató mosollyal az arcomon jelzem, hogy megértettem minden szavát. Jó lenne már többet tudni, az idő sürgetése rossz érzéseket kelt bennem.
- Rendben! Ha bejutunk onnan már könnyebb lesz, remélhetőleg. A leglogikusabbnak tűnik az a döntés, hogyha ketten nem tudtok elbánni a pókokkal, akkor Evan is csatlakozzon hozzátok, a gyerekeket pedig én bentről meg tudom majd védeni. - Már nem azért, mert ki akarom magam húzni a neheze alól, csak egyszerűen Reyna szavaival élve: szükség lesz egy biztonságot nyújtó női kézre!
A többiekkel együtt kilépek a házból, majd Evannel hopponálok az érintett faluba. Pálcám szorongatom miközben próbálom felmérni a helyzetet jó magam is.
- Nem lesz könnyű dolgunk, de valahogy megbirkózunk a feladattal! - Próbálom biztatóan meglátni a fényt az alagút végén, és Evan mellett maradva, mindent megtenni azért, hogy a gyerekek sértetlenül kijussanak a pókok szorításából.

Pók-alipszis

Kezdek kétségbeesni. Illetve… Nekem már mindegy. Kizárt, hogy túlélem ezt a napot, ezért inkább beleadok apait-anyait. Valami majdcsak lesz ebből a kis akcióból. Talán nem is olyan vészesek azok a pókok…
Nagyot nyelek, mikor a tanárnő nekem szegezi kérdését. Kellett nekem felvetni ezt az ötletet. Mért szólaltam meg egyáltalán? Mindenesetre egy halk persze szócskát kipréselek magamból, és igyekszem nem gondolni a ránk váró megpróbáltatásokra. Nem kellett volna eljönnöm. Nem kellett volna belépnem a Rendbe. Ez nem nekem való… meg fogok halni!
Arra ocsúdok fel, hogy mellettem Ms. Farnese a kabátját veszi épp fel, így ismét elindul a belső riasztóm. Kizárt, nekem ezt nem szabadna megtennem. Nem az én gondom az a két gyerek. Valami mégis megmozdítja kezeimet és lábaimat, így hamarosan már rajtam is van a farmerkabátom, és az ajtó előtt állok. Vagyis…. Csak álltam. Észre sem vettem, hogy hopponáltunk, azonban amint meglátom a házat, amibe be kellene menni, elképedek, és nagyon úgy tűnik, hogy a mellettem álló nő is hasonlóképpen érez.
- A gyerekek miatt teszed, Ted! Ez nem rólad szól… - motyogok magam elé a kelleténél talán egy kicsit hangosabban, így aki a közelben van, egyszerűen meghallhat, és nyugodt szívvel nézhet dilisnek.

A terv többé, bár inkább kevésbé kész, így helyesnek tartom, hogy mindenki talpon van, és készen áll az induláshoz. Nincs vesztegetni való időnk, és ennek tudatában mindenki hopponál a pókok ostromolta ház közelébe. A látványnak sokkolnia kellene, azonban a várt hatás elmarad. Valahol mélyen számítottam a legrosszabbra, s ami a szemem elé tárul, részben le is fedi elképzelésemet.
Tüzetesen végigmérem a házat messziről, hogy felmérhessem ilyen távlatból is a terepet. Mikor már az események sűrűjébe kerülünk, nem biztos, hogy tudni fogjuk, merről jöttünk.
- Szerintem kezdjük… - hangomból azért érződik, hogy kicsit feszült vagyok, ugyanakkor igyekszem leplezni ezt, és teljes mértékben higgadtnak mutatkozni. Nem szeretném, ha a társaim gyengének látnának. Nem tudom, mért, de sosem viseltem el, ha valaki tisztában van azzal, hogy az adott helyzetben mitől félek leginkább, így mindig a tökéletes sérthetetlenségre törekszem akciók közben.