A birtok nyugodt, és viszonylag békés ahogy végigsétálok a tiltott rengeteg széle felé. Sok olyasmit rejt az a hely, amit nem kellene, és ami miatt nem véletlenül tilos a diákoknak belépni oda. Veszélyes lények élnek ott, olyanok amikkel gyakorta dolgozok, hiszen tanár létemre illik pontosan ismernem mindent ami előfordulhat és ha tehetem szívesen kutatok is az újdonságok után és élvezettel tanulmányozok mindent ami él és mozog. Főleg a sárkányokat, az a szakterületem igazán és elképzelhetetlenül izgalmas lények ezek. Elmosolyodom ahogy belegondolok, milyen izgatott voltam amikor először mentem terepre, és láttam sárkányt úgy, hogy tudtam, akár meg is ölhet ha nem bánok vele jól. Most szerencsére nincs ilyen bajom, most csak egy egyszerű főnixfészket keresek, amit majd később be tudok mutatni a diákoknak is. Ha jól sejtem nem sokára a tanársegédem is csatlakozni fog hozzám. Igazából nem lenne rá szükségem, de mégis egy olyan kényelmes megoldás, amit megengedtem magamnak. Elvégre az első két évfolyamban semmi veszélyes nincs, ezt ő is nyugodtan taníthatja, míg én ráérek a felsőbb évesekkel foglalkozni és azt a kevés időmet, ami marad, a kutatásaimnak szentelhetem. A kastély felől meg is pillantom közeledni, és felé fordulok. Nem az iskolai tanári köpönyegem viselem, hanem annál sokkal erősebb anyagból készült öltözetet. Szoros nadrágot, és simulékony inget hiszen sziklamászáshoz készülünk. Erős, sárkánybőrből készült csizmám fekete, és igen viseletes de a világért ki nem dobnám. Kezeimen ujjatlan kesztyűk. - Reyna, szép napot! - mosolyodok el, ahogy a hozzám érkező segédemre nézek. Azt tartom, hogy jó a kapcsolat közöttünk, de csak munka kapcsolat, sosem gondoltam rá máshogy. Igazából, nem hiszem hogy bárkinek is az esete lennék. Amilyen munkamániás vagyok? Ugyan már... - Felkészült, hogy megmásszunk egy sziklát főnixfészek után kutatva a tiltott rengetegben? - intek az erdő felé, és el is indulok, rábízom hogy követ-e vagy sem. Én ma biztosan kalandozok egyet.
Szörnyű érzés arra ébredni egy hosszú éjszaka után, hogy begörcsölt a bal lábad, mert mérhetetlen nagy tehetségről árulkodva az íróasztalnál aludtál el a szoba legkényelmetlenebb székén. Ha ez még nem lenne elég, félig kómásan ráeszmélsz arra, hogy rányáladztál egy kölcsönkapott könyvre, a hajad kifésülhetetlen csimbókokba tömörült, a szobádban kissebbfajta atombomba robbant, a fwoopered pedig újfent öngyilkosságot készül megkísérelni. - Ne, ne, ne! Whoopie, drágám. – rohantam a kalitkához és rutinos mozdulattal nyomkodtam vissza a madár fejét két rács között. – Tudom, hogy hiányzik a hangod, gyönyörűen énekeltél hajdanán, de hidd el, ez még nem ok arra, hogy kinyiffantsd magad. – kivettem a kis élénkrózsaszín tollpárnát és megnyugtatásképpen simogatni kezdtem. Egy évvel azelőtt, hogy roxforti tanársegéd lettem, egy afrikai zsibvásáron találtam rá. Az öreg boszorkány azzal hencegett, hogy az ő madarai sokkal kevesebb fejfájást okoznak gazdáiknak, mivel nem szükséges hónaponként némító varázsigével ellátni őket. Szerencsétlen állatoknak rezgésképtelenné tette a gégefőjét és megfosztotta őket attól, ami a legértékesebbé teszi őket, a hangjuktól. Szerencsére ez a barbár nőszemély ma már egy varázslóbörtönben senyved, a megcsonkított állatai pedig egy kényelmes rezervátaum lakói lettek. Kivéve Whoopiet, ő nem bírt megválni tőlem. - Gyere kincsem, kiengedlek repkedni egy kicsit. – vittem az ablakhoz és kitártam az ólomüveget. Mélyet szippantottam a reggeli friss levegőből, majd mindennapi körútjára engedtem a kis madarat. Ahogy így nézegettem a távolodó rózsaszín pontot, megláttam Bernhartot, amint határozott léptekkel trappol a rengeteg felé és akkor bevillant a minapi beszélgetésfoszlányunk és az ígéretem, hogy vele tartok. - Mio Dio! Hol az eszem? – csaptam a homlokomra és rohanva magamra kaptam az első dolgot, ami a szekrényemből a kezembe akadt. - Mit is mondott, mit keresünk? Na mindegy... – gondolkozni sem volt időm, gyorsan bakancsot húztam és fénysebességgel csomagoltam be a legszükségesebb dolgokat, majd rohantam is le a birtokra. Merlin tudja hogyan, de sikerült utolérnem a férfit még mielőtt belépett volna a fák sűrűjébe. - Üdv, professzor! – viszonoztam mosolyát és lelkesen bólintottam amikor ismertette a mai kirándulásunk célját. – Én mindig készen állok. Ez egy magizoológus dolga, nemde? – kivéve amikor szétszakadni véli az agyát, mert három napja nem aludt egy rendeset és folyamatosan úton volt. És talán még koccintott is néhányat egy régi jó baráttal, de hát ez igazán nem mérvadó... - Van már ötlete, hogy merre fészkelhetnek? És ha szabad kérdeznem, mit szándékszik kezdeni vele, ha találunk egyet? – kérdeztem, felvéve a társalgási hangnemet. Hát csak nem fogunk hallgatni és masírozni egész végig. Nem ismerem olyan jól Berniet és mivel ő az, akivel a tanári közösségből a legjobban kellene összedolgoznom, nem árt egy kis összerázódás. Erre pedig mi más is lehetne kézenfekvőbb megoldás, mint egy unalmas létet felpezsdítő váratlan kaland.
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 28 Szept. - 15:49
Little trip, in the forest...
Imádom a munkám, és olyan szerencsés vagyok, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, nem kell feszengenem a munkám miatt, hogy nincs kedvem, vagy nem tetszik. Én választottam ezt a hivatást, és szakosodtam is a sárkánykutatásra. Semmiért nem mondanák le róla, hogy eme gyönyörű de veszedelmes lényekkel foglalkozzak. Mennyi veszély leselkedik az emberre, akaratlanul is eszembe jut, ahogy a Tiltott Rengeteget nézem, és elmélázva az jut eszembe, hogy mikor magam is diák voltak, mennyire nem érdekelt. Tiltott volt, tehát vonzó. Ha azt mondták volna hogy szabadon bemehetünk, nem is lett volna olyan csábító az egész. Felelőtlen fiatalság, és mégis, én se voltam jobb. Most pedig nekem is büntetnem kell, amikor szabályszegő diákokkal találkozom. Micsoda agyrém. Most tanárként állok itt, ahol egykor felfedező kedvű diák voltam, és még segédem is van Reyna személyében. - Pontosan, Kedves, pontosan. A veszélyes és kiszámíthatatlan lények nem várnak meg, mindig készen kell állni hozzájuk - sóhajtok fel apró mosollyal és el is indulok. Reményeim szerint ő is jön velem, de ha lemarad megvárom, mert nem akarom elhagyni ha már van olyan kedves és eljön velem erre a kis kirándulásra. - Nos, ami azt illeti van. Innen úgy egy kilóméterre északkelet felé, mert ott vannak eléggé védett sziklás kiszögellések, ami alkalmas lehet nekik fészekrakásra, és arra a diákok sem csatangolnak el, tehát valamennyire biztonságos is - válaszolok ahogy csizmás lábaim alatt kegyetlenül ropognak a gallyak, és zörög a száraz avar. Szeretem az erdőket, sokszínűek, izgalmasak. Szemem sarkában észreveszem ahogy a kedves kollegina éppen egy ásítást nyom el. - Hosszú volt az éjszaka? - kérdezem, hiszen nem áll szándékomban hallgatni, és csak menetelni mint valami katonatiszt.