Blair Zara Ollivander

Minden szeretet
bilincs, és minden örökség teher

Van két nevem, nem elég?


17


Aranyvér


Semleges


Legilimencia és okklumencia


Mardekár


Bryana Holly


Három az egyben: canon, keresett és saját

Nem hinném, hogy létezik olyan mágiával bíró lény Nagy-Britanniában (és most kissé egoista leszek: a világ bármely pontján is), aki ne hallott volna már az Ollivander névről. Azt se hinném, hogy bárkit is érdekelne az, hogy a pálcakészítés művészete mellett még mi bújik meg e név mögött. Azonban, mivel megkérdezted, örömmel elmondom. A nagy, csodálatos tehetségéről híres Garrick Ollivander, akinek keze munkája valószínüleg a te pálcád is, a nagyapám. Hát mit nem mondok, ugye? Nem könnyű ám az ő árnyékában élni, mindenki azt feltételezi rólad, hogy máshoz sem értesz, csak a pálcákhoz… de én nem ebben látom a jövőmet. Van erre a célra két szép szál, életerős fivérem, vesződjenek ők a vesszőkkel, ha akarnak. Két fiú közé beszorulni korántsem jelent nyugodalmas gyermekkort, főleg ha ők nem értenek egyet egymással, de én így szeretem a testvéreimet… még ha rossz útra is térnek néha. Mert a mi családunkat sem kerülte el Voldemort ámokfutása, főleg a jó öreg retteg attól, hogy a hírneve bajba sodorhat minket. S bár igyekszünk távol maradni a mostani helyzettől, úgy érzem máris nyakig benne vagyunk, csak nem merjük beismerni. Lassan összecsapnak a fejünk felett Poszeidon dühös hullámai, s nem létezik majd olyan pálca, amely kihúzhat minket a gyilkos sötétségből.

Emlékszem, csíntalan és végtelenül kíváncsi gyermek voltam ugyanúgy, mint akármelyik másik korombeli. Egyszer egy nyárvégi bújócska közben a nagyapám íróasztalának szekrényébe bújtam. Természetesen nagy volt a rendetlenség és valami úgy szúrta a hátamat, mint anyám, amikor nem húztam ki magamat úrihölgy módjára. Garrick Ollivander naplója volt a bűnös az esetleges kellemetlenségért, amelyben a rengeteg kutatás és kísérletezés eredményei  mellett, imádott családjáról sem felejtett el megemlékezni. Egy lumos kíséretében csakhamar kiszúrtam a saját nevemet. A nagyapám így jellemzett engem cikornyás betűivel: “Blair olyan, mint a gesztenyefa-pálca, sokoldalú, színes egyéniség, ugyanakkor akárcsak a vörös tölgy-pálca, elegáns és rendelkezik valamilyen belülről fakadó ősi méltósággal is, mint a szilfa. Hűséges, hasonlóan a kőrisfa-pálcához és védelmező is, mint a magyal, jaj annak az eszementnek, aki a szeretteivel packázik, olyankor még a platánfa-pálcánál is hamarabb képes kigyulladni (no nem szó szerint értve). Ha helyesek a megfigyeléseim, tisztán látó leány, s a katasztrófákból is képes előnyt kovácsolni ugyanúgy, akár a cédrusfenyő-pálca. Haha… az ébenfa sem lehet nála csökönyösebb, ha a fejébe vesz valamit, kiváltképpen ha kalandot, kihívást észlel, mint a juharfa. Jól kösse fel a hózentrógerét az, aki majd elnyerni készül a szívét, mert nem egyszerű megszelidíteni az én kisunokámat, a fekete dióhoz hasonlóan őszínteséget követel. Mégis… úgy gondolom… bölcs döntés volt fűzfapálcát adni a kezébe.”
   

 

- Papi, papi, nézd! Bóvintél! – mutattam gyermeteg örömmel a mellettünk lévő fa tövébe.
- Az bólintér, kicsikém és jelenléte azt jelenti, hogy ez egy varázsfa. – javított ki nagyapám és a fához sietett. - Nocsak, ez egy mogyorófa! Úgy 30 éves lehet, erős, egészséges ágai vannak, pálcának kitűnő. – mondta izgatottan, ahogy a maga óriási szakértelmével méregette a fát.
- Papi, engem nem érdekelnek a pálcák. A bólintér meg… - kezdtem, de nagyapám a szavamba vágott.
- Csodás… hm… csodás! Viharvert, még ellenállóbb. Úgy 10 egészséges pálcára elengendő, vagy inkább nyolc… - kezdte szagolgatni és nyalogatni a fát. Fúúúúj!
- Papi!!! Megsérült a bólintér, segítenünk kell neki! – vettem kezembe az apró lényt és a magasban ülő, rajta gúnyolódó társait figyeltem, akik valószínűleg letaszították őt a fáról. Betekergettem a bólintér törött végtagját a zsebkendőmmel, valahogy így csinálta az anyukám is, amikor lehorzsoltam a térdemet, mert az öcsém lelökött a hintáról.
- Holdtölte utáni hajnalon, az első napsugár idején kell levágni azt, azt, meg… azt az ágat ott. – hadonászott az öreg, mint akit méhek csíptek volna meg.
- Garrick, Merlin lekváros piritósára mondom, hagyd már abba és figyelj ide! – kiáltottam fel, nagyanyám hangját és szófordulatát utánozva. Nagyapám kitágult pupillákkal felém fordult, majd mindketten nevetésben törtünk ki.



Minden lány életében eljön az a pont, amikor reményteli bimbóból kinyílt, tündöklő virággá érlelik őt a napsugarak. És akkor máris jönnek a darazsak... igen, jól gondolod, a fiúkra értem, hát szúrnak, nem? A megjegyzéseikkel szúrnak, természetesen... csak nem másra gondoltál?
- Blair, kedves kicsi Blair. – búgott a fülembe Jordan és testét teljesen az enyémnek préselve, ujjai közt bügyürgette szőke tincseimet.
- Igen? – néztem rá csillogó szemekkel és epekedve vártam, hogy tovább legyezgesse ifjonti hiúságomat.
- Mondd csak, ez milyen pálcához hasonlít leginkább? – kérdezte és kezemet levezette egy olyan helyre, melynek érintésére még nem voltam felkészülve. Hiányosságomat leplezve haragra lobbantam.
- Te is csak az Ollivander véremért szeretsz? Pálca, mi? Eressz el, de azonnal! Csak a pálcakészítő sarjat látod bennem? – hördültem fel és kiszabadítottam magamat szálkás teste alól. Ő nagyképűen felröhögött.
- Dehogy! Látom én még azt a két szép gömbölyödő kókuszdiódat is. Hadd élvezzem ki! – nézett kiéhezve a melleimre. Heves indulatomban, s főleg azért sikerült, mert nem volt felkészülve rá... betörtem az orrát.
- Élvezd a gyengélkedőt! Mocskos disznó...



Már egy ideje éreztem, hogy valaki távolról figyel. Nem volt jó érzés, főként úgy, hogy nem tudtam a bátyám hollétéről, sem arról, hogy mit csinál. Anyám már betegre aggódta magát. Szótlan szorongás uralta a boldog családi légkört. Szörnyű volt így menni haza a téli szünidőben. Mégis, inkább töltöttem az ünnepeket otthon, mint a Roxfortban. A bátyám eltűnése óta a nagyapám sem az igazi, ki sem lehet őt rángatni az üzletéből. Mindenki abba temetkezik, ami eltereli a figyelmét.
- Szervusz kincsem. – nyomott puszit a homlokomra apám, majd hasonlóképpen fogadta a nyomomban toporgó öcsémet is.
- Blair, drágám! Télvíz idején sál nélkül császkálsz? Meg fogsz fázni. – tapogatta meg csupasz nyakamat anyám, majd megölelt. Minden mozdulatuk olyan élettelen volt, akár az inferusoké.
- A pirosat elvesztettem. A többit nem szeretem. – mondtam vállat vonva és levettem a kabátomat. Apám elkapta a csuklómat és a blúzomat felhúzva maga felé fordította. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Én tágra nyílt szemekkel figyeltem a műveletét és úgy éreztem, mintha erőszakkal szorítanák össze a szívemet.
- Apa...Nem lettem Halálfaló. – mondtam elhaló hangon. Hát ettől fél? Hogy a bátyám is azzá vált? – Gondolod, hogy...? – kezdtem, de megadóan felemelte mindkét kezét és továbbállt. Tudtam, sosem díjazta a tényt, hogy a Mardekárba kerültem, de én mit tehetek erről? Idáig süllyedtünk volna? Most már tabutéma minden? Hol vagy fivérem... mit tettél velünk?