Molly Prewett-Weasley

Not my kids, you bitch!

Molly


huszonnyolc


aranyvér


Dumbledore


háztartást vezetek, bájitalokat keverek, szerető nej vagyok és fél kézzel elbánok öt kis kölyökkel


a rend


Julia Roberts (90's)


canon, saját szájízzel

Volt idő, amikor Gideon és Fabian ingeit tűrtem könyörtelen bűbájjal a nadrágjukba, és fél kézzel megkötöttem csálén lógó nyakkendőiket. Akkor azt hittem, az életem két, kamasz öcsémnél nehezebbet már nem tartogat, és őket is itt hagyom hamarosan – magizoológus anyánkra és auror apánkra, akik évek óta hűségesen osztoztak Dumbledore eszméiben, de a fiaikat, érzésem szerint, mindig túl elnézően fogták.

Most persze somolyogsz az orrod alatt, mi? Hiszen eszem ágában se volt férjhez menni, mielőtt betöltöm a harmincat, sőt, gyereket se igazán akartam, felneveltem már kettőt, de ha muszáj, akkor inkább lányokat. Persze, mikor Arthur közölte velem, hogy a családjában generációk óta nem született más, csak fiú, felgyulladhatott volna a vészjelző az agyamban, de addigra már késő volt. Így mentem hozzá, mindössze tizenkilenc évesen, Arthur Weasley-hez, így kerültem áldott állapotba a vártnál hamarabb, és a vártnál jóval többször. Jóval többször.
Bill, Charlie, Percy, Fred, George, és nemrég tudtuk meg, hogy hatoska is úton van már. Szóval felfoghatod, miért jövök-megyek folyamatosan, miért nincsenek unalmas perceim. Nem érek rá a totojázásra, az időhúzásra. Még akkor sem, ha éppen csak levest főzök a rendtagok számára. Ne hidd, hogy könnyű, amíg nem próbáltad!

Neeeem, nem, Fabian, mérget vehetsz, hogy nem fogom kimosni a nadrágodat, a Wizengamot jegyzője vagy, a francba is, tanulj meg legalább egy egyszerű sikáló bűbájt, ha nem látnád, öt gyereknek főzök ebédet, Arthur ma Dumbledore-ral tárgyal, nekem pedig forr a hagymalevesem és az agyvizem is forrni fog, ha nem mozdítod arrébb a seggedet, de jó, ha mindenképp itt akarsz ücsörögni, akkor etesd meg az ikreket, igen, az ikreket, engem is lehánytak a múltkor, de nem is hinnéd, mi mindent túl lehet élni, csak a kanalat ne add a kezükbe, és vigyázz, mert olyanok mint a lovak, kiszagolják, ha félsz tőlük, Charlie, a fenébe is, ha még egyszer tücsköt dobsz Percy nyakába, Merlinre mondom, puszta kézzel náspángollak el, Bill, drágám, te vagy az idősebb, kérlek, figyelj az öccseidre csak addig, amíg én nem ülök asztalhoz, rendben, Gideon, megmondtam már, hogy ne a kandallót használd bejárati ajtónak, most nézd meg, minden csupa hamu a nappaliban, nehogy azt hidd, hogy ezt én fogom feltakarítani helyetted, tedd hasznossá magad, és kavargasd a levest, amíg én elmegyek rókázni, igen, miért, azt hitted, ellazító fürdőt veszek és rátok hagyom a srácokat meg a házat, ne nevettess, még a végén felgyújtanák magukat vagy éppen ti őket, és amikor visszajövök, Fabian, megtanítom azt a bűbájt, ne mondhasd, hogy nem segítek neked soha!

– Drágám, olyan boldog vagyok, mi a, várj, fogjam a hajad?
– Nem kelblöeee.
- Jobban vagy?
– Mondjuk.
- És, és te mit szóltál, amikor megtudtad? Örülsz?
– Ugrálok örömömben, Arthur. Kivéve, amikor az emlékeimen kívül minden kijön belőlem.
- Gondolj bele, a hatodik, és ő lesz a kislány, akire vágytál, érzem, drágám, annyira érzem!
– Jaj, kérlek, te is tudod, hogy fiú, mindig fiú, mindegyik fiú, ő is belepisil majd az arcomba, és döglött egeret dug a cipőmbe, és falra keni a zabkását!
- Édesem, ezt nem tudhatod… talán most…
– Fogd már be, te termékeny tökfej! Meddig küszködjek még a hiperaktív spermáddal?
- Oké, de nézd a jó oldalát! Már csak két év, és Bill elkezdi a Roxfortot, egy gyerekkel kevesebb!
– Hát nem fogod fel? Sosem jutunk a végére, ha mindig szülünk egyet, mikor az egyik elmegy! Ez szimpla matek!
- Látom, most kicsit ingerült vagy, inkább leviszem Fredet a nappaliba.
– Maradj ott ahol vagy, Arthur!
- Molly, igazán…
– Tedd le a gyereket!
- Öhm, nem akarom.
– Tedd le! Meg kell ütnöm valakit, és az te leszel!
- Molly, édesem, gondolj arra, milyen csodálatos ez! A hatodik, és ő már lány lesz, ez biztos.
– Biztos, mi?
- Hát, 99,9%.
– Idióta vagy, Arthur.
- Ezért szeretsz ilyen szenvedélyesen, igaz?
– Igaz. Na, most menj, megint hánynom kell!

Kreatív káosz az életünk, gyerekjátékok mindenütt, zsírkréták, gerillaharcot folytató kertitörpék, akik a csalitosban bujkálnak Bill és Charlie elől. Vasalatlan ingek, régi nyakkendők, és az iskolai dísztalárom, ami sosem lesz jó többé a testre, ami öt és fél gyermeket hordott már ki. Emlékszem Molly Prewettre, az égre festő ambícióira, a gőgös tekintetére, amivel minden olyan nőt elítélt, aki az anyaság bástyája mögé menekült, és amivel tehetségtelennek bélyegezte ezeket a nőket. Molly Prewett még nem sejthette, milyen hamar fordul a kocka, hogy a diplomáját két gyerekkel a karján szerzi majd meg, és hogy évekkel később, mikor a karjában ülő George csokimaszatos kezét a melltartójába keni, boldog lesz – rohadt fáradt, zsörtölődő, elégedetlen, de igenis boldog.

Nem hittem, valóban nem. Úgy éreztem, az élet, az én életem többet tartogat, mint koszos pelenkák cseréjét, éjszakai etetések végtelen sorát, büfiztetéseket, főzést és mosást. Miután összeházasodtunk Arthurral, hetekig nem léptünk ki a házból, belefelejtkeztünk az évődéstől édes napokba – még ha tudtuk volna, hogy pár év múlva már nemhogy évődni, de fürdeni is alig lesz időnk!
Azt hihetnéd, megalkudtam. Azt hihetnéd, feladtam mindazt, amiért éveken át tanultam és küzdöttem. Csakhogy én nem adtam fel soha, semmit. Nem adom fel a tudományt, nem adom fel a házasságomat, és pláne nem adom fel a gyerekeimet! Amibe belefogok, azt teljes gőzzel csinálom. Különben is, egyszer csak felnőnek mind, és nem jönnek többen, ugye?