Ellenőrzöm még egyszer a zsebem tartalmát, mielőtt átlépem a klubhelyiség ajtaját, és megindulok felfelé a lépcsőn. Különös gondolat, hogy már csak néhány napot tölthetek itt el, és ez a hely, ami az otthonom volt az elmúlt években, örökre idegen lesz számomra: nagyon valószínű, hogy soha többé nem is fogom látni a kastélyt. Már rég hátrahagytam a gyerekkort, már nagyon régóta úgy érzem, hogy a felnőttek világába tartozok, de mégis úgy érzem, hogy hozzám nőtt ez a hely. Nemsokára levetem ezt a talárt, a zöld nyakkendő pedig csak emlék lesz a szekrényben. Már most is idegennek érzem magam, mert már megcsináltam a RAVASZ vizsgákat, és már semmi nem köt ide igazán.
Kiverem a fejemből a sötét gondolatokat, és a múlt helyett inkább a jövőbe pillantok. A mai egy nagy nap az életemben, akár így, akár úgy: átlépek egy választóvonalon, ami talán teljesen el fogja feledtetni velem a Roxfort elhagyása által okozott bánatot. Ez lesz az a pillanat, amikor talán az utolsó apró morzsát is hátrahagyom a gyermeki énemből. Bármennyire próbálkozok, nehéz türtőztetni az izgalmat.
Miközben határozott léptekkel haladok át a birtokon, egyenesen a tó felé, kezemben egy piknikkosárral, még egyszer végiggondolom, hogy minden rendben van-e: megírtam Mr. Selwynnek a levelet, és már megkaptam a beleegyezését, megnézettem a szerződést a családunk jogászával, és ami a legfontosabb, úgy érzem, hogy sikerült közel kerülnöm a lányhoz. Nehéz megmondani, hogy ő pontosan hogyan érez, de majdnem biztos vagyok benne, hogy viszonozza az érzéseimet, és ő is kedvel engem.
Talán még korai azt mondani, hogy szeretem: elmosolyodok ugyan, amikor látom őt mosolyogni vagy meglepődni valamin, és már egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon vonzónak találom a külsejét és a kisugárzását, de az alapján, amit néhány iskolatársamon láttam, biztos vagyok benne, hogy a szerelem nem erről szól. Még hiányozhat valami: talán idő kell, talán csak valamilyen apró élmény- talán éppen ez.
Távolról kiszúrom már a lányt, ahogy combig áll a tóban: az utolsó óránkon bűvöltem meg azt az apró, madárka alakú papírdarabot, ami lábmagasságban átrepült hozzá, és a szárnyait széttárva átadta a négyszavas üzenetet: este hatkor a tónál. Az idő sajnos nem kedvez nekünk: olyan, mintha éppen készülne lecsapni egy vihar, de úgy döntöttem, hogy ennek ellenére nem várok tovább- egy ilyen időszak hetekig tarthat. A tó így is gyönyörű, és a kastély látképe ebben az időben biztos valami, amit el fogok tenni: nem az utódaimnak, akik maguk is láthatják, hanem magunknak, akik már csak rövid ideig élvezhetjük.
Leteszem a kosarat néhány méterre tőle, és miközben abból pálcaérintésre előbújik a kockás takaró, majd a kis tál, ami azután feltöltődik bonbonnal, kissé zavartan elmosolyodok: örülök, hogy látom, de az, amit most mondott, annyira hasonlít olyan dolgokra, amik már egy hónapja kísértenek szinte minden nap. „Lord Rowle, hiányozni fogsz, ha már nem leszek.” Ijesztő dolgokat láthat a jövőben. Lehunyom egy pislogásnál hosszabb pillanatra a szemem, miközben közelebb lépek, és legyűröm az aggodalmam. Két fontos dolgot is hoztam ma neki- vagy inkább magunknak.
- Remekül. Reméltem, hogy kijössz.- kissé átölelem a lányt köszönésképp, adok egy puszit a szájára: csókolóztunk már néhányszor azóta, hogy visszajöttünk, de úgy döntöttem, hogy ma megpróbálok lépésről lépésre haladni a dolgokkal. Valószínű úgyis tudja, hogy mit akarok, de ha jól értem, akkor lehetőségeket lát, nem a jövőt. Fontos neki is a pillanat, amikor tényleg megtörténik.
- Leülünk kicsit? Hoztam neked kénsavat.- a takaróhoz lépek, leülök, és kézzel veszem ki a nagy üveg kólát, amit kiöntök két kóla márkás pohárba: egy sárgába és egy zöldbe. Leveszem a talárom, meglazítom a nyakkendőm, és leveszem a cipőm is, miközben nézem a mozgását, nézem, ahogy helyet foglal velem szemben. Most is ugyanaz az érzésem van: olyan, mintha csak fény lenne, amit egy falevél árnyéka is átlyukaszthat. Most már nem csak szomorú ez a gondolat, hanem kifejezetten ijesztő is: nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy átöleljem, elfedjem őt a levelek árnyékától.
Belekortyolok a kólába, veszek egy csokoládét, azután Auroráról a Roxfortra pillantok. Ez a hely egyet jelent a brit varázslótársadalommal, és ha nem is értek egyet a tanáraim struccpolitikájával a háborút illetően, azért így is kellemes volt egy kicsit olyannak lenni, mint mások. Ezt szerettem itt igazán: rövid ideig nem számított semmi, csak egy voltam a varázslónövendékek közül. Tényleg hiányozni fog ez a hely, amit, úgy érzem, hogy nem tudtam igazán megtisztelni az őt megillető figyelemmel. Talán erről beszélt Aurora: túl későn értékelem, amim volt. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem pocsékolok el több időt semmilyen téren.
- Neked hiányozni fog?- megérintem a kezét, belenézek a szemébe, de nem haladok tovább egyelőre. Néhány mondatot még beszélni szeretnék vele, de nem akarok olyan kérdéseket és témákat felhozni, amit mindketten tudunk: mindketten szépnek találjuk a másikat, élvezzük egymás társaságát, viszont nem tudom még pontosan, hogy ő hogyan is látta ezt a kastélyt.

Őszintén elmosolyodok, amikor a lány inni kezd: viszonylag ritkán sikerül valakit boldoggá tennem, és örülök neki, hogy Aurora örül, akár egy ilyen kis dolognak is. Van valami kedves, ártatlan abban, ahogyan iszik, még ha nem is látom őt olyan ártatlannak és védtelennek, mint a ma született bárányt: ez mégis egy az oldalai közül.
- Azt hiszem, hogy részben én is itt fogok maradni.- elszakítom a tekintetem a Roxfortról, és a lányra nézek, akinek finoman megérintem az arcomon pihenő kezét. Talán mindenki ragaszkodik valamihez, amit megszokott, otthont váltani nehéz: még akkor is, ha rossz volt, hozzánövünk a megszokott dolgokhoz.
Több hosszú másodpercig gondolkozok Aurora szavai értelmén, amik talán arra utalnak, hogy egyszer még visszatérek munkaügyben, talán arra, hogy akár tanár is leszek itt. Ki tudja? Azt viszont nem egészen értem, hogy mire utal magával kapcsolatban: mintha messzire készülne utazni, ahonnan már nem biztos, hogy visszatér. Furcsa ez a gondolat, mert nemsokára keléstől fekvésig láthatom majd őt, ha igent mond.
- Idővel talán nem fog a Roxfort többet jelenteni emlékeknél.-közrefogom a kézfejét mindkét kezemmel, kissé óvón, de nem szorosan, hogy ki tudja húzni, ha szeretne. Ránézek a vékony, törékeny ujjakra, amik most hidegek és nedvesek, amik még nem tartanak semmit. Furcsa gondolat, hogy nemsokára talán az ujján fogja viselni a gyűrűt, amit vettem neki.
Belenézek a szemébe, és szinte rögtön úgy döntök, hogy nem akarom tovább húzni. Itt, a lógó esőcseppek, a távolban cikázó villámok alatt jött el a pillanat arra, hogy átlépjek egy küszöböt, amitől féltem: nem a lánykérés az. Az talán könnyebb, mint az első randevúnk volt: arról a küszöbről van szó, ami többet jelent szerződéseknél, csókoknál, talán még az érzelmeknél is. Lehunyom a szemem egy pillanatra, de már összegyűjtöttem az erőt, ami ahhoz szükséges, hogy ne hátráljak meg előle.
- Szeretnéd, hogy valaki megértse, hogy hogyan látod a világot?-várok pár másodpercet a csendes kérdés, mielőtt tovább magyaráznám a dolgot. Biztos látja, tudja, hogy mit akarok most: tudja azt is, hogy nincsenek ártó, aljas szándékaim ezzel, de a dolog, amit kérek tőle, mélyebben van, mint bármi a testből. Emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor Ragnar a fejemben járt gyakorlás közben: fájdalmas és ijesztő volt, mégis volt valami megnyugtató abban, hogy valaki megérti a gondolataim, még ha erőszakkal is tette.
- A nagybátyám megtanított rá, hogy hogyan lehet belenézni mások fejébe. A tiedbe még soha nem néztem bele, és soha nem is fogok az engedélyed nélkül. Nem fogok elmenni más irányba, csak arra, amit mutatni akarsz. Megértem, ha ez túl hirtelen lenne.

Elered az eső: előbb cseppekben, azután hosszú, hegyes függönyként zuhan le, és dühösen verni kezdi a tó vizét, és a tó partján ülő két furcsa embert, akik úgy döntöttek, hogy a felhők alatt töltik az estét. Mégis: valahonnan a felhők közül még átsüt a Nap fénye.

Várok, nem mozdulok, csak belenézek a ragyogó szempárba, ami annyira megragadja a figyelmem, hogy kizár szinte minden mást: mintha a világ elszürkült volna, és csak a kék szempárnak lenne fénye a világon. A függöny homályossá tette, eltakarta a külvilágot, de a világ talán kisebb annál, amire most szeretnék ránézni: szinte érzem, hogyan hívogat magába a lány már most.

Csak egy kicsit változik meg a légzésem, más jelét egyébként nem adom, hogy a legkevésbé kényelmetlen lenne Aurora keze a combomon. Elrejtem a zavarom, amit a lány érintése okoz, csak magam előtt nem tartom már titokban- igaz, valószínű sejti már, hogy nem csak a nevéért akarom elvenni: szeretek a társaságában lenni, és rendkívül vonzónak találom. Talán szeretem?
Csendes bólintással veszem tudomásul a kijelentést: nem számítottam rá, hogy könnyű lesz, de az elmém elég erős hozzá, hogy reménykedjek benne, hogy kibírom. Nem akarok gondolkozni rajta, hogy mi vár: olyan ez, mint a fájdalom. Minél több várakozás, tétovázás kíséri, annál rosszabbá válhat az élmény. Csak megfogom a kezét, lehunyom a szemem, és otthagyom a testünket, hogy nyugodtan ázzon az esőben.

Törtem már be emberek fejébe: gyakorlásképpen behatoltam Ragnar bácsikám tudatába, amíg vissza nem vert, de próbálkoztam állatokon, illetve nálam kisebb diákokon. Többségük észre sem vette a behatolást, én pedig az enyéméhez hasonló, vagy annál jóval egyszerűbb elmével találkoztam. Az átlagos emberi elme olyan, mint egy könyvtár: pontosan, könnyen értelmezhető módon gondolatok, emlékek, érzések alkotják. A bonyolultabb elmék tele vannak lábjegyzetekkel; a lány elméjében minden lábjegyzet egy könyvtár. Még ha érzem, hogy apró is, rögtön érezni kezdem, ahogy a fejemben satu nő, ami elkezd szétnyílni, belülről ropogtatva a koponyámat.
Végül aztán, ahogy alkalmazkodom valamennyire, hirtelen úgy érzem, hogy a világ szélén- vagy az elménk szélén- állunk. Némán figyelem a sikoltozó embereket, a világot, ami készül összeomlani; talán a saját elmém látom most összeroppanni. Lehunyom a szemem, de természetesen nem menekülhetek a látvány és a hangok elől: ez a test nem érzékszervekkel működik. Az egyetlen módja a menekülésnek az lenne, ha kitépném magam innen; esetleg ha átvenném az irányítást, és máshová vezetném a gondolataimat.
Nem is veszem szinte észre, ahogy Aurora énekel, kissé még mindig sokkos állapotban zuhanok alá. Ösztönösen levegőért kapok, amikor a fehér papírmadarak mellett zuhanva elérem a vizet, és ez a reakció kényelmetlenséget is okoz, amint leértünk, de természetesen nincs szükségem levegőre. A szemem, bármennyire bántja a víz, nem fáj igazán, és látom a két alakot: eltart pár másodpercig, amíg rájövök, hogy mi vagyunk azok.
Először elkerekedik a szemem, ahogy Aurora megcsókol, azután visszacsókolok: belekapaszkodok a szájába, az ismerős érzésbe, ami kissé talán megnyugtatja az elmém. Kevés híján le is hunyom a szemem, de még mindig kicsit nyugtalanul figyelem, ahogy változik a környezet. Azt hiszem, félig átkarolom Aurorát, amikor szétválunk, hogy körülnézzek. Mintha ismerném a helyet, ahol most fekszünk, ahonnan nézzük a tűzijátékot: olyan, mint az egyik tisztás a házunk közelében. Mi viszont úgy fekszünk ott, ahogy még nem feküdtünk, mert úgy látom, hogy bízunk egymásban.
Azután, amikor meglátom a lányt, elveszítem egy pillanatra a külvilágot: olyan furcsán ismerős a lány, akiben látom magamat, látom anyámat, és látom benne Aurorát. Egy pillanatra elfog az érzés, ami olyan, mintha már régóta ismerném őt; inkább régi ösztön, mint összeszedett gondolat. Kinyújtom felé a kezem, amikor megérint, megszólít, ráteszem a fejére, amit mintha tényleg éreznék a kezem alatt. Mintha ez a lány valóban létezne. Azután eltűnik, mintha soha nem létezne.
Riadtan pillantok oldalra Aurorára a templomban állva, de egy másodperc múlva összeszedem magam annyira, hogy bizonytalanul bólintsak. A kezéért nyúlok, ami ebben a csendes, hideg darabkában forrónak érződik, azután követem a lány tekintetét. Rögtön felismerem a forrást, felismerem magunkat, ahogy összefonódunk. Máskor talán elpirulnék, zavarba jönnék, de most teljes csendben nézem az együttlétünket. Lefeküdni Aurorával az elménk megosztása után már nem lenne annyira nagy lépés, mert most meztelenebb előttem, mint talán valaha bárki előtt.
- Legtöbbször boldognak tűntünk.- továbbra is az üvegen tartom a szemem, az ottani Aurora szemeibe nézek, amitől szinte úgy érzem, hogy már most a forrásban vagyunk. Talán még túlzás lenne azt mondani, hogy szeretem, de a képek meggyőztek róla, hogy szeretni fogom. Szerethetem.

Viszonzom a lány mosolyát, de ez a mosoly kissé bizonytalanná válik, amikor megragad, és tovább ragad engem az elméje mélyére. Úgy érzem, hogy szétszakadok, hogy amit látok, rövidesen túlsúlyba kerül azzal, amit eddig láttam. Néhány rövid pillanatra az elmém talán enged is: ahogy Aurora újabb pontjára érkezünk, egy pillanatra összekeverek egy jövőképet és egy ősöm emlékét néhány olyannal, ami velem történt. Mintha levegőért kapnék, úgy taszítom el ezeket az emlékeket most, amik megpróbáltak helyet kapni a saját személyiségemben, mégsem hagyom el a lány fejét. Megnézek mindent, amit meg akar mutatni.
Szinte meg sem hallom, amit Aurora mond, csak némán nézek az ablakra, ami olyannak tűnik, mintha egy óceánnyi víz bújna meg mögötte, és ami most készülne átroppantani azt a vékonyka gátat, ami az útjába áll. Szinte levegőt venni sincs időm, mielőtt képek ezrei zúdulnak rám egyetlen pillanat alatt, mint egy haragos hullám. Több, mint amit elraktározhatnék, amit felfoghatnék, több még annál is, amennyit egyszerre látni tudok- és több, mint amennyit képes vagyok elviselni.
Erősebben kapaszkodok Aurorába- vagy a mentális kivetülésébe, miközben elöntenek az elméje képei. Egy rémisztő pillanatban, amikor az elmém már túl sok terhelést kap, és ösztönösen visszavonulnék, rájövök, hogy nem tudok visszavonulni: ott ragadtam egy nagy halom alatt, amit egy gyengülő pajzs tart vissza. Talán meg is tudna ölni azzal, ahogy behatolt a fejembe, annyira képtelen lennék ellenállni. A halálom pillanatában sem engedném el a kezét- valahogy a keze tűnik az egyetlen dolognak most, amiről tudom, hogy hozzám tartozik, még ha nem is kéz az igazán.
Már éppen lehunynám a szemem, amikor enyhül a nyomás. Úgy érzem, mintha megbénultam volna, feloldottak volna, csak hogy végül a testem maradéka megmaradjon, meggyógyuljon, felépüljön. Ijesztő a gondolat, hogy milyen közel volt: csak másodpercek múlva jut eszembe a saját korom, egy hosszabb pillanat kell hozzá, hogy megmondjam, hogy hol vagyunk, de még ahhoz is kell egy sóhajtásnyi idő, hogy meg tudjam nevezni a testvéreimet.
Némán, tehetetlenül követem a zuhanást, az évszakokat, bénán nézem az ismerős és ismeretlen arcokat. Talán nem igaz ez így: tudnék beszélni, mozogni, tenni már, ha akarnék, de most, hogy az elmém nem áll akkora nyomás alatt, örömmel kísérem végig a lányt mindazon, amit mutatni szeretne. Némelyik kép annyira igazi, annyira földöntúli, amilyet talán csak néhány alkalommal láthat egy átlagos ember néhány pillanatig. Engem pedig örömmel tölt el, hogy azokat a pillanatokat most nem egyedül látom.

Megmozdul a szám, ahogy válaszolnék... és észreveszem, hogy vizes vagyok.

Néhány másodpercig csak fekszem, úgy nézek oldalra az esőfüggöny túloldalán rohanó fekete figurákra: azokra a sikítozó diákokra, akik menekülnek az eső elől, azokra, és azokra, akik távolabb boldogan táncolnak benne. Olyan ez az eső, mint a felejtés: még emlékszem, hogy azt mondtam, mennyire hiányozni fog a Roxfort, de a függöny túloldalán lévő gyerekek már idegennek tűnnek, nem olyanok, mint a társaim. Felülök, és a lányra nézek.
- Értelek.- hosszan nézek a szempárba, ami átfúrja az esőt, az arcára ragadó vizet, a hűvöst, a nedvességet, és az összes zavaromat, ami eddig volt a jelenlétében. Máskor furcsa lenne a gondolat, hogy benne voltam a lányban, de most nyugodt vagyok- furcsa meghittséget érzek az esőben, ami talán az izgalom csontváza lehet.
Vetek egy pillantást a csokoládéra, ami a saját barna levében úszik, a két kólás pohárra, amiknek tetejét az eső dühösen próbálja átszakítani egyenetlen kopácsolásával, a tóra, a fűre, a lepedőre, a combjaira. Furcsa. Azután megint a szemébe nézek, ami pár másodperc múlva magához von, én pedig megcsókolom, ahogy a szomjazó tapadna rá a kénsavra. Hosszan a szájára tapadok, hanyatt döntöm, és elterülünk: félig a fűben, félig a vizes takarón. Most valahogy egészen más íze van a csókjának...
Talán egy óra, talán egy másodperc, mire legördülök mellé, és hanyatt fekszem, félig a fűben, félig a vizes takarón, nem törődve vele, hogy az eső veri az arcomat és összekoszol minket. Oldalra nézek Aurorára, de hosszú másodpercekig nem mondok semmit- elterveztem már ezt a pillanatot, és tökéletes volt, most pedig mindketten fekszünk, mindketten vizesek, sárosak és hidegek vagyunk. Mégsem halasztom ezt el. Mélyen a szemébe nézek.
- Leszel a feleségem?

Csendben, nyugodtan várom a választ, miközben az eső lassan teljesen körbevesz bennünket, eltakar mindent a legközelebbi fűszálakon kívül a külvilágból. Most csak én vagyok és Aurora, aki vizesen még vonzóbbnak tűnik. Aurora, akinek megértem minden gondolatát. Azt hiszem, hogy egy napon tényleg szeretni fogom őt még. Nem tudom, hogy mikor, de egy napon még szeretni fogom őt.
Kissé elmosolyodom, a szám éppen mozdul, de mégis boldoggá tesz a válasza: megfogom a kezét, míg a másikkal kinyitom a zsebemben lévő dobozt, és gyengéden felhúzom a vékony, smaragdkővel dekorált gyűrűt az ujjára. Utána sem engedem el a kezét, de miután bevéstem a tudatom legmélyére a gyűrű képét a kezén, újra a szemébe nézek. Egészen másnak látom a szemeit így, hogy sejtem, mi rejlik a kék szempár mögött.
- Nem foglak elengedni.- megsimítom a lány vizes karját, azután kissé meglepetten veszem tudomásul, hogy milyen hirtelen vetette rám magát. Néhány másodpercig eltart, amíg visszacsókolok, azután a dereka köré fonom a karjaimat, és ráhangolódok a csókok, mozdulatok ritmusára. Benyúlok az inge alá, és gyengéden végigkarcolom a hátát a körmeimmel, miközben elkezdi kigombolni a felsőmet. Nem érzem azt, mint legutóbb, amikor ilyen közel kerültem egy lányhoz: Aurorához már sokkal közelebb voltam, mint amennyire közel a testünkön át kerülhetünk.
Előbb halkan, majd kissé hangosabban sóhajtok fel, ahogy megérzem a fogakat a nyakamon. Az egyik kezem a tarkójára teszem, átfogom a fejét, belesimítok a nedves aranyhajba, a másikkal pedig megmarkolom a combját, aminek hasonló az érintése, mint legutóbb volt. Pár másodpercre, talán percre lehunyom a szemem, és bár vele mozgok, hagyom, hogy vezessen. Nem törődök most azzal, hogy lát-e valaki, hogy tudni fogják-e az iskolában, hogy Rabastan mit szól majd, hogy milye állapotban leszünk, csak élvezem, hogy ketten vagyunk.
Egy apró harapás után átfordulok a lánnyal, nem túl finoman, éppen csak megtámasztva magamat úgy, hogy az orrunk összeérjen. Nézem pár másodpercig, azután megcsókolom, és most én kezdem el kibontani egyesével az egyenruha gombjait- egészen a harmadikig, amikor úgy döntök, hogy inkább szétrántom az inget, hagyva, hogy a gombok szerteszét szálljanak körülöttünk. Azt hiszem, hogy helyre tudnám hozni ezt, de nem gondoltam bele, csak az érdekelt most, hogy az ing útban volt.
Csókolom még pár másodpercig, azután lejjebb kúszok, előbb a nyakát, vállát csókolva, azután lejjebb kúszok, egészen addig, amíg el nem érem a melltartó átázott vonalát. Láttam már így őt az elméjében, de nyelek egyet, mielőtt kissé kipirult arccal el nem kezdem megszabadítani a felsőtestén maradt utolsó szövetdarabtól.
- Akarlak.- enyhe sóhajtással zárom az egyszerű szót, azután elkezdem kikapcsolni a csatot: néhány másodpercig küzdök vele, azután félredobom a kaktuszmintás szövetet, és csókolgatni kezdem az egyik rózsaszín mellbimbót. Egy karral támasztom magam felette, a másik kezemmel, ami hideg és vizes lehet, végigsimítok a lány puha bőrén. Kissé vadabbul csókolom tovább, egyre inkább érzem, hogy bármennyire ostobaságnak tartanám ezt, valaminek, amit az öcsém csinálna, ebben a pillanatban nem érdekel semmi. Csak az, hogy akarom.

Nem adok szóbeli választ Aurorának; csak szorosabban fogom őt, és egyre mohóbban kezdem el csókolni őt. Elveszek a teste érintésében, ami talán a legkellemesebb dolog, amit valaha éreztem. Jelenleg, úgy érzem, hogy nem cserélném el ezt a pillanatot semmi másra a világon: úgy érzem, hogy bármibe is kerül, bárki lásson, bárhogy verjen minket az eső, nem akarok máshol lenni.
Egyre magabiztosabbá válok a sóhajokat hallva; nem voltam biztos benne, hogy tetszeni fog-e neki, hogy nem leszek-e ügyetlen, de ahogy felbátorodok, egyre növekvő önbizalommal csókolom a mellét. Felsóhajtok, amikor megérzem a kezét, azután a szám a másik mellére tapasztom rá, a kezem a térdére teszem, és megindulok felfelé, végig a combján, aminek olyan kellemes az érintése.
Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, de mégsem érzem magam különösebben idegesnek: nem érzem, hogy bármi furcsa, bármi természetellenes lenne ebben azután, hogy megosztotta velem az elméjét, én pedig hajlandó voltam belenézni. Egy pillanatra felemelem a fejem, félrehajtom a vizes tincseket a homlokomból, és a szemébe nézek, miközben a kezem becsúszik a szoknyája alá. Megérintem a bugyiját; sokkal többet láttam már belőle, mint azt, ami ezek alatt a ruhák alatt van. Ez a dolog sokkal kisebb súllyal bír.
Lejjebb csúszok, csak egy rövid csókra állok meg a hasánál, mielőtt felhajtom a szoknyáját és lehúzom a bugyiját. Néhány másodpercig csak nézek, azután megérintem; talán pont úgy, pont olyan félénken, ahogy a kezét fogtam meg néhány héttel ezelőtt. Lassan, óvatosan simítom végig, újra és újra; még jobban bezárul előttem a külvilág, már csak a sóhajait hallgatom, a légzése változását, miközben az ujjaimmal gyengéden végigzongorázok rajta.
Előrehajolok, és gyengéden megcsókolom Aurora lába közét, azután megcsókolom néhányszor úgy, ahogy ő csókolt a föld alatt. Érzem, hogy remegek az esőben: akarom. Feltolom magam a földről, megtámasztom magam a térdén kicsit, azután kibontom az övet, letolom a nadrágom, és pár másodpercig csak ott térdelek felette így: vizesen, kipirulva, meztelenül, készen rá, hogy megkapjam őt. Mindig úgy képzeltem el ezt a pillanatot, hogy ijesztő lesz alkohol nélkül, de most úgy érzem, hogy nyugodt vagyok.
Előredőlök, a lány szemébe nézek, és egy hosszú sóhajtás kíséretében eggyé válok vele testileg is. Lassan kezdek mozogni, miközben kicsit megilletődötten nézek a szemébe, próbálva kiolvasni belőle mindent, amit nem olvastam még ki az elméjéből.

Halkan felsóhajtok, azután hangosan felnyögök, amikor Aurora beleharap a nyakamba; lehunyom a szemem, azután, amikor rámarkol, az egyik kezem a feje alá csúsztatom. Belemarkolok a tarkójába, és gyorsabban kezdek mozogni, miközben újra és újra megcsókolom őt. Nem igazán gondolok semmire, csak markolom a tarkóját, a másik kezemmel belemarkolok az egyik combjába, és hagyom, hogy a testem magától mozogjon.
Mindig úgy képzeltem el az első alkalmat, hogy óvatos leszek, de ez egyáltalán nem valósult meg: erősen markolom a combját, a testünk újra és újra összekoccan, és úgy csókoljuk egymást, mintha fel akarnánk falni a másik testét. Egy kiábrándító pillanatra úgy is gondolom, hogy ez nem számítana igazán: csak hús és vér a testünk, amiket az érzőidegeink tesznek most annyira boldoggá. Mégis úgy érzem, hogy nagyon fontos, hogy ez itt és most történik meg: mindketten kiszolgáltatottak vagyunk, és az, hogy ennyire vágyunk egymás testére, úgy érzem, hogy rengeteget dob a kapcsolatunkon.
Megemelem a hátam, hogy bele tudjak csókolni a nyakába, vörös foltot szívjak a fehér húsba, és bár próbálom lelassítani kicsit a tempót, érzem, hogy már hiába: néhány összekapott lélegzet után engedem, hogy véget érjen. Hangosan nyögök, fuldoklok, kissé talán könnyezem is a forróságtól, ami elűz minden hideget, amit az eső verése ránk szabadít.
Rövid ideig még nézem őt, azután leheveredek mellé, és végigsimítok a puha combon, ami most már inkább tűnik festőien tökéletesnek, mint csábítónak. Belemarkolok, és bár még mindig lihegek, hosszan megcsókolom a kis, piros virágot az arcán, még mindig tartva a fejét a tarkójánál fogva. Végigcsúsztatom az ujjaim a combján, azután lassan végigsimítok a lába közén; nem hiszem, hogy ő is elért a csúcsra, ezért szeretnék neki segíteni.
Néhány másodpercig csak fekszem így, és nézem őt, miközben lassan visszanyerem a lélegzetem: nézem az arcát, amibe most belelóg a nehézzé ázott vizes haj, nézem a bőrén lecsurgó vízcseppeket, az összes apró nyomot, szépséghibát, amit nem láttam eddig- vannak ilyen szépséghibák, de nem rontják Aurora szépségét összességében. A szemébe nézek újra, ami mögött talán több rejtőzik bizonyos értelemben, mint az egész világ.
- Szeretek veled lenni.- furán személytelennek érzem a kijelentést, mintha egyenesen sértő lenne, mégsem mondok semmit, hogy kijavítsam: talán ez a legőszintébb dolog, amit valaha mondtam. Talán túlzás lenne azt mondani még, hogy tényleg szeretem, de minden szempontból élvezem a társaságát: élvezem az ártatlanságát, élvezem a titkait, élvezem a vadságát.
Csendben nézem őt; van valami meghitt az esőben. Olyan ez, mint egy olyan hely egy rémmesében, ami el van zárva az időtől, a tértől, attól, ami rossz, bonyolult és nehéz, olyan, amilyennek az életnek lennie kellene. Tudom, hogy nem maradhatunk itt örökké, és tudom, hogy nem lesz rossz az életem- életünk- azután sem, hogy itt hagyjuk az esőt, még is úgy érzem, hogy megvan itt mindenem: itt van velem Aurora. Aurora, akinek a szeme kék, és mögötte ott rejtőzik a jövő, ami olyan volt, mint egy addiktív drog, ami fájdalmat okozott, de vágyok rá újra. Aurora, akinek hegyesek a mellei, puha az öle, kénsavas a csókja. Aurora, aki talán az első családon kívüli nő az életemben, akinek kedvelem a társaságát- és akit szeretni fogok a jövőben. Veszek egy mély levegőt, és szomorúan kifújom: mégsem maradhatunk itt örökké.
- Láttál már olyat a jövőben, ami megijesztett?

Pár másodpercig remegek, mintha fáznék azután, hogy szétváltunk. Furcsa a gondolat, hogy megtörtént: már régóta felnőtt vagyok a legtöbb szempontból, de bizonyos szempontból most váltam férfivá. Van ebben valami furcsán kiszolgáltatott, taszító, idegen abban, hogy néhány érintés ennyire kifordítja az elmét. Behajlítom az ujjamat: végül bármilyen fontos bármi, lehet, hogy mindenkinek csak ez az egy számít?
Hagyom, hogy elvegye a kezem, amit lassabban hagy el a hő, mint a testem többi részét. Még mindig érzem őt az ujjaimban, és még mindig vágyom rá, hogy megérintsem, de nem próbálkozok tovább. Csak nézem őt, hallgatom az esőt, és az esőtől távol hallgatom a szavait. Nem válaszolok rájuk, de elgondolkozok rajtuk mellette fekve, kiszolgáltatottan. Én talán jobban félek attól, amit várok, amiről tudom, hogy meg fog történni, még akkor is, ha nem ijedek meg annyira.
- Szoktam félni az olyan dolgoktól, amik félelmetesek.- nézem, ahogy átsétál az esőn a tó felé. Vannak dolgok, amik talán tényleg megijesztenek. A sötétség, ami körüllengi a Nagyurat, mindig nyomasztott, és féltem tőle, hogy tönkreteszem azt az ezeréves építményt, amit a családom létrehozott, és féltem tőle, hogy boldogtalanná teszem azokat, akikért felelős vagyok. Felállok, felhúzom a nadrágom, és Aurora után lépek; azt hiszem, hogy félek attól is, hogy eltűnik, mintha csak káprázat lenne.

Egy pillanatra ledermedek, azután a lány után rohanok, azonnal begázolva a vízbe. Nem zavar a hideg, nem érdekelnek a kövek, amik a talpamba vágnak, nem nyúlok a pálcámért: rögtön a lehajolok, a vízbe nyúlok, és a karjaimban kiemelem a lányt. Érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, miközben a kezemben tartom a lányt, akinek az elméjét kedveltem meg, és most mégis úgy érzem, hogy a húsa érintése boldogabbá tesz, mint öt perccel ezelőtt: bele tudok kapaszkodni.
Úgy érzem, hogy meg kéne csókolnom, hogy megkérdeznem, hogy jól van-e, esetleg fel kéne öltöztetnem őt, és visszakísérni a kastélyba, ahol megszáradhatna. A karjaim, a lábaim, a hátam jelzik, hogy a könyvtár nem készített fel rá, hogy sokáig tartsam ezt a testet, még ha olyan kicsi is, mint egy gyermek. Csak tartom a karomban, mert tényleg megijeszt, hogy eltűnik, ha nem érzem már a bőrt és a húst.

Eltart néhány másodpercig, hogy ráébredjek: a lány nem volt életveszélyben, feleslegesen emeltem ki a vízből. Talán csak az agyam ébred rá, a szívverésem és a légzésem továbbra is gyors marad, ahogy nézem az arcát, a hideg, fehér bőrt amit a testemhez ölelek. Esik, és valahol még mindig arra számítok, hogy a lány csak szétfolyik a kezemben. A muglik úgy hiszik, hogy a víz elpusztítja a boszorkányokat.
Leteszem Aurorát, lassan, mintha nehezen akarnám elengedni. Végigsimítok a testén, de közben sem engedem el a szemét. A tekintete a legtökéletesebb benne; finoman érintem meg a melleit, húzom el rajta az ujjaim hegyét, ahogy lejjebb ereszkedik, mintha törékeny porcelánból lennének, de így is a tekintete vonz a legjobban. Megsimogatom a haját, a vizes aranyszálakat, de továbbra is a szemébe nézek.
Lecsúsztatom az ujjam az állán, miközben elkezdi tépkedni a nadrágom- nem segítek neki benne, már úgyis varázslathoz kell folyamodnunk hozzá, hogy a ruháink megfelelőek legyenek. Behunyom a szemem, felsóhajtok, ahogy az ujjamba harap, azután újra belépek az elméjébe, és hagyom, hogy irányítson. Most már nincs az eső sem: most csak én vagyok, és ő.
Néhány másodpercig elveszve lebegek az érzelmek között, amiket mutat, amik most annyira idegenek, mégis ismerősek: ez lehet szeretni valakit, igazán? De nem engedem el most magam annyira, figyelek a testemre is. A hidegre a lábaim körül; az enyhe fájdalomra, ahogy a testem tiltakozik a hideg, az egy helyben állás és az újabb érintések ellen. Mintha egy tépő erő jelezné, hogy már nincs mit adnom, de mégis érezném, hogy adni fogok- a fájdalmat felülírja Aurora csókja.
Sokáig csak csendben állok, kissé tétován, kissé bénultan, hangosan felfelnyögve, befogadva minden érzelmet, azután úgy döntök, hogy adok én is valamit. Lassan szövöm hozzá az általa mutatott érzelmekhez azokat, amik nekem vannak: a vonzalmat, amit kivált, a kellemes társaságot, amit nyújt, a furcsa érzést, amit a jelenlétében érzek. Nem szerelem ez, de nem is csak arról van szó, hogy kedvelem: erre a kifejezésre nincsen szó. Talán franciául van; ők biztosan összefoglalták ezt az érzést néhány hanggal már előttünk. Mi soha nem voltunk túl jók az árnyaltabb kifejezésben- leszámítva minket most, akik talán jobban beszélünk franciául, mint a Beauxbatons diákjai.
Megsimogatom- talán önkéntelenül az arcát is, de inkább azokat a jövőképeket, amik összeérnek az érzelmeimmel. Amikről nem tudom megmondani, hogy mennyire vannak elvágva a jelenlegi érzelmeitől, hogy mennyire tudja elvágni őket a jelentől, de amiket így is megsimogatok. Nem örültem neki, hogy ezt a döntést már meghozta valaki helyettem, de most, hogy érzem, azt hiszem, hogy el fogom fogadni, amikor megérünk.
Megérintem a vállát, felnyögök, ahogy a kellemetlenség egy pillanatra erősebbé válik, azután eltűnik, a testem görcsbe vágódik, és egy pillanat alatt felrobban. Nehezen tudom csak egyenesen tartani a lábaimat, miközben elélvezek, még mindig Aurora elméjébe kapaszkodva, hogy megartsam az egyensúlyomat. Nem is figyelek a hangokra; teljesen elengedem magam, teljesen szabaddá válok, nem törődök azzal sem, ha az egész iskola három méterrel mögöttünk áll ebben a pillanatban. Annyira sem, mint korábban: akkor sem tudnék mást tenni, ha ez lenne az utolsó pillanatunk élve.
Térdre esek a lány előtt, miután vége, és kicsit kifacsartan, de így is átölelem a derekát. Ahogy végigsimítok a jövőnkön, úgy érzem, hogy ebben a pillanatban el tudnánk merülni, miközben eggyé válunk újra, és világítanánk, amíg le nem érnénk a víz mélyére. Nem fulladnánk meg; a víz túl fényes, és ha a testnek korlátai is vannak, úgy érzem, hogy képes lennék bármire, amíg össze vagyunk kapcsolódva. Mégis beérem azzal, hogy magamra húzom, kidőlök vele kicsit a part felé a sekély vízbe.
Hagyom, hogy verjen minket az eső, mielőtt a hátára fordítom, a nyakába csókolok, és végigcsúsztatom a kezem a combján, le a szoknyája alá. Kicsit kijjebb tolom, hogy a parton legyünk, azután kitapintom a rózsaszín szirmot, körözök rajta néhányszor a hideggé vált ujjakkal, azután megállok: megérintem az elméjét. Finoman érintem meg a függönyt, ami mögött az érzékelése bújik meg, de nem húzom még el, csak kérdőn nézek rá, hogy enedje látni, mire vágyik pontosan.

Egy rövid pillanatra eszembe jut a csúcs elérése közben, hogy mennyire furcsa, mennyire idegen érzés az orgazmus. Remeg a testem, és nehezen tudok levegőt venni az élvezettől, de még ezen át is eszembe jut, hogy mennyire furcsa, ahogy a szájában vagyok. Nem tudok azonban mást tenni, csak behunyt szemmel várni, hogy az érzés enyhüljön.
Soha nem éreztem úgy, hogy ez hiányozna az életemből, hogy nagyobb helyet kéne elfoglalnia benne, mint amennyit elfoglal. Tudtam persze, hogy kellemes érzés, de most, hogy vége, és fáradtan, enyhe fájdalommal a lábamban és az ágyékomban térdre esek, úgy érzem, hogy bármikor szívesen csinálnám újra. Talán érthető is, hogy minden korombéli ezt üldözi- kellemes érzés elveszíteni a kontrollt.

Pár másodpercig kivörösödve nézek a lányra, azután megérintem az elméjét újra, gyengéden jelezve neki, hogy vezessen engem. Belecsókolok a nyakába, miközben gyengéden körözni kezdek az ujjaimmal, azután lejjebb kúszok, végigcsókolva a mellét, a hasát, a köldökét, a felhúzott nedves szoknyát, azután megállok a kis, rózsaszín hús felett. Gyengéden, majd kicsit durvábban kezdem csókolni, miközben az ujjam óvatosan a réshez érintem.
Várok pár másodpercet, mielőtt betolom az ujjaimat- nem tudom még, hogy hová. Rabastan puncinak nevezi, amikor részeg, Nils pinának nevezte, amikor Signurt becsmérelte, Anja pedig körülírta, amikor szóba került néhány éve. Én mindig a nemiszerv kifejezést használtam, ha muszáj volt kimondanom, de nem tudom, hogy mi melyik megoldást választjuk majd.
Gyengéden megízlelem, megsimogatom Aurorát, aki az eső és a tó hideg vize mellett is az egyetlen, akire figyelek most. Megpróbálom megfigyelni az előtérbe kerülő gondolatokat, de a legjobban az érzésekre figyelek: azt akarom, hogy olyan legyen neki ez a néhány perc, amilyet ő okozott nekem. Látni akarom, hogy milyen, amikor annyira tehetetlenné válik, hogy nem számít neki más, csak én.

Olyan nyugodt vagyok, mint a legtermészetesebb pillanataimban. Olyan nyugodt vagyok, mintha ez lenne az a pillanat, az a biztonságos pont, amikor senki nem bánthat, amikor minden tökéletes. Amikor megállt az idő- mint egy szép emlékben, amit most alkotok meg, hogy világítson. Érzem a hideget, az esőt, hogy remegek, fáradtak vagyunk, még őt figyelve sem csinálok mindent tökéletesen, és mégis ez talán a legjobb pillanat.
Úgy érzem, hogy a lányban megtaláltam a békémet: érzem a szikrákat benne, amik pattognak az ujjaim minden mozdulatára. Érzem a gondolatait, amikben el tudnék veszni, meg tudnék halni bennük, hogy újra tizenhárom éves gyermek legyek, akit nem nyom ezrek gondja. Tudom, hogy nem szabad, hogy nem lehetek ilyen gyenge, hogy nem engedhetek, de engedek. Engedem, hogy a fogaim gyengéden a combjába marjanak, hogy az ujjaim felgyorsuljanak, hogy az elmém még mélyebbre szakadjon a testemtől. Mélyre, nagyon mélyre Thorfinn Rowletól, Ivar Rowle fiától, Lord Voldemort katonájától, a varázslótól, a fiútól és férfitól... el, mélyre. Csak nézem őt. Glóriás a koronája...

Felnézek, ijedten, ahogy kivet magából, és újra sebezhető vagyok: meztelenül fekszek egy tóban, és úgy nézek fel a lányra, mintha hirtelen tértem volna vissza egy illúzióból. Mintha nem akarná ezt az egészet, mintha én kényszeríteném. Persze tudom, hogy nem így van... azt hiszem, hogy nem miattam ilyen most. Elszomorít a tudat, hogy talán mégis. Mintha letéptem volna valamit róla, ami többet takart, mint a szemérmét elfedő bugyi... talán a Lord Rowlet szakítottam le. Nem hívott még soha Thorfinnak.
Felállok, kiemelem Aurorát a vízből, és az ázott takaróra húzom. Kezembe veszem a pálcám, úgy nézem őt, ahogy önkívületi állapotban fekszik, és csak azért tudom, hogy visszatér még, mert látom a lányt, ahogy egy napfényes helyen keres menedéket a jelen elől. Itt is kisüt lassan a Nap. Lassan visszatérnek az emberek, de nem érdekel most az sem, ha az eső mögött rejtőztek egész végig, miközben az ártatlanságom még egy értelemben lángra kapott.
Felhúzom a lányt, pár másodpercig nézem az ajkát, a kimeredt szemét, az oldalát, amin végigsimítok, a szeméremdombját, amit megérintek egy futó pillanatra, a combját, amit végül megfogok, hogy megtámasszam. Megmarkolom a tarkóját, és megcsókolom őt, óvatosan- talán ő is megérzi. Talán én is megéreztem: talán tényleg tudom majd szeretni őt, talán tényleg boldogok leszünk. Talán igaza van az olyan idiótáknak, mint az öcsém: talán tényleg ez az élet értelme.