Sokkal egyszerűbb volt a választás, mint ahogyan azt elképzeltem volna. Aközött, hogy bámuljam még tétlenül a szerencsétlen Antonint, aki Amycus Carrowt megszégyenítő, világfájdalmas arccal bámul ki az ablakon, anélkül, hogy egyáltalán meghallaná, ha hozzá szólok, és aközött, hogyszétszórt üvegcserepeken végigsétálva, a kígyó vermén keresztül, ezernyi tüskebokron átvagdalva magam végül az ajtó elé toppanjak. Mi több, valami különös izgalom lett urrá rajtam, alig bírtam parancsolni a testemnek, hogy ne futva tegyem meg az utolsó pár lépést. Ellenálhatatlan vágyat éreztem, hogy tíz karommal nekiessek Barty Crouchnak. Én szánalmas hülye még aggódtam is érte, hogy Mulciber szétátkozta. Mert valljuk be, testközelből tapasztaltam a de Rais változatos repertoárját olyan kínokról, amiket azelőtt el sem tudtam képzelni. És a hat napon át tartó lábadozás, és a magán kívüli nyáladzás minden formáját elviseltem, nem azért, mert bűntudatom volt, magam sem tudom, hogy mi hajtott minden átkozott nap, hogy a látogatási tilalom ellenére is találjak egy egérutat. Szánalmas idiótának érzem már magam, és ezt már olyan rég a szemébe akartam mondani. És habár nem emiatt jött ide, abban reménykedtem, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor úgy tehetem szóvá, Mulciber kirugatásának alaposan megtervezett és el nem tudom képzelni, miféle ostoba ötlettől vezérelt menetét. De nem akartam Antonin előtt. Nem csupán azért, mert ezeknek úgy néz ki, még valami igazán fajsúlyos dolguk van egymással, és hiába visszhangzik a fejemben a ritmikus, ideges dobolása Antoninnak, hiába esett szét az utóbbi órákban, mint már réges rég, még frigyunk hajnalán, csak akkor jut el az elmém egy egészen tudatos szegletéig, hogy tényleg nagy a baj, amikor Barty Jr. vértelen ábrázatát meglátom.
Bámul, a bőrt is leégeti rólam, bennem akad a szó, és hirtelen olyan kényelmetlenül érzem magam Hiányzik az iskolai egyenruha és a régi ruháim, amiket megmentettem Dolohovné tébolya elől. Ezek a ruhák, amiket kénytelen vagyok viselni itthon, túlságosan kirivóak, az ember arcába dörgölik, hogy itt valami nő áll előttük, nem is akármilyen családból való. Idegen érzés, a csipkétől viszketek és a selyem valósággal égeti a bőrömet. Éppen az ellenkezője, mint amiről Madam Malkin meg az francia talárszabász hablatyolt.
Feljebb húzom a vállamon a pántot, mintha nem csúszna le pár pillanat múlva, amikor felmegyek a lépcsőn.
De talán mindez csak kifogás volt, és valójában arra vágytam, hogy valaki végre emberszámba vegyen. Éppen ezért olyan elviselhetetlen az, ahogy már többé nem néz rám, szándékosan bámulja a falat, és a félszeg köszönést még csak viszonozni is elfelejtem.
- Remélem a Nagyúr boldog, hogy sikerült maga köré gyűjtenie Nagy Britannia leggyerekesebb varázslóit. Mégis minek kellett ez? Csináld vissza! Valahogy – parancsoló a hangom, éles, de közelről sem olyan határozott, mint ahogy azt elképzeltem. Meg aztán mintha Mulcibert annyira érdekelné, mintha nem lenne boldog attól, hogy végre kicsapták. És mégis, még én is visszamentem abba a tetves iskolába, pedig aztán nekem nem sokat oszt vagy szoroz, hogy mi lesz velem később. És mégis valahogy érdekel a sorsa annak az idiótának. De csak ennyit vagyok képes kinyögni, nem forszírozom tovább, már így is gyanúsan sok időt elpazaroltunk azzal, hogy ő kerüli a tekintetemet, én meg szinte megerőszakolom, ahogy a pillantásomat belé fúrom, és kényszeríteni próbálom, hogy végre rámnézzen, olyannyira, hogy egészen belefáradok.

A szobába belépve a puskaporos hangulatnak meg sem kellene lepnie, számítottam rá, hogy ez lesz.
- Antonin, itt van Crouch Jr – szólalok meg olyan határozatlanul, ahogy a helyzet megkívánja, de semmi szükség rá, hogy felhívjam rá a figyelmét, már ott áll előttünk, a korábbi elcsigázottság helyétt átvette a nyers indulat, és úgy néznek egymásra, olyan szenvedéllyel, mint ahogy rám soha. A tesztoszterontól terhes levegőtől szinte megfulladok, de képtelen vagyok megmozdulni, kihátrálni.
Az apám gyenge ember, azért kiabált mindig, hogy valamiképpen a felsőbbrendűségét bizonyítsa, valahányszor megbukott, nem csak apaként, hanem emberként is. Talán ők is azért méregetik a farkukat, mert leplezni akarnak vele valami egészen elemeiben mélyen nyugvó problémát? Mintha érdekelne bármelyikük problémája is. Mintha lenne választásom. Mintha nem rántanának magukkal a szutykos nyomorukba. Mintha akarnám, hogy másképp legyen. Mintha nagyon tiltakoznék.
Először azt hiszem, hozzám szól Antonin. De miért is tenné? Miért is szólna bárki hozzám, miért kell egyáltalán itt lennem, mikor Barty Crouch megérkezik? Miért kell nekem végighallgatnom, hogy verbálisan szétcincálják egymást? Meglepő figyelemmel követem végig, tekintetem Crouch Jr arcáról Antoninéra, aztán vissza. Nyakamon az ér megfeszül, mintha bármikor közbe avatkozhatnék, ha ezek ketten egymásnak esnek. De ismerem magam annyira, hogy tudjam, nem fogok, majd behúzódom a sarokba, onnan nézem végig. Pedig milyen romantikusan hangzik, játszadozni a képpel, ahogy kettőjük közé ugrom. És amikor tényleg hozzám szólnak, már annyira elmerülök a saját képzelgéseimben, hogy elsőre nem is fogom fel annak a jelentőségét, hogy Antonin úgy beszél velem, mint egy nyomorult házimanóval.
Elszoktam tőle, de egyetlen odavetett, lekezelő mondat, olyan elemi erővel tölt el. Végigjárja a testemet, mint egy elektromos löket, és olyan jóleső érzéssel tölt el, mintha megint a boldog békeidőkben lennénk. Semmi szükség Barty Jr intő felcsattanására. Egészen feldühít, úgy villantom rá  a tekintetemet, hogy érezze, semmi köze hozzá, hogy beszél velem Dolohov. Mintha tudná, mi az, hogy feleség, és hogy mit kell kezdeni vele. Ugyanakkor nem várt megnyugvás tölt el. Ezek szerint még nincsen kilátásba helyezve Crouchéknál a házasság téma.
- Muszáj ezt nekem végighallgatni? Nem valami titkos-bizalmas megbeszélés kéne ez legyen? – meg sem próbálom megütni az ő hangerősségüket,   nyugalmat erőltetek magamra. Pedig annyira dühít, hogy falnak néznek. Minden egyes alkalommal, dühít, hogy a saját figyelmetlenségük miatt már így is kínosan többet tudok, mint amit valaha szeretnék. De ott csillog az emlék, megbabonázva figyelem a fiolát, és valahol megkönnyebbülök, hogy végre eltereli valami a figyelmüket. A rengeteg figyelem, amit kapok, olyan erővel súlytott le, hogy örülök, ha megállok a lábamon, nemhogy tegyek róla, hogy ne álljak olyan közel. Mintha foglalkozna valaha is Dolohov velem, mintha rám nézne egyáltalán amikor nincs itt Barty Junior.
Visszafolytott lélegzettel nézem a kavargó, ködszerű halmazt, és azért rimánkodok, hogy ne kelljen nekik egy átkozott tanú.

Hihetetlen, hogy tényleg számon kérem. Itt a saját házam halljában állva, magyarázatot követelve tőle. De a reakciója méginkább ledöbbent. Úgy nézek rá, mint akit éppen pofon csaptak.
- Nevetséges, hogy  próbálod az egészet az átkozott házirendre fogni. Ha valóban erről szólt volna az egész, te is tudod, hogy már repülnöm kellett volna. Nem kell szivességeket tenned nekem. Mégis mit gondoltál? Hogy majd hálás leszek és a lábaid elé borulok?  - szavaimból árad a keserűség, de csupán azért, mert annyira piszkosul bánt a feltételezés, hogy azt hiszi, hogy bármi is lenne Mulciber és köztem. Versenyezhetünk azon, hogy ki nem szól a másikhoz, mert ezek után szentül megfogadom, hogy nem teszem meg újból. Ha van egy kis mázlim, Antonin kiküld a szobából, és nem kell többé elviselnem. Csakhogy úgy látszik, neki egészen más tervei vannak.

Elegem van abból, hogy ködös félmondatokból és utalgatásokból kell összeraknom, hogy vajon mégis mi történhetett, de megtanultam már, hogy ne kérdezzek – mert sajnos bármennyire is elkeserítő – mindkettőjük esetében érvényes a mottóm, hogy a tudatlanság boldogság. Csakhogy akkor legalább meg kiküldenének és egy tucat hangszigetelő bűbájjal látnák el a szobát, hogy még véletlenül se halljak meg semmit, amiből elhamarkodott következtetéseket vonnék le. Tüntetőleg nézek hol az egyikre, hol a másikra, mire végül Antonin szól hozzám. De úgy, hogy egy pillanatra bennemakad a szó, és érzem, ahogy az ajkam megremeg, ahelyett hogy szólni tudnék. Patthelyzet az biztos. Mert világosan a tudtukra akarom, vagy legalábbis akartam adni, hogy nem érdekel mi történik velük, és hogy akkor leszek a legboldogabb, ha már mindketten biztos távolban lesznek tőlem, mondjuk az Azkaban egy kibélelt cellájában, a lelkülkre szomjas dementorokkal – akkor biztos nem maradna energiájuk egymás vérét szívni. Csakhogy ez az Azkaban dolog sem halálbiztos most már, a bátyám óta tudjuk, hogy bármelyik elmebeteg őrült ki tud onnét szökni egy kis szerencsével. Szóval összepréselem az ajkam, míg egy egészen vékony vonal látszik csak belőle, miközben állom a tekintetét. A fenébe, máris jobb feleség matéria lett belőlem, mint ahogy azt valaha gondoltam volna. De nem, hiába is kerüli itt a forró kását, még azértért sem kérdezek rá, hogy ugyan, miért is kerülne az Azkabanba, és mégis honnan a fenéből gondolja több mint egy fél év házasság után, hogy valaha is lenne annyi életösztön bennem, hogy menekülni kezdjek bármi elől is.
Elegem van abból is, hogy úgy beszélnek, mintha itt sem lennék, mintha tényleg nem kellene tudomást venni rólam.
- Persze, csak nyugodtan, töröljétek ki az emlékeimet, vagy intézzetek el egy idézést az Azkabanba, mégis mit számít az? Nuygodtan csak beszéljetek úgy rólam, mintha egy útszéli kapca lennék. Ne is zavartassátok magatokat – a kirohanás után anélkül, hogy bármiféle reakciót várnék, csak figyelem, ahogy Antonin az italos pulthoz lép, aztán amikor az ital megállapodik előttem az asztalon, kérdően bámulok rá. Mintha nem tudná nagyon jól, hogy nem vagyok hajlandó alkoholt inni, nem is lenne sok értelme, Coruch Junior és Dolohov mellett egyből kijózanodnék, nem volna elég egy hordó whisky sem, ha tisztességesen le akarnám szedálni magamat, amit egyébként nem akarok. Nem vagyok az érzéstelenítés híve.  Egyébként meg megvagyok győződve, hogy Crouch sem italozgatni jött, úgyhogy anélkül, hogy hozzáérnék, mint egy dacos kisgyerek, akiről már úgyis mindenki tudja, hogy rég beadta a derekát, magam felé húzom a széket, úgy, hogy tűpontosan kettejük között helyezkedjen el, ki tudja, milyen meggondolásból, talán mert az van a legközelebb az ajtóhoz, és ha mégis meggondolnám magam, vagy ránkdőlne a plafon, akkor könnyen egérutat nyerhetek.
Hosszú-hosszú pillanatokig csak bámulom kifejezéstelen arccal Antonint, és nem is esik le, hogy tulajdonképpen mi baja van. Ha elfelejtették volna az egybegyültek, az utóbbi időkben a giccses fogadásokon, a kötésminták társaságában vagy vén matrónákkal teázgatva szocializálódtam, nem sikerült tökélyre fejlesztenem az ármánykodás és törvényszegés művészetét. Kivéve persze azt a pártucat esetet Mulciberrel az alagsorban, ja, és amikor eldöntöttem, hogy falazok a szökevény bátyámank...
Megrázom a fejem és ahelyett, hogy Antonin hülye kérdésére válaszolnék, segélykérően nézek Barty Crouchra, az egyetlenre, akitől ma este még normális válaszokat kaphatok. És elég szomorú, hogy ideáig jutottam.
- Mindegy, már megtörtént, nem igaz? Mégis mi bajom lehetne ebből? – csitítom le nyomatékosan. Nem mintha Antonin védelmére akarnék kelni egy hasonló helyzetben, de mégsem bírom annyiban hagyni, hogy Jr azt higgye, valami tulajdon vagyok, amit meg kell védeni minden áron, még úgy is, hogy másokat kirúgatunk vagy szétveretjük az arcunkat.
- Mi lenne, ha egyszer az életben összefognátok, és valamit megcsinálnátok rendesen, és akkor nem kéne utólag azon nyafogni, hogy vajon kit kell lefizetni vagy kinyírni, ahhoz, hogy mentsétek a saját seggeteket? – most rajtam a sor, hogy Barty Crouch féle felcsattanáshoz folyamodjak, pedig megfogadtam, hogy nem szólalok meg, még afelett is szemet húnyok, hogy Antonin tényleg velem takarózik.  

Különösen nagy eredményként könyvelem el, hogy valamennyit azért mégis sikerül megértenem abból, amit ezek ketten, idegből egymás fejéhez vágnak. Ettől persze nem leszek nyugodtabb, egy szemernyit sem, pedig én aztán tényleg nem akarok velük foglalkozni. Nem mintha annyi halaszthatatlan dolgom lett volna ma, csak éppen szépen lassan azon kapom magamat, hogy felemészt ez az egész, és már megint valami olyasmibe keveredtem bele nyakig, amihez egyébként semmi közöm nem kéne legyen. Antonin emlékeinke kitörlése, hogy mindketten ujjal mutogatnak a másikra, ha együtt jártunk volna óvódába, valahogy így festett volna a kiscsoport. Kifejlesztettem a hallgatás művészetét, és valóban eltökélt vagyok, hogy ne szólaljak meg, csak akkor, ha egyenesen nekem intézik a szavukat, hátha akkor egy idő után elfelejtik, hogy egyáltalán ittvagyok.  Csakhogy erre a megszólításra nem számítottam, a hideg végigfut a hátamon, ahogy próbálom feldolgozni, hogy Antonin tényleg a drágájának hívott, de hát ki mást hívhatna itt így, mert hiába is néznek ki ezek ketten úgy, mintha titokban egymás farkát vernék, mégsem hiszem, hogy Crouch Junior valaha is elviselné, hogy valaki így szólítsa. De hát a fenébe is, én sem tűröm, és mégis mit teszek ez ellen? Megvonaglik egy izom az arcomon, még az is csak halványan. Aztán még azt is szó nélkül hagyom, ahogy Barty Jr-t egyenesen az undvarlómnak nevezi. Ha lenne egy falat a számban, már egész biztos a padlón fetrengve fuldokolnék, így csak tudatalattim dolgozik, ahogy résnyire nyílnak az ajkaim a csodálkozástól. Tényleg úgy fest szerinte, mintha Barty kibaszott Crouch undvarolna nekem? Pont ő?
Szívem szerint most gúnyosan felnevetnék, gátlástalanul, de mindannyian jól tudjuk, komoly statisztikai adatokra hivatkozva is, hogy én sohasem teszem azt, amit a szívem diktál. Néha még azt is kétségbe vonom, hogy egyáltalán dobog ott belül valami.
- Nem vagyok Barty Crouch gazdája, sem pedig a vendéglátója, az te vagy Antonin, mi lenne, ha inkább te mondanád meg neki, hogy mi nem tetszik? – gondterhelt sóhaj szakad fel belőlem a szavakkal együtt, de a megkönnyebbülésnek irmagját se látni. – Tegyük fel, hogy segíteni akarok, tudja a fene, hogy sikerült erre a következetésre jutnod, addig, amíg részletesen be nem avattok, vajmi keveset tudok mondani – előbb Antonin majd Barty Crouch felé küldök egy nekem aztán már úgy is mindegy pillantást, de hangom egyáltalán nem ingerült, még csak meg sem közelíti Antonin szűkölését, messze én vagyok a leghiggadtabb ebben az átkozott szobában, de gondolom, csak idő kérdése az egész.
Pontosan addig tart, amíg Crouch Junior olyannyira erőltetten elfojtani kívánt reakciói elevenembe találnak, és képtelen vagyok nézni azt a vergődést, de már Antonira sem bírnék ránézni, úgyhogy tekintetemet makacsul az ablak felé fordítom, a francba is, sikerült Antoninnak a piti, kétknútos provokálásaival célba érni.
Így valamiképp elvislehetőbb, ott van a menekülés lehetősége, és közben, hála Barty Crouchnak még valami használható információkat is begyűjthetek, amit hozzáadok a még mindig túlságosan sok hiányzó darabbal operáló kirakóshoz. Dokumentumlopás a minisztériumban, Antonin emlékeinek törlése, Barty Jr. felelősségvállalássa – hogy szakadna rá a plafon, ahol van, minek kell folyton ezt csinálnia? Mindent szart magára vállalni, ahogy most is ugyanezzel a leszarom mártír atittűddel kell reagálnia.
- Hát persze, hogy megcsinálod – kényszerítem magam, hogy ránézzek vádlóan, és egyszerre a mindent tudok rólad felsőbbrendű pillantással. -  És mi lesz azzal, hogy ebben ketten vagytok benne? – hogy nyomatékot adjak szavaimnak, most Antoninra pillantok, pedig Salazár a tanúm, az olcsó baszakodásai miatt, úgy érzem, egy kibelezett, döglött patkányt is szívesebben bámulnék most. – Nem fogod hagyni, hogy egyedül csinálja – már túljutottam azon, hogy engedelmesen kérek vagy kérdezek bármit is. Ez egy olyan eltökélt kijelentés, mint amennyire határozottan meg vagyok győződve arról, hogy ketten talán még esélyük is lenne, most, hogy tudják, hol baltázták el. A beálló csendben előveszem viharvert, ápolásra és kényeztetésre szoruló pálcámat és az asztalra teszem, mint ahogy a kártyajátákban szokás, mindent felteszek erre a párosra. Na jó, az túlzás, hogy mindent, a pálcám a legkevésbé sem érdekel ebben a történetben.
- Tessék, csináljatok vele, amit jónak láttok. Nem mintha értelmes dolgokra használnám amúgy is.

Antonin olyan elszántan próbálkozik kitapogatni mindkettőnk gyenge pontjait. A próbálkozásai erőltetettek, már-már izzadságszagúak, undorítóak és alattomosak, de valahogy mégis annyira rohadtul jól megy neki. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elpillantsak, mert azzal csak adnám alá a lovat. Barty Crouchra meg ugyanezen okból kifolyólag még csak gondolnom sem lenne szabad. De hát pont azért, mert ennyire ellenkezem, éppen azért tekeredik rá és már-már fojtogatja az agytekervényeimet. Mindent egyes emlékfoszlányban ő az átkozott főszreplő. A tükör mögött az alagútban, a Mardekár hálókörletben, az átkozott vonaton. Ahogy végül hátat fordít és egy szó nélkül kisétál. Hogyan is magyarázhatnám el ezt Antoninnak? Egyáltalán kell-e magyaráznom?
- Semmije sem vagyok Barty Crouchnak – szenvtelenül állom a tekintetét, de akaratlanul is elönti a pír az arcomat, mégis olyan határozottak, olyan feszesek a szavaim, hogy még engem is meglepetésként ér, miközben próbálom kizárni Barty Juniort a látókörömből, aki idegtépő zavarában már a teát kéri. Nem is volna olyan rossz ötlet, kérnénk hozzá kekszet is és megbeszélnénk Antoninnal viselt dolgainkat. Ő meg áldását adja erre a gyümölcsöző románcra, amiből minimum kibaszott szonetteket kéne írni. Hogy ne lássam Barty Jr. unott, elutasító tekintetét, ami valaméirt olyan kibaszottul fáj, hogy már érzem a szúrást a mellkasomban, fáradtan sóhajtok, az asztalra könyökölök és a arcomat a kezembe temetem.
Habár logikus Antonin magyarázata, számomra óhatatlanul csak egy olcsó kifogásnak tűnik, és nem áll szándékomban elfogadni, kénytelen vagyok újra felpillanatani annak reményében, hogy valamiképpen nyomást gyakoroljak, ha kell egy pillantással, ha kell zsarolással.
Szemöldököm a magasba ugrik, ahogy ezek ketten szinte egyszerre nyúlnak a pálcámért, mintha valami átkozott verseny lenne, ahol Dolohov a gyorsabb, miért is nem lepődök meg vajon? Tekintetemmel követem, ahogy a kézébe veszi, és csak némán megvonom a vállam. Nem igazán érdekel, hogy kapok-e egyáltalán új pálcát, de az utolsó szavaira alig hallhatóan felnyögök. Most Crouchra pillantok reménykedve, mintha csak arról próbálnék megbiznyosodni, hogy megtartja-e a titkomat. Mert őszintén, Mulciber kirúgatása óta már nem vagyok biztos semmiben sem. De ugyan mit mondhatna? Ó, a feleséged nagyon is tudja használni azt a pálcát, megannyi szívmelengető sötét varázslatot tud és előszeretettel támad rá a roxfortos iskolatársaira.  De ő már rég túl van ezen, Barty Junior előbb észérvekkel próbálja elnyerni a pálácát, aztán egyre feltoluló indulatokkal, végül szarkasztikus szavait már hozzám intézi, és én nagyon-nagyon szeretném, ha most beszakadna alatt a föld és elnyelné, mintha hirtelen átvette volna Antonin szerepét és így próbálna megnyomorítani. Gondolkozz, Pandora – a lehető legidegesítőbb mondat, a maga kioktató, megalázó módján, annyira Barty Crouch. És én mégis képes vagyok rajta felülkerekedni.
- Barty, alig tizenöt éves voltál, amikor kiérdemelted a bizalmát, dacára annak, hogy ki az apád, és nem számított, hogy voltak nálad sokkal idősebbek, akik a kegyeire áhítoztak – komolyan nézek rá, aztán Antoninra emelem a tekintetem. – És te, Antonin aki szintén gyerek voltál még, és azóta is állod a sarat, akkor is, ha minden a fejedre nőtt itthon - és most olyat csinálok, amit eddig még soha, hátrébb csusszanok a székkel, hogy látókörömbe mindketten beleférjenek. - Nem okoztatok csalódást, teljesítettétek az átkozott feadatokat. Kettőtöket küldött oda, és rendben van, egyszer elcsesztétek, ez nem azt jelenti, hogy másodszorra is meg kell történnie. Ahelyett, hogy egymást hibáztatjátok, próbáljátok újra. Ketten. Én bízom bennetek – azt hittem, hogy sokkal nagyobb erőfeszítést igényel majd kimondani, de szavak olyan magabiztosan ömlenek belőlem, olyan egyszerű az egész, mint Barty Crouchot a keresztnevén szólítani.

Okosabb lett volna hallgatni, nyilván. Nem csak azért, mert saját kelletlen reakcióim valójában az egész mondatnak a hitelét veszik, hanem azért is, mert már semmiben sem vagyok biztos. És amiben nem vagy biztos, arról kurvára nem kellene pofáznod, főleg, mert további kérdéseket vet fel nyilván Antoninban, és mert belemenetem az ócska kis játékába és már ettől legszívesebben a szőnyegre hánynék. De helyette elfordítom a tekintetemet. Ki mast nézhetnék, mint Barty Juniort, aki viszont tűntetően bámulja azt az átkozott festményt, és ettől csak méginkább emészt az a keserűség, mert rohadtul nem érti. Nem is akarja megérteni, hogy miért mondtam azt, amit. Mert hát igaz, csak rá kell nézni, csak ránk kell nézni, és éppen ezért Antonin az egyetlen ebben a szobában, aki tisztában van az igazsággal. Mert ő mindkettőnkből olvas, meglepően egyszerűen, miközben mi meg folyton csak félreértjük a másikat, mert saját sértetlenségünk és büszkeségünk sokkal erősebb, mint bármi más. De ezen a ponton már tényleg nincs mit mondanom, és mintha Crouch megérezte volna a néma szugerálásomat,  beléfojtja Antoninba a szót. Tudom, persze, hogy ehhez semmi közöm.
Elhaló nyögéssel reagálok az előttem megjelenő teáskancsóra és csészékre. Vajon mi lehet benne a forró nedün kívül? Kénsav? Furunkulagenny? Veritaserum? Tulajdonképpen bármelyiket el tudnám képzelni. Az illatáról ítélve valami lassú kínhalált okozó lötty. Elhúzom a  számat, és próbálok tudomást sem venniróla. Ez nem is olyan nehéz, miközben az ember próbálkozik és kurvára kiteszi a lelkét is, hogy aztán falakba ütközzék. Ó, de még milyen falakba. Csodálatosan felépített, tüskebokorral benőtt, áthatolhatatlan falak ezek. Véres sebet vájnak belém, ahányszor csak próbálok hozzájuk érni. És már megint átkozhatnám a nagy számat, azt a pillanatnyi gyengeséget, ami hatalmába kerített, de nem teszem. Bármennyire is megalázó, nem fogom őket visszaszívni, még csak össze sem gubózok apró és jelentéktelen lény módjára, hanem kihúzom magam ültömben és rezzenéstelen arccal, amire továbbra is pír telepszik, de dacosan állom Antonin tekintetét, még csak össze sem rezzenek, amikor tapsolni kezd. Igaz, ehhez már minden erőfeszítésemet latba kell vetnem, ahogy ahhoz is, hogy ne pattanjak fel és fogjam be végre a száját. De erősen nagy a kísértés, hogy a pálcám után nyúljak, és elhallgattassam, legalábbis amíg mindenki le nem nyugszik. De ez túl nagy kérés, a pálca meg túl messze van, egyébként sem lenne esélyem kettejükkel szemben, mindketten túlságosan akarják, mintha bármit is jelentene… mintha….
- Hagyd már abba, bassza meg! Ezt most komolyan élvezed?– saját hisztérikusan felcsattanó hangom belevegyül a szék csikorgásába, ahogy Crouch Junior felpattan ültéből. Biztos vagyok benne, hogy fogja a pálcát és elmegy, de nem, ő két marokkal esik neki Antonin nyakának, és egy elenyésző pillanatra minden lehetséges szcenárió átfut az agyamon, s mire megtudnék mozdulni, hogy közbelépjek, és meglódulok feléjük, én is ugyanolyan robajt csapva, már az ajtó felé viharzik.
- Crouch, gyere vissza – nem igazán tudom, hogy miért akarom, hogy visszajöjjön, hiszen így a legjobb minannyiunknak. Antonin megússza élve, a tea szép csendben kigözölgi magát, Crouch Junior megoldja az átkozott hibát, amit ketten vétettek én meg visszamehetek a szobámba. Megsemmisülten és tehetetlenül állok, ha tátognék hozzá némán, csak akkor volna az igazi, de pár vívódással eltelt másodperc után végül Antoninhoz fordulok.
- Remélem, most kurvára elégedett vagy magaddal – megremeg az ajkam, alig észrevehetően, aztán már csak azt próbálom fejben kiszámolni, hogy milyen gyorsan kell szaladnom a lépcsőkön, hogy még azelőtt utolérjem Barty Crouchot, hogy kilépne a házból. De előtte, mindenféle véletlenséget megjátszó mozdulat nélkül lendül a kezem és borítom bele a lehetőleg még kurva forró teát, ami csodával határos módon megúszta a dulakodást, Antonin ölébe, aztán már csak lépteim dobogását lehet hallani, én meg csak a szívemét, ahogy tempózok lefelé, és fogalmam sincs, hogy mit teszek, ha utolérem, de arra sincs ötletem, hogy mi lesz, ha túl lassú vagyok.