Signur Adolphine Ivarsdóttir Rowle

don't trust what you see even salt looks like sugar

A Signur jó lesz.


17 év


Aranyvér


Ki foglalkozik ilyenekkel?


-


Mardekár


Hailee Steinfeld


keresett

Család. Míg a legtöbb embernek eme szóról rögtön az otthon melege és a szeretet ugrik be, addig bennem ehhez a fogalomhoz a ridegség és a távolságtartás társul. Nem hiába Skandináviából származnak az őseink. Ugyan még sosem jártam azon a vidéken, de azt mondják még a hideg angol hónapoknál is rosszabb ott az időjárás. Talán ez hozta létre a Rowle család tagjaiban azt a bizonyos hidegséget, amit a mai napig sikerült megőrizniük.
Az összes rossz emlékem ellenére is összetört vagyok, mert a szüleim már nem lehetnek itt. Nem láthatják, ahogy felnövünk és olyan emberekké válunk, amilyenné ők akarták - vagy éppen olyanná nem. Apám másodéves koromban távozott el az élők sorából. Homályos számomra a halálának a részletei, hiszen egy tizenkét éves kisgyereknek még senki sem magyarázta el olyan részletesen, hogy mégis mi történt. Idővel már mikor megértettem volna, pedig nem volt, aki elmagyarázza nekem. Tudom, hogy megölték, de ez minden. Fáj, hogy nincs itt velem, de jobb, ha néhány dolog rejtve marad előttem. Ki tudja, talán ha jobban ismertem volna apámat, akkor nem néznék úgy fel rá, ahogy most teszem.
Édesanyámat fél éve vitte el a sárkányhimlő. Igazi törés az életemben. Azóta minden teljesen megváltozott, a feje tetejére állt. A régi gyöngysora, amit a cuccai között találtam le sem szakad rólam, rá emlékeztet. A nőre, aki világra hozott engem és a fivéreimet, aki mindig kiállt mellettünk és ugyan nem került rá sor, de tudom, hogy akár az életét is adta volna értünk akármennyire is elhanyagolt engem kisebb koromban.
Aztán ott vannak az említett testvéreim, az idősebb Thorfinn és a fiatalabb Nils. Nem mondanám, hogy olyan szoros kapcsolatot ápolunk egymással, de ettől függetlenül hihetetlenül szeretem őket. Nem akarom, hogy bármi történjen velük, hiszen már csak mi maradtunk és a Rowle név nem tűnhet el a föld felszínéről.

A hangok a fejemben nem is olyan szörnyűek, mint a kivülállók hinnék. Igazság szerint egész könnyen hozzájuk lehet szokni. Alkalmazkodó típusnak tartom magam, ami megmutatkozott az eddigi leélt 17 esztendőm alatt. Mindig másokhoz igazodtam. A szüleim, a testvéreim. Bugyuta kis hangok engem aztán nem fognak megtörni. S miért nem? Mert egy igazi túlélő vagyok, egy olyan lány, akit már megannyi alkalommal el kellett volna ragadnia a végzetnek, de erős és kitartó, így nem retten meg. Jól tudom, hogy eléggé lehangoló tudok lenni, amikor nem nevetek együtt a kortársaimmal vagy éppen nem vagyok kapható különböző csínytevésekre. Mondjuk az utóbbi nem teljesen igaz, hiszen belőlem gyakran űznek gúnyt. Akkor meg a csínyek középpontja vagyok, nem? Különc stílusomból kifolyólag hamar megvetik rajtam a szemüket az ellenkező nem képviselői. Na persze nem azért, mert olyan csinos vagy szép lennék, mindössze furcsa vagyok. 1978-at írunk és én még mindig a dédnagymamám ruháit hordom az 1800-as évekből egy kis átalakítással. Minden szempontból kilógok a mai fiatalok közül, de tudod mit? Nem érdekel és soha nem is fog.
Én még hiszek a csodákban. Lehet, hogy ez manapság furcsa, de engem csak ez tart életben. Hiszem, hogy egyszer én is normális lehetek és nem lesz az elmém kapacitása ki azzal, hogy meneküljek valami elől, amit én sem tudok, hogy mi. Bárcsak olyan dolgokkal foglalkozhatnék, mint az arany és sárvérű ellentét! Eredendően jó ember vagyok, nem érdemlem meg mindezt, ami engem ér. Feltett célom embereken segíteni, gyógyítani őket, főleg gyerekeket. A gyöngyök segítenek, megszabadítanak a gonosztól és akkor olyan leszek, mint az átlag boszorkányok. Ez minden álmom!

Hangok.
A hangok mindig rám találnak. Dolgokat suttognak a fülembe és könyörögnek, hogy teljesítsem a kérésüket. Nem akarok csalódást okozni nekik.
Vonalak.
Nem gondolkozom, mindössze a papírra vetem őket, míg szemrebbenés nélkül bámulom a falat. Valaki ott áll mögöttem és irányít. Sosem vagyok egyedül, ám mégis felemészt a magány.
Egy sikító nő arcképe.
Visszatérő elem a művészetemben. Akárhányszor rajzolok vagy festek mindig felkerül a műveimre. Nem muszáj központi alaknak lennie, van, amikor megbújik a háttérben és próbál elfedve maradni. Az a balga azt hiszi a homály elrejtheti.
Hegek.
A vonalak nem maradtok a lapon, átvándoroltak a combomra, s mint örökké ott maradó csíkok jelentek meg rajta. Az örökkévalóság bélyege. A vér, mely a bőröm alól csordul ki, mint isteni jel mutatkozik meg az elmémben.

A léptek zajára gyorsan összecsukom a naplóm és behajítom a a baldachinos ágyam alá. Frissen festett körmeimmel megragadom a nyakamban lévő gyöngysort, ami egykoron anyámé volt. Szorosan fogom a láncot, s nem akarom elengedni. Akárhányszor, mikor olyanokat hallok, amiket nem kellene segít elűzni a gonoszt. Érzem a varázslatot áradni belőle. Magam sem tudom, hogy megóv vagy el van átkozva. Senkinek sem szabad megtudnia, hogy ez nem egy egyszerű gyöngysor. A fivéreimet nem érdekli, hogy ott lóg a nyakamban még alváshoz is, jól tudják, hogy kié volt, így nem hozzák fel nekem. Talán nem is érdekli őket.
Keresztbe rakott lábaimat gyengéden lógatom le az ágy széléről és várom, hogy valaki benyisson, de nem történik senki. Hirtelen ötlettől vezényelve mezítelen talpaimmal a földre ugrok és a pálcám után nyúlok. Hajnal két óra van, senkinek sem szabadna a házban járkálnia. Ahelyett, hogy elfogna a félelem magabiztosan nyitom ki a szobám régi ajtaját és indulok felfedezőútra.
- Lumos - suttogom magam elé, mire egy apró fénygömb jelenik meg a pálcám végén, így nem kell tovább tapogatóznom. A hirtelen jött világosság megerőltetőnek hat a szememre, de szerencsére ez pár másodperc után elmúlik és sikerül hozzászoknom a helyzethez.
Borzongás fut végig a gerincemen, ahogy sétálok egyre előrébb a folyosón. A falon lévő képek aprócska szereplői is már álomra hajtották a fejüket. Nekem is úgy kellene, de úgy érzem valami nincs rendben. Jobban belegondolva mikor is volt rendben bármi is? A világom, az életem mintha velejéig romlott lenne a születésem pillanatától, de anyám halála óta ez egyre rosszabb és rosszabb. Néha úgy érzem, hogy egy darabot elvitt belőlem, a rettegés körüllengi a minden napjaimat és nem akar enyhülni. Valami megváltozott.
Hirtelen ugrok meg, mikor egy csilingelő hangra leszek figyelmes. Hiába nézek körbe nem látok senkit. Már saját magam rémítem meg.
Újra hallatni engedi magát és fülsüketítő csilingelés, s egyre hangosabb. Az Isten szerelmére! Thorfinn, Nils, hogyhogy nem halljátok? Hogy tudtok ilyen hangzavarban békésen aludni? Az én fejem szinte szétmegy ennek köszönhetően. Goyrsan a fülemhez kapok és elejtem a pálcát, ami egy szinte néma csattanással esik a földre a könyörtelen zajhoz képest. Nem érdekel az imént leejtett tárgy, menekülni akarok. Ki innen, el, minél messzebb és nem jönni vissza többé.


Tíz hosszú, idegtépő perc telik el, mire kiérek az udvarunk szélére. Már csak egy sövény választ el attól, hogy megmeneküljek, de a hang még mindig kínoz. Nem hagy nyugodni. Úgy érzem, ha nem marad abba azon nyomban megsüketülök és búcsút mondhatok az iskola utáni karrieremnek.
Szaladok előre, egyenesen a semmibe, mindjárt elérem az oly régen várt elnyelő sötétséget, amikor megbotlok. Egy láthatatlan valami állja az útam. A fűbe zuhanok, ami tocsog a friss esőtől. Eső? Látom, hogy esik, de nem érzem, pedig a hajamból áramlik a víz. Ismételgethetem magamban, hogy valami nincs rendben, de az nem fog segíteni rajtam. Miért velem történik mindez?
Egy ismeretlen, megterhelően súlyos érzés kezdi nyomni a tarkómat, amelytől teljesen elnehezedik a fejem. Hát ez lenne a vég? Hiszen még el sem búcsúztam a szeretett testvéreimtől.
- Valaki segítsen - suttogom elhaló hangon, de tudom, hogy senki sem fogja meghallani. Még az árny sem, aki vagy ami ezt tette velem. Teljesen egyedül vagyok, utolsó kétségbeesésemben megpróbálok felállni, de mikor nem sikerül mély álomba zuhanok.


- Tudja kedves, önnek minden apró titkomról van tudomása, ám én, Lady Rowle, honnan tudjam, hogy megbízhatok magában? - kérdezem a szobámban ülve az ágyon, a naplómmal az ölemben, s a pálcámmal, ami kettétörve hever mellettem. Az ágy alattam csurom víz és a fehér hálóingemet is belepte a kosz, ám mégsem tudom mi történhetett vele. Egyedül a pálcám állapota miatt érzem magam rosszul, a többit kicsit sem találom furcsának. Legalább havi egy alkalommal megtörténik ez velem. Lepattogzott körömlakk, felszakadt ajkak, karikás szemek, megzúzódótt kezek és lábak. Nem aggódom, mert tudom, hogy ezek a felszíni sérülések bármikor meggyógyulhatnak, egy egyszerű bűbájjal tudnék is segíteni rajtuk, de pálca nélkül nehezen.
Kinyitom a naplómat, ami tele van értelmetlen mondatokkal és vonalakkal. Kissé ijedten pillantok a tegnap esti bejegyzésre, ahol a dátum alatt mindössze egy sikító nő arcképe néz vissza rám. Legalábbis nézne, ha nem kaparták volna ki a szemeit.
- Valaki segítsen rajtam - motyogom magam elé, s egy könnycsepp gördül le az arcomon. Emlékezetkiesésekkel és furcsa, megmagyarázhatatlan dolgokkal sosem lesz belőlem igazi gyógyító.