Annie Parker Fleming

“A lady's imagination is very rapid; it jumps from admiration to love, from love to matrimony in a moment.”  

Ann, Flem, Parky, Ana,


18

Félvér


Dumbledore párti

nem tud róla



Diák (Griffendél ház)


Danielle Campbell


saját karakter

Meséljek a családomról? Hát... Az édesanyám a boszorkány a családban, ahogyan az ő szülei és nagyszülei is. Griffindéles diák volt, akárcsak én. Azt mondják nagyon ügyes és okos volt, az egyik legjobb az akkori évfolyamban. Nagy jövő várt volna rá. Ám mugli életet választott inkább magának és olyan helyen dolgozik mint a muglik. Az édesapám mugli származású ügyvéd volt. A munkahelyükön ismerkedtek meg anyával. Elmondása szerint apa rögtön bele szeretet, ahogyan ő is belé. Mesébe illő kapcsolatuk lett, sokan irigyelték szerelmüket. Két kislányuk született  a nővérem és én. Anyám csak születésünk után mondta el apámnak, hogy boszorkány. Tudta, hogy ezen képességét mi is örökölhetjük és nem akarta, hogy váratlanul érje apámat a dolog. Sajnos azonban édesapám nem tudta feldolgozni az elmondottakat, elhagyta anyámat és minket is. Azóta semmit nem tudok róla. Anyu összetört, nehéz volt helyre rázódni annyira amennyire most van.
Igen halottam Voldemortról és Dumbledoret is nagyon jól ismerem. Hogy kihez vagyok lojális? Ha nagyon válaszolnom kell, és ha harcolnom kell valaha, akkor azt mondom, hogy Dumbledore párti vagyok. De leginkább nem foglalkozom ezzel a kérdéssel és az egész dologgal.

Nagyon sok ember szerint egy titokzatos lány vagyok, akit nehéz megfejteni. Való igaz nem igazán vagyok az érzelmek embere. Vannak érzelmeim természetesen, én is hasonlóképpen átélek mindent, mint más emberek, csak valahogy inkább magamban tartom érzelmeimet. Kivéve talán amikor mérges vagyok, vagy valaki felhúz, akkor néha meggondolatlan dolgokat vágok az illető fejéhez. Ezt az állapotomat nehéz előhozni, de mint tudjuk mindenkinél egyszer betelik a pohár. Anyám szerint kissé túlzottan vakmerő vagyok, nem ismerem a félelmet. Nővérem viszont ezt egyszerűen csak bátorságnak nevezi. Emiatt csodál is. Szerintem nincs ebben semmi csodálni való, benne is megvan mindez csak még nem vette észre. Én úgy tartom, hogy mindez annak köszönhető, hogy nagyon szeretem a kalandokat, szeretek új dolgokat felfedezni és megismerni. Nagyon szeretek olvasni, legfőképpen varázslatokról, mágikus lényekről, és az egész varázsló világról szóló történeteket. Nem vagyok egy szuper jó tanuló és nem is szeretnék az lenni. Nem vagyok rossz sem, az első tíz tanulóban benne vagyok, és ez pont jó így nekem. Kissé makacs vagyok amit a fejembe veszek azt szeretem véghez is vinni. A szerelem? Nem foglalkozom vele. Nem hiszem, hogy létezne sírig tartó szerelem, az is elmúlik mint minden más. A fiúk olyanok mint a gyerekek, csak játszadoznak a lányok érzelmeivel. Legtöbbször van is jelentkező aki ebbe az egészbe belemegy. Én nem vagyok ilyen. Való igaz nem voltam még sohasem szerelmes, és még nem is jött olyan fiú aki ezt az álláspontomat megváltoztatná.

Lassan kanalazom ételemet, valahogy most nem vagyok éhes. Rápillantok szemben üllő nővéremre. Valami nagyon nyomja az ő lelkét is. Van egy olyan érzésem, hogy talán egyre gondolunk. Anyánk ismét nem érzi túl jól magát, így nem csatlakozott hozzánk, valami megint eszébe juttatta apánkat. A legyek zümmögését sem lehet hallani. Nyomasztó ez a kínos csend. Aztán nővérkém megtöri a síri csendet.
- Te nem vagy kíváncsi rá ki is volt az apánk? - felkapom fejemet. Nem ezt a kérdést vártam. Fogalmam sem volt, hogy ez ennyire izgatja őt.
- Nem. - válaszolom monotonon. - Egy olyan ember aki elhagyta az anyánkat és két kislányát mért kell, hogy érdekeljen engem? - teszem fel a számomra egyértelmű kérdést. Sosem gondoltam rá igazából. Eddig még nem foglalkoztatott ez a dolog. Most sem foglalkoztat. Csak drága nővérkém ennyire kitartó abban, hogy megtudja ki ő. Én jól meg vagyok nélküle is.
- De - elgondolkodik - nem is szeretnéd megtudni hasonlítasz-e rá? Vagy vannak-e más rokonaink? - Izgatottan cseng a hangja.
- Nem. - ismétlem meg előbbi válaszom. - Egyáltalán nem foglalkoztat engem ez a dolog. - vallom be. Jelezvén, hogy ezt a beszélgetést inkább lezárnám.
- Én lehet, hogy megkeresem. - jelenti ki félszegen. Nem tudom miért érdekli ennyire. Azt sem, hogy miért fél ezt kijelenti. Ha akarja hát keresse meg, de én nem akarok tudni róla.
- Tedd azt. - helyeselek. - Én nem akarok ebben részt venni. - teszem hozzá. - Ha téged az megnyugtat keresd meg. - zárom le ezzel az egész beszélgetést.  
- Leülhetünk ide? - hallom valaki megszólít a vonaton. Aztán a mellette levő lány odasúgja neki. -Ne ide, hagy őt furcsa lány- Szerencsémre élesek a füleim és értem minden szavát. Na meg ő sem épp suttogja. Hát, igen. Én vagyok a titokzatos lány, mindenki így hív a hátam mögött. Igen, tudok róla. Mindig is tudtam. Nem mondom, hogy nem esett rosszul valaha. Persze, ez természetes. De már nem foglalkozom vele, nem is figyelek ezekre a suttogásokra.
- Persze. - válaszolom az első lány kérdésére. Majd egy pillantást veszek a másikra, ismerem eggyel jár felettem vagy kettővel talán. Nem is tudom. Nem érdekes. A lány helyet foglal mellettem. Majd nagy nehezen és élesen rám nézve végre leül a másik is.
- Szia. Lucy James vagyok. - mutatkozik be az újonc lány. Nagyon látszik rajta, hogy első éves. Meg azon is, hogy nem tartózkodik tőlem. Elfogadom a bemutatkozó kéznyújtását.
- Én meg Annie, csak Annie a különc. - mutatkozom be én is és kezet rázok vele. A mellette levő lány fintorogva figyel minket.
- Ő meg itt Jane. - mutatja be Lucy a másik lányt is.
- Igen. Ismerem őt. Jane a lány aki még a hírverőn is túltesz.- jegyzem meg gúnyosan. - Amúgy Hello. - köszönök neki is végül.
Hirtelen csend ülepszik az egész kabinra. Már megszoktam, hogy, ha közelebbről megismernek ez lesz az eredménye.
Lassan be fut a vonatunk...