Lehunyt pillákkal úgy trónolok a kanapén, amin mellesleg rohadtul utálok osztozkodni, mintha valamire baromira koncentrálnék, valahogy próbálom azt a hatást kelteni, mintha meditálnék vagy a kibaszott harmadik szememet probálnám felnyitni, hogy még véletlenül se támadjon senkinek kedve ahhoz, hogy mellém üljön. Elegem van abból, hogy mocskosul, alattmosonak kihasználnak, azelőtt még csak a nevemet is alig tudták megjegyezni – éppen ezért nem érzek bűntudatot, amiért én ugyanúgy kizsigerelem őket, ha kell többszörösen is, mert amúgy egyébként mi élvezet lenne benne?
Az igazság az, hogy három napja nem alszom egyhuzamban, és azok a bizonyos tartalékok nagyon kezdenek kifulladni, és amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, mert mondjuk egyre több megrendelés érkezik, és egyébként azok a rohadt jóslatok nem jönnek csak úgy gombnyomásra, és hiába segítenek Dexter főzetei, állandóan nem lehetek beállva, mert... Na jó, ennek a miértjére még nem sikerült rájönnöm, és nincsenek is elég jó ellenérveim, sőt, az inszomniának azokban a kritikus pillanataiban, amikor már enni sem tudok és a kezem is úgy remeg, mintha harmadik fázisában lennék legalább a parkinzonnak, egyre inkább meggyőzöm magam, hogy már csakazértis kell nekem. Talán csak annyi a szerencsém, hogy Dexter sem mindenható, és képtelen tartani velem a tempót. Egyszerűen nem tud annyit főzni, hogy folyamatosan ellásson, szóval már kérni is kínos. Így legutóbb csak annyit mondtam, hogy keveren egy bivalyerős álomitalt. És egyébként most is erre várok, azért nem tudok visszavonulni a hálótermekbe.
Érthető, hogy amikor valaki veszi a bátorságot, és leül mellém, egy pillanatig azt hiszem, hogy ő az, és a kelleténél nagyobb lelkesedéssel pattanak fel a szemeim, és kúszik az arcomra egy fáradt, de egyébként nagyon is lelkes vigyor. Egészen addig a különösen kegyetlen pillanatig, amíg realizálom, hogy ez a bagószagú állat még csak meg sem közelíti azt a jelenséget, amit mi Dexnek hívunk.
Lip jelenléte olyan kellemetlen, mint az időnap előtt kihűlt lábvíz. Azt hittem, hogy csak Dexter miatt vagyok hajlandó vele jópofizni, de közben rá kellett jönnöm, hogy éppen Dexter az egyedüli oka annak, hogy ki nem állhatom. Egyébként is egy pöcs, egyébként is úgy bánik velem, mint egy különösen jelentéktelen pokróccal szokás. Lehet, hogy az övéi között így szokás bánni a nőkkel, de én nem fogom hagyni magam. Legalábbis ez volt az első gondolatom róla, és milyen szerencse,hogy ez az évek alatt mit sem változott. Karakterfejldősében mindketten jeleskedünk, annyi biztos.
A vigyor szó szerint az arcomra fagy, de a  tekintetembe sikerül annyi megvetést sűrítenem, hogy ne legyen kétsége afelől, mennyire nem hiányzott most nekem.
Automatikusan csusszanok tőle még távolabb, a kanapé szélére, és amikor hozzám vágja a rémesen unalmas, keresetlen szavait, már bánom, hogy nem vettem ma fel a lip, te barom! feliratú pólómat, vagy a pofa be, philipeset, szigorúan kisbetűkkel, mert ezeket még negyedikben bűvöltem, ami persze tökéletesen tükrözi, hogy mennyire képtelen vagyok szakítani végtelenül infantilis mivoltommal.
Már régen megbántam, hogy annak idején neki is bűvöltem egyet, de akkor még valamiért azt hittem, hogy az I luv mugli felirat is bőven megteszi a világ seggfeje nagy kapitális betűkkel helyett. Mekkorát tévedtem.
- Szóval mégiscsak elgondolkoztál azon, hogy szándékos volt?
Mégis mit szólna a drága Dex, ha tudomást szerezne a perverzióidról? - hangom meglepett, de a gúnnyal sem fukarkodok. Mármint azért vagyok meglepve, hogy egyáltalán képes volt hinni nekem, és nem jött rá már startból, hogy szopatom. - Végül is sosem késő fejlődni, minden elismerésem, Philip, hogy végül csak sikerült ezt kiagyalni – túljátszott, őszintétlen elismeréssel nézek végig rajta, mintha éppen most tette volna meg az első lépéseket a homokozó felé. Aztán az arcom egészen elkomorodik, mintha csak most jönnék rá, hogy egyébként valahol ezzel a mondattal kellett volna kezdenem.
- Házimanó viadal, most komoylan, Lip? Jobb szórakozást nem tudtál volna magadnak kitalálni? Vagy erre mondják, hogy a rossz vér egyszer kiüt? És mégis hogy várod el, hogy erről ne szóljak Dexternek? Undorító vagy – azt hittem, ha Lipről van szó, már réges rég felvérteztem magam minden meglepő hülyesége ellen, de ez még engem is ledöbbentett, és valami indokolatlan aggodalommal tölt el. De hogy pontosan kiért, vagy miért aggódok ebben a képletben, az még nem derült ki számomra sem.  
   

Nem vagyok meglepve azon, hogy Philip súlyos tévképzetekben ringatja magát, amennyi szart képes elporlasztani, még csoda, hogy néha vannak egészen tiszta pillanatai. A lényeg, hogy voltak idők, amikor igenis rohadtul megpróbáltam jóindulattal viseltetni irányába, sőt, mindez nem is valami erőltetett, kikényszeríett jóindulat volt, hanem őszinte, gyermeki nyitottság, ahogy csak kislányként képes valaki a nála idősebb fiúkra ámulattal felnézni. Tényleg ámulatba ejtett, hogy aranyvérű létére látszólag egy cseppet sem zavartatja, hogy mugliivadékokkal barátkozzon, hogy nyíltan hangoztassa és kiálljon értük. Radásul Dexter legjobb barátja volt. Ennek elég kellet volna lennie ahhoz, hogy örök életre makulátlanná váljon a szememben.
De valahogy a szemében sohasem lettem olyan, mint Dex. Valaki, aki védelemre szorul, valaki, akiért érdemes kiállni, velem sohasem használta a fényesre csíszolt modorát, nem tanusított gyengédséget, sőt, sokkal inkább volt lenéző - olykor tudatalatt - mint a legtöbb aranyvérű, akik hangosan sárvérűznek a folyósón, esetleg átkokat is kiabálnak. Nem, Philip nem csinál ilyeneket, és pesze tudom – legalábbis eddig tudtam - hogy a légynek sem lenne képes ártani, de akaratlanul is felszínre tör szinte mindig az a felsőbbrendűség érzet, ami miatt jó pár polccal magasabbra sorolja magát. Nem csak arynvérűként, hanem kibaszott sovinisztaként is viseltet irányomban. Talán mert már a kezdetektől ahelyett, hogy elfogadtuk volna a másikat, akaratlanul is elkezdődött a végeérhetetlen verseny Dex kegyeiért, és igen, éppen azért nevetek fel szárazon, olyan rosszindulatúan és mesterkélten, hogy garantáltan kirázza a hideg azt, aki csak hallja körülöttünk, merthogy engem egyébként sem izgat, ha meghallják, mert kettőnk közül most kivételesen nem nekem van takargatnivalóm, és ezt gátlástalanul ki is használom.
- Szóval nem érdekel. Hát persze. És megdugni sem akarod egyáltalán, igaz? - egyébként sem szoktam fukarkodni vele, de azért mindig Philpnek tartogatom a legcinikusabb hangomat. Mert ha már a balsors úgy hozta, hogy kibaszottul nem tudom megekrülni, mert lehetetlenség, akkor legalább így kompenzálok. Szám rosszindulatú vigyorra húzódik, és egyenesen a szemébe nézek, látni akarom minden egyes reakcióját, apró rezdülését, szapora levegővételét vagy a rohadt izzadó tenyerét, amit hamarosan a kanapé kárpitjához fog törölni.
- Nem hiszek a fülemnek, Philip, te most ilyen durván szétdrogoztad az agyad vagy egyszerűen csak ennyire hülye vagy? Mégis hogy vagy képes a kettőt egyáltalán ugyanazon a lapon emlegetni? - tudom, hogy azt mondtam, Philip nem képes meglepetést okozni, de tévedtem, most igazán, de nem szégyellem legalább bevallani. Megütközve nézek rá, és ahogy fojtott hangon kezdem a mondatot, aztán egészen beleremegek, mert legszívesebben ordítanék vele itt, mindenki előtt, de azért ekkora szarkavaró még én sem vagyok. Megteszem így, amit ma semmiképpen sem akartam, közelebb hajolok hozzá, egészen bizalmas távolságba, érzem az áporodott bagószagot, ami a kötött pulóveréből árad. És premier plánban látok minden barázdát, ami a homlokát átszeli.
- Undorító egy hipakrata vagy, miközben persze te vagy a sárverűek védőszentje, és eljátszod itt a hattyú halált, hogy milyen szörnyű aranyvillával as zádban születni... Ezek kibaszott. Érző. Élőlények – fel akarok állni, itthagyni, de egyszerűen nem bírok megmozdulni. Helyette a reggeli prófétát veszem el a kávézóasztalról, és ritmikusan kezdem el csapkodni vele a fejét, mintha ebből a gusztustalanul sznob gondolatokat ki lehetne rázni a fejéből. - Mi az, hogy a sajátod? Hallod egyáltalán magadat? És még fenyegetsz is? - addig csapkodom, amíg érzem, hogy nem marad bennem szusz, és csalódottan, zaklatottan, teljesen kiprult arccal dőlök hátra, de még mindig nem veszem le róla a szememet.
   

Az egész mocskosul kielégítő. Úgy kábé egy pillanatig, amíg fel nem fogom, hogy itt most nem arról van szó rohadtul, hogy igazam legyen, hanem arról, hogy Philip ezt most halálosan komolyan gondolja, mert a szeme nem hazudik, sem az ajkának a rándulása, és ettől az egésztől hírtelen annyira zavarba jövök, hogy leolvad a rosszindulatú vigyor az arcomról. Mintha vermet ástam volna neki, aztán magával húzott volna. Amikor a tekintetét az enyémbe fúrja, erőszakosan, már csak azt kívánom, bár hagytam volna lelépni, miért kellett nekem cseszegetni? Miért jobb az nekem, ha tudom, amit egyébként tudat alatt addig is sejtettem. És mégis. Hiszen mind szerelmesek vagyunk Dexterbe a magunk módján. Mármint néha voltak pillanataim az életben, amikor azt hittem, úgy érzetem, és az érzés mindent elsöpört, de aztán megtanultam vele élni, a lényem részévé vált. Ennyi erővel Bunnyba is szerelmes lehetnék, vagy Philibe. Nevtséges. Csak a hormonok cseszik az agyát. Vagy a drogok, vagy mindkettő egyszerre.
Tüntetően rázom meg a fejemet, és összeszorítom az ajkamat, hogy ne mondjak semmi hülyeséget.
- Egy faszt, Philip. Azt hiszed, hogy ez több, de hidd el, nem az – igazából annyi válogatott sértés volt a nyelvem hegyén, hogy ez még egy elfogadhaóbb minőségűnek tűnt. Legalábbis fejben. De olyan vékony és olyan kétségbeesett a hangom. - Csak a hormonok – elengedem a fülem mellett azt a már-már könyörgő hangot. Hogy ez maradjon köztünk, mégis kinek mondanám el, de komolyan? Dexernek? Vagy Bunnynak? - Ne légy neveséges. Mégis mi lenne nekem jó abban, ha kitörne a világháború? - komolyan hiszem, hogy ez egy olyan információ, aminek az egyetlen lehetséges kimenetele az, ha titokban marad. De nem mondok semmit, helyette csak kitartóan bámulom, és próbálom nem mutatni a jelét, hogy legszívesebben elbőgném magam, de fogalmam sincs, hogy mennyire megy ez nekem. Sosem volam jó az érzelmek leplezésében. Jó, nem is nagyon szoktam erőlködni, hogy leplezzem őket, mert nincs is annál mókásabb, mint rázúdítani az egészet gyanútlan emberekre.
És amikor már azt hinném, hogy volt rá egy egész nyaram, és lassan egy egész őszöm, hogy kiheverjem James Pottert, és úgy csináljak, mintha abszolút nem hatna meg, nos, Philip ismer, tudja mivel kell visszavágnia, ez a legijesztőbb ebben az egészben.
- Alávaló geci módja ez a terelésnek, Philip. Tudod miért? Mert igazam van. Egyébként meg rohadj meg – fogalmam sincs, hogy jó vagyok-e az ágyban, de ha egyszer jó voltam, akkor meg most nem lennék, vagy mi van? Egyébként is, miért hagyom, hogy egy pillanatra is betaláljanak a szavai?
Hiába húzódik el, én megpróbálom követni, de ő meg harapással válaszol, ami az egyetlen olyan fegyver, ami hatásos. Mármint képzeld el a jelenetet, ahogy ott mindenki előtt, a klubhelyiségben, a metszőfogai finoman a bőrömet marják, ahol érik. És minden érintés nyomán külön megborzongok. Én meg éppen csak egy pillanatra fújok visszavonulót, amíg megszusszanok, új levegőért kapok, aztán újult erővel megint nekiveselkedek, ezúttal sokkal célzottabban. Az oldalába, a bordá közé szúrok, csak finoman, minden megerőltetés nélkül, de tudom, hogy hatásos lesz.
- Te mondtad, hogy ez a Potter-sztori már kezd dögunalmas lenni. Szerintem is, úgyhogy megtehetnéd azt a szívességet, hogy leakadsz róla – a szemébe nézek, amíg az oldalá szurkálom, oda sem kell néznem, kívülről ismerem a gyengepontjait, és már annyira belemerülők, hogy a kanapén térdelek, bakancsos lábaimmal a kárpiton terpeszkedve.
- Én hallgatok, de jobban tennéd, ha te is titokban tartanád – egy pillanatra szünetet tartok, hogy megint közel hajoljak és a hangomat lehalkítsam. - Ugye nem akarsz balhét? - olyan kétségbeesetten, szinte már kérlelően nézek rá. Bármennyire is basztatom őt, ez az egység, ami köztünk van, valahogy baromira sokat jelent, és amikor Dex és Bunny szakítottak, egészen összedőlni látszott, de még van remény. Én látom, mert látni akarom, mert ezt az egységet meg akarom védeni, bármi áron. Mégis miért nem mondtam el soha Dexnek, hogy lefeküdtem Bunnyval? És miért bonyolódom egyre több hazugságba napról napra? Talán már az egész el van cseszve. Talán már nem számít, hogy Philip kimondja-e hangosan, hogy mit érez. Talán már nem számít, ha összetörik Bunny szíve. Megint. Talán már nem számít, bármit is mondok, vagy érzek.
   

- Merlinre, Philip, mondd ezt annak, akit érdekel – barátságtalanul fakadok ki. Egyrészt, mert már kurvára elmontam, hogy mit gondolok, másrészt meg, mert annyira rohadtul fáj, hogy amit mondok, az egyik fülén bemegy, a másikon ki. Próbálok olyan jelentőségteljesen nézni, hogy leessen végre neki, és talán sikerrel is járok, mert végül is, nem bonyolódik bele, hogy mik történtek nyáron. - Nem fogok veled lelkizni. Mi a francért nekem mondod ezt az egészet? Hagyj békén – nevetséges, de egyszerre érzem magam nagyon eltökéltnek és a világ legnagyobb seggfejének. Mert azon kapom magam, hogy mégis érdekel. Egy egészen hangyányit, de az éppen elég ahhoz, hogy mire végre magába zárkózik újra, az érzés ott bizserejen a bőröm alatt, és nagyon-nagyon közel kerüljek ahhoz, hogy magamra vállaljam újfent a kibaszott lelki szemetes megtisztelő címét, és ha nem kezdene baszakodni Jamesszel, akkor valószínűleg lettem volna olyan ostoba, hogy rákérdezek.
- Tudom, Philip, nem kell bemutatnod magadat – bólintok helyeslően, és habár teljesen komolynak szántam, hangom nevetésbe fullad. Valami színtiszta hang, ami átvág a klubhelyiségen. Valami szokatlanul önfeledt – legalábbis, ha az utóbbi, puskaportól terhes időket vesszük viszonyításul, akkor mindenképp. Harcolhatnék, mintha az életem múlna rajta, de ehelyett az egész olyan, mintha két kölyökmacska összeakaszkodott volna. Talán mindig is ilyenek voltunk. Piszkáljuk egymást, de úgy igazán soha sem bántanánk a másikat. Arra képtelenek volnánk. Ez pedig bizonyítéka annak, hogy Philip mégsem olyan szarember, mind ahogy azt gyakran állítom. És hogy talán én sem vagyok olyan szarember, mint ahogy mindig látom magamat.
Az egész testem libabőrös, és a harapás habár nem erős, mégis érzem bőrömön a fogainak nyomát. Kellemesen bizsereg. Talán csak egy halvány nyoma fog maradni. A fehér bőr átka.
Éppen csak egy lélegzetvételnyi pillanatot pihenek, hogy jó stratégaként felmérjem a terepemet, majd újra előre lendülök. Olyan tökéletesen kiszámítottam mindent, és mégis azon kapom, hogy gúzsba köti a kezeimet, és ebből valami furcsán félreérthető pozíció születik. Nem, mi sohasem ölelkezünk. Nem szoktunk. És ez is, csak kísértetiesen hasonlít hozzá, de nem az.
Kipirult arccal, pihegve nézek fel rá az összekócolódott szőke tincsek közül. Olyan közel van, hogy érzem ahogy a szpora lélegzetvételünk egybeolvad. Látom arbőrének minde apró pórusát, és elégtételle tölt el, hogy mégsem olyan kibaszottul tökéletes, mint ahogy az távolról látszik.
- Az az igazság... - mondom pihegve, és enyhén megilletődve ettől a szokatlan helyzettől, mintha csak ez a nem létező távolság megkövetelné, hogy őszinték legyünk a másikkal. - hogy már nem is visel meg olyan rohadtul. Inkább csak a fejemben elképzelt idea hiányzik. De nem James maga – szinte meghökkenve nézek bele a kék íriszekbe, mintha ő kényszerjtett volna, hogy ezt kimondjam. Annyira zavarba jövök, hogy újfent megpróbálok kiszabadulni, de hatástalan. Karjai határozottan zárulnak körém. - Na persze, tudom, hogy folyton együtt lógtok. Szóval biztos nem neked fogom kiteregetni a szennyest. Éppen eleget röhögsz így is a hátam mögött, nem adok még egy esélyt – sértődöttség, keserűség minden együtt, mintha idáig tartogattam volna, pedig eskü, ez most nem volt szándékos, hogy minden sérelmemet rázúdístam. Csak ez a kibaszott helyzet. Van abban valami állatira bosszantó, ahogy a harapásnyomok még mindig bizseregnek.
- Jól van, abbahagyom, csak engedj már el – adom meg végül magam. És valóban az izmaim elernyednek, és olyan nagy szemeket meresztek rá, hogy ne férhessen kétség az ártatlanságom felől, de hát én bármit csinálhatok, akkor is gyanús maradok, ilyen a természetem. - És meghallgatom a nyári sztoridat is, ha ragaszkodsz hozzá. Tudom, hogy úgyis belülről emésztene fel, ha be kéne fognod a szádat – szólalok meg békülékenyen - de ígérj meg valamit. Hagyd azokat a szerencsétlen házmanókat, és találj magadnak valami tisztességes hobbit, amiért, ha le is sittelnek, legalább nem egy zárkába kerülsz a szexuális zaklatókkal és varázslénymolesztálókkal.

Látványos ívben szalad fel a szemöldököm, ahogy az ölembe hajtja a fejét. Pár perccel ezelőttig még Merlinre, biztos lerúgtam volna magamról, és még csak esélye sem lehetett volna méltatlankodni. Ehelyett kényelembe helyezem magam, mintha felkészülnék arra, hogy ez egy hosszú menet lesz.
Talán tényleg igaza van, ha úgy vesszük, még sohasem kotyogott ki semmit, valahogy mindig megelőztem őt egy hirtelen jött, alkoholgőzös őszinteségi hullámmal. Az már elég, ha azt feltételezhetem róla, hogy direkt szivatni akar. Az agy furcsa dolgokra képes, például ahogy reagál a kibaszott feromonokra, vagy a puha hajának érintésére, ahogy az ölemben fészkelődik.
- Jól van, te nyertél. Tudja a franc, hogy miért, de megbízok benned. Meg amúgy is, kit érdekel, hogy mit gondol James Potter azok után, amilyen gátlástalanul próbált lerázni magáról, mindenki előtt megalázva – talán James fejében egy egészen más sztori él, talán megtoldaná azzal, hogy én akaszkodtam rá, és hiába próbált levakarni, akkor is kamaszkorának első és legkitartóbb pattanása voltam. – másrészt...- másrészt Bunny határozottan jobb az ágyban, de ezt most talán mégsem fogom az orrodra kötni, Philip.
Pedig nagy a késztetés, és nem azért, mert annyira meghittnek találnám a pillanatot, hogy őszinte legyek, vagy mert nem akarok én lenni az egyetlen, akire súlyos titkokat bíznak.
Hogy Bunny nem is olyan szent, mint amilyennek látszik? Talán enyhítene a bűntudatán. De azt nem akarom. Nem is nézek a szemébe, amikor mesélni kezd, hanem a falakon indaszerűen tekergő mintázatokat követem, amíg egészen bele nem szédülök, és a kezem nem kezd automatikusan a hajába túrni. Meglepően kielégítő érzés, sohasem gondoltam volna. És próbálok közben eltekinteni attól, hogy éppen Dexről beszél, Dexről, aki az atyaúristen, és igen, akinek már simogattam így a haját és ő feküdt az ölemben, de az teljesen más volt, mint most ez a majdhogynem bizarrnak ható közjáték. Mert valami tényleg megmozdul ott bennem, talán utoljára, mert aztán annyira lelomboz Philip nyálas sztorija, hogy muszáj ásítanom és még csak meg sem próbálom elfojtani, pedig ez a váratlanul jött tűzszünet igazán megkövetelné.
- Várjál, most azt akarod mondani, hogy ennyi? Ennyi volt? Egész nyáron arra maszturbáltál ábrándos képpel, ahogy Dexter beállva, mint a szög éppen próbálja kinyitni a borosüveget, de a parafa beletörik és ezért kénytelenek vagytok elővenni az apja pincéjéből a tablettás kannákat? – próbálom leplezni a csalódottságom és a megkönnyebbülésem egyszerre, ami valamiért csak egy hisztérikusnak ható, de hangos és elnyújtott nevetésbe valósulhat meg.