Amióta Jackkel találkoztam, nem voltam berúgva. Nem voltam józan, de nem ittam magamat eszméletvesztésig. Ennek talán az lehetett az oka, hogy egy vasárnap délután, amikor elég kevesen voltak még a folyosókon, mászkáltam erre-arra, és sikeresen megtaláltam a könyvtárat. Vacilláltam, hogy bemenjek-e, hiszen mit keresnék én könyvtárban, de...tudtam, hogy ott csend van. Kevés ember van bent, nincs zaj, nem zavar senki. Épp az ellenkezőjét tettem, mint szoktam, és erre csak a küszöb átlépése után jöttem rá: bementem eg yhelyre, ahol csak én és a gondolataim vannak. Vissza is fordultam, mielőtt bezártam magam mögött az ajtót, hogy most kimegyek, de eszembe jutott az az este, amikor majdnem meghaltam a saját hülyeségem miatt. És ez nem is zavart volna addig, amíg meg nem jelent a szépfiú. Akkor lett halálfélelmem, akkor ijedtem meg attól, hogy nem kelek fel többet (másnaposan). Egy időre elérte, hogy ne akarjam itt hagyni ezt a nyomorúságot. Szóval végül nem jöttem ki a könyvtárból azonnal. A könyvtáros nem volt a helyén, így elindultam a hatalmas szekrények között. Az jutott eszembe, hogyha leveszek egy könyvet a polcról és belenézek, talán mégsem kell olyanokon gondolkodnom, amiktől most félek. És ezt ment hétfőn, kedden, szerdán...
A szokásos helyemen ültem a lebujban, a pultnál. A csapos srác folyamatosan pakolgatta elém a tömény feleseket, és meg is jegyezte, hogy dupla annyi időbe telik egyet meginnom, mint szokott. Kötekedett is még percekig, amíg elő nem vettem egy kicsike könyvet. Na ez kiverte nála a biztosítékot. Mondjuk nálam is kiverné, nem is nagyon tudtam, hogy mit csinálok... Szóval békén hagyott, és hajlandó volt foglalkozni a többi vendéggel is. Én pedig ott ültem a pultnál, lassan kortyolgatva immár egy nagyobb pohár whiskyt. Ja, találtam egy kis bankót az utcán a földön. Ezért a whiskyért nem kellett a testemmel fizetnem.
Teljesen belemerültem a Holdborjak című kis „útmutatóba”. Az elmúlt 2 évben szinte most először nem kellett atom részegnek lennem ahhoz, hogy teljesen eltűnjön a fejemből a külvilág és a múltam. Csakhogy ez egyáltalán nem tartott sokáig. Ismerős hang törte meg a nyugodt üldögélésemet. Emlegetett szamár... Csak ldobta magát a mellettem lévő székre, körül sem nézett, se nem hallott, se nem látott. Mintha teljesen magán kívül lett volna. És fúúú...bűzlött az alkoholtól. A szeme se állt jól, a haja csapzott volt, a szemüvege koszos. Sosem koszos a szemüvege, mindig törölgeti. Vagyis hát mindig...egyszer találkoztunk. De azóta eszembe jutott párszor. Már amire emlékeztem abból az éjszakából...
- „Az alkohol nem old meg semmit.” – utánoztam mély hangon, amit akkor éjszaka mondott nekem. – Valaki bort iszik és vizet prédikál – mikor rám nézett, rámosolyogtam. Valahogy zsigerből mosoly ült ki először az arcomra, nem pedig valami jó kis prosztó beszólás jutott eszembe. Továbbra sem köszöntem neki, csak odalöktem elé a szinte teli poharamat, mert láthatóan baszott foglalkozni vele a köcsög csapos.
- Jól vagy, szépfiú? – kérdeztem halkan, miközben végig az arcát figyeltem. Becsuktam a könyvet a pulton, és enyhén felé fordultam. Tartoztam neki annyival, hogy legalább megkérdezem, hiszen megmentette az életemet.

Nem volt túl lelkes, hogy látott. Pedig te ültél le mellém, Jack... De láthatóan alulról szagolod a béka seggét, úgyhogy elnézem neked, kedves megmentőm! Legalább a whisky-met elfogadta. Na, ma is cselekdtem valami jót! Ma is, mintha minden nap tenném... De hát teszem, azzal, hogy kivonulok a társadalomból. Ez épp elég jó részemről a világ felé.
A kifogására felhorkantam. Sokkal idősebb? Tudod, hány éves volt az a mocsok, amikor meggyalázott és tudod, hogy én hány éves voltam? Jack...
- Micsoda érvek – mondtam halkan, mosollyal az arcomon. Közel voltak egymáshoz a magasított bárszékeink, így amikor egymás mellé tettem a két lábam és előre hajoltam, egész közel kerültem az arcához. Bár magasabb volt nálam valamivel, szóval inkább lentről néztem felfele rá. Aztán kinyögte, hogy kurvára nincs jól. Azért remélem, nincs olyan szarul, mint én voltam, amikor összenyalt a földről, mert én nem vagyok ilyen jó életmentő, mint ő. – Ritka szarul nézel ki, szépfiú – még mindig mosolyogtam, mintha ez egy bók lett volna, de lényegében annak szántam. Mégis volt abban a mosolyban egy szikrányi kedvesség, együttérzés és talán még segíteni is hajlandó voltam. Az voltam?
Hátranyúltam a kis könyvecske után és arcunk közé emeltem.
- Tudtad, hogy a holdborjak imádják, ha egy bizonyos helyen vakargatják a nyakukat? – beszéltem hozzá a könyv mögül, majd lejjebb engedtem, hogy láthassam az arcát. – Te szereted, ha vakargatják a nyakad? – kérdeztem teljesen ártatlan, gyermeteg arcot vágva, majd nem bírtam ki, elmosolyodtam. Rég voltam utoljára ilyen valakivel. – Hogy tudsz megmosolyogtatni még akkor is, amikor hozzám sem szólsz és még a vagyont érő parfümöd sem érződik az alkoholszagtól? – hát lehet, hogy nyers vagyok, de őszinte. És lehet, hogy nem így kell bókolni, de lehet, hogy nem is bóknak szántam. Inkább csak egy őszinte megnyilvánulás volt részemről.
- Mi történt, Jack? – kérdeztem meg végül, bár nem gondoltam, hogy elmondja, még úgy sem, hogy próbáltam megtörni a jeget. Igen, a kapcsolat létesítését (esetünkben a jég megtörését) nem a remek szocializációs képességemnek köszönhetem, hanem annak a csóróságnak, ami rákényszerített, elérjem, amire szükségem van.
- Adj még két whisky-t, légyszi! – fordultam a csapos fiú fele, aki nem volt boldog a kérésemtől. – Majd kifizetem – néztem rá kicsit keményebben, és hát tudta, mire gondolok, tudta, hogy megkapja, amit akar, mert ez már csak így megy, ha az embernek a teljes tulajdona egy hátizsák és egy flaska. Visszafordultam a férfi felé és vártam a váratlant, tökéletesnek tűnő életének legocsmányabb fejezeteit.

Nagyon elgyötört volt az arca. Meg az egész teste. Néhányszor végigvizslattam tetőtől talpig, legalábbis bokától fejtetőig akkorára zsugorodott azon a magas bárszéken, mintha a mellkasom közepéig érne lábon állva. Összenyomta a sok teher. Nem igazán tudtam levenni róla a szemem. Sebeket kerestem rajta kívül, azt nem találtam, nyilván ha lett is volna, csak akkor jön emberek közé, ha nem látható helyen vannak és bele akar halni. De nem akart meghalni. Volt benne valami, ami miatt nem tudtam nem rá gondolni az elmúlt pár napban, és most, amikor itt ült mellettem csontig-vérig áthatva fájdalommal – olyan volt, mint én: megtört...
- Majd megmutatod – feleltem halkan, egy kedves mosollyal, amikor még a holdborjaknál tartottunk. És komolyan reméltem, hogy egyszer neki hála taperolhatok egy olyan nagyszemű mutáns lámát. Talán ha összezárnának néhánnyal pár hétre, akár meg is gyógyulhatna a meghasadt lelkem. Bár kétlem, hogy ennyi segítene. Mindenesetre több volt az, amit akkor éreztem, amikor megmutatta őket, mint amit az alkohol adni képes. Az az érzés nemcsak elvett, hanem adott valami olyan nyugalmat, amitől jobb érzés járta át az egész testemet. De most nem is ez volt a fontos téma...
Pár percig csendben néztem az arcát. Homlokán a fiatal ráncaiba belesüppedt a gond és teher. Szemei körül sötét volt a bőre, néhány mélyebb karika majdhogynem körbeérte szemgödrét. A tekintete ködösen csillogott, igen, tudom, hogy a könnyektől. Ajkai is megremegtek időnként, ki voltak száradva, elárulták, hogy már jó ideje csak alkoholt ivott. Levette koszos szemüvegét és letette a pultra. Így még sötétebb lett az arca. Persze nem szó szerint, azt hiszem, csak az én szememben. Arca minden izma megremegett, szinte már ritmusosan, de alig láthatóan. Fájdalmai voltak. Ha valamit felismerek egy arcon, az a fájdalom. Szenvedett...
Legszívesebben végighúztam volna a kézfejemet mindkét szemén, majd beletúrtam volna csapzott, izzadt hajába és azt mondtam volna neki: minden túlélhető. De nem tettem... Nem azért, mert nem gondoltam komolyan. Azért, mert tőlem hiteltelen lett volna. Talán mégis erre lett volna szüksége, de...nem éreztem jogosnak ezt részemről. Igazából küzdöttem magam ellen ott belül. Nyíljak meg ismét, még jobban, adjak neki magamból, hogy ő több legyen, mert láthatóan jó darabot elveszített önmagából, vagy pedig ne kockáztassak és csak kérjek ki neki még egy liter whisky-t, így biztosan nem teszem tűzbe a kezem? Háhh, micsoda szóvicc...
Elvettem a szemüvegét a pultról és megtörölgettem a pólómmal. Ami ezúttal tiszta volt, és ez nagy dolog ám! Visszatettem elé, és alig észrevehetően megsimogattam a pulton remegő kézfejét. Nem is időztem rajta, csak egy pillanatig. Jött is a whisky. Csak hogy Jack odalökött pár érmét a fiúnak.
- Hé, én fizetem, ragaszkodom hozzá! – mondtam neki, kivettem az igen fürge pultos kezéből a pénzt és beletettem Jack zsebébe. Remélem, van annyira részeg, hogy nem erősködik. – Hadd hívjalak meg! Kérlek – motyogtam végig a szemébe nézve. Meg akartam hozni ezt az áldozatot érte és rosszul esett volna, ha nem engedi meg. Valahogy kifizetem azt a nyomorult piát, talán találni fogok még valami szállingózó bankót vagy az utca kövén csörrenő érmét.
Azt kérte, beszéljek vidám dolgokról. Én? Pont én? Ha tudnék vidám dolgokról beszélni, nem lennék beteg... Nem volt könnyű egyensúlyozni aközött, hogy mit áldozzak fel érte és neki magamból. Valójában olyan sok dolog volt, amit egy-két emberrel osztottam csak meg nyomorult kis életem során. Az egyik az éneklés volt. Az Öregem szerint megnyugtató volt, ha énekeltem. Még ki is tettünk egy sapkát az úttestre. Amíg ő gitáron játszott, addig én gyermekként énekelgettem. Ártatlanul és gondok nélkül. És akkor énekeltem utoljára, amikor megölték. A whisky-s pohár fenekére néztem, majd üresen letettem a pultra, és halkan, kicsit rekedten énekelni kezdtem neki. A kocsma zajától nem hallatszott túl messze szerencsére. Ezt most csak neki akartam adni...
Amikor vége lett a dalnak, vártam egy kicsit a reakciójára. Nem tudtam, hogy segítette-e bármit is, vagy legalább annyit, mint nekem azok a nyomorult állatkák akkor. De nagyon szerettem volna, ha megnyugszik egy kicsit. Hátha sikerült...
- Mi történt, Jack? – kérdeztem tőle ismét ugyanúgy, de most már csak a kedvesség és valamiféle furcsa nyitottság maradt a hangomban, mosoly már nem volt az arcomon. Tudtam, hogy nem érdemel mosolyt, amit mondani fog. És nem tudtam, hogy én hogyan fogom kibírni, de...azt éreztem, hogy tartozom neki, és azt is, hogy akarom. Akarom hallani a fájdalmait. De nem tudtam, hogy miért, hiszen valószínűleg nekem is fájdalmat okozott volna a szenvedése. Már önmagában azt sem értettem, hogy neki miért nyitottam ki egy ablakot a falamon. Nem attól féltem, hogy bemászik rajta, hanem attól, hogy magával hoz egy hadsereget. És nem tudom, mit bírok elviselni még, egyszerűen csak...nem tudom...

Nem hagyta rám a pia fizetését. Visszaadta azt a temérdek sok aprót a csaposnak. Szerintem életemben egyszer volt ennyi pénz a kezemben egyszerre. Saját galleonnal meg még soha nem is fizettem. Néha találtam az utcán elhagyva néhányat, de azt is azonnal elköltöttem általában. Kocsmában, igen. Jobb, mintha ellopták volna vagy elhagytam volna én is...
- Eddig is megoldottam, most is meg tudtam volna oldani – válaszoltam morcosan a morgására. De amit utána mondott, azt még rosszabb volt hallani. Fogalma sem volt, mit tett velem. Fene tudja, hogy akkor hasznosnak érezte magát a Rengetegben, de azt biztosan nem tudja, mekkore dolog volt számomra az az éjszaka. – Meg akartam köszönni, hogy múltkor nem hagytál ott a Rengetegben – tettem hozzá halkan, végig a tekintetét figyelve, még akkor is, amikor nem is nézett rám. Az sem biztos, hogy ellátott az arcomig, elvégre a szemüvege sem volt rajta és minimum duplán láthatott, amilyen állapotban volt. De hát nem tudtam mit tenni, nem hagyta, hogy tegyek bármit is érte. Ezek után én hogy érezzem magam hasznosnak? Csak akadályoztam a munkáját, bármi is az. Csak pazarolta rám az idejét, mert semmi előnye nem származott abból, hogy nem hagy ott megdögleni. Pedig amilyen állapotban érzem magam mostanában, lehet, hogy az lett volna a helyes döntés.
Sajnos nem tudtam kiszedni belőle, milyen trauma érte, ami miatt ennyire kikészült, hogy szinte már sírt a meggyötörtségtől és annyira le volt gyengülve érzelmileg is, hogy bármi miatt is, de nem tudta túl sikeresen visszafogni a könnyeit. Vagy csak én ismerem túl jól ezt az állapotot.
- Nekem már nem árt a baj – mondtam mosolyogva. – Amilyen sikerrel teszem magam tönkre, nem oszt, nem szoroz még egy kis káosz – folytattam halkan, de sajnos ezt én sem hittem el. Az összeomlás szélén álltam, bármelyik pillanatban megőrülhettem, időzített bomba voltam. Inkább neki kellett volna távolmaradnia tőlem. Most valahogy mégis az éreztem, hogy kettőnk közül ebben a pillanatban én vagyok az erősebb és nekem kell hagynom, hogy belém támaszkodjon, és nekem kell felsegítenem.
- Mit csináltál? – kérdeztem rá és hallatszott a hangomban is, hogy reménytelenül vártam rá a választ. Világosan közölte, hogy nem mondja el, én mégis tettem egy utolsó próbát. – És az öcséd? A feleséged? A kislányod? – én is meglepődtem, hogy emlékeztem ezekre. Az öccsére nyilvánvalóan, hiszen eldöntöttem, hogy felkeresem. A kislánya is megmaradt az unikornis és a holdborjak miatt. De a felesége... Sajnos ezek szerint róla is tudtam. És amint eszembe jutott és kimondtam, kicsit összeszorult a mellkasom. Furcsa érzés volt, nem vártam ezt a reakciót magamtól. Csak azt éreztem, hogy annyi mindent tudnék vele tenni, ami nem az én dolgom. Annyi mindent szeretnék neki mondani, mutatni, amit nem tehetek. Bár sosem akadályozott ebben az, hogy valakinek már van párja, de...vele más volt. Furcsa és félelmetes érzés volt. Végül néhány nehéz sóhaj után rávettem magam, hogy meséljek egy kicsit, remélve, hogy megkönnyebbül tőle. Kezemiet finoman a térdeire tettem, hogy közelebb hajolhassak, mert nem szándékoztam a következő néhány mondatot mással is megosztani.
- Négy évig hajléktalan voltam. Egy varázslóval éltem összevissza Chicagóban. Nem volt semmink, csak mi egymásnak. És mégis megvolt mindenünk. Az volt az egyetlen időszak az életemben, amikor nem éreztem magam egyedül – nehezemre esett erről mesélni, sőt magamról mesélni, és nem is értettem, hogy hogy voltam erre képes egy olyan férfinak, akinek a nevét sem bírtam megjegyezni. De ő úgy segített nekem, hogy semmi java nem származott belőlem. Talán még ártottam is az életének. Nem tudhattam, de mindenesetre nehéz volt lélegeznem, a mellkasom is összeszorult időnként. Valahogy furcsa érzések voltak bennem: a küldetéstudat, hogy segítenem kell neki, és ez még jelenlegi önmagánál is erősebbé tett, és a rettegés, amiért megmutattam neki életem könyvének előszavát, ő pedig most már egyre biztosabban felégetheti a könyvemet.

Ahogy számítottam rá, nem fogadta túl lelkesen a hálámat. Pedig ha tudná, hogy milyen ritka áru ez az esetemben...
- Lehet – motyogtam, és bár szerettem volna, mégsem tudtam mást mondani. Lehet, hogy nincs mit megköszönnöm, lehet, hogy csak rosszabb lett attól, hogy nem hagyott ott megrohadni a mocsokban. Bár azóta az elmúlt pár napban jobban voltam, nem is ittam olyan sokat, a könyvtárban voltam szinte végig. Nem voltak pánikrohamaim, tévképzeteim, és furcsálltam is. Nem is igényeltem az eszméletvesztésig ivást vagy bármi más káros tevékenységet. Még a kocsmában sem. De valahogy mégis éreztem a vihar szagát, és sajnos szinte biztos voltam benne, hogy ez nem lesz hosszú ideig tartó állapot. Csak idő kérdése és össze fogok omlani, és az a legfélelmetesebb, hogy fogalmam sincs, mit tehetnék ellené vagy ki és hogyan segíthetne.
- Tudod...sok szörnyű dolgot láttam és mentem át rajtuk. Nem mondom, hogy nem tudnál meglepni. De te jó eséllyel kevésbé éreznéd magad rosszul. És legalább nem hazudsz nekem – mosolyogtam kedvesen. – Megígérem, nem futok le a térképről, bármit is tettél – de annak ellenére, hogy ezt mondtam, volt bennem egy kis félelem. Nem tőle, hanem attól, amit mondani fog. Nyilván a legrosszabbra számítottam. Jó ember volt. Jó ember, akit rosszak vettek körül. De éreztem, hogy nem ezen az úton járna szíve szerint, mint amin most teszi, de béklyóba kötik az elvárások, amiknek folyamatosan meg akar felelni vagy meg kell felelnie. Nem tudom, hogy készen álltam-e a legrosszabb forgatókönyvre, de abban biztos voltam, hogy megtenném érte azt, hogy meghallgatom. Segíteni jó eséllyel nem fogok tudni, sőt talán csak további teher vagyok a hátán, és ha most nem találkozunk itt a pultnál, talán sosem látom többé.
- Az utca mindenhol utca. És ha az ember egyedül van, halál mindegy, hogy hol van – visszafordultam a pult felé, kezeim közé fogtam a whisky-s poharat és bámulni kezdtem. – Chicago szép hely. Van egy folyó a városban, annak a partján éltünk néhány hónapig. Jó volt – halkan beszéltem, kissé nehézkesen, bár próbáltam leplezni, hogy nehezemre esik még a szép emlékeimről is beszélni. A szépekről, amelyek másoknak a rémálmot jelentik. – Akivel együtt éltem...olyan volt, mint én. Sárkánykóros – elcsuklott a hangom, nagyot kellett nyelnem, és inkább beleittam a piába, mielőtt folytattam. – Ő más volt, mint az itteniek. Csak nekem varázsolt – elmosolyodtam. – Azt hiszem, bujkált. Nem akarta felfedni a kilétét. De én ismertem. Nekem mindent elmondott és megmutatott, amiről úgy gondolta, fel vagyok rá készülve. Amikor találkoztunk, idegenek voltunk egymásnak, aztán...aztán már szerettük egymást. Olyan volt, mintha lett volna családom – kicsit könnyes lett a szemem, de még mindig igyekeztem mosolyogni. Nem néztem rá, még csak az hiányzott neki, hogy engem is sírni lásson. Megint...
Nem volt kellemes azt hallgatni, amit a családjáról érzett. Nem akartam buta kérdéseket feltenni, hogy még idegesebb vagy feszültebb legyen, de én már csak ilyen kíváncsi vagyok. Megtöröltem a szemeimet és ránéztem.
- Miért vetted el a feleséged, ha nem szereted? Vagy szeretted? – kérdeztem először a párjáról. Aki valószínűleg kevésbé mondható a párjának, ha idegennek nevezte. De mindenesetre üvöltött róla, hogy boldogtalan volt. És én sajnáltam.
Megláttam az üres poharát, és hirtelen ötlettől vezérelve leszálltam a székről és besétáltam a pult mögé. A csapos fiú csúnyán nézett rám, de majd kiheveri. Néha beengedett, hiszen én is beengedtem őt ide-oda. Miközben a bátyájról mesélt, kevertem neki egy pohár „titkos recept” alapján készült finomságot, és a pult mögött beleöntöttem egy pár csepp főzetet. Ezt a csapos fiú szerezte valami vendégtől fizettségért cserébe. Varázsfőzet volt vagy micsoda, segített, hogy az ember ne legyen rosszul, amikor nagyon részeg. De a bódult elmére nem hatott, úgyhogy néha én is kaptam belőle a pultostól. Amikor úgy akart elvinni, hogy azért fizikailag magamnál legyek. Amikor befejezte a mondandóját, odatoltam elé a poharat, a pultra könyököltem vele szemben, és a szemébe néztem.
- Hogy lett a jó emberből önző pöcs néhány nap alatt? – céloztam a múltkori tanácsár, miszerint fel kellene keresnem a bátyját. – Arra gondoltál már, hogy te is önző vagy? – nem támadó hangnemben mondtam neki, de azért annyira nem is féltettem. – Ő szart az elvárásokra és őszinte volt önmagához. Sokszor önzőség őszintének lenni. De ha te hajszoltad volna inkább a boldogságot a megfelelés helyett, mit éreztél volna, ha a bátyád ezt gondolja rólad? Te dühös vagy, Jack. Dühös vagy rá. És talán ez egy kicsit az irigységből is fakad. De szeretitek egymást. Ilyen dühöt csak a szeretet tud kiváltani. Nem éri meg a szeretetet dühvé változtatni – ingattam fejemet. Tapasztalatból beszéltem. – A düh mar. És a büszkeség is. Elvakít. Eltorzít. Aztán...megfojt – már nem tudtam a szemébe nézni, miközben ezt mondtam, rossz érzés fogult el, összeszorult a gyomrom, hiszen amit mondtam, azt valójában magamnak is mondtam. Nem hittem, hogy megkímélhetem attól az önpusztítástól, ami az én állapotomhoz vezetett, nem reméltem, hogy lebeszélhetem erről az útról és sejtettem, hogy sarokba van szorítva minden oldalról. – Ne haragudj – kértem bocsánatot a szavaimért, ismét megtöröltem szemeimet, és visszaültem a székemre, majd lehúztam a fél pohár whisky-t egy kis szíverősítőnek.

Valami atom rossz dologba keveredhetett. Vagy nem is tudom, hogy keveredett-e vagy szándékosan mászott bele, vagy csak szarba született – ezt is el tudtam képzelni. Ez a „nemesek” tökéletes világa a legnagyobb hazugság, ami  a világon létezik. Mindennek a végső célja a látszat, a hibátlanság és feddhetetlenség makulátlan arcképe, ami mögött ott bűzlik a rothadó lelkek mocsara, és előbb-utóbb belesüllyed az, akinek a lelke túl sokat kapálózik. Sajnos az volt az érzésem, hogy ebben a családban ő volt az, aki a legjobban kapálózott, és aki egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a saját mocskában. Amit vagy magának csinált, vagy mások ásták ki a gödrét és öntötték köré a szart, nem volt túl nagy jelentősége.
A tagadó válasza is csak összevissza kapkodás volt. Maga sem tudta, mit érez, hogyan tudná kifejezni. Nem is ezt vártam el. Sosem vártam el senkitől barokk körmondatokat, mert hiába mondjuk azt, hogy nem is olyan rossz a helyzet, lehetne rosszabb is, a halom szar akkor is halom szar marad.
- Próbáltad már elmagyarázni másnak? Mert az az érzésem, hogy nem. És ne mondd meg, hogy mit akarok hallani vagy mit nem, mert ez csakis az én döntésem. Az, hogy nem tudsz beszélni róla, elfogadhatóbb érv, csak én nem fogadom el anélkül, hogy megpróbálnád – válaszoltam határozottan, ismét nyomatékosítva, hogy igenis tudni szeretném, mitől omlott össze ennyire. – Nem fogom továbbadni. Esküszöm – tettem hozzá, mert megfordult a fejemben, hogyha tényleg a legrosszabbat tette, amit tehetett, akkor az erősen illegális és kötelességem lenne jelenteni. De persze eszem ágában sem volt, sosem tartottam be bürokraták törvényeit. Nekem az élet más törvényeket szabott, amiket akaratlanul is be kell tartania az embernek, ha sokáig akar élni. Csak én már azt sem akartam...
Kicsit mintha jobb kedvre derítettem volna a mesémmel, talán csak egy árnyalattal. És bár keserédes volt mesélni az akkori életemről, mégis elmosolyodtam azon, hogy ha csak egy pillanatra is, de képes volt másra gondolni.
- Egyszer elviszlek – mosolyogtam rá, és olyan felhőtlenül mondtam mindezt, mintha nem is itt ülnénk, mindketten a kegyelemdöfést várva. Mindketten tudtuk, hogy valószínűleg sosem fog ez bekövetkezni, simán lehet, hogy utoljára látjuk egymást, hogy valamelyikünk nem éri meg a holnapot, mert amilyen nagy teher nyomhatta a vállát, ezt róla is el tudtam képzelni. És ez a groteszk báj tette élővé reménytelen kis mosolyomat.
Aztán a feleségéről kezdett beszélni, és ömlött belőle az undor, amit az elvárások iránt érzett. Nem csoda, bárki összeroskadna, akinek akkora szíve van, mint neki és a bátyjának lehet, csak a bátyja még időben talált módot arra, hogy kibújjon a rákényszerített kifogástalanság alól. Erre nem tudtam mit mondani, nem is ragoztam tovább, megvolt a véleményem, de erre már céloztam néhányszor, és igazán nem volt szüksége arra, hogy ismét kritizáljam a kutyahűségét, így hamar áttértem a bátyjával való viszonyára.
- Mi történt köztetek? – kérdeztem koktélkeverés közben. Nem értettem, miről beszél, mert nem ismertem az életének ezt a részletet, nem mintha másat olyan nagyon sokat tanulmányoztam volna. Felemelte a hangját, és először alig láthatóan, de összerezzentem. Tudtam, hogy bántani nem fog, csak a reflexek... Főleg mostanában, időnként előjönnek olyan érzések, amelyeket régóta próbálok eltemetni és kitörölni a fejemből, de a testem nem felejt... Végighallgattam kifakadását, és sak azután váalszoltam.
- Értem – először csak ennyit válaszoltam, és néztem, ahogy megissza a neki kevert koktélt. – Az élet egy fasz – kicsit elméláztam a poharam fölött, aztán töltöttem bele még egy adagot. – Ha nem vagy te is az, esélyed sincs ringbe szállni – de hogy ez a „gyűjtőnév” pontosan mit takart, azzal egyáltalán nem voltam tisztában. Sőt sokan nem voltunk. Ha mindenki tudná zsigerből a jó élet receptjét, unikornisok ugrálnának körbe minden reggel és mályvacukorszirupot túladagolva okádnánk szivárványokat. Nem is akartam több bölcsességet mondani, nem is tudtam volna, és neki sem volt rá szüksége. Arra volt szüksége, hogy meghallgassam és megtettem. – A bátyádat meg fogom keresni – bólintottam neki, de nem hinném, hogy ez bármin is változtatott volna. Sőt talán csak rontott a helyzeten, mert azt érezheti, ráküldött még egy közveszélyes elmebeteget. Fene tudja, hogy így lesz-e, de ha már kimondtam, megteszem.
Amikor a nevemet kérdezte, ismét mosolyogva fordultam felé. Aztán a kérdéshez fűzött lábjegyzet le is törölte azt a semmike pozitivitást az arcomról.
- Cataleya – mondtam a nevemet, ha már megkérdezte. Legyen fair play. Tudtam, hogy mit jelent a sárvérű, mindig ezzel szekáltak az Ilvermorny-ban is. Csak ott hozzátették, hogy szörnyeteg. – Igen, az vagyok – erősítettem meg feltevésében. – És ha nem szeretnél tovább szóba állni velem, nem fogom felgyújtani a segged, nyugodtan távozhatsz – amilyen nyugodtan mondtam én ezt ki. Azt viszont már nem érzékeltettem, legalábbis próbáltam nem érzékeltetni, hogy ezzel a hozzászólásával azt hiszem...bántott. Attól a mondattól kezdve azt éreztem, hogy akárcsak az ő élete, minden, ami eddig köztünk történt és elhangzott, hazugság volt és látszat részéről. És ez belém hasított. Sajnálom, Jack...

Megpróbálta megmagyarázni, hogy mennyire feddhetetlen a családja és mennyire mindegy neki, mi történik. Az utóbbit ismerem, kedves. Az előbbit csak azért nem, mert sosem volt családom, de ha ezt úgy fogalmaznánk meg, hogy egy megfelelő családnévvel nem létezik lehetetlen, nem létezik erkölcs és becsület, na arra tudnék példát mondani az életemből. Össze is szorult a gyomrom, ahogy eszembe jutottak ezek a dolgok, de aztán sikerült megszívnom magam és ismét vele foglalkozni, addig sem gondolkodom az én mocskaimon. Szinte biztos voltam már benne, hogy mit tett. És azt is láttam, hogy nagyon fájhat neki. Vannak olyan dolgok, amik még szörnyűbbé válnak, ha kimondjuk őket, ugye Cat? Ismerős? Mintha ilyenkor valósággá válna az, ami valójában megtörtént, de az agyunk mégis próbálja úgy feldolgozni, mintha csak álmodtunk volna és felébredtünk volna úgy, hogy még azért látjuk magunk előtt a történteket. Lassan megmérgez, úgy, hogy mindig csak egy picit fájjon, de nem öl meg egykönnyen, túl gáláns és túl egyszerű halál lenne.
Átnyúltam a pulton és kikaptam róla egy szalvétát meg egy tollat. Gondolkodtam, hogy melyik lehetőséget kínáljam fel neki. Abban én személy szerint biztos voltam, hogy más lesz, ha tudni fogja, hogy tudom, mit tett. Az meg végtelenül ködös volt, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e. Ha odaadom neki a tollat, hogy leírja azt az egy szót, amire már kezdtem felkészülni, akkor jó eséllyel nem fogja megtenni. Látni talán még rosszabb, mint hallani, hogy egyes szám első személyben milyen gyarló tud lenni az ember saját maga. De ez a verzió, bár fájdalmasabb lett volna, valószínűleg segített volna hamarabb továbblépni neki. Lehet, hogy rosszul tettem, de nem ezt választottam. Sajnáltam. Nem szántam, hanem őszintén sajnáltam. Nem akartam, hogy szenvedjen és ez elgyengített. Amúgy sem voltam erős soha, de ez a pasi megmozgatott valamit bennem. Úgyhogy felírtam a szalvétára: „Végeztél valakivel?”, majd odatoltam elé. Innentől kezdve bármhogyan is reagál, tudni fogom, mi történt. Legalábbis a választ biztosan erre a kérdésre.
A bátyjával kapcsolatban sokkal bővebb lére eresztette a sztorit. A korábbi dühe már nem hallatszott ki a szavaiból. Csak a csalódottság és szomorúság. Végtelen szomorúság. Örülhettem volna, hogy végre valaki más is érzi közel olyan szarul magát, mint én, de amit éreztem, annak köze nem volt örömhöz és elégedettséghez. Nagyokat nyeltem, amíg mesélt. Majdnem megríkatott. Ez nem azért volt különleges, mert olyan ritkán sírok, áh...ritka, hogy nem sírok. Hanem azért, mert valaki más miatt lett borús a tekintetem. A történet végére összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt és megszólaltam.
- Én is ezt tettem volna – figyeltem, hogy hogyan reagál erre a válaszomra. – A bűntudat, az önmagunkban való csalódás, a megbánás olyan dolgokra késztet, amelyeknek pont az ellenkezőjét szeretnénk tenni. Nem feltétlen kell gyengének lenni hozzá. Elég csak annyira utálni önmagunkat valamiért, amivel bántottuk a szeretteinket. Ha ott marad veled, mindegy, mit tesz, meg sem közelítette volna azt a szeretetet, ami ezzel a gesztusával egyértelművé vált – a pultot bámulva mondtam mindezt. Elméláztam az emberi érzéseken és az általuk kikényszerített cselekedeteken. Rohadt egy dolog az emberi érzelem. De aztán újra ránéztem és sokkal határozottabban folytattam. Tudtam, hogy erre van szüksége, de én sem voltam annyira erős, hogy ezt hiba és szünetek nélkül megadjam neki. - Csak nyisd ki a szemed, tedd félre azt a fenenagy büszkeségedet, amit belédvertek otthon, és vedd észre, mi a fontosabb! – minél több szart mesélt a bátyjáról, annál jobban kezdtem kedvelni. Bár kétségkívül megkérdjelezhető tetteit hallgattam, bennem mégis az motoszkált, hogy az a férfi hibázott, és pont emiatt olyan ember, akit érdemes ismerni. Abban is biztos voltam, hogy mennyire szereti ezt a hülyét itt mellettem, csak ez a hülye nem hajlandó elviselni azt a szeretetet, amit büszkeségből és önzőségből inkább észre sem vesz. Kicsit felbosszantott, hogy neki ott a lehetősége, hogy szeressék, én ezt egyszer kaptam meg és az életem többi részében csak bántásból és szenvedésből álltak a mindennapjaim.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem vissza szarkasztikusnak hangzó megjegyzésére. Én talán olyan alantas vagyok, hogy az általa szerinte utált bátyját kedvelni fogom csak azért, mert ő ostoba gyerekesség miatt az elleknezőjét gondolja róla? Hát...kösz...
Aztán ezt csak tetézte, hogy semmirekellő sárvérű vagyok ugyebár. Ez is milyen szó... Sárvérű... Mintha annyival értéktelenebb vagy kevesebb lenne az ember attól, hogy nem olyan, mint a szülei. Tény, nem én vagyok a varázslóvilág mintapéldánya és soha nem is leszek, a betegségem sem fogja soha megkönnyíteni az életemet. De azok után, ahogy bántam vele, mérhetetlen csalódottságot okozott, amit mondott. Bántott. Tudtam, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni. Mindig mindenki bántott. Az utolsó mondata végén felemeltem a kezemet, és egy csattanós pofonnal köszöntem meg minden kinyilatkoztatását az „én fajtámról”. Hirtelen nem is jutottak eszembe szavak sem. Csak néztem rá pislogás nélkül, remegő, dühös tekintettel. Legszívesebben nekiestem volna és elvertem volna, ha lett volna annyi erőm hozzá, de nyilván meg sem közelíthettem egy kigyúrt felnőtt férfi erejét. De hát mikor volt ez akadály... Újabb pofon csattant az arcán, aztán még néhány a mellkasán is. Könnyek gyűltek a szemembe. Utáltam magam azért, mert egy kicsit is engedtem neki, hogy bemásszon az érzéseim közé. Utáltam, hogy megint csak ámítás és átverés volt minden, amiről azt reméltem, hogy valós. Hiába tudtam, hogy ez sem lesz más, mint a többi. Nincs más. Csak ez van. Csak a fájdalom...

Jól sejtettem. Teljesen biztonyossá vált a válasza úgy is, hogy csak egyetlen sokatmondó mozdulatot tett. Ez az ember megölt valakit. Mondanám, hogy nem lepődtem meg, de...meglepődtem. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Tudtam, hogy meg kellett volna rémülnöm, tudtam, hogy undorodnom kellett volna tőle, de... Mindig az a de... Nem így éreztem. Sajnáltam. De dühös is voltam rá. Kétségbeestem, mert nem tudtam, mit tehetnék, tegyek-e egyáltalán valamit. Beszélnem kellene vagy cselekedni? Átöleltem volna, de féltem is tőle. Nem attól, hogy bánt, hanem attól, hogy semmit sem érne, sőt még jobban ellökne magától. Bár szerintem most sem állt hozzám túl közel... Féltem attól is, hogy mi lesz vele ezután. Féltettem. És közben...meg akartam menteni. Hogy engem is megmenthessen...
Felmordult a szavaim után. Még feszültebbé vált, még dühösebbnek tűnt. Makacs, csökönyös, keményfejű barom. Az orráig sem lát a dühtől, büszkeségtől, saját magától. Volt egy olyan sejtésem, hogy ezt otthon verték belé, ám ez nem jogosította fel erre a viselkedésre. A bátyjának is sikerült megváltoznia. Neki is mennie kéne. De miért várok ilyesmit attól, aki zsebre vágja a problémáit?
- Vedd már ki a hülye fejedet a béka seggéből! – mordultam rá én is kicsit határozottabban. Kezdett elegem lenni abból, hogy ennyire nem tudta értékelni azt, amit ingyen megkaphatott volna, nekem meg fizettségért sem volt rá erményem. - Mindig a könnyű utat választod, igaz? Könnyű volt az elvárások szikéje alá feküdni, könnyebb volt a dühödre összpontosítani, és könnyebb fafejű idiótának maradni, mint megalázkodni a saját érzéseid előtt! – már majdnem kiabáltam vele, belenyúltam a zsebébe, kivettem a szalvétagalacsint és a pultra csaptam. – Tudod, milyen vagy most? – az arcába hajolva folytattam. – Gyáva vagy. És önző. Szétcsattansz a dühtől és a fájdalomtól. Semmiben nem leled örömödet, és egyre csak lejjebb és lejjebb süllyedsz. És minél mélyebben vagy a saját szarodban, annál hajlandóbb vagy feladni mindent. Mindent, érted?! A családodat, az elveidet, önmagadat! Azért, mert egy gyáva barom vagy, és nem mersz szembeszállni a saját démonaiddal! – persze, tudtam, hogy ennél sokkal többről van szó. Tudtam, hogy az elvárások, a parancsok rabja, tudtam, hogy meg van kötve a keze, tudtam, hogy talán belehalna, ha megtenné azt, amit mondtam neki. Amit nem azért mondtam, hogy megtegye, mert talán már túl késő. Hanem azért, hogy vegye észre, mit kaphatna meg, ha nem lenne olyan önző, mint amilyennek a bátyját véli.
Amikor annyira feldühített és megbántott, hogy már csak azt vettem észre, a mellkasát csapkodom, hirtelen az arcomba nyomta a pálcáját. A meglepettségtől mozdulni sem tudtam, hiszen tulajdonképpen fegyvert fogtak rám. Az az ember, akiben hinni akartam, mert...megmentette az életem.
- Hű – ennyit voltam képes halkan, elcsukló hangon kinyögni, ahogy ott álltunk egymással szemben, közel, pálcával az arcomban. – De fair vagy... – alig voltam képes már ezt is kimondani. Gyenge vagy, Cat. Gyenge. És hülye. Hagytad, hogy érezz iránta bármit is. Hagytad, hogy higgy benne, hogy remény lobbanjon fel benned arra, hogy ő más. Most csalódhatsz. Mert ő is ugyanolyan önző és szánalmas, mint mindenki más. – Dugd fel magadnak a rohadt pálcád...Cygnus! – szinte már undorral mondtam ki a nevét, ami a sokk hatására beugrott. Elmondta azon az éjszakán, amikor találkoztunk a Rengetegben. Cygnus. Remélem, soha többet nem találkozunk...
Leszálltam a székről, és tele dühvel, csalódottsággal, szomorúsággal és fájdalommal kimentem a kocsmából.