Megyünk, s fáj a vándorlás magánya, írta hajdanán egyik versébe egy középeurópai költő. Most érzem csak igazán, mire gondolt, mikor papírra vetette e néhány szót. A léleknek szüksége van a társaságra, legyen az ember, vagy állat. Többszáz mérföldnyi utat hagytam magam mögött, s nem volt ember, kivel beszélni tudtam volna. Csak a levegő volt, kitől elnézést kérhettem, az viszont nem bocsát meg semmit. Könyörtelen, s lassan háromszáz éve nem akar mellkasom alá szabadulni. Kínoz…
Szellemfalvak százain haladtam át utam során. Már a göncölszekér sem tévedt arra önszántából. Fák és burjánzó növények vették át a hatalmat, s lettek vezetői egy élettelen településnek.

Pislákoló fények sértik meg sötéthez szoktatott szemeim békességét, s egy gondolat tör utat elmém apró, reményteli zugából a felszínig: talán máguslakta helyre értem. A remény hamar szertefoszlik, s kétely lép helyébe, elvégre nekem, egy megkeseredett szellemnek nem jár jutalom. Rég felhagytam azzal, hogy halálomtól várok jót. Magamnak kell megteremtenem az örömöt, ennek megfelelően pedig már vagy négy éve nem volt velem öröm eme keserű, gyűlölettel telt világban.

A fények közelébe érve egy lányt pillantok meg. Áll, s mintha kémlelné az eget. Én is felpillantok, s elveszek a csillagok közt. Ezernyi fényforrás. Mindegyiküknek megvan a története, a sorsa. Még nekik is. Ellenben nekem csak múltam van. A jövőm senkinek sem fontos.. A legszomorúbb, hogy nekem sem az.
Énekhang jut füleimbe, mire lehunyom szemeimet. Mintha a közelemből jönne… Idő közben megfeledkeztem a fény alatt álló lányról, holott nem szokásom felejteni.
Szemhéjam utat enged az éjszakai látványnak, egy fuvallat pedig jelzi, menjek közelebb. Egy kis tétovázás után el is indulok, és rövidesen a fiatal, férfi kabátot viselő lány mellett árasztom magamból a hűvös levegőt. Nem hiszem, hogy lát engem, de a hőmérséklet változását biztosan észrevette.

Mikor lehunyom szemem, megnyílik világom, s látom magam előtt a boldogságot, melyről tudom, már nem lehet sosem az enyém. Elvesztettem az utolsó, tünékeny, csalfa reménysugarat is, mely segíthetett volna... Kegyetlen a sors, főleg akkor, ha hagyják neki, de hjaj, mit tehetnék ellene? Ki vagyok én, hogy megakadályozzam akaratát? Nem én írom a történetem, nincs esélyem harcba szállni minden történet legnagyobb írójával. Istenemmel szemben nincs hatalmam, s soha nem is lesz.
Kinyitom szemeim, s eltűnik minden, mit apró, csekély boldogságfoltnak mondhatok. Mit látok a világban? Sötétséget, reménytelenséget, és végtelenül kegyetlen, zsarnokoskodó embereket. Velejéig romlott emberiség, mért akarják maguk a föld, a társadalom, a kapcsolatok vesztét? Mért akarják maguk, hogy ily csapongva témák közt tudakoljam meg tetteik miértjét gondolatban, honnan ki sosem jutnak a kérdéseim? Ily kegyetlenek volnának?

Mégis lát. Tekintetem így le nem veszem arcáról. Nézem, s egyre csak nézem, ahogyan a fiatal lány ajkai meg-megmozdulnak. Nem jut hang a dobhártyámig. Mintha elvesztettem volna hallásomat. Látom, mint fújja kecses, vékony ajkait a szél, de hangot nem hallok. Mért, mért fosztasz meg ettől is? Mit tettem ellened, hogy már a hallásom is elveszed?

A jövőből? Mért kínoz ilyesfajta beszéddel? Hogyan találkoztunk volna a jövőben? Honnan ismerne? Mért játszol velem? Mért utálsz ennyire, hogy ilyen csúf, poros, ésszerűtlen játéktáblára kényszerítesz nap, mint nap? Mért vagy te is kegyetlen, mint az emberek?
- Kit tisztelhetek önben, kisasszony? - ismer, ez kétségtelen, ám szólni hozzá nem szeretnék név nélkül. Nem vall rám, hogy így beszéljek emberekkel, vagy bárki mással. Szégyellem, hogy válasz nélkül hagyom, ám elmémben visszhangot vernek anyám szavai: idegenekkel szóba sose állj. S én, mint engedelmes, koravén ifjú, betartom eme parancsot. Be kell tartanom, bár okom nincs rá. Nem bánthat senki, lelkemnek pedig már mindegy.

Pókok.. Mi köze van bárminek is a pókokhoz? Mit szeretne ezzel? Szégyen rám nézve, de nem értem, miért szeretne figyelmeztetni és azt sem, hogy mire. Talán egy pók fogja megsemmisíteni lelkem épségét, bár.. Mit beszélek? Lelkem már sosem lesz ép, és sérthetetlen. Megtört, s elnyelte a föld egyik felét, majd mérföldekkel arrébb ismét előkerült, s már nem voltam önmagam. Egy megkeseredett, érzelemmentes szellem lettem. Mert csak ezt érdemlem.
- S miről ismerem fel azt a pókot? - érzem, nem hagyhatom annyiban szavait. Hallottam már látókról, bár nem tudom, mire is képesek valójában.

Nem is tudom, mikor volt utoljára fedél a fejem fölött. Daltonéknál nem jártam sokat a házban. Egy alkalmat tudok csak mondani, mikor kétségtelenül ott voltam. Márpedig tapasztalataim szerint a memóriám a régi. Rozsda nem lepi még, s nedvesség sem éri már, mitől rozsdásodna. Úgy tűnik, éltem, s halálom utáni itt tartózkodásom minden pillanatára emlékezni fogok.
Merthogy ez nem élet. Tudtam, mit vállalok, mikor e mellett a jelenlét mellett döntöttem. Nem is bántam meg, hogy ezt választottam, ám az üres napok olykor előkerítik az elégedetlenkedés hol apró, hol rendes méretű morzsáját. Nem kedvelem eme kenyérnek egyetlen apró falatját sem. Túl keserű, néhol savanykás, s csak egész ritkán elviselhető az íze.
Bár, mért is beszélek ízekről, mikor egy szellemnek még az sem adatik meg, hogy ízlelőbimbóival néhány alapvető ízt érezzen. Csak a szív érezhet bármit is, ám dobbanni már az is lusta.

- Igazán örvendek, ms… - megakadok. Hogy is lehetek ily balga? Mért nem figyeltem jobban szavaira! - Örvendek, Aurora! - ejtem ki a szavakat némi szenvedéssel. Inkább hívnám a vezetéknevén. Sokkal nagyobb lenne köztünk a mentális távolság, s nem érezném magam fenyegetve, mint most. Hisz, ki ne érezné magát kellemetlenül, mikor egy vadidegen néven szólítja? Természetesen botorság volt szóba elegyednem a lánnyal, ám már nincs visszaút. Igazán megtanulhatnám, hogy a döntéseimnek visszafordíthatatlan következményei lehetnek. Elmémben megragadnak az ilyen alkalmak, ám mikor kellene, nem gondolom át őket. Szégyen ez rám nézve, kétségtelen.

Úgy létezem a jövőben, mint te a jelenben. - visszhangzik elmémben egyetlen mondattöredék. Úgy fog létezni? Ez tréfának jó csupán, s annak is csak nehezen elfogadható. Én nem létezek a jelenben. Nincs fizikai valóm, csak egy áttetsző senki vagyok, kit nem láthat mindenki. A varázstalan emberek tudomást sem vesznek rólam, s ők teszik legjobban. Figyelemre nem vagyok méltó, s a figyelemfelkeltő viselkedés sem képezi céljaim valamelyikét. Nekem csak egy békés környezet kell egy hasonló gondolkodású beszélgetőpartnerrel, vagy Annával. Bár, ha választanom kellene, inkább Annával.

Váratlan a sötétség éjsötét leple borul körénk. Mégis látom a lányt. Saját körvonalam is megmarad a szemem előtt, ahogyan azt félhomályban tenné. Éles fényben nem látszom, s csak az vehet észre, ki kellemetlen fintora következtében megbotlik a sors arcán megjelenő ráncok egyikében, s egyenesen átesik rajtam. De ez nem sűrűn fordul elő, hisz nem járok éles fényben. Sem emberek közé. Ám ez hamarosan megváltozik, a Roxfort ugyanis gyermekek lakhelye, s a gyermekek, mint olyanok, emberek. Emberek ők is, ellentétben velem. Hisz én mi vagyok? Egy útjára bocsájtott lélekfoszlány. S szerencsétlen módon pont lelkem azon része szabadult a földi pokolba, melyben egy cseppnyi remény van csak, s az is mélyen elrejtve az elme árnyékában. Hisz az értelem nagyobb kincs, mint a remény. Mire jó egy reménykedő szellem, ha nem képes szavakba önteni gondolatait? Ha nincsenek gondolatai? Hisz értelem nélkül gondolat sincs sok. Nem árasztják el az elme egészét, holott az várja, mikor küzdhet a rendezéssel. Ám hiába vár,mert csak a remény címke alá tehet bármi érdemlegeset.

- Feltétlen átadom neki a szavait, Aurora. Bízhat bennem. - fejemet bólintáshoz segítem, ezzel is nyomatékot adva szavaimnak, melyek nagy részét feleslegesen ejtem ki számon. Ha nem bízna bennem, logikus gondolat, hogy nem mondott volna nekem semmit. Nem szólt volna egy szót sem, s én elmegyek a benzinkút mellett, hogy minél hamarabb a Roxfortba érhessek.
- Áruljon el nekem valamit, Aurora… - pillantok a sötétben is élesen kivehető szemeibe. - Kollektív bűnünk ez, de én nem osztozom benne tovább. - ismétlem néhány pillanattal ezelőtti szavait, melyek elhagyták sebektől vörös ajkait. Mi történhetett az előttem álló lánnyal, hogy megrengett a bizalma. S vajon kiben, miben rendülhetett meg? - Mi vezette el idáig? Mert bár továbbítom szavait, mi a bizonyíték arra, hogy igazat mond? - okosan fog válaszolni. Érzem, hogy ékes mondanivalót hallhatok majd, ami két dolgot jelenthet. Vagy igazán tehetséges hazug, amiben nem hiszek, vagy igazat mond, s bízhatok benne. Nekem az sem baj, ha nem érti meg a logikámat, ám bízom a válaszában ebben az esetben is.

Tud ez a lány bármit is? Tudja, milyen a halál? Tudja egyáltalán, milyen az élet? Ismeri a kínt, az igazi, lélekbemaró fájdalmat? Nem tudom, az is lehet, ismeri. Éretten beszél, szavaiból meg sem mondható a kora. Idősek tapasztalata, fiatalok heves reakciói, felnőttek megfontoltsága egyesül egy személyben? Lehetséges volna ez? Lehetséges, hogy valaki ennyire bölcs, mégis naiv legyen? Mint láthatom, lehetséges. Nem kell százakat tanulni, gondolkodni, elég egy nyitott elme. Elég, ha lát az ember. Én nyitott vagyok, nem lehetek más elmém miatt, de látni nem látok. Nem látom már azt sem, ami az orrom előtt zajlik, Aurora mégis bízik abban - vagy már látta, s rég tudja -, hogy továbbadom szavait, és eleget teszek kérésének. Talán tudja már, de csak talán…

- Így akarja majd? - valami halvány csillanást fedezhet fel a szememben. Majd, a legidegörlőbb, legreménytelibb szó a világon. Egyszer, majd, hamarosan. Mind ilyen. Megtörténik valamikor, megtörténik a távoli jövőben, ami valakinek közelebbi. Mert az idő is relatív, ahogy ebben a világban minden az. Az idő, azt mondják, véges, de az én szemszögemből már régóta vég nélküli. Se eleje, se vége, örökké tart. Meg lehet mondani, hány éve vagyok ezen a földön. Meg lehet mondani, hány perce beszélünk, de senkit sem érdekel. Mert a pillanat, az idővel együtt, elillan, s már nem tudja senki megmondani: mikor volt utoljára? Mikor volt utoljára, hogy őszintén, szívből mosolyogtam? Mikor volt utoljára, hogy láttam Annát? Mikor volt utoljára otthonom? Már én sem tudom. Egykor volt, emlékszem minden mozzanatra, de az óra csak ritkán kerül szemem elé. A csatatéren sem néztem az időt - végtelennek tűnt ott minden. Annával töltött perceimet sem tartottam számon - oly gyorsan elillant minden pillanat…

- Élő ember, aki segíteni akar másokon, nem lehet jelentéktelen. - így hát én az vagyok, kár tagadni. Változtatni már úgysem tudok. - Bízok magában, s arra kérem, viszonozza bizalmamat. - továbbadok minden szót, ahogy hallottam. Betűről betűre ugyanaz lesz elismételve, nem kell félnie. - Időtlen… - javítom ki. Nem lehet hosszú, aminek végére sosem érünk el. - Mást is át kellene adnom?

Oly rég történt. Oly rég születtem, és oly rég haltam meg. Oly régóta bolyongok a világban, mégsem tudok semmit. Itt áll előttem ez a lány, Aurora, és többet tud, mint én. Hát mi ez, ha nem egy bizonyítás? Kár a múltban élni, figyelj a jelenre, majd a jövőbe tekints. A múltat elég megbecsülni, elég volt egyszer megszenvedni, többször nem érdemes, mégis évszázadok óta élek a tizenhetedik században. Mert félek továbblépni. Félek, hogy elrontok valamit, hogy mindent elrontok, ezért inkább azt csinálom, amihez értek: megjegyzek mindent, s visszamondom. Néha kételkedem abban is, hogy amely szavak számon kihullanak, azok valóban az enyémek-e. Százszor hallott mondatok, töredékek, én pedig bizonyára csak megismétlem mindet, mert másra nem vagyok jó. A múltban kell élnem, ahhoz értek, másra nem vagyok jó. Ostoroznom kell magam, mert másra nem vagyok jó. Úgysem látom már Annát ezen a földön, hisz nem érdemlem meg. Nem érdemlek én semmit sem. De igazán semmit, mert én vagyok az, akinek szenvednie kell. Megélem bárki helyett a szenvedését, de még erre sem vagyok jó…

- Sosem léteztem igazán. - tudom, nem ez volt mondanivalójának központja, leginkább lényegesnek mondható részlete, mégis ezt könnyebb kiragadni, mint bármi mást. Könnyebb kimondani a nyilvánvalót, mint elfogadni azt. Beszélni könnyebb, mint helyesen cselekedni. Vizet könnyebb számon kiereszteni, ha az árnyék hűen rejti az erőt adó bort.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okozok. - igazán sajnálom, ám szemeim nem nyílnak tovább, nem látnak többet, mert képtelenségnek hiszik, hogy láthatnak bármit abból, ami be lett mutatva. Képtelenségnek hiszik, hisz én is annak hiszem. Képtelen vagyok elfogadni, amit mond. Képtelen vagyok mindenre ezen a földön. Nem a gondolataim számítanak, még csak nem is a jelenlétem, sokkal inkább az, hogy el kellene mennem innen. Más nem számít, sosem számított.

- A halálfalókat egyszer maga a halál kebelezi be. Remélem, nem is oly sokára… - de ennek még nincs itt az ideje. Előbb - szavaiból ítélve - el kell buknia a jó oldalnak, el kell buknia egyszer mindenkinek, s majd csak utána lehet földöntúlian édes a győzelem. Addig pedig a halál a falók mellett áll.