April & Agatha ........................................... „Can we ever be normal teenagers?”
Az év vége közeledtével minden egyre borúsabb. A társaság, az iskola maga, a társadalmunk helyzete, és jómagam is. Szinte már sokként ért a felfedezés, hogy mennyire is régen volt már, hogy csak úgy leugrottunk Roxmortsba, a haverokkal együtt bandáztunk volna, vagy leültünk beszélgetni Aprillel. - Merlinre, de rég volt már... - drámaian sóhajtok fel, miközben Aprilt lökdösöm a függönyök mögé, hogy majd én is utána mászhassak. Na, nem mintha túl sok helyünk maradna, még egy ekkora ágyon is a felhalmozott édességek és rágcsálnivalók között. Szinte már furcsa érzés, hogy nem éppen szócsatákat vívok felfuvalkodott aranyvérű örökösökkel és felmenőikkel, vagy éppen próbálok nem teljesen útban lenni, amikor is a Rend éppen rendezi sorait a harchoz... Igazán elszomorító, hogy még az is, hogy csak leüljek a legjobb barátnőmmel beszélgetni, édességet enni és egymás haját befonni, ennyire abnormálisnak hat. Mert az iskolai élet úgy borul fel, mint egy kártyavár, és az utálat úgy burjánzik feleink között, mint a dudva. - Hogy érzed magad? - egy halovány mosollyal az arcomon pillantok fel rá, miközben már bontom is a csomagolását egy csokibékának. Én nem akarom bántani, sem folyamatosan emlékeztetni, szimplán csak féltem. A tekintetek, a suttogó árnyak, a keselyűk mind a falakon belül sorakoznak, állják körbe áldozatukat. Erősnek kell maradnia, olyan bátornak és nagyhangúnak, mint amilyennek megismertem. Én pedig mellette leszek.
Való igaz, miszerint bajban ismeri meg az ember igazán a barátait. Sose voltam a társaság közepe, nem tartoztam a túl népszerű lányok közé, de azért nem panaszkodhattam a barátaim számára. Apa halála és a Regulus hülyegyerek Black pletykái miatt hirtelen megcsappant a barátaim létszáma. De igazából én ezt nem is bánom, mert így legalább csak a minőségi emberek maradtak a közelemben, azok, akik igazán számítanak. Példának okáért itt van rögtön Agatha, aki miután megtudta mi történt apámmal, azonnal utánam sietett és vigasztalni próbált. Nem kellett felesleges szavakba bocsátkoznia, az is bőven elég volt, ha csak némán ott ült mellettem. Talán nem hangoztattam még elégszer, de iszonyatosan hálás voltam azért, hogy támaszkodhattam rá. Ugyanolyan drámai sóhajt hallatok, amilyet a mögöttem igyekező elkövető is, ki lökdösve próbál minél előbb a függönyök mögé terelni engem. De végül ő győz, hiszen pillanatokkal később már az ágyon ülök és döbbenten nézek körbe a felhalmozott édességeken. - Biztos vagy benne, hogy csak EGY csajos estét szeretnél? - a hangsúly itt az egy darab csajos estén volt, hiszen annyi rágcsálnivalót szedett össze, amivel akár hónapokig kihúznánk. Nem mintha bármi kifogásom lenne ez utóbbi ellen. Régen voltunk már így, csak ketten, könyvek és tanulnivaló nélkül, na meg persze dráma nélkül. Egyelőre úgy tűnik, hogy a mai alkalom tökéletes lesz arra, hogy végre kieresszük a fáradt gőzt és mindennel foglalkozzunk, csak épp világmegváltással ne. - Hát... voltam már jobban is. De ne aggódj értem túl sokat, mert még megárt a szépségednek. - tudom, hogy nem felemlegetés céljából kérdezősködik, hanem mert félt engem, mégse akarom, hogy aggódással töltse az idejét. Az én sebeimet majd az idő begyógyítja, amíg viszont némán szenvedek, addig itt van nekem ő. - Bár őszintén tartok attól, hogy órák múlva cukortúladagolással fogok a gyengélkedőn feküdni. - terelem a témát, majd végig is mutatok a rengeteg édességen, s felemelek egy doboz Bagoly Berti-féle mindenízű drazsét és kibontva azt, rögvest bekapom az első, kezembe kerülő drazsé szemet. - Na és te? Veled mi van mostanság? Miről maradtam le? - érdeklődöm meg gyorsan, hiszen a saját problémáim miatt én viszont szörnyű barátja voltam szegény lánynak és ebből adódóan keveset is tudok róla. Közben fogaim alatt összeroppan a drazsé, amit azzal a lendülettel egy, a zsebemből előhúzott zsebkendőbe köpök. - Miért mindig én fogom ki ebből a rosszakat? - fintorgok párat, majd miután túlteszem magam az engem ért megrázkódtatásokon, minden figyelmemmel drága barátnőm felé fordulok.
April & Agatha ........................................... „Can we ever be normal teenagers?”
A sóhaj szinte már zene füleimnek, hiszen pont azért ülünk most össze, hogy kiengedhesse a fáradt gőzt. És pont ez az oka annak is, hogy ennyi mindent felhalmoztam. Az édesség a nők legjobb barátja, mindig velünk van, jóban, s rosszban egyaránt. Ezekben a vészterhes napokban pedig igen csak erősen szükséges egy ilyen jó barát. - Igen - szélesen vigyor ékesíti arcomat, amint bemászok én is, majd a kupac másik végén foglalok helyet. - És még tartalékaim is vannak, szóval, ha nagyon szeretnéd, akkor itt maradhatunk pár nap erejéig. Majd előadjunk a javasasszonynak, hogy mennyire betegek vagyunk, és akkor még a maradék órára sem kell bemennünk. - Halkan kuncogok, még sosem játszottam beteget, de lassan már kedvem lenne hozzá, csak, hogy ne kelljen már tovább néznem csúf, s gőgös évfolyamtársainkat. A válaszára megforgatom a szemeimet, de nem erőltetem. Nagyon jól tudja, az én vállam mindig itt lesz a számára, egy vízlepergető bűbájjal pedig a legszebb ruhámnak sem árthatnak majd a könnyei. - Ugyan, ma már nagyon hasznos szépítő bájitalokat és kenőcsöket lehet kapni. - Legyintek, a szépségem, rangom, néha úgy érzem, mint egy bilincs, úgy szorítják a lelkemet. - Jut eszembe! Tudtad, hogy Roxmortsban a Mézesfalás melletti utcában nyílt egy szépítő szerekkel foglalkozó bolt? Állítólag tényleg működnek a szem alatti karikákat eltűntető kenőcsök, ahogy a bőrt kisimító bájitalok is... - A csokibéka kiugrik a dobozból, így muszáj egy pillanatra befejeznem a beszédet, hogy utána dőlhessek, éppen csak nem agyonnyomva Merlint, a kártyán. - Ch, azt hitte megszökhet... Na de, van kedved majd elnézni oda valamikor? - pillantok ismét barántőmre, a sikeres vadászat után, de a szavaira megint csak a szememet kell forgatnom. - Legalább nem kell bemenned órára - mutatok rá a pozitívumra. - És ha te, akkor én is. Így legalább egyikünk sem fog majd unatkozni. Ketten biztosan jól elleszünk majd a gyengélkedőn is. - Felnevetek. Nem is emlékszem, hogy valaha lettünk volna közösen betegek, ahogy az sem rémlik, hogy kerestük volna egymást a gyengélkedőn. Ha másnak nem, hát egy élménynek érdekes lenne. Inkább ez, mintsem azok a bolondok, akik köpönyegbe bújva, kígyóval a csuklójukon rontják meg társadalmunkat... - Hát... Apám kijelölt nekem egy jegyest. - Fintorgok, a párnám alól előhúzom a pálcámat, hogy a függönyök által bezárt kis teret hangszigeteltté tegyem egy bűbájjal. - Aranyvérű, természetesen, Bulstrode, ha minden igaz. Ha jól hallottam, egy igazi seggfej. Na meg, halálfaló. - Gyülölettől tocsogva, halkan ejtem ki az utolsó szót. Az arcomra egyértelmű fintor ül ki. - De nem fogok hozzámenni. Amint itt végzünk, ahogy megvannak a vizsgák, el fogok szökni otthonról. Engem nem fog egy ilyen hülye házasságba belekényszeríteni... - legszívesebben a padlóra köpnék, de ilyen trágársággal nem akarnám Aprilt megbántani, így inkább csak kibontok egy pillecukrot, de azúttal szorosan fogom, miközben eszem. - Hányás ízű volt? Én a múltkor a záptojás után feladtam ezt az édességet. - Drámaian sóhajtok, bele sem akarok gondolni, milyen rémes élmény volt azt a vackot megenni...
//User is kóstolta a Mindenízű drazsét, és igen, az első három csodálatos volt: hányás, majd takony, és szappan... Örök élmény marad
Kezdőlap
