Mintha csak egy tea délutánra érkeznék, szolid elegancia jellemzi külsőmet. Természetesen, ezzel tökéletesen elütök a Wizengamot összes többi vendégétől, de tagadnom is felesleges lenne, hogy pont ez volt a célom. Itt mindenki hivatalos ügyet intéz, mossa kezeit, takargatja bűneit. Elszomorító, hogy a társadalmunk jogi bástyája ilyen sziklaszilárdan mondd ellen minden igazságnak és csak fátylat borít mindenre, miről pont, hogy lerántania kellene. Ezer meg egy alkalommal hallgattam már végig apám dicshimniuszát a jogi alapok megrekonstruálásának szükségességéről, hogy ennyi, meg annyi beadványt már sikeresen előterjesztettek a kúria előtt, hogy még jobban tisztává válhasson a varázstársadalom számára: ők értünk vannak! És soha nem fogják senkinek sem hagyni, hogy tönkretegyék társadalmunkat. Eddig egyszer sem csalódtam bennük, hiába nem játszották még ki összes lapjukat, egyértelmű, hogy Tudjukki mellett állnak. Akik meg mégsem, majd tanulnak hibájukból! Ha túlélik.
- Mr Rayne még tárgyal, szíves türelmét kéri... - Apám titkárnője ideges mosollyal az arcán nyit ajtót, majd csapja be az orrom előtt. Meg sem lepődök, hogy a folyosón hagyja elsőszülött lányát, mintha csak egy jöttment fruska lennék, aki perelni szándékozik... Bár felettébb örültem volna, ha legalább a titkárnője mellé, az irodája előtti helyiségbe beengedne, de így legalább mások szeme láttára taszít el. Talán szárnyra is kél egy két pletyka, hogy milyen nagyszerű és felelősségteljes szülő is ő. Én pedig, mint rettenetesen szenvedő alanya ennek az egész mizériának, szíves örömest sóhajtozok nagyokat, és biggyesztem kissé le az ajkaimat. Bár, már bánom, hogy magassarkúban jöttem, felesleges volt anyámra hallgatnom, miszerint adjak az öltözetemre, hiszen hivatalos helyre megyek. Még, hogy apám fontos dolgot akart közölni! Én már akkor sem tudtam komolyan venni a haza hívó levelet a hétvégére, amikor megkaptam... Biztos vagyok benne, hogy megint csak valamelyik apró, szerinte mégis oly' hatalmas hibámról van szó. Példának okán, hogy néha túl könnyen jár el a szám és nem feltétlenül a megfelelő személyeknek.

Egy apró mosollyal nyugtázom a felém tartó idegent. Hölgyhöz illően, hiszen tökéletesen kell szerepelnem! Órákat hallgattam anyám dorgáló szavait, miszerint semmiképpen nem hozhatok apámra szégyent a saját munkahelyén. Szerény személyen szerint, megteszi ő ezt egymaga is, a jellemét ismervén. Bár lehet, hogy csak otthon olyan büszke magára, hogy az orra a plafont karcolja, a Minisztériumon belül mindig csak az irodájában láttam.
- Jó napot! Igen, éppenséggel rá várok... - képtelen vagyok elfojtani a vigyort, amit a szavai, valamint az a rettenetesen ocsmány nyakkendő vált ki belőlem. - Nem hittem volna, hogy ilyen rossz hírben áll. Bár meg kell hagyni, tényleg illik rá ez a leírás. - Hangosan felnevetek, a szám elé kell tennem a kezemet, na tessék! Ennyit az illemről, de hát mit is bánom én... Amúgy is, illetlen fráter ez a fickó is, de egyben rettenetesen szimpatikus, bár meglehet, hogy mindez csak a közös ellenszenv miatt. Bár az öltözetét elnézve, és most tegyünk úgy, hogy az a kifinomult nyakkendő nem számolandó, meglehetősen hasonszőrű az itteniekhez. Felmerül bennem a gyanú, hogy ő maga is egy dolgozó, és ez a tréfa egyszerűen csak túl szép volt. Talán csak azt hiszi, hogy egy ügyfelet csábíthat át saját magához.
- Megkérdezhetném esetleg, hogy ön kicsoda? - Az előbbi röpke szemrevételezésem alapján nem tudnám biztosra mondani, de ha bemutatkozna... Legalább tudnám, hogy miképpen is viseltessek irányába. Nem szívesen cseverésznék holmi spiclikkel. Eleget kerülgetem apámat otthon, nem szívesen hallgatnám még ettől az úrtól is azon dicső eszméket, amiket vallhat. - Bár illett volna előbb magamat bemutatnom, remélem megbocsájtja ezen illetlenségemet. - Az előbbire való válaszolása után én is hozzákezdek, de egy kis szünetet tartok, mielőtt magamra térnék. Egy apró mosoly ott játszik az ajkaim szélén, amint a tekintetét kémlelem. Vajon mit szól majd a csattanóhoz? Kíváncsi vagyok a kiváló humora vajon meddig terjedhet.
- A nevem Agatha Edeva Rayne. Mr Rayne legidősebb gyermeke. - Nem mintha büszke lennék rá, nem. A hangomban a legcsekélyebb büszkeséget, de még csak örömet sem lelheti fel. Nevezhetjük kissé gépiesnek is a bemutatkozásomat. Ezen hangzatos nevet, amelyet csak jóanyám rikácsoló hangja képes kellő előkelőséggel kiejteni, sohasem éreztem a magaménak. Ez a barbár világ olyan messze áll bárányfelhő lelkemtől, hogy még a legkönnyebb nyári fuvallat is nevetve odébb sodort. Nem véletlenül állnak velem hadi lábon, nem véletlenül nem mutogatnak a nagyérdeműnek. Én beteg vagyok. Túl tüzes és neveletlen hozzájuk. Bár mindezek csak a rideg kőfalak között visszhangzó szavak, még egyszer nem hallhattam mindezt egyszerre tőlük. Pedig...! Akkor már sehol sem lennék. Így sem tart már sok vissza, de nehéz elindulni, ha minden sarkot egy zsákutca követ.

Meglepően kellemes benyomást kelt az úr, szinte már kizökkent abból a betanult darabból, amit a saját érdekemben is érdemes észben tartanom. Hiszen az élet színpad! Hát játsszunk, játsszunk mind, egy nagy darabban, s reménykedjünk, nem dráma ez, hogy mindenki holtan végezze majd...
- Ez is igaz. Tényleg kevesen vannak, akik hisznek még benne - nem mondom ki, de érezhetőnek szánom a szünetet, hagyom, hogy esetleg magában befejezze: és ez nem véletlen. Nem mintha sugalmazni akarnék, de bennem is forr az ellenszenv. - De amíg vannak, akik tényleg az igazsászolgáltatásnak élnek, úgy gondolom nincs félnivalónk. - Eddig bírtam, egy sejtelmes mosoly játszik ajkaimon. Túlságosan vicces figura, hogy komolyan vegyem, hát játszok inkább vele együtt. Ritka, ha ilyen varázslóba futhatunk manapság, érdemes kiélvezni a társaságot.
- Nagyon örülök, Mr. Prewett. Igazán kedves öntől, de saját reményeim szerint sem lesz szükségem hasonló segítségre - kuncogni kezdek, halkan, kénytelen vagyok torokköszörüléssel álcázni, de mosolyomat el nem rejteném. Illem ide, vagy oda, nem akarok olyan savanyú lenni, mint anyám, vagy apám, egy mosolyt mindig jó érzés viszonozni. Rossz abból még nemigen származhatott.
- Ugyan, kérem! Ne fáradjon, teljes mértékben igazat mondott, csak megerősítette a gyanúmat, hogy itt se jobb, mint otthon. Ezért is ezer hála, a várakoztatás pedig... Megszokott dolog, nem szeret felesleges dolgokra időt pazarolni, számára a munka az első. - Halovány gúny, élc, mi a hangomat keretezi. Tekintetem szúróssá válik, így hát inkább az ajtóra meredek, mintsem, hogy ezzel bűntessem szegényt. Ő neki nem kell bűnhődnie, amiért apám nem egészen méltó ezen címére. A kijelentésére viszont képtelen vagyok nem rá pillantani... - Azt hiszem ez egy kihagyhatatlan ajánlatnak ígérkezik. Úgy érzem, maga nem csak az üres folyosót, de akár apám társaságát is felül tudná múlni. - Felkacagok, nem egészen őszintén, de már egy kissé jobb kedvre derülve. Nem gondoltam volna, hogy a mai napnak még akár ilyen lefolyása is lehet. - Mutatná az utat, kérem? - Feléfordulok, egy tincset könnyed mozdulattal tűrök a fülem mögé. Ötletem sincs, hogy merre lehet a büfé, nem volt alkalmam még arra tévedni. Szerencsére ilyesmikért apám a titkárnőjét küldi, nem engem.