Gilbert Theobald Mortimer Ackerley

When I discover who I am, I’ll be free

ha muszáj mondanom valamit, Gil... esetleg


22


Aranyvér


Semleges


Legilimencia és okklumencia, utóbbin a hangsúly

Mágiahasználók

Dane DeHaan

Keresett

Megszokott családi portré az övék: egy megbízható férj, egy gyengéd, de határozott feleséggel a háta mögött, mellettünk pedig három makulátlan sarj. Ilyennek kellett volna lennie legalábbis, de végül több kelletlen festékfolt is elrondította a műalkotást.
Szüleivel mondhatni jó kapcsolatot ápol, felnéz rájuk, igyekszik a kedvükben járni, ám úgy érzi sosem sikerül igazán elérni az ő elvárásaiknak megfelelő eredményt, vagy kicsalogatni belőlük azt a mértékű figyelmet, amire ő vágyna. Ezzel szemben mindkét testvére mérhetetlenül bosszantja, megingathatatlan, szélsőséges elképzeléseikkel, túlzott magabiztosságukkal, ami inkább nevezhető arroganciának, nem utolsó sorban pedig deviáns magatartásukkal, ami szüleik elképzelésével pontosan szembe megy. De talán előbbire haragszik mégis legjobban, amiért mindennek ellenére őket kettőjüket tekintik igazán gyermekeiknek. Hisz mi más lehet a magyarázat arra, hogy öt éves kora óta, mióta a húgainak csúfolt koloncok a világra jöttek, mintha csak egy lenne a rengeteg antik bútor közül, néha ránéz az ember, esetleg még az ízlésének is megfelel, de inkább csak dísztárgy, mintsem valódi szükségét vagy hasznát látná az ember.
Bár akármennyire vágyik az elismerő szóra, a büszke vállveregetésre, vagy a figyelem bármilyen formájára, arra mégsem képes, hogy elköteleződjön bármelyik oldallal. A halálfalók túlzott vehemenciája és elvakult ideológiája taszítja, mint minden más szélsőség, ám nem érzi magáénak a muglik vagy a sárvérűek ügyét sem, hisz ő maga a felsőbb réteghez tartozik, miért kéne foglalkoznia olyasmivel, ami nem az ő problémája?

Ha Cedar a pokolba vezető, kikövezett út, Alchemilla pedig a mennybe induló felhő ösvény, akkor ő a  halandó síkot körüljáró, poros föld út. Nem vezet igazán sehova, mindenki számára evidens, hogy van, de csak akkor térnek rá, ha azzal kapcsolódik, ahova el akarnak jutni, vagy ha az összes többi túl zsúfolt éppen. Míg idősebb húga a hangszerével, fiatalabbik pedig kiemelkedő szépérzékével jeleskedik, úgy az ő művészeti ágazata lehetne a társalgás olyan formája, melyben mindig neutrális marad az ember. Beszél, de igazán sosem mond semmit, azt legalábbis semmiképp, amit ő maga gondol, ellenben ahhoz igen közeli álláspontot választ, amit a másik szeretne hallani. Hogy azért nem vállalja véleményét, mert fél, mások mit fognak gondolni róla, és esetleg elveszti a szimpátiájuk, vagy mert nincs is sokszor megformált álláspontja, az sosem világos, talán még ő maga számára sem.
Egyszerre tér el mindkét testvérétől alapjaiban, és osztozik velük hangsúlyos tulajdonságban, amelyeket igyekszik olyan mélyre rejteni, ahova még a legképzettebb legilimentor is csak hosszas küzdelem árán tudja leásni magát. De pont amilyen nagy erőfeszítéssel próbálja elnyomni mindazt, amit megvet testvéreiben, olyan nagy erővel tör fel belőle időről időre a tehetetlenség szülte agresszió dührohamok formájában. Korábban bájitalokon keresztül keresett mankót gyengeségére, de hamar felhagyott vele, mert azt érezte tompítanak tudatán, ezzel kiszolgáltatottá teszik, amit pont annyira gyűlöl, mint saját bizonytalanságát. Ezért manapság már csak a dohány és az ital nyújt támaszt, ha úgy érzi minden cérna szakad.
Mindezen hibája ellenére kifelé igyekszik azt a képet láttatni, hogy kiegyensúlyozott, céltudatos és minden szava és lépése előre megfontolt, határozott döntésen alapszik, legjobban pedig magát akarja meggyőzni erről, hisz ha valamit sokszor ismételgetsz, az előbb utóbb igazzá válik, nemde?
Kevés olyan korabeli férfi létezik, aki még abban sem teljesen biztos, hogy fiú-e vagy lány, de legalábbis, hogy mit várnak tőle el a szülei és a társadalom, hisz ez az, ami igazán számít. Nem elég férfias, hogy igazi alfahím legyen, de nem rendelkezik a selyemfiúk kiemelkedő kecsességével sem, valójában csak azért maradt meg biológiai neménél, mert az anyja által óhajtott leánygyermek már testet öltött húgai képben, ezzel elvesztve érdekeltségét. Se nemiség, se származása nem aggat rá olyan címkét, ami segítene eldönteni hová tartozik, hisz bár a tiszta vér valahol büszkeséggel tölti el, nem tud igazán azonosulni annak alapköveivel, mint például kisebbik húga. Ám arra sem képes, hogy kiálljon az elnyomottak mellett, hogy olyan határozottan szembe menjen az árral, mint Cedar, és nem is gondolja, hogy érdemes ekkora erővel szélmalomharcot vívni.

Átlagos keddi nap volt, még csak nem is hétfő, amit a társadalom úgy megvet, csak mert így van mire fognia, legalább egyetlen nap, hogy miért olyan mocskosul fos az élete. Megjegyezném jómagam is kitüntetett helyet tartok fenn a gyűlölet pódiumán eme nemes napnak, de nem vagyok kicsinyes, jut még hely sok minden másnak is. A helyzeten javított, hogy a reggeli kávén már túl voltam, a szobában szétszórt ruhák pedig a tanúim, hogy az aznapi öltözékem nehézkes kiválasztási procedúrájának is a végére értem.
Már hamvas kölyökként kiderült, hogy mint annyi minden más, a kézimunka nem erősségem. Itt persze az ollóval és ecsettel való munkára gondolok. Sosem tudtam rendesen kivágni semmit, a festés mindig szörnyű katasztrófába fulladt, és a csomókkal való munka felért egy kiadósabb kínzással. Ez mindig mélyen elszomorított, mert bár sosem volt ambícióm, hogy híres művésszé váljak, édesanyám meg volt győződve, hogy az hölgynek illik tudni varrni, kötni és ilyesfajta precíz munkákat végre hajtani. A tény, hogy minderre nem voltam képes, mély sebet hagyott benne akkor, és azóta így bennem is. Talán csak az segített akkor, hogy vékony alkatom, nőies arcvonásaim és magas hangom hasonlított arra a kislányéra, akit mindig is akart.  
Nem is teljesen világos, hogy ezen a tavaszi délelőttön miért vetemedtem mégis arra, hogy saját kezembe vegyem az ügyet, és álltam neki újra felfedezni a csomók varázslatos világát. Talán el akartam időzni kicsit, élvezni az ablakon beszűrődő napsütést, hiába na, a forró tea és az emeletes buszok hazájában muszáj kiélvezni azt a kevés derült órát, ami megadatik. De az is lehet, már akkor is bizonytalan voltam a döntésemmel kapcsolatban, ahogy annyi más választásomnál.
A talánból akkor lett bizonyosság, mikor már ott lógtam a padló fölött, a fő tartó gerendán átdobott kötéllel a nyakam körül kapálózva, majd elkezdtem feszegetni az anyagot, ami mintha egyre jobban szorult volna a torkomra akár csak egy rossz döntés szülte erős marok.
Felettébb érdekes látványt nyújthattam, dísztalárban felöltözve, egyre kékülő arccal és egy lélegzetvételnyi időre át is futott az agyamon, milyen szégyen teljes is ez a pillanat, és mekkora szerencse, hogy senki sem lát, hiszen biztosan teljesen bolondnak néznénekk. Ebben a szent másodpercben engedett a gondatlanul megkötött csomó, és zuhantam le a földre egy hatalmas csattanással kísérve. Eltelt néhány másodperc, mire  újra kapott elég oxigént az agyam hogy feldolgozzam a történteket, majd hisztérikus kacajba fulladjon az öngyilkossági kísérletem. Szerencsére hamar észbe kaptam, a nevetésem pedig lassan elhalt, hisz az utolsó amire most vágytam volna, hogy Margaret a szomszédból átkopogjon, mégis mi ez a ricsaj, és amúgy is ezek a mai fiatalok.