Frank Dominic Gawaine Julius

Longbottom

""Fear doesn't shut you down; it wakes you up. I've seen it. It's fascinating.... Sometimes I just want to see it again. Want to see you awake""

Mr. Longbottom
Fank (Nagybátyám)
Frankly, Kincsem, Drágám, (anyám)
Teddy (volt barátnőm)
Gawaine (párbajozó haverjaim)
Fajankó (utolsó elkapott bűnözőmtől)
Kuvik (talán Moody adta vagy más elvetemültebb kollégám)

Egy parti fotós műve -->>>>>
A kép nem csal én vagyok a haverokkal

23


A 28 aranyvérű család egyikéből (illetve sokaságából nem tartom számon a vérfertőzések arányát, ahogy szerintem senki, se közelebbi és se távolabbi rokonaim)

Lojalitás!? Apámhoz voltam, amíg meg nem halt és most szerintem Albus körének határvonalán tartózkodom ez ügyben


Pálca nélküli varázslás.
Minden varázsló gyerekben ott van a mágia és már iskola előtt is használnak bizonyos fokig úgynevezett spontán mágiát, amit persze pálca nélkül tesznek, hisz ott van a bennük rejlő varázslatos erő, de ezt később sokan feladják, hisz irányíthatatlan ez spontán mágia fókusztárgy nélkül. Ezek a fókusz tárgyak manapság a varázspálcák régebben kardok és botok is lehetek, ezek összpontosítják a mágiát.  De ezt mindenki jól tudja. Minek magyarázom?
Vannak ritka esetek olyanok, akiket Merlin ezzel a tehetséggel áld meg és így születnek meg, hogy pálca nélkül is képesek varázsolni. Én is ilyen vagyok.

Mágiatörténet tankönyveimből idézve:

Főnix Rendje


Colin Morgan


canonszerűség

A család?!
Szerintem RÉMES aranyvérűnek születni, mert a legrosszabb dolog bemutatni az egész családod, beleértve a déd-,ük- és szépszülőket és a testvéreit és így az egész unokatestvéri gárdát, szóval úgy mindenkit mindenestől. Ezt nem is teszem meg most. Ha nagyon kíváncsi vagy a többiekre is, akkor keresd meg az aranyvérű családok nagykönyvét (és olvasd el minden gáncsoskodó megjegyzésével együtt).
A szűk körbe kevés ember tartozik. E zárt kis csoportot néhány sorban össze is tudom foglalni számodra. Ők tényleg fontosak számomra.
Peter Agustus Thomas Edward Longbottom Az apám. Meghalt. Auror nyomozó. Sokat dolgozott a Hazáért. Sokat írt. Sokat tett értünk... A családjáért... Értem. Nem egy szokványos hideg apa-fia kapcsolatunk volt köztünk.
Életem nagy részében ott volt mellettem. Mikor szükségem volt rá, segített. Sok levelet írt nekem, amíg az iskolába jártam. Többnyire irány mutatást adott az élethez. Döntő többségébe miatta váltam azzá, aki most vagyok.
Augusta Helena [Prewett?] Longbottom Az anyám. Hozzá máshogyan közelítettem, mint apámhoz. Annyi szomorúságot láttam az arcán, amennyit egy fiú sosem akar látni édesanyán. A legelső emlékeim közé tartozik az, hogy elvesztette legkisebb fiát az öcsémet. A bánat mindig ott ült  a szemének egy kis szegletében. Minél inkább kiakartam szabadulni a karjai közül, annál inkább óvni akart engem. Gyermekként a kert és az erdő mindenkit jobban vonz, mint a házban való ücsörgés. Kamaszként ki akar a ház falai közt lenni, mikor sokkal bulisabb kint az éjszakában kóborolni. Ő mindig óvni akart, mindentől, amitől tudott.
Az iskolában a sütemények jól jöttek a haveri társaságnak, de ha azt mind én ettem volna meg, akkor nem így néznék ki, mint most.
Felnőttem és rádöbbentem, hogy azok a karok néha most is jól jönnének, ahogy régen kis gyerkőcként.  Aztán egy nap tényleg rohantam haza és öleltem meg őt kettőnk nagy gyászában.
Ragaszkodó teremtés, hozzám mindennél jobban tapad, főleg azóta, hogy apa meghalt az arcán, akkor láttok valami vidámságot, ha csendben figyelhet engem az ebédnél.
Remekül főz, süt és takarít. Az egyedüllét néha őrületbe kergeti a szíve felét elvesztő embert. Nem szeretem volna magára hagyni így a házban. Egy szikra pattant ki a kobakomból és így most két özvegy él a szülőházban. Mindig is jó kapcsolatot ápolt  anyósával (az én nagyanyámmal), így most ápolhatja gondozhatja őt, míg én járom a saját utamat.
A legerősebb nő a világon, az én édesanyám. (Lehet hogy mindenki máshogy látja ezt, de ezen a véleményemen még egy ember se tudott változtatni.)
Arthur J. C. N. Longbottom A testvérem volt, kisgyermekként másfél éves kora előtt elvitte őt egy csúnya betegség. Soha nem lett egy szerethető öcsém és én így maradtam testvér nélkül egyke gyerek.
Algie C. H. R. Longbottom Apám öccse. Nagyon megkedveltem az elmúlt években őt. Sokban hasonlít rá, bár ez a tény nem pótolja apám hiányát. Sokkal nagyra törőbb céljai vannak, mint apámnak valaha is voltak, de Algie bátorságban híján van hogy tegyen a céljai elérése érdekében. A minisztériumban dolgozik, ahogy én is. Hiába vagyunk más osztályon és szinten, mindig talál rá módot, hogy néha-néha meglátogassa az unokaöccsét a minisztérium falain belül. Igen ő az egyik besúgom is lehetne, de nem az, nem kérném őt ilyenekre. Inkább nevezném a legfigyelmesebb rokonomnak, aki velem való jó kapcsolattal őrzi meg bátyja emlékét. Ha bátyja hagyatékát nem tudja ténylegesen fizikailag megvédeni. Hisz én mindig a legnagyobb rossz után vetem magam, míg ő nem ily vakmerő.
Edin Margaret Fawley-Longbottom A nagynéném. Az utolsó Fawley, nem született soha fivére, aki tovább vihetné a nevet. Hiába Mrs. Longbottom már, mégis sokan Fawleynak nevezik őt.
Megvetették az apáját már akkor, amikor kiderült hogy csak lány gyermekei születtek és egy normális fiút sem tudott az aranyvérű férfi társadalomnak adni. Sőt azért is utálták, hogy egy külföldi kis aranyvérű amerikai boszorkányt vett el feleségül. Azok után került még nagyobb szégyenbe, hogy engedte Edint és nővéreit szerelemből házasodni. Ezek után a családra rákerült a vérárulók cím.  A nagynénémnek volt egy hatalmas szerencséje a nővéreihez képest, hogy ő a szerelmet egy aranyvérű karjai közt találta meg és nem egy mugli vagy félvér gyűrűjét fogadta el, úgy mint a testvérei.
Még mindig mocskolódnak a nagynéném nevén, de ő lelkileg igazán erős és leperegnek róla az ártó és bántó szavak. Lehet, hogy már a harmadik gyermekét vetélte el, mégsem adja fel, hogy Algie nagybátyámmal egy szép családot hozzanak létre még ebben a pokoli háborús helyzetben is. Hobbiként a Szombati Boszorkány magazinba ír divat tanácsadási tippeket és a nemzetközi divatáramlat különféle irányzatairól is szívesen ír cikkeket.
Tamara Cecilia M. R. [Shafiq?] Longbottom A nagyanyám. Miatta kaptam ezt a hosszú és nagyon unalmas nevet. Apámra ráerőltette azt, hogy sok nevet adjon az aranyvérű hagyományok miatt. Sosem használom a teljes nevemet és ez előtte titok is marad. Valahogy talán érezte a roxforti levél is, mikor megérkezett, hogy értelmetlen kiírni és arra pazarolni a tintát, hogy plusz három nevet írjanak rá, így vagyok mindenki számára csak Frank Longbottom
Az én titkom és a hivatalos levelek titka a második, a harmadik, és a negyedik nevem. Egyébként kész röhej főleg az utolsó és erről tudom, hogy a nagyanyám akarta ezt a nevet adni és amilyen akaratos volt meg is kaptam a Jul..khm..ius.. nevet.  Mostanság elég szenilis szegény. Férje halála után apa halála lesokkolta őt és elég sokat ártott magának. Meg akart halni és majd nem sikerült is, de Algie bácsikám visszarántotta az életbe. Állandó felügyelet kell mellé és társaság, erre anyám társasága is megfelel. Vele együtt él és most legalább van egy kis hangulatos változás az életében.
Keresztanyám vér szerint nem a rokonom. Inkább csak fogadott.  Apám egy nagyon szoros jó barátja volt. Őt mindenki ismeri. Fegyelmezett, szigorú, macskás. Valaki gyűlöli, valaki kedveli ez embertől függ. Én nagyon kedvelem annak ellenére, hogy szorosabb kapcsolatom kezdetekor velem mindig keményen bánt, többet követelt, mint másoktól. Ha leszidott úgy szidott, ahogy senki mást nem szidott, hűvösen tele szigorú jó indulattal. A jutalom alacsony, a büntetés sok. (ilyen azokkal akitől sokat vár és kedveli)
Nem egy ilyen keresztszülőt akar, egy gyerek magának, de végül is megtette azt, amire apám kérte nevelt engem és a keresztanyának ez a feladata, a szülőnek segíteni a nevelésben.
Mostanra hogy megemberesedtem, inkább egy jó barát, mint egy nevelőtan...
Állásfoglalás
Nincs mi mellett állást foglalnom. Nem helyes, amit Voldemort tesz. Igen én kimerem mondani a szánalmas "rémuralkodó" röhejes nevét. Nem helyes az aranyvérűeknek mondott felsőbb rendűnek "gondolt" társadalom sem. Nem helyesek a kasztok és eszerint valakit bírálnunk. Ez az árjaság fogalma okozta a második világháború holokausztját. Nem akarok ilyet Nagy-Britanniába látni. Én ezért tenni fogok és teszek is.
Néha a jó az szükséges rosszal egyezik meg. A rend is rossz dolog, de ezt ne említsd meg a tagoknak csak neked mondom el. Maradjon kettőnk között.
Ha már a törvények állnak az útjába a gonosz erők megakadályozásban, akkor be kell vállalni a szükséges rosszat is, hogy mi önbíráskodunk. Mi van, ha nyer a Rend? Dumbledore is ugyanolyan ember, mint más. Mi van ha őt is megkísérti legfőbb hatalom birtoklása és elbukik? Egy újabb "Voldemort" születik belőle.
A Főnix mindig újjászületik, ahogy a Rend is. Mégis az a kérdésem, hogy mi fog újjá születni, ha vége Voldemortnak? Tényleg a rend (és a béke) vagy valami más?
Valahol a Rend mellett állok, de a Renden belül is egy ellenpólusként vagyok jelen. Talán ezért tart magához közel Dumbledore, mert látom mindenkiben az emberséget és az emberi gyarlóságunkból fakadó hibáikat kis szálkákat? Talán azért, mert áruló potenciált lát bennem vagy valami mást?
Magamban is meglátom a gerendákat és tudom mennyire sok a hibám van és ezért állandó harcban állok még önmagammal is. Hisz olyan világban élünk, ahol a pokol állandóan kísért mindenkit még engem is.

Az ember sok mindenből tanulhat. Az iskolában valamiért, a Griffendélbe kerültem, akkor elsősként úgy éreztem a süveg hibázott, mert nem éreztem vakmerőnek magam sosem az iskola előtti időszakban. DE hetedik év végére tudtam, hogy elsősként a Teszlek Süveg a megfelelő helyre osztott be, igazi Griffendéles lettem.
A süveg próbára tett talán vagy már tudta vagy mégsem azt, hogy milyen tűrő képességem van? Kiálltam az előttem nehezedő próbákat az iskolában és meg se tudom számolni már, hogy mennyi nehézséggel álltam szembe, mire azzá váltam. aki most vagyok.
Ismerem nagyjából a határaimat reálisan látom azt, hogy mit érhetek el és mit nem. Mégis újból és újból, mint kamasz koromban még mindig feszegetem ezeket az élvonalakat. Tanulok a hibáimból néha-néha napján, amikor tényleg nagy hülyeséget csinálok.
Sok mumusom volt az elmúlt két évtized alatt, pókok, a magasság, a brokkolis káposztaleves (undorítómégmindig) és sorolhatnám még tovább. Ezek közül a félelmek közül rengeteget legyőztem. A magasságot oly annyira, hogy hatodévre bekerültem a kviddics csapatba. Ha pókokat láttok nem kiáltok fel, hanem arrébb hessegettem őket. A sötét kis szobába az egyedül létben is megtalálom a nyugalmat. A félelmeket lelehet győzni, ezt megtanultam. A tűzzel lehet játszani, de csak óvatosan.
Egy nagy félelmem van, amit eddig nem tudtam legyőzni. Azt pedig most nem árulom el, de ha a sors gúnyos humora, miatt szellemként visszatérnék, akkor elmondom majd.
Apám sejtette már iskola előtt, hogy milyen Merlin adta képességem van. Tudta azt, hogy pálca nélkül is ugyanúgy vagy hasonlóan megcsinálom a varázslatokat, néha talán még ügyesebben, mint a pálcával.
Be kellett volna jelentenie engem, a képességem miatt a Mágiaügyi Minisztériumban, de sosem tette. Nem bízott talán a hivatalban vagy a rendszerben, de egy roxforti jó barátjában mindennél jobban megbízott. Ő volt az említett utolsó családtagom, a nem vér szerinti rokonom, Minerva McGonagall professzorasszony, a keresztanyám. Most leestél a székről? Ki ugrott a szemed a helyéről? Várok egy pillanatot, hogy vissza tedd.
Szóval ő szidott és figyelt a képességeimre és zabolázta meg nap, mint nap azt, amit én spontán varázslat-kitörésnek neveztem. Néha elég volt csak rá gondolni, bárcsak az orrába kötne ki az a nyamvadt toll. Így elég csúnya helyzetek is létre jöhettek volna, ha nem áll mellettem és köti le az energiáim többségét.
Ahhoz, hogy megtanuljam rendesen használni a pálcát illetve a belőlem pálca nélkül is előjövő mágiát. Sok magán órán kellett részt vennem. Sok gyakorlást igényelt. Mindenkinél előbb tudtam nonverbálisan varázsolni. Voltak hátrányai a külön óráknak és a plusz erőbefektetéseknek. Néha egyáltalán nem aludtam éjszaka és órákon aludtam el. Nem voltam mindenből kiváló az iskolai éveim alatt, de ami számított nekem abból sikeres lettem.  Ne kérdezd meg, hogy mi az a furkász? Mert azt én sosem fogom felismerni első látásra. Vagy hogy melyik csillagkép nem látszik ezen a félgömbön? Mert nem tudom.
Végül is R.A.V.A.SZ. vizsgákra úgy pörgettem suhintottam a pálcát, mint mindenki más. Néha úgy éreztem, tényleg ad valami plusz a kis fadarab, talán felerősíti a varázslatomat, de egy ismerősöm szerint nem igaz. (Nekem is a lételem, de nem a mindennapi szükséges, mint másoknak.)
Emellett mindig maradt időm, hogy belevágjak olyan dolgokba, amikhez egy csipetnyi bátorság, kitartás és egy kicsit az is kellett, hogy átlépjek az iskolai szabályok néhány pontja felett. Éjjeli heccek más házak ellen és a többi tanár idegesítő csíny.
Aktív közösségi életet éltem és élek azóta is a haverokkal eljárok néha partizni, kocsmázni. Nem vagyok azóta sem az az otthon ülős fajta komor aranyifjú, aki a pénzügyekkel foglalkozik. Nekem is kell a csend, a nyugalom és a pihenőidő ezt elismerem, de olyankor eszembe jut, hogy hány élettel van kevesebb a világban, míg én pihenek. Gyötör a bűntudat olyankor, de ha nem pihenek eleget akkor nem hozom biztosan a maximális formámat.
Sosem túlzom el a dolgokat, maximum csak a hatás kedvért. Nem szeretem azt, ha középpontba állítanak, de az se szeretem, ha kihagynak és nem figyelnek rám. Talán ezt a munkatársaim látják  a legjobban, szívesen besegítek mások nyomozásába.

Az igazságot próbálom felfedni, de mindig ára van mindenek és néha dönteni kell, hogy megfizeted-e az igazság negatív árat vagy hagyod tovább futni a hazugságot?
Már egy ideje úgy érzem, hogy nem az emberek által megszabott törvényeket szolgálom a munkámmal, hanem valami mást a számomra fontos emberi normákat. A mágiaügyi törvények rosszak, vagy én?
Elfogjak egy tolvajt vagy hagyjam elmenekülni, hogy továbbra is lopjon és közben az én informátorom legyen hatalmasabb rosszabb emberek ellen?
Nem egy szép világban élek, mint gyerekként azt hittem. Tudom, hogy ahogy most csinálom az sok ártatlanon segít, de mégsem lesz jobb a világunk azután se. Ki mutat jobb utat nekem, mint a mostani, amin járok?

Sokszor küzdök magammal a hibáimmal, talán én vagyok önmagam legnagyobb ellensége is. Tudom, nem vagyok egy példakép aranyvérű varázsló, nem vagyok egy szabályokat betartó auror, de úriembernek tartom magam és talán, ha lesznek egy jobb világban unokáim, karizmatikus embernek fognak titulálni. (Hmm, ez utóbbi úgy sem jön el, a közel jövőben.)

Kis számban vannak barátaim, nagyobb számban haverjaim és még ki tudja hány ellenségem (iskolából, munkahelyről, vagy csak úgy ki tudja már honnan), hogy tényleg legyen rólam egy átfogóbb képed kérdezd meg őket is, hogy jellemeznének engem. Erős kritikával hallgasd meg őket, mivel az ő szavuk sem fedik le a teljes énemet, ahogy az én elbeszélésem se.

A mai egész napom a rohanásról szólt és még így is ráhúztam még két órát az irodába, a jelentések megírásával.
Mikor kiléptem az épületből, hirtelen egy nő támadott le akkora lendülettel, hogy vele együtt félfordulatot tettem.
- Na végre, hogy kint vagy. - Mondta hadarva és gyors üdvözöltként átölet engem.
- Laura, hogy-hogy itt? - Kérdeztem meglepett ámulattal, míg visszaöleltem őt.
- Tudod, egy kis gond akadt a közös barátunk környezetében. - mondta halkan a fülebe súgva.
Nekem több se kellett, kézen ragadtam és elhopponáltam vele együtt.
- Ezt annyira utálom, Frank, most is felfordul a gyomrom az utazástól. - nyafogott a fülembe, mikor egy szép vidéki kertes ház elé érkeztünk meg. A faléces kerítéskaput kinyitottam és sietem befelé, így nem is volt időm Laurának kissé magas irritáló hangszínén végig hallgatni a további nyavalygásai. Az ajtó előtt egy pillanatra megálltam. Mély levegőt vettem, majd bekopogtam. Szokás szerint hármat kopogtam gyorsan és kettőt lassabban. Benyitottam és körbe néztem.
- Leo? - kerestem fél hangosan a barátomat. - Leo!
Közben Laura kopogó csizmáját hallottam közeledni, felfelé vettem az irányt az emeleti szobák felé. Az elsőbe benyitva azt üresen találtam. A másodikba bekukkantva se találtam senkit. Lentről hallottam Laura most már kellemesebb mézes hangját, ahogy ő is keresi a barátunkat. Benyitottam a harmadik szobába is, ahol a sarokban megpillantottam őt. Ott kuporgott összegömbölyödve zavarodottan Leo. Lassú léptekkel közeledtem felé.
- Leo, figyelj. Én vagyok az Frank. Itt vagyok, és itt van velem lent Laura is. Nem kell aggódnod. - óvatos lépéseket tettem a zokogó barátom felé, oda értem és átöleltem őt. -Csss! Nem kell aggódnod. Nem kell félned itt vagyok már.
Hagytam, hogy karajaim között megnyugodjon. Percek teltek el így, szótlanul.
Nem kérdeztem tőle, hogy mi, miért és kivel történt. A legfontosabb az volt, hogy biztonságba helyezem, Laurával együtt őt.
- Figyelj rám, Leo, most mindent összefogunk pakolni és elköltözünk. Rendben?- mondtam nyugodt természetes hangon, úgy mintha nem történt volna semmi sem, miközben sejtettem, hogy Leo nem semmiért zokog.
Leo igenlően bólintott és most először nézet rám, mióta ott voltam mellette.
- Rendben. - válaszolta csendben és összeszedett hangon.
Laura ott állt az ajtóban és mind ezt figyelemmel kísérte, valami láthatatlan mosolyszerű arcrezdülést vettem észre a komoly arcán, mikor felé pillantottam. Felálltunk Leoval és Laurához szóltam.
- Szerintem, te is hallottad, Lau, pakolás van. - Vigyorgok rá szélesen, hisz tudja ilyenkor mindent össze kell szedni, semmit sem hagyhatunk hátra, még egy hajszálat sem.  Hátat fordít nekünk és eltávozik. Összecsapom két kezemet és egy nagy utazóláda suhan be a szobába elénk. Egy kézintéssel a pálcám a kezembe kerül és pár mozdulattal a szoba teljes tartalma a ládába kerül. Leo csak figyel és ámul azon, amit végre hajtok. Megfogom a vállát  és rámosolygok.
- Mehetünk tovább. - leo pedig követ tovább a következő szobába. Tíz perc múlva az előtérben találkozunk Laurával. Mindennel elkészültünk.
- Hova megyünk? - kérdezte meg a nő kíváncsian tőlem.
- Llanfairpwllgwyngyllgogerychwyrndrobwllllantysiliogogogoch - mondtam ki helyesen a település nevét. Nehéz kiejteni, könnyebb leírni a falu nevét. - Ffordd Gwenllian 8 számú házba.
Ezzel titokgazdaként átadtam a titkot a két barátomnak. Elkerekedett szemekkel nézett rám a nő. Leo, pedig vigyorgott, mint a vadalma és a földet bámulta.
- Te nem vagy normális. - mondta még mindig döbbent arccal Lau-
- Ezt én sem vitatom. - Vigyorogtam rá. - Jössz velünk vagy maradsz a seprűs módszernél?
Együtt hagytuk el a házat és költöztünk át Leo új otthonába. A kipakolást én eddig mindig Leora és Laurára hagytam.  Most is így történt. Körül néztem a környéken.
Rég járt ezen a vidéken, pedig  jó  kviddics csapat van néhány kilométerrel arrébb. Pár védőbűbájt kitettem a ház közelében, hogy minden ártó szándékú esetleg kíváncsi  varázslót, boszorkány távoltartsak a háztól.  Illetve a muglik se tapasztaljanak, a házkörül semmi kisebb szokatlan jelentésre méltót, mint például a baglyok folyamatosan a házba érkező áradatát. Mire végeztem a feladattal és visszatértem, addigra kellemes illatok szálltak a konyhából. Leo sütött Laurával együtt.
-Hmm, mennyei illatok. - szippantottam be az édes készülő sütemény illatát. - Mi lesz?
- Rétes - válaszolta a barátom mosolyogva, mintha pár órával ezelőtt nem is lett volna összetörve. Elém állt és egy pálcát nyomot a kezembe.
- Nézd, ezt kaptam Laurától. Szerinted illik hozzám? - kérdezte meg tőlem érdeklődve.
- Új pálcát kaptál? Ez remek! Csak úgy tudhatjuk meg, ha egyet...- mondtam teljesen meglepetten, valahogy sejtettem, hogy ez is megtörténik. Tudtam, Laura nem áll le a pálca szerzési akcióval. Be se fejeztem a mondatott, mert Leo már közbe is szólt és ő fejezte be helyettem.
- intek vele.
Visszaadtam neki a pálcát és kipróbálta, nem volt még mindig az igazi,
a számára megfelelő pálca, de most ez is megteszi és kitart egy darabig mellette a pálca.
- Emlékszel a gyakorlatokra? - kérdeztem meg Leot. Egy hatalmas igenlő bólintással válaszolt.  - Akkor hadd lássuk.
- Nyughass csitulj kis lelkem... - mondta a mágikus mondókát és körbe-körbe járkált a szobában közben a pálcával különböző mozdulatokat végzett. Laura időközben már elkészült a rétessel és már majszolta az egyik sarkát. Én leültem az asztalhoz és hallgattam Leot. Nem voltam semmiben sem biztos. Nem hittem, hogy ez segíthet neki. De reményt, akartam adni számára ez pedig sikerült. A gondolataimba merültem és közben az arcomat a kezeimbe temetem, ekkor szólalt meg Laura.
- Kész a süti! - Leo befejezte a gyakorlatot és asztalhoz ült. Mindenki evett az almás rétesből. Fenséges lakomát csaptunk, mi hárman.
Már rég elütötte a tízet a kakukkos óra, mikor elhagytuk Lauval a házat.
- Frank, szerinted még mennyi ideje van hátra? - kérdezte meg tudatlanul Laura
- Nem tudom. - válaszoltam vissza szintén semmit sem tudva.  Kerültem ezt a témát mindig, amikor felhozta - Jó, hogy szóltál nekem.
- Ez semmiség volt. Elsimítottam a bajhárítóknál is az ügyet, nem sejtenek semmit.
- Helyes.
Elköszöntünk egymástól és mindketten a magunk útját jár tovább álltunk.
Felnéztem a csillagos égre és azt kívántam, bár ne ilyen világban élnénk.
Pillanatokkal később London egy kis utcáján voltam, egy kocsma ajtaja előtt álltam, hogy a haverokkal megigyam a szokásos egy sörömet, a minisztériumi és londoni munkapletykáknak hódoljak egy sor és után belevethessem magam az éjszaka homályába üldözve a rosszat.
Egy félig, már ittas alak jött az ajtón kifelé velem szembe. Talán levegőzni egyet vagy indult volna haza.
- Hé, Frank. - örvendezett nekem, majd egy nagyot böfögött mellé. Ezek után hátrafordul és bekiáltott a többieknek. - MEGÉRKEZETT LONGBOTTOM.
Bentről töretlen ujjongás tört ki, nevem hallatán. Én pedig Hines haverommal együtt beléptem a Viharos Kacsák nevezetű vendéglőbe. Lefutottam tisztelet köröket és mielőtt bódult állapotig ott maradtam volna szórakozni velük. Eltűntem, mint a kámfor, ahogy mindig is szoktam. Talán valaki hajnali órákban észre vette, hogy se szó se köszönés nélkül valamikor eltűntem, de azt már nem tudta, hogy mikor.