Azt hiszem nem nagyon kell bemutatnom magam. Illetve, dehogynem, persze hogy be kell mutatkoznom: Franklin Castor Longbottom. Ne, ne kérdezd miért ragaszkodnak annyira a varázslók az asztrológiához annyira, hogy  minden egyes csemetéjüket egy csillagra kereszteljék. Nagyon kényes téma. Sokak vesszőparipája, jobb nem hánytorgatni, tudod…ez olyasmi, amihez az elődeink ragaszkodtak. Nem igényel magyarázatot, ez amolyan hallgatólagos elismerése a tradícióknak. Talán ezzel igyekeznek ambíciót és határozottságot pumpálni a kölykökbe, már egész picike koruktól. Ha egy csillag áll mögötted, ki szállhatna veled szembe? Hát igazából a fél varázsvilág akinek szintén egy égitest a neve.
Na…de elkalandoztam, pardon. Igazából arra szerettem volna kilyukadni, hogy a Longbottom család, mindig is élte, és tisztelte a tradíciókat. Szigorúság, pontosság, és egy parányi–egy csipettel sem több-emberség jellemezte őket. Mindenki tudta a dolgát.
Ez alól az édesanyám sem volt kivétel. Ő azonban mégis kiemelkedett a rokonság homogén, szürke tömegéből. Kezdve azzal, hogy ő, a házasság előtt leszögezte, nem hajlandó megválni a leánykori nevétől, és valahogy rávette a jövendőbelijét, hogy ezt a szívességet tegye meg ő, és legyen Longbottom. A gyerekekkel együtt. Eszement nem?
Igazából nem is tudom mit kellene most megosztanom veletek a családomról. Amikor oldalt kellett választani, senki nem habozott Dumbledore mellé szegődni. Hiába karót nyeltek, meg nevetséges módon konzervatívak, attól függetlenül tudják mi a helyes. Egytől egyig csapatjátékosok, és mély összhangban mozognak egymással. Nem jellemző a rivalizálás, az áskálódás. Nagyon édeni minden együtt töltött vasárnapi ebéd. Látnod kéne.

Sikítás, zűrzavar, káosz. A falakról esőként pereg alá a vakolat. Törmelékek hullanak a plafonról, kisebb-nagyobb darabok. Senki nem törődik vele. Az épület roskadozik, pedig talán két éve adták át? Igen…emlékszem, itt voltam. Egy Sarah nevű lánnyal, aki azóta meghalt. Hát, mit szépítsem. Egyre kevesebb mugli barátom van.  
Egy kósza átok betörte a mögöttem lévő ablaküveget. A szilánkok beborítottak, és furcsa, beteges módon megsajnáltam az épületet. Mostanában gyakran történik ilyen. Leomlik egy híd, magába roskad egy ősöreg ház, és én tényleg csak arra tudok gondolni, hogy basszus, milyen gyönyörű volt. Amikor a napkelte első sugarai leemelték róla az éjszaka terhes fátylát, ahogy ezer, meg ezer ember élettel töltötte fel a kopár folyosókat…
Megráztam a fejem. Ha lehetőségem adódna, biztos kiröhögném most magam. De nem ezért vagyunk itt.
Egy vörösen fénylő csóva telibe kapta az egyik tartó gerendát. Óriási reccsenés. Nem bírja sokáig. Ahogy mi sem. Evanshoz fordultam.
-Ki kell juttatnunk a muglikat.
Nem szólt semmit, csak rám meredt. Szemeiben láttam a terrort. Arca a koromtól, vértől foltos. Vonásairól egyszerre tükröződött a félelem, a fájdalom és a düh. Nem hiszem, hogy én különben festettem.
- Alistair? – kérdezte. Gyomrom gombóccá ugrott.
- Meghalt.
- Aha.
- Aha. – válaszoltam magam elé meredve. Ő hívott ide minket. Ő kérte anno, évekkel ezelőtt, hogy csatlakozzunk a harchoz. Nem mondtuk ki soha, de afféle vezetőnek tartottuk mindig is Evans-al. Nélküle elkallódtunk volna a nagyvilágban. És most…
Megropogtattam az ujjaim. – Kihozunk mindenkit, és eltűnünk. Nincs hősködés. Nem ér annyit. – Evans bólintott és intett a többieknek.
Kevés időnk volt. Volt egy pillanat, amikor azt hittem nem sikerül, de ahogy az utolsókat is kitereltük a kapun, megnyugodtam. Az utolsó körömet futom, hátha kihagytunk valakit. De senki. Üres az egész. Fél tucat halálfaló és én. Ha szerencsés vagyok, nem vesznek észre…
Ebben a pillanatban, egy óriási robbanás rázta meg alapjaiban az épületet, a detonáció a földhöz préselt.
Zúgott  világ, a fülem csengett, a padló imbolygott alattam. Négykézláb kerestem az egyensúlyomat. A halántékomhoz nyúltam. Ömlik a vér.  Hopponálnom kell. De egy hófehér, vékony kacsót pillantottam meg a törmelékek alól kikandikálni. Nagy nehezen odakúsztam. Ismerős arc fogatott. Fogalmam sem volt arról, hogy ki ő, de valahol mintha már találkoztunk volna. Talán ő is auror. Vagy egy mugli? Lényegtelen.  Alig volt eszméleténél. Laposakat pislogott, egy merő vér volt ő is, testét törmelékek borították, és a halálfalók vészesen közelítettek…még jó, hogy varázsló vagyok, és nem puszta kézzel kell kiásni.

Hogy ezek  a hivatalnoki piperkőcök mennyit tudnak szöszmötölni a papírokkal. A falnak támaszkodtam, és mereven a padlót vizsgáltam- természetesen azon merengve milyen kár lenne a minisztériumért, ha rajtunk ütnének- mikor egy fiatal leányzó is belépett az irodába. Halvány mosollyal biccentettem felé, és visszatértem az építészeti csoda tanulmányozásához, de  hatalmába kerített a gondolat, hogy figyelnek. Felemeltem a tekintetem a csempéről, és csodák csodájára, igazam lett.
- Segíthetek? – kérdeztem lassan, tartva a választól. A lány mintha zavarba jött volna, orcái elvörösödtek, szemei lázasan csillogtak. Olyan bután festett az óriási kötés alatt, amit a homlokán viselt, és a kinyúlt, óriási kötött pulóver, az ujjai között gyűrődő pergamenek, a kócos haja, és hófehér bőre miatt, hogy önkéntelenül is mosolyra görbült a szám, majd felnevettem. Erre arca sötétebb bíborba öltözött, meglepettséget és egy parányi dacot láttam a szemében felvillanni. Már szólásra nyílt az ajka, mikor a piperkőc hivatalnok megérkezett.
- Frank, a papírok, amiket kértél.
- Kösz Dave. – vigyorodtam el, kikapva kezéből a pergament, és egy utolsót kacsintva a lányra távoztam az irodából. Csak tudnám honnan volt ennyire ismerős.