Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr

Türelem, borvörös rózsát terem. Betranche-ártalomnak nevezem, hogy minden mondást át tudok írni borral kapcsolatosra. Szabadalmaztatnom kellene? Mindenképp. Megteszem? Semmiképp. Butaság.
- Jó estét, Inès! - csókolok kezet az előtérbe érkező fiatal hölgynek. Nem öltözött melegen, de anyám azt mondta, ne kritizáljam a ruháját, hát nem is teszem. Gonosz húzás? Ugyan, csak szót fogadok. - Indulhatunk? - kérdem halkan. Mellettem áll, nincs okom felemelni a hangom. Soha nincs rá okom. Mért lenne?
Végeláthatatlan birtok végeláthatatlan alagútrendszerrel. Mintha a saját otthonomat látnám, mégsem teljesen olyan. A léleknek megnyugvást nyújt, s a szemet nem sérti hivalkodó pompa. Anyám szerint a Mennyország mintájára tervezték s építették, apám csak a riválist látja lakóiban, míg én bortúrára hívok ide egy hölgyet, Inès Delacourt. Szerelemből? Kötelességből teszem. Szülői utasításra? Apám nem szült meg senkit... Nem is fog soha.
Nem mondanám, hogy sokan vagyunk. A négy ember nem mondható tömegnek, szóval ha lemaradunk, hamarabb feltűnik. Bánom? Szemernyit sem. Bár, ha Inès le akar szakadni, szíves örömest követem. Sosem kedveltem a bortúrákat. A saját szőlőből készült italok a legjobbak, s ezt bizonyára nem csak én gondolom így.
- Hogy szolgál az egészséged? - túlontúl fennkölt lennék? Talán, de szokásaitól az ember nehezen szabadulhat csak meg, s ha nem is akar, akkor lehetetlent várnak el tőle. Én nem akarok. Jó így. Ha kísérőmet zavarja, bizonyára szól.

Nem öltöztem melegen, mivel köztudomású, hogy a praktikummal képtelenség elcsavarni egy úriember fejét. Nekem pedig nincs más feladatom, emlékeztetem magam újra és újra, miközben a vállamra ejtett selyemkendő szélét csavargatom, rossz szokás, gyerekes és butus, a mosolyom pedig akár egy gyöngysor, vidám, sokat ígérő, mégha nem is éppen természetes. Hagyom, hogy kezet csókoljon, és bólintok, igen, indulhatunk, egy pillantással illetem csupán a pazar belső teret, elégszer láttam már hasonlót.
- Csak utánad.
A föld alatti pincelabirintusban persze megbánom a botor ruhaválasztást, de most már mindegy, nem igaz? Időről időre elmaradozok, nem bánnám, ha Anton megkímélne a fölösleges társalgástól, de nem ilyen kegyes hozzám.
- Kielégítően. És a tiéd? - És nem jutott eszedbe, hogy a katakombatúrára inkább olyan nőt rángass el, akit érdekel is az ilyesmi? Próbálok jól viselkedni. Megígértem Edgarnak a legutóbbi találkozásunkkor.

Jobbnál jobb borok, de egy sem közelíti meg az otthonit. Miénk a legjobb, ez kétségtelen, és nem egy kóstoló alkalmával kapjuk ugyanezt a visszaigazolást. Sokan kérdezik is, mi a titok? Erre a válasz mindig ez: Nincs titok, csak dolgos kezek. Ez igaz. A dolgozók szeretnek nálunk dolgozni. Jól meg vannak fizetve, munka közben ételt is kapnak, emellett pedig a feladatuk sem stresszes. Talán fizikailag némileg megterhelő a hordók ából bébe való áthelyezése, de ebben én is szoktam segédkezni, s ilyenkor jót beszélgetek a beosztottakkal. Talán ez lehet a titok, a közvetlenség, bár ez az én számból hangzana a legfurcsábban. Rám ugyanis korántsem mondható, hogy a mindennapi életben közvetlen volnék. Illetve ez társaságtól függ. Az előkelőbb embereket sosem kedveltem. Mind képmutató, így nekem is más arcot kell mutatnom, hogy ne taposhassanak el. Nem vagyok lábtörlő.
Már az első szakaszon látom, hogy némiképpen megbánta a ruhaválasztását, de amíg nem mutatja ki nyíltan, hogy fázik, addig bizonyára a segítséget sem fogadná el. Burkolt utalás, hogy nem várja el az úri magatartást.
- Hasonlóképpen. - nem kerüli el figyelmemet, hogy néha lelassítja lépteit. Bizonyára unja, amit teljes mértékben megértek. Nekem sem tartoznak az ilyen túrák a legkedveltebb elfoglaltságaim közé, ám üzleti szempontból előnyös. Most viszont nem az üzlet miatt jöttem ide, hanem apám utasítására, aki azt akarja, ismerjem meg jobban a mellettem bizonyára szenvedő lányt. Lelassítok hát én is, s ezzel eltávolodunk az előttünk lévő két embertől, akik érdekfeszítőnek találják, melyik bor készült töppedt szőlőből, és melyik a jégbor.
Orromat megcsapja a hűvös levegő szúró illata, de nem fázok. Oldalra pillantok, és habozás nélkül leveszem gondosan rám szabott zakómat. Nem szívesen adom oda másnak a ruháimat, de ez esetben kötelességem megtenni. Inès hátára terítem a testem melegítette ruhadarabot, és reménykedem abban, hogy nem adja vissza.
- Ha fázol, rosszul vagy, esetleg unod, nyugodtan szólj, és kitalálhatunk valami érdekesebbet. - vetem oda halkan, mert nekem sincs kedvem itt lenni.

Unott ténfergés, cammogás ez csupán, és ráadásul még piszok hideg is van, igazán belefért volna az a bunda, de hát ki gyanította ezt, mikor a felszínen éppen közeledik a tavasz melege? Már udvariasságból sem tudom eltüntetni az arcomon helyet foglaló unalmat, de őszintén, minek is tenném? Sosem voltam az a fajta, aki teszi a szépet másoknak, csak azért, hogy azok jobban érezzék magukat.
Hasonlóképpen, feleli, személyre szabott, egyszerű válasz ez, mint az, akihez tartozik, kimért, csak semmi érzelem, csak semmi tetten érhetőség, cinkosok vagyunk, akik egymásra meredve várják, mikor állhatnak fel az asztaltól. Fáraszt ez a fásultság, ez az unott széptevés, és vannak pillanatok, mikor azt kívánom, bárcsak színt vallhatnék, bárcsak elmondhatnám, amit előle rejtegetek, akkor biztosan elállna a házassági szándéktól, akkor keresne magának egy lányt, aki őhozzá való, és aki nem szerelmes az apjába. Mármint az övébe, nem az enyémbe. Pfúj, az elég kellemetlen komplexus lenne, pláne, hogy Papát sokra tartom, de sosem értettem, mit látott benne Maman.
Talán ezek a gondolatok kalauzolnak el, de megdöbbenek, mikor a zakóját a vállamra teríti, kellemes anyag, udvarias gesztus, a britek - Serge szerint - az ilyen férfi gentlemannak hívják, engem viszont nem hat meg különösebben.
- Köszönöm, de erre semmi szükség - jelentem ki egy mosollyal a szám szegletében, és igen, most biztosan össze tudnék törni néhány szívet a mozdulattal, amivel a zakót lekanyarítom a vállamról, és felé nyújtom. Rajta áll, elfogadja-e. A csoporttól viszont lemaradunk, nekem semmi kedvem rohanni, így marad ez a csüggedt poroszkálás, amiből még az ajánlata sem derít jobb kedvre - az esne a legjobban, ha most minden gond nélkül hazamehetnék, zokoghatnék a párnámba, mint a némafilm-hősnő, és...
Gonosz ötlet, puszta kíváncsiság, de már szöget ütött a fejemben. Meg kell kérdeznem, ki kell mondanom, így csinálják a gyerekek. - Szeretkeztél már borospincében?

Mit tenne az emberek többsége, ha egy olyan házasságba kényszerítenék, ami a vagyon megőrzése és gyarapítása végett jön csak létre? Megütne valaki, az égnek adná ki dühét, vagy elmenekülne. Én mit teszek? Csendben beletörődök s igyekszem elfeledni szerelmemet. Szerelmemet, akit nem is ismerek igazán. Akivel csak egyszer találkoztam, mégis azóta a találkozás óta nem tudom elfelejteni. Botorság reménykednem, hogy valaha is észrevesz. Nem találkoztunk azóta, nem is tudja a nevem. Nem ismeri érzelmeimet, vágyaimat és nem szeret engem. Mást szeret, másnak a felesége, más országban él, és a franciát is csak törve beszéli. Nem szabadna szeretnem, de elfelejteni sem tudom. Lehet, apámnak is ez a baja, ezért iszik annyi whiskyt. Bár ésszerűbb, hogy talán szereti.
- Nem úgy látom. - karomra terítem a zakót, és így folytatom az utat leginkább a csigákéhoz hasonló tempóban. Nem mintha panaszkodhatnék. Sosem kedveltem a siető embereket. Túlságosan is frusztráltak, és ezt hamar a külvilág felé is kimutatják.
- Igyunk valamit, attól felmelegszel. - állok meg, és a roskadásig megrakott polcokra szegezem tekintetem. Valami kellemesen bódító, magasabb alkoholtartalmú bort keresek, de úgy tűnik, itt pont nem azokat tárolják. Kénytelenek vagyunk beérni egy '96-os évjáratú édesborral. Nem a kedvencem, de a célnak talán megfelel. És hogy mi is a cél? Felmelegedni. Nagyjából tizenkét fok lehet idelent.
- Megfelel, kisasszony? - mutatom felé az üveget a megszokott módon. Hiába, munkahelyi és családi ártalom. Kiskorom óta tudom, hogyan kell megfogni egy üveget, milyen bort szolgálunk fel különböző húsokhoz, esetleg desszertekhez. Ebben nevelkedtem, lemosni a legjobb borral sem tudom már a berögződéseimet.
- Igen. - bár kérdése meglepett, érzem, hogy válaszommal intenzívebb reakciót váltok ki belőle, mint amit én mutattam az imént. A semminél bármi intenzívebb.
Talán nem volt jó ötlet ily elhamarkodottan válaszolni, szavaimat azonban már nem szívhatom vissza. Elfordulok, és visszaindulok a legutóbbi tágasabb rész felé. Volt ott egy asztal, rajta pedig néhány pohár, de... Hamar rájövök, hogy egy invitoval könnyen magunkhoz hívhatok tálcástól két poharat, és még egy kisebb asztalt is.

Elmosolyodok, egyszerre érzek elégedettséget és valami gyomorbizsergető döbbenetet, mert igent mond, mert meg sem próbálja tagadni. Ettől egy hajszálnyival érdekesebbé válik a szememben, annyira, hogy a felém tartott borosüveg sem érdekel már, vagy éppen annak tartalma. Sokkal jobban foglalkoztat, amit még ma megtudhatok róla, amennyiben továbbra is megtisztel ezzel a kitüntető őszinteséggel, de hogy bizalom lenne mögötte? Nem hiszem. Talán csak az egymásra utaltság keserűségét érezzük mind a ketten, ezt a színjátékot, amely csak pörög velünk, a függöny minduntalan felmegy, és egyikünk sem állíthatja meg. Én bíztam magamban, a saját erőmben, akaratomban, és egyéb képességeimben, hogy azok elválaszthatnak ettől az idejétmúlt kötelező házasságosditól, de úgy látszik, még magamban is csalódnom kell.
Karba font kezekkel követem Anton pillantását, ahogy a tágasabb tér felé kalandozik, nemrég hagytuk el, nekem pedig nincs kedvem visszasétálni, így abba az irányba szegezem a pálcám: - Invito asztal!
A varázsige hatására az asztal végigszáguld a pincefolyosón, és elegáns mozdulattal lefékez. Széket nem hívtam, de nem is bánom, az asztalt a fal felé tolom, és egy mozdulattal felülök a tetejére, majd várakozva nézek Antonra.
- Hallgatlak! Mesélj, kivel csináltad abban a borospincében? - mosolygok rá, pajkosan, semmit értően, akár egy gyerek.

Olykor eszembejut egy név, egy kedves arc, egy lopott csók a szülők háta mögött. Emlékek. Mind egy csodás emlék gyermekkoromból. Amikor még nem kellett rendesen viselkednem. Amikor még azt csinálhattam, amit csak akartam. Azt szerettem, akit akartam. Azt csókoltam, akit akartam. Azzal szöktem ki a partra, akivel csak kedvem tartotta. Nem voltak kötelezettségeim. Nem kellet jól nevelt örökösként viselkednem. Csak szárnyaltam az érzelmek által uralt kis világomban, és jól éreztem magam. Néha összetörtem. Olykor elestem, de minden egyes alkalommal fel tudtam állni, ma pedig már az is gondot okoz, ha sétálnom és beszélgetnem kell egy lánnyal, akivel nem akarok. Szeretném azt hinni, hogy még él bennem a régi, életvidám énem, de egyre érzem, hogy kopik. Sokszor kívánkozna a felszínre, s én minden egyes alkalommal visszataszítom a mélybe. Saját magamat teszem tönkre…
- Amandine Dumonttal. Nem hiszem, hogy ismered. - egy évre rá elköltöztek, mert az apja Svájcban kapott munkát. Sajnáltam, de beletörődtem. Minden esetre kedves lány volt, és… rendkívül mozgékony is.
Ahogyan feltör néhány emlékkép, elmosolyodok. Ha alkalmam lenne rá, ismét megtenném. Ha csak egy csókig jutnánk, már attól új életre kelnék. És bár itt az alkalom, Inès nem biztos, hogy díjazná.
- Neked van hasonló történeted? - valamit valamiért. Márpedig neki biztosan vannak hajmeresztő cselekedetei. Legalábbis eddigi ismeretségünk alapján...

Felvont szemöldökkel hallgatom Anton szűkszavú beszámolóját a lány kilétéről, ugyanakkor az arcán megjelenő mosoly beszédesebb bármely monológnál, és ez fel is csigázza az érdeklődésem. Mégis, amikor rám kerül a sor, döbbent arcot vágok, mert ki mer ilyen kérdést intézni egy hölgyhöz? Még akkor is, ha az a hölgy nem olyan szűzies, mint sokan mások ebben a családban, engem leszámítva. Számos és idegtépő hódításaim története úgy pörög az agyamban, mint egy film, aminek végén apám őszes halántéka látható, és hang hallatszik, tessék, ezt okoztad, kicsi Inès a butaságoddal, ám a hang sosem elég szomorú, sosem elég haragos ahhoz, hogy megállítson a további buta lépések elkövetésében. Persze, kit tekinthetnek hibának? Françoist, a miqueloni jazz énekest? Géraldot, az avril-sur-loire-i kertépítőt? Vagy talán Henrit, akit tulajdonképpen Papa hozott a birtokra, csak azzal nem számolt, hogy az úriember megrögzött szerencsejátékos, és misogyne nézetei ellenére - vagy éppen ezért - hírhedt szexmániákus Párizsban? (Csúnya történet, a távolsági végzés oldotta meg csupán, mert miután Henri tetemes pénzt fektetett Papa ültetvényeibe, a tulajdonának kezdett tekinteni engem is.) Mosolygok. Vajon melyik titokba avassam be Antont? Manapság nehéz jó partit találni.
- Kétlem, hogy etikus ilyet kérdezni egy hölgytől - felelek, lábaimat úgy lóbálom, mint gyerekként a hintában, amikor arra vártam, hogy a dadus, vagy éppen Bérénice, elkezdjen végre lökni. - Borospincében még soha, de amennyiben a teljes archívumra vagy kíváncsi, kérdezd meg a nővéremet. Ő mindenkit számon tartott - van egy ilyen furcsa, rendszerező hajlama. - Elhallgatok egy percre, mérlegelek. - Talán egy François nevezetű, miqueloni jazz énekes tette a legmagasabbra a lécet. Minden szempontból. De nem működhetett, és ennek az okairól talán Papát kéne kérdezned. - Pedig ki lehet találni. François egy senki volt a Delacourokhoz képest, és természetes barnasága sem lendítette előre az ügyet.

Tekintetem a borosüvegre téved, és bár Inèst már nem különösebben foglalkoztatja, én még mindig érzem, hogy innom kell valamit. Félreértés ne essék, nem feltétlen gondolok itt alkoholra, de ahogy körülnézek, mást nem látok, és Betranche-ként, bizonyára a többség megérti, valamilyen szinten ki tudok egyezni a borral is.
Pálcámmal kinyitom az üveget, és az asztalon pihenő tálcáról elemelek egy poharat, hogy töltsek. Tudom, említésre sem méltatta az üveget, ezt mégis neki töltöm. Ha nem kéri, majd megiszom én, ezen ne múljon egy pohár bor sorsa. A félig töltött poharat visszateszem a tálcára, és egy másik pohárba magamnak is töltök az édes italból. A hőmérséklete miatt nem kell aggódni, ebben biztos vagyok, ám a sűrűsége kicsit aggaszt.
- Kétlem, hogy etikus lenne ilyet kérdeznie egy hölgynek. - mosolygok rá, hisz ugyanannyira etikátlan ezt a szájából hallani, minthogy megkérdeztem tőle azt, amit. És ne felejtsük el azt sem, hogy Inès nem a klasszikus értelemben vett hölgyek viselkedését mutatja, sokkal inkább egy jól nevelt gyermekét. És itt nem a jól nevelten, sokkal inkább a gyermeken van a hangsúly.
A teljes archívumra? Ugyan, az nem mozgatja meg annyira a fantáziámat, hogy átolvasgassam az összes esetet, minthogy az ő szájából halljam a legérdekesebbeket. Ami neki a legemlékezetesebb, nem a nővérének. Elvégre nem a nővérével fogom egybekötni az életemet.
Kezemben a pohár borral leülök a földre. Kicsi az asztal, ott már nincs hely, és egyébként sincs ellenemre, hogy bepiszkoljam a ruhámat. Egy pálcaintés, és máris tiszta, ha úgy akarom. A falon termelődött penész sem zavar. Gyerekkoromban minduntalan nekifutottam akár kényszerből, akár saját ötlettől vezérelve. Nem irtózok tőle. Botorság lenne. A penész nem bánt.
- Miquelon... Messziről jött. - játszok egy kicsit a pohárban lötyögő itallal, mielőtt folytatnám. - A sors már akkor is tudta, hogy egymásnak leszünk szánva... - arcom kifejezéstelen marad. Tetszik-e a sors akarata? Semmiképpen. Elfogadom-e azt? Mindenképpen.

Legszívesebben felnevetnék, bár ez inkább tűnik ideges prüszkölésnek, a sors, na persze, az apám és a tiéd, ez sokkal közelebb áll az igazsághoz, de egyelőre csak a szavakat keresem, mert kettőnk történetében nincs sors, nincs végzet, de még csak egy cseppnyi romantika sem. Nem remeg a térdem az örömtől, ha arra gondolok, hogy Anton randevúra visz este, és nem várok arra izgatottan, hogy megcsókoljon a csillagok fénye alatt. Nincs semmi, amit ettől a kapcsolattól remélek, és ha az apja egyszer eláll az erőltetéstől, talán mindketten megszabadulunk, de persze az igencsak gyanús lenne, vajon mi késztethette erre, két lépés, és máris ott vagyunk a csendben, ahol csak néztük egymást, ő whiskyvel kínált, én pedig elfogadtam, csak meg akarta ismerni a lányt, aki a menye lesz, ezt mondta, bár sokkal valószínűbb, hogy a jelenlétem feszélyezte. És abban a csendben megint érzem mindazt az izgalmat, ami ebből a kérészéletű próbálkozásból úgy, de úgy hiányzik. Ami itt üres és képmutató, az ott a maga titokzatosságában furcsán egyszerű. Nem lehet, persze. Sose lehetett.
A lábam lóbálását egy percre sem hagyom abba, a borba nem kortyolok bele, de Anton irányába fordítom az arcom, valahová arra nézek, a feje fölé, ahol talán meglelem a megoldást. (Persze.)
- Tudod, sose akartalak bántani téged. Jóképű vagy, udvarias és kedves, a magad módján még vicces is, meg ott van benned ez a furcsa melankólia, ami egészen regényes, romantikus, de... - sóhajtok, nem kellene ennyit dumálnom sületlenségeket. - Mindegy. Egészségedre. - És nézem, ahogy iszik, ha iszik egyáltalán.

Mért pont egy borospincébe? Fogalmam sincs. Apám biztosan úgy gondolta, ismerkedem a jövendőbelimmel, s mellette kötök egy busásan jövedelmező üzletet a pince és a birtok tulajdonosával. Ha így gondolta, nagyot kell csalódnia, hisz nem tervezem, hogy bármit is kötök a mai napon. Ez egyébként is inkább az ő műfaja. Én jobb szeretem felszolgálni a borokat, felügyelni a termelésüket, minthogy az üzleti teendőkkel foglalkozzak.
Megerőltetem magam? Semmiképpen. Megérdemelné? Mindenképpen. Inès nem rossz ember, nem kellene ilyen ridegnek lennem vele, de a kapcsolatunkat nagyban befolyásolja, hogy a szüleink döntöttek benne. Nem ismerem igazán, de kényszerből nem is akarom. Nem tudok róla szinte semmit, holott már megpecsételődött a jövőnk. A lap alján is ott díszelegnek az aláírások, melyek egyike sem az enyém vagy a lányé. Már csak az egymáshoz való viszonyunkon változtathatunk, és elsőként nekem kell lépnem, hisz én zárkózok el határozottabban a társasága elől. Miért? Mert nem tudom elképzelni, hogy azóta az este óta bárki szerethet. Inès sem szeret, és nem hibáztatom. Ki tud szeretni egy ilyen merev, zárkózott embert? De azt nem tudja, hogy ez csak álca. Azt nem tudja, hogy emögött hasonló lángok nyaldossák a szobák falait, mint amilyen lángokat ő megmutat magából.
- De? - hirtelen hajolok előrébb ültömben, még a borból is a földre löttyen pár korty. Nem kár érte, ami azt illeti, viszont nem tudom mire vélni a heves reakciómat. Ennyire érdekelne, hogy mit gondol rólam?
- Sokat gondolkodtam, hogy vajon ennek a kapcsolatnak létre kell-e jönnie, és minduntalan nemmel válaszoltam önmagamnak, de talán ha megmutatnám magam teljesen, és ezen felül egy kicsit mindketten próbálkoznánk… - tartok egy kis szünetet, mert magam is át kell, hogy gondoljam, mi lenne, ha mindketten beletennénk valamit ebbe az egészbe. - Értelmet nyerhet a házasságunk. - hogy én ebben hiszek-e? Semmiképpen mindenképpen fogalmam sincs. Egy próbát megér.

Elmosolyodok, úgy, ahogyan Mama tette mindig, mikor kekszet loptam vacsora előtt, Inès már csak ilyen, és utólag úgy fest, sosem próbált megnevelni, megváltoztatni, beadta nekem a derekát, ahogy mindig, mindenki tette. Fejet hajtottak előttem, a gyerekes báj előtt, ami csupa szőkeség, csupa csokimaszatos vigyor és csupa manipulatív önillegetés volt, utólag látom, egészen tisztán, de azt hiszem, akkor is tudtam, mire rendeltek, minek engedett át anyám, és apám is a maga közönyösségével, mert ez a második sem fiú lett, hát elégedjünk meg azzal, amink van.
Szinte bosszant, hogy Anton képtelennek látszik megelégedni, pedig tudnia kell, sosem leszek az, akiben reménykedik, és ő sem fog soha azzá válni, akire nekem szükségem van. Olyan kiszámított, olyan üres itt minden, nem úgy, mint a Betranche család egy bizonyos idősebb férfitagjával.
- Szép tőled, hogy ilyesmiken töröd a fejed. - Mosolygok rá, mintha most ő lenne a gyerek, a gyerek, akinek a törekvései hiábavaló csacsiságok, de ezt még csak a felnőtt érti. - De kár áltatnod magad. Különben kár érted. Ha romantikusabb lennél, még el is hinném, hogy nem csak a méhemet akarod átjáróházként használni, hogy biztosítsuk a jövő Delacour-Betranche állományát. - Papa falnak menne, ha hallana. Pedig nem is ittam.

Fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Vajon milyen? Milyen az az ember, akit ő tényleg szeretni tud? Ki számára az ideális partner? És én vajon mért nem vagyok jó? Persze, önmagam sem gondolom, hogy tökéletes férj lennék, nem várom hát el senki mástól, hogy így vélekedjen, mégis tudni szeretném, hogy ő milyennek gondol. Nem biztos, hogy tudnák olyan lenni. Az sem biztos, hogy akarnék, de egy próbát mindenképp megér. És ha próbálkozok, talán ő is fog, és valamennyire tényleg sikerül megbarátkoznia mindkettőnknek a házasság gondolatával.
- Honnan veszed, hogy átjáróházként akarom használni? - még csak fel sem merült bennem ilyesmi. Gyereket kettőnknek, mikor még egymást sem vagyunk képesek szeretni valamelyest? Mi lenne a gyerekekkel? Én biztosan szeretném őket teljes szívemből, és annyit játszanék velük, amennyit csak tudok, és az sem kizárt, hogy ő másként gondolkodik erről, azonban biztos lesznek olyan dolgok, melyekben nem értünk egyet, és abból talán semmi jó nem sülne ki. Nem akarom, hogy miattunk szenvedjenek a gyerekek bármiféle kárt. Bár, nem is tudom, mért beszélek többes számban. Nem is biztos, hogy lesz két gyermekünk. Lehet, hogy az első után belátjuk, már egy is sok nekünk. Már ő is sok nekem, nemhogy egy gyermek. Jelen pillanatban így érzem...
- Ha meg akarsz ismerni igazán, két hét múlva találkozzunk nálunk, a birtokon... - ha egyáltalán meg akar. Nem bízom benne túlságosan.

Sajnálom őt, hogy éppen én vagyok az, éppen én, a legkevésbé alkalmas, akit mellé csapnak, hozzá tűznek, vagy éppen ragasztanak, mert csak rag vagyok, vagy legalábbis rag leszek a férjem szavainak végén, eternifixszel odaerősített, bűbájos kis semmiség, ami lezárja a szót, de semmi egyéb funkciója nincs. Talán nem Anton a problémám forrása, talán egyszerűen csak az fáj, hogy én nem őt akarom, de akit akarnék, az tálcán nyújt át, elfordul, hogy ne lássa a cserét, de átad, lemond rólam, és ez rettenetesen fáj. De minden önsajnálaton át meglep a felajánlása, nem tagadhatom, még a szemem is szilvanagyságúra kerekedik.
- Mit forgatsz a fejedben? - Két hét múlva, náluk, a birtokon? Talán nem a legjobb ötlet, hiszen így semmi nem tarthatna vissza, hogy kiosonjak, megkeressem az apja dolgozószobáját, vagy a biliárdtermet, vagy bármelyiket, ahol könnyebben megtalálhatom, a háta mögé lopakodjak és kérdőre vonjam, vagy ami még rosszabb, csak még messzebbre lökjem magunkat a parttól.
- Talán mennünk kéne, mielőtt még elkezdenek kétségbeesetten keresni bennünket - intek fejemmel abba az irányba, ahol kis csoportunk többi tagja felszívódott, leugrom az asztalról, és megigazítom a szoknyámat.

Semmi kedvem itt lenni, de muszáj. Muszáj… furcsa egy szó, nem is értem, mért használom. Nincs előírva, de eszembe jut, s egyszerűen jön. Nem tudok semmit sem tenni ez ellen. Nem is akarok, ami azt illeti. De ez most nem érdekes. Nincs kedvem itt lenni. Hisztis vagyok, ez természetes, de legszívesebben otthon feküdnék az ágyamban, és még véletlen sem lépnék ki a szobámból. Ehelyett egy pincében kell „raboskodnom” jövendőbeli feleségemmel, aki a háta közepére sem kíván. Ez némiképpen kölcsönös, ám eleget tettem inkább apám kérésének. Ebbe talán még nem rokkanok bele.
- Ha eljössz, meglátod, ha nem… tudomásul veszem, hogy nem érdekel. - természetesen nem szándékozok erről senkinek sem szólni, nehogy bárki számon kérje akár rajta, akár rajtam, hogy mért is nem esett meg a találka, ha esetleg úgy alakulna. Bizonyára nyűg ez a fajta kapcsolat mindkettőnknek. Bizonyára mindketten szabadok akarunk lenni, de nem lehet. Beletörődtem? Mindenképpen. És ő? Semmiképpen…
- Mindig így tűnök el, senki sem fog keresni bennünket. - felállok a földről, megvárom, hogy elkészüljön, és felé nyújtom a kezem, hogy hoppanálhassunk. Bizonyára ehhez nem kell segítség, de mégiscsak így illik, és akármennyire nem kedvelem az illemszabályokat, más szituációban nem is igen tartanám be ezeket, és most sem szerencsés eljárás Inès természete miatt, mégis így tartom helyesnek. De talán nem az, mindegy… Azért remélem, elfogadja a segítségemet, elvégre ez csak egy egyszerű, kedves gesztus.