Summertime sadness

A nyár utolsó napja.
Mennyire várta ezt a kibaszott napot.
Mintha arra számított volna valahol titkon, gyermetegen, hogy úgy hullanak le a láncai, mintha valami mugli varázslat elektromágneses mezeje szűnne meg létezni. De aztán simán csak felkelt. Reggelizett. Teát ivott. Fürdött. Fogat mosott. Odaadta a roxfortos tankönyvlistát Winkynek. Halántékon csókolta az anyját. Felvette a szabályos síkidommá vasalt ruháit. Átvette a korábban igényelt interkontinentális zsupszkulcsot. Elintézte az utazási papírokat a nemzetközi máguskapcsolatok ügyosztályán. A hoppanálásnak nem lett volna értelme, mert a Hop-hálózattal gyorsabban jutott be a minisztériumba, így aztán nem is hoppanált. A pálcahasználatra sem adódott semmilyen ürügy, még a talárján se volt egy kurva porszem se, amit lesöpörhetett volna a minisztériumban, így aztán nem is varázsolt egészen addig, amíg a dusanbei brit varázslókövetségről kilépve nem aktiválta a nyomkövetőt.
Még délelőtt tíz sincs, vagyis majdnem egy fél napja tizenhét éves, és itt áll egy motel folyosóján egy olyan országban, aminek csak röhögni lehet a nevén.
De mindenesetre Carrow ügyében máris előrébb jutott ez alatt a két óra alatt, mint egész kibaszott nyáron. A közepesen elegáns küllemű, de legalább mágusok lakta városrészben talált szálloda recepciósa megerősítette, hogy valóban van egy angol vendége, egy olyan göndör fürtű, fogfájós arcú angyalka – tehát nem hiába csengette ki azt a zacskó galleont a Zsebpiszok közben annak a senkiházinak, aki Fletcher szerint a nyomkövető varázslatok utcai feketeövese volt, és a szoba, amelyet a recepciós kisebb tiszteletdíjért készségesen megmutat, majd kicsit vonakodva, de a zsebpénze egy súlyosabb hányadáért ki is nyit neki, kétségtelenül Carrowé kell, hogy legyen.
Mondjuk így elnézve azt a zárat, semmi olyan, amivel ne tudott volna nyugodtan elbánni, de így azért mégiscsak kényelmesebb. Meg elegánsabb. Lófaszt fog itt dörömbölni a folyosón, amikor még a leveleire se volt hajlandó válaszolni ezt a holdkóros. De azért bekopog, mielőtt benyitna: Carrowról el tudja képzelni, hogy sokáig alszik, miután a nővére képével koldul az itteni utcákon, vagy tudja Merlin, mi a faszt csinál itt.
Legalábbis reméli, hogy valami hasonló hülyeséget, és nem módosult tudatállapotban vagy pláne nővel találja. Uhh.
- Szia, Carrow – szólítja meg emelt hangon, mielőtt beljebb kerülne. - Tudod, öröm veled együtt dolgozni. Olyan megbízható vagy. Mindig lehet számítani rád.
Fokozatosan halkul a hangja. Ezek után talán kínos lenne, ha esetleg mégsem Carrow lenne az a bájos teremtmény, akinek kiadták ezt a szobát.
Az mondjuk talán túlzás, hogy együtt dolgoznának. Ő persze dolgozna, ha Carrow nem tűnne el folyamatosan, hogy kutathatott utána fél nyáron át, küldözgette a kurva baglyait (amikre Carrow persze nem válaszolt, de amúgy se tudták volna levélben megbeszélni, pedig tudja, hogy kurvára elérték a baglyai), szívességek a külügyiseknél, hogy kitalálja, hogy most épp melyik röhejes porfészekben rója az ostoba köreit, még több szívesség, még több bagoly… de hát végül is most végre itt van, tehát végső soron úgy tűnik, könnyebb lenyomozni Carrow galleonjait, mint azt az ember gondolná, sőt igazság szerint félelmetes, mennyire könnyen megtalálható egy brit varázsló Közép-Ázsiában. Legalábbis akkor, ha nem erőlködik különösebben, hogy ne találják meg.
Egy bagolytetem meg pár melankolikusan göndörödő hajszál, amit Fletcher hajlandó volt összekotorni neki Carrow ágyából Daltonéknál (nem, ezt hagyjuk, tényleg nem érti, mit keresnek ezek egy rakáson, mármint akkor, amikor épp Carrow is kegyesen csatlakozik a kommunához), plusz némi túlárazott, de cserébe megbízhatatlan nyomkövető kuruzslás, amit attól a Zsebpiszok közbeli csavargótól rendelt meg, egy kurva hosszú séta, ami alatt végig úgy tűnt, hogy az a vacak egyenesen abba az undorító folyóba szeretné bekalauzolni, szóval csak egy kisebbfajta passió, és tadám, már itt is van ezen a… tudja Merlin, miféle hely ez. Ebben a városban még a víz is mocskosnak tűnik.
Beljebb lép a szobában, és egy nagy levegővétellel visszafogja magát, amennyire tudja, de a biztonság kedvéért mugli ruhát húzott az utazáshoz, és ez alapból ingerültté teszi, de azért próbálkozik, hogy ehető hangnemet üssön meg.
- Hajlandó vagy végre hazajönni, vagy segítsek megnézni megnézni minden egyes kibaszott hegyi barlangot errefelé, hátha itt bujkál valahol? Carrow?
Szorosabban markolja a pálcáját, amit persze kivont, miután becsukta maga mögött az ajtót. Elvégre már használhatja. Akár itt is. Fergeteges. Még akár az is lehet, hogy szükség lesz rá. Elvégre Carrow úgy tűnik, teljesen elfelejtette azt az apró kis pigmenthibát a karján, mintha ez az egész csak neki lenne fontos, és azzal már eltöltött egy nyarat, hogy udvariasan könyörögjön a nyamvadt segítségéért.

Oops, I did it again

Tizenkét átkozott nap ebben a porfészekben, és az ember kezd meggárgyulni, persze erre rátett az az átkozott napszúrás is, amitől rendes körülmények között talán ágyban fekve, szobaszervízes fickónak sóhajtozva és nyafogva teltek volna a napok, csahogy itt már mindenféle irányítás kicsúszott a kezeim közül, attól a pillanattól kezdve, hogy megtaláltam az eddig legforróbb nyomot követve azt a senkiházi kis oroszt. Mert hát itt is minden tele van velük. Úgy járnak-kelnek, seftelnek és hazudják le a csillagokat is az égről, mintha csak otthon lennének. Nekem meg már csömöröm van, nagyon is. Semmit sem akarok már csak hazamenni, de ha ezt megkockáztatom, akkor talán végleg elveszítem a nővéremet és kibérelhetek önként egy helyet magamnak az Azkabanban.
Nem akartam, hogy bárki is velem jöjjön, pláne nem Archibald, úgyhogy hamar leráztam, hamis nyomokat hagyva magam mögött, és ha mázlim van, még most is valahol egy bolíviai mugli börtönben kajtat utánam. Nem, Archibalddal soha többé nem kezdek. Teljesen meg van hibbanva. Legalábbis ezt gondoltam, addig a percig, míg a saját józan eszemben nem kezdtem el kételkedni.
Azon kaptam magam, hogy láthatatlan manóknak adok teljesen nonszensz utasításokat, és foghatnám még mindig a napszúrásra. A kopogást is először hallucinálásnak vélem, és eszem ágában sincs foglalkozni vele. Fel alá járkálok, mint egy holdkóros a légkondícionáló bűbájjal ellátott lakosztályban. Itt még az én csóró kereteim között is kiskirályként élhetek. Nem mondom, egy percig magával ragadott a fényűzés, és töltöttem pár görbe estét a kaszinóban, amíg vártam, hogy a ruszki felbukkanjon. Pedig nyerő szériám volt, és tényleg vissza kellett volna menni, de hát a sors más utat szánt nekem.
Lábaim alatt apró darabokra szétcincált papírfecnik, gondos tornyokba rendezett arany varázslópénzek, amiket még csak át sem váltottam galleonba, talán nem is fogom már. Annyira gusztustalanul mocskosnak érzem, hogy még csak hozzá sem nyúltam napok óta. Aztán ilyedten rezzenek össze (értsd, majdnem lefosom a bokámat), ahogy meghallom a hátam mögött Crouch hangját, és most már tényleg biztos, hogy nekem kampec, mert egyszerűen nem lehet itt. De mégis miért hallucinálnám ide Cruchot utolsó óráimban? Miért?
De ahogy villámgyorsan megpördülök a sarkamon, és űzött vad tekintetemet ráemelem, nem férhet kétség, ez tényleg Crouch. Hiába a tökéletes hőmérséklet a szobában, azonnal kiver a víz, és idegesen göngyölöm hátra csapzott tincseimet.
- Crouch, te mégis mi a francot keresel itt? – nem próbálok kedves lenni, nem akarom hellyel kínálni és marasztalni, mégis valami különös megkönnyebbölést érzek, hogy látom őt. Vagyis hogy pontosítsak, jobban örülök, mint bárkinek ezen az átkozott bolygón. Ügyet sem vetek a szavaira, abban sem vagyok egészen biztos, hogy hallottam és értettem, miről hadovál, úgyhogy egy jól artikulált mozdulattal leintem.
- Hagyjuk, nem akarok úgy csinálni, mintha érdekelne, de.... most szükségem van rád – még magam sem fogom fel szavaim súlyát, de annyira buzisnak hangzik az egész, én meg nem vagyok abban az állapotban, hogy épkézláb mondatokat összerakjak, úgyhogy egy lépéssel, majdhogynem átszökkennve az aranytornyokon a beépített ruhásszekrény előtt termek, és gondolkodás nélkül nyitom ki az ajtaját, mintha csak a tisztítóba akarnám leküldetni a taláromat. Talán egy rövid pillanatig megtéveszthetem, de aztán fájdalmasan egyértelművé válik, hogy abban a rohadt szekrényben nincs semmi más, csak egy határozottan halottnak kinéző, százötven centis ürge.
- Volt képe azt mondani, hogy Alecto halott. Újra meg újra belehazudott a szememebe, Crouch – a hangom már hisztérikus a végére, igaz, nem szokatlan tőlem az ilyesféle kirohanás. Hasonlóképpen szoktam reagálni akkor is, ha Beck megint megfeledkezik magáról és pucéran grasszál a házban, vagy ha Fletcher gyanúsan sok időt tölt a tyúkjaimmal, aztán a lepedőmet is összekoszolja még a tetejébe. - De az lehetetlen. Annak semmi értelme. Idáig követtem az átkozott nyomokat. Életben kell lennie, érzem - még csak meg sem inog a hangom, nagyon is határozottan mantrázom a bevett sorokat, amiket már hónapok óta ismételek, akárhányszor egy nyom elévül.

I forgot what I was losing my mind about

Carrow olyan szarul néz ki, hogy mikor végre megpördül, és találkozik a tekintetük, egy kicsit azt kívánja, hogy bár inkább nővel találta volna. Az elmúlik. Ez az agitált vibrálás körülötte és a szoba által sugallt nihil kevésbé tűnik múlékonynak.
A nagyjából Carrow vonásait viselő, sápadt kísértet a karikás szemeivel úgy néz rá, mintha legalábbis egy tucat aurorral jött volna, és az arca (ami nyilvánvalóan arra készült, hogy azt a mérhetetlen melankóliát fejezze ki méltóan hanyag, unott eleganciával, amit az vált ki az emberből, ha a porcelánkészlethez nem teljesen illő ezüstkanállal kénytelen elfogyasztani a kelleténél egy-két fokkal hűvösebb ráklevest) ezúttal valami olyan sötét, súlyos nyomorúságot sugároz, ami van elég nyers ahhoz, hogy tökéletesen idegennek tűnjön.
- Téged – förmed rá, vagy legalábbis akar ráförmedni, de inkább csak irritáltnak és zavartnak hallja a saját hangját. És kicsit zavarba jön, mintha meztelenül találta volna. Illetve nem, nem úgy, mert attól nem jönne zavarba, ettől meg igen. Annyira, hogy nem tudja folytatni, pedig lenne néhány keresetlen szava még Carrow-hoz, amiért volt pofája eltűnni és még a kurva baglyait is ignorálni, meg egyébként is, mi a francot képzel.
Na, és most már főleg mi a francot képzel.
Majd még ő fog segíteni Carrow-nak!
- Remélem, arra gondoltál, hogy a csomagoláshoz van szükséged segítségre – mordul türelmetlenül, de még mindig nem igazán önmaga, mert ez a szöveg nem igazán győzte meg arról, hogy Carrow nincs valamilyen extrabrutál helyi tudatmódosító bájital hatása alatt, sőt, de legalább megtalálta a szekrényt, úgyhogy végül is van remény, hogy hamarosan szépen elkezdi beparancsolni a talárjait az utazóládájába –, hát akkor most már jattolj te a háziúrnak, hogy hajtogassa a zoknijaidat, én teljesen le vagyok égve miattad, te meg úgy látom – vet egy sötét pillantást a galleonhalomra –, nagyon is jól –
Bassza meg. A büdös picsába. A rohadt kurva életbe. Mi a fasz?!
- állsz – fejezi be önkéntelenül, magasabb hangon.
A leglogikusabb az lenne, ha most hátrahőkölne és itt hagyná a picsába ezt a faszt, ehelyett viszont habozás nélkül, sietve odalép a szekrényhez, arrébb tolja Carrow-t, hogy odaférjen – de hiába szegezi rá a pálcáját a testre, a bűbáj sem talál életjeleket.
Néhány másodpercig csak áll, a kezében megremeg a pálca, Carrow meg csak mondja a magáét, Alecto, már a puszta névtől is felmegy benne a pumpa.
Ez az idióta tényleg bekattant.
És ha segít neki, még képes, és magával rántja.
De hát megteheti-e egyáltalán, hogy nem segít neki?
Csupa indulattal ragadja meg Carrow talárját, és rázza meg a talárjánál fogva tiszta erőből, amíg nem képes végre ráfigyelni a saját hagymázas szövegelése helyett. Egyenesen a másik szemébe fúrja a pillantását.
- Alecto? Ő nyilván életben van, és TELIBE SE SZARJA a létezésedet, te nyomorult seggfej – közli kegyetlenül, a mozdulattal ellentétben abszolút higgadt és fagyos a hangja. – Ez a pöcs viszont nagyon is halott. Carrow, te eszednél vagy? Itt vagy egy Merlin háta mögötti disznóólban, a kutyát se érdekelte volna, ha belelököd a folyóba vagy ott hagyod az utcán, de neked ide kellett hoznod? Az Azkabanba akarsz kerülni, mi? Azt akarod, hogy kihallgassanak, és magaddal rántsd az összes barátodat? Alectót? Tényleg elvesztetted minden ítélőképességedet?
Elereszti. Néhányat szusszan, aztán újra a holttestre pillant. Tökéletes program. Tökéletes.
Végighúzza a kézfejét a homlokán.
- Csomagold össze a holmidat.

Oops, I did it again

Tehetetlenül állok egyik lábamról a másikra, amíg Crouch a halott ürgén próbál életjeleket keresni, megjegyzem teljesen fölöslegesen, mert úgy sem fog találni semmit. Nem vagyok beszámítható állapotban, de azért volt annyi maradék lélekjelenlétem, hogy minden létező bűbájt végigfuttattam rajta, amit csak ismerek, de közelről sem vagyok abban a helyzetbe, hogy kioktassam, így megvárom, amíg végez, de a tipikus én megmondtam pillantást nem tudom elrejteni.
Azonban a felsőbbrendűség minden jele lefagy az arcomról, amikor megragadja a taláromat, és képtelen vagyok megállni a lábamon. Hátratántorodok, és csak nagy erőfeszítés árán sikerül újra megtalálnom az egyensúlyomat mielőtt hátrabuknék. Megütközve nézek rá, mintha legalább behúzott volna nekem. De nem, ez sokkal rosszabb annál. Megragadja a tőrt és forgatja bennem addig, amíg már a nyele is eltűnik a mély, tátongó sebben. Összeszükül a szemem, és erőszakosan próbálom kirángatni magam a szorításából, de hiába.
- Bassza meg, Crouch, most öltem meg egy embert. Mégis hogy beszélhetsz így velem? – hangom a vártnál is hisztérikusabb. – Vedd le rólam a kezdet, különben esköszöm, megütlek – ripakodok rá szánalmasan tehetetlenül.
Alecto nem szarja telibe a létezésemet. Alecto nem szarja telibe a létezésemet- ismétlem magamban a mantrát, összeszorított fogakkal. – Kibaszottul fogalmad sincs, hogy miről beszélsz. Alecto sohasem... ő sohasem hagyna engem hátra, hacsak nem kényszerítik – próbálom olyan határozottan artikulálni a szavakat, hogy meggyőzzem, most éppen ebben a pillanatban, mindennek dacára is magamnál vagyok, és nagyon is jól tudom, hogy miről beszélek. Mintha valóban nem hagyott volna soha hátra, pedig mindketten nagyon jól tudjuk, mekkora ordas nagy hazugság ez.
És már ott vannak a nyelvem hegyén a szavak, amikkel további bizonyosságot adhatok a naiv elképzeléseimnek, de közben meg ott van az a halott fickó, és Crouch nem akarja, hogy erről megfeledkezzek, odadörgöli egyenesen az orrom alá.
- A saját lábán jött ide – hozom fel az egyetlen mentségemet, de hangom most visszafogott, mintha leforráztak volna. Dühös tehetetlenséggel nézek a válla fölött a szekrény felé, ahonnan a kopasz fej éppen csak kibukkan. – Akarja a fasz. Szerinted én kértem meg, hogy haljon meg a kibaszott pálcám által a kibaszott hotelszobámban? – újra megtalálom azt az idegesítő, magas hangot, maivel minden valószínűség szerint kikergethetném az ifjabbik, nagyreményű Bartyt a világból. Az a kis pöcs olyan gőgősen néz fel rám, mintha neki aztán sohasem gurult volna el a gyógyszere pedig mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ez is csak egy újabb hazugság. De legalább elengedte a taláromat. – Mint ahogy azt te is látod, ők nincsenek itt. Te vagy itt, Crouch. Tudja a fene, mit is mondtál, mi a faszért vagy te itt? – nézek rá, mintha az elmúlt percek lázálmából csak most sikerült volna valamennyire feleszmélnem, miközben próbálom igazgatni a taláromat, amit szétbarmolt.
Máskor talán felhúznám magam a parancsolgatásán, de végül is, én kértem a segítségét, az a minimum, hogy befogom a számat és teszem, amit mond, bármennyire is nehezemre esik.
Bólintok, és azonnal a szekrény felé indulok, átlépve a fickón, a holmim után kavirnyászva, különösen vigyázva, hogy ne érjek megint hozzá az élettelen testhez, mintha annyira számítana már. – Mégis mit akarsz csinálni? – teszem fel a kérdést, nem csak azért, mert kíváncsi vagyok, hanem mert annyira meglep, hogy szó nélkül segít. – Ez a fickó halott, és akkor is halott lesz, ha összepakoltam, és elhúztam innen – kivételesen nem foglalkozok azzal, hogy összehajtogassam a ruháimat, csak magamhoz ölelem az összeset, és a nyitott bőröndbe pakolom, ami a lábam alatt van, aztán végignézek a szobán habozva. – Ez mind a tiéd lehet – intek zavartan a varázslópénz kupacok felé, mintha mindenképp le akarnám szögezni, hogy nem szivességet kérek egy bizalmas jóbaráttól.

I forgot what I was losing my mind about

A mindentudó tekintet csak még inkább felbőszíti, de aztán amikor megrázza Carrow-t, és Carrow arcáról lefoszlik az a szokásos máz, és elővillan az a kibaszott valami, ami ezek szerint alatta rejtőzik, hát akkor inkább kérné vissza az arroganciát. Carrowról mindig azt gondolta, hogy ha esetleg szét van esve, mert például elájul, baszki, egy folyamatban lévő gyilkosság kellős közepén, akkor is passzol a ziláltsága a zoknija színéhez, és akkor is van benne valami bosszantó megcsináltság, valami modoros, szándékos stílusosság, és akkor is, és minden körülmények között tudja, hogy mit mondjon. Most meg tényleg olyan, mintha rányitott volna véletlenül a legcsupaszabb valójára.
Néhány másodpercre túlcsordul a zavar, és talán még rosszul is tudná érezni magát a szavaiért, ha… bassza meg, ugyanmár. Milyen jogon vár tőle Carrow irgalmat? Mintha nem az lenne a normális, hogy addig rúgdossák egymás gyengepontjait, ameddig még vannak ott idegvégződések vagy egyáltalán bármilyen élő szövet. A szavain annyira megütközik, hogy még a szeme is tágabbra nyílik, a szemöldöke is feljebb szalad, és komolyan mérlegeli, hogy ez a kérdés komoly volt-e, vagy ironikus. Aztán azt, hogy Carrow esetleg nem keveri-e össze egy másik Crouch nevű ismerősével. Végezetül: létezik, hogy a másik épp pszichotikus epizódot él át, és teljesen elvesztette a kapcsolatát a valósággal?
- Miért, mire számítottál? – rázza meg a fejét hitetlenkedve, de aztán az ingerültsége feljebb csap. – Öntsek egy kis forró csokit az öledbe, aztán beszéljük meg az érzéseinket? – Ebben van valami sértett, sőt megbántott mellékzönge, amit azonnal heves szégyennel megbán, hogy hagyott a hangjába szivárogni, és inkább elengedi Carrow-t. – Elnézést, te jó ég! Nehogy megüss, Carrow, még a végén sínbe kell tennem a kezedet is – köpi megvetően, és sajnos nagyon is tudatában van annak, hogy ez most a saját szégyenkezésének a projekciója.
Végül is, neki se volt semmi alapja arra, hogy elvárja Carrow együttérzését vagy bevonódását vagy akármijét, bassza meg. De bár el tudná felejteni, mennyire iszonyúan szüksége lett volna rá, mennyire kellett volna, hogy mondjon valamit, hogy segítsen, hogy egyszerűen csak ott legyen vele. Még most is leginkább lerágná a saját arcát, ha rágondol, annyira megalázó, hogy rászorult Carrow kibaszott irgalmára egy ennyire röhejesen emocionális értelemben.
Elfordítja róla a pillantását, ezt a nyomorult, önmagát győzködő makogást még hallgatni is iszonyú, annyira szánalmas, hogy legszívesebben ő keverne le inkább egyet Carrownak, hogy térjen már észhez, ez vállalhatatlan, most már miatta is neki kell szégyellnie magát, ha így folytatja. Egy-két másodpercig mérlegeli, hogy tényleg felpofozza terápiás céllal, de aztán elveti. Ehhez a beteges megszállottsághoz lehet, hogy még egy alapos félholtra verés is kevés lenne. Vagy egy lórúgásnyi kijózanító főzet, bár ha lenne nála ilyesmi, lehet, hogy azért is lenyomná a torkán, hátha.
Meg aztán, mégis ki ő, hogy kirángassa Carrow-t a porban csúszó önáltatásából? Nem valamiféle kibaszott barátok vagy valami.
- Hányni tudnék tőled, annyira szánalmas vagy – préseli ki magából, és nagylelkűen hagyja az egész Alecto-témát. A jelen helyzetet nem oldja meg Carrow szembesítése a valósággal, márpedig a jelen helyzet az, amit meg kell oldani valahogy, mégpedig sürgősen és lehetőleg végleg. Azt a kibaszott hullát.
Oké, nem fogja felhúzni magát Carrow nyafogásán. Kinyírja ezt az ürgét, és képes még nyivákolni, mint valami fostos újszülött kismacska, mintha nem is ő tehetne az egészről, de rendben, leszarja, nem fog emiatt fiatalon agyvérzést kapni. Elengedi a füle mellett az egész rinyálást meg még a kérdést is, mert egyrészt már mondta, hogy az idióta Carrow-t összelapátolni jött, másrészt meg ez már nyilvánvalóan lényegtelen, mert hiába lapátolja össze, sok hasznát nem veszi, majd maximum hónapok múlva, ha már túl van egy sor intenzív pszichoterápiás ülésen a Mungo zártosztályán. Teljesen felesleges volt idejönnie, a forrásait nem kímélve kutatni utána… és még csak el se viheti tényleg a kibaszott Szent Mungóba, mert ha már egyszer belekeveredett ebbe a hülyeségbe, akkor nem hagyhatja, hogy Carrow elpofázza. Kénytelen lesz egymaga kipofozni valahogy. De előbb a hulla.
Mély lélegzetet vesz, és kihasználja, hogy Carrow tudata legalább ideiglenesen tisztának tűnik és valamennyire szót fogadni is hajlandó.
- Eltakarítunk utánad – közli színtelenül, szinte már unottnak ható nyugalommal. – Halott lesz, viszont egyikőtök sem lesz itt. Próbálj meg koncentrálni. Ismered ezt a fazont? Tudod, mi a neve? Egyedül jött ide? Láttak titeket együtt? Van, aki keresni fogja? Tudta a te nevedet, beszélhetett rólad másnak? – Végignéz a hullán újra, külsérelmi nyomokat keresve, sőt le is guggol mellé. Relatíve tisztának tűnik. Ismét felemeli a pálcáját, rászegezi, de mielőtt bármit is tenne, Carrow megakasztja. Értetlenül néz fel, aztán egy pillanatra a galleonokra néz, és úgy fintorodik el, hogy maga sem tudja igazából, miért, és azt se, hogy miért kívánkozik ki annyira a mondat, hogy Carrow, dugd már a seggedbe a galleonjaidat, mikor ő történetesen életében először most tényleg tudna mit csinálni a pénzzel, és hát nyilván egyikük sem gondolhatta, hogy valami kibaszott szívességet tesz – azt meg ő pláne nem gondolhatta, hogy Carrow esetleg ugyanazt éli most át, mint amit ő a medimágusi szobában forró csokit szorongatva, dehogy gondolta, bassza meg.
Visszanyeli a felcsattanást, és megrántja a vállát, aztán bólint, még morog valami olyat az orra alatt, hogy rendben, aztán újra a hullára szegezi a pálcát. Egy kicsit habozik, mielőtt elmorogná a varázsigét; az első transzformációja nem sikerül tökéletesen, de némi igazítás után a holttest helyén már egy viharvert és kissé torz koskoponya trófea hever, hasonló azokhoz, amelyeket idefelé a szuvenírboltokban látott tucatjával eredeti és műanyagkivitelben egyaránt. Felemeli, jobban szemügyre veszi: a koponyán felfedezhetőek ugyan a kopasz fazon arcára emlékeztető vonások, de semmi feltűnő. Egynek elmegy. Odalép Carrowhoz, ráteszi a ruhahalomra a koponyát, és megpaskolja a fejét a két szarv között.
- Na, és most elmondod szépen, mit csináltál vele. Pontosan. Minden részletet. Aztán végignézünk minden egyes éjjeliszekrénysarkot, amibe beleverted a fejét, és egyenként összeszedegetjük a hajszálait meg a hámsejtjeit. Gyerünk, Carrow, mesélj.

Oops, I did it again

Crouch leplezetlen megdöbbenését nem igazán tudom, és talán nem is akarom hova tenni. Ártatlanul pislogva viszonzom a tekintetét, félrebillenem a fejemet, mintha mély gondolkozóba esnék, pedig egyértelmű, hogy nem vagyok most abban az állapotban, hogy bármilyen megerőltető szellemi munkát végezzek, még odaáig sem jutok, hogy tudatosítsam, milyen is a viszonyunk Bartyval, ahhoz túl sokáig kéne visszaásni, és túl mélyre.
- Igen, valami ilyesmire gondoltam – energikusan bólogatok, hogy lássa, nem húzom az agyát, mert most tényleg kibaszottul erre lenne szükségem. Mrs. Dalton ezt tenné, még talán Beck is, sőt, ha nagyon-nagyon messzire akarnék menni, még a kibaszott Antonin, aki hagyta, hogy a sok személyes szarja a feje búbjáig ellepje. Végül is elintéztem – na jó, inkább asszisztáltam abban, hogy Siljet visszaszerezze és mit csinál ez a faszfej? Kibaszott bigámiára adja a fejét, és játssza a tökéletes családapát, engem meg itthagy a saját szaromban. Pedig azt ígérte, hogy kihúz bármiből. Nem mintha hibáztatnám érte, csak nekem vannak ilyen romantikus illúzióim, hogy egyetlen nő létezik, akiért érdemes lenne a vonat elé ugorni. Szóval igen, még ő is hozna nekem egy forrócsokit, de nem, Crouch nem tesz ilyet, csak sérteget és baszogat, pedig jól látja milyen állapotban vagyok. De talán én basztam el a jövőbeli meghitt forrócsokizásokat, amikor egyszer a kibaszott életben cserben hagytam, és azért lássuk be, nem igazán rajtam múlt, hogy a Crickerley elleni gyilkossági kísérlet közepén elájultam.
Csak tudnám, hogy most, hogy sikerült anélkül kibírnom, hogy idehányjak, elájuljak vagy beledőljek a kardomba. Tényleg nem tudom.
Szánalmas vagyok, hát persze, ezt mondták már korábban, nem mintha Crouch bármi újjal elő tudna hozakodni, és azért ez mégis egy hangyafaroknyi csalódást okoz. Küldök felé egy elcsigázott, megsemmisítőnek szánt pillantást. Aztán kinyitok egy másik szekrényt és egy újabb bőröndöt veszek elő, majd mégeegyet és még egy kézipoggyászt, hogy azt is megtöltsem a szarjaimmal, amelyek jórészt mégiscsak ruhák, meg méregdrága hajápolófőzetek és arcszeszek, és pár ősrégi kiadású ógörög dráma fordításban, hogy az agyam kikapcsoljam, de mondanom sem kell, még csak ki sem nyitottam egyiket sem. Azt hiszem , kijutott bőven a drámából Sophoklész nélkül is. Mint valami átkozott milliomosfeleség, aki nászútra jött, és aztán véletlenül kinyírta a férjét.
Csakhogy a ruszki nem volta férjem, és mint olyan, semmiféle szánalmat nem rézek irányába. Magamat sajnálom, nyilván, és elvárom, hogy Crouch is szánjon, de legalábbis segítsen, és mégis meglep, hogy egy szó nélkül nekiáll cselekedni és pörög az agya, mint egy kibaszott vásári körhinta, alig tudok vele lépést tartani. És én tényleg szédülök, az egymásra rakott böröndök tetejére ülök, és most az egyszer tényleg próbálok hasznos lenni. – Jó jó, egyszerre csak egyet, Crouch, lassíts már – intem le méltatlankodva. – Szóval. Nem, nem ismerem a fazont. Itt Dimitrijként futott, Dimitrij Kazan .. igen, ez egész biztos, de nyilván nem ez volt a valódi neve. Albániában akadtam a nyomára, aztán a nyomok ide vezettek a világ segglyukába, ahogy te is láthatod, de a szobaszervíz az valami fennséges.. – hirtelen én vagyok az, aki túlságosan is elkezd pörögni, még én sem tudom kordában tartani a saját gondolataimat, úgyhogy egyszerűbb, ha mindent kimondok hangosan, hátha talál valami használhatót az én zsebSherlockom.
Aztán egy hosszú pillanatra ellhallgatok és figyelem, ahogy a lomha test a szemem előtt változik át közönséges vásári bóvlivá. Bassza meg, hogy erre miért nem gondoltam?
Felkecskélem a lábam, és a combomra könyökölök, úgy dőlök előre, hogy szemügyre vegyem a koponyát, amit Crouch még gusztustalan módon paskolgat is. Elhúzom a számat, és próbálom nem a helyére képzelni Dimitrij arcát.
- Követtem egy darabig, feltűnés mentesen, legalábbis remélem. De azelőtt soha nem próbáltam kapcsolatba lépni vele. Akkor éjszaka későig játszottunk, mint látod, elég nagy mákom volt, szóval talán kicsit felhívtam magamra a figyelmet, és mikor a többiek felszívódtak, én is hazaindultam, de követett idáig és nekem támadt. De látszólag csak a pénze érdekelte, amikor felülkerekedtem rajta, és kínozni kezdtem, aztán feltettem nyilván a kérdéseimet, játszotta a hülyét. Azt mondta, nem is hallotta még a Carrow nevet. De... – most először, erőszakkal szakítom el a tekintetemet a fejről, és helyette Crouch túlságosan higgadt arcába bámulok halál sápadtan. – Ugye csak kamuzott? Az nem lehet.. – az nem lehet, hogy egy ártatlan embert kínoztam meg és okoztam a halálát, ugye? – Valószínűleg nem is a a saját nevét használta, nehogy bajba keverjen minket – lamentálok Alecto szarságain. – Crouch, én nem voltam felkészülve rá. Kibaszottul nem. Az volt a tervem, hogy itt ülök addig, majd kell, a bizalmába férkőzöm, kurvára jól megy nekem ez, ha nagyon akarom, lehengerlő tudok lenni – utalok itt arra a kis szivességre, amit neki tettem a halálfalótoborzás ürügyén. Mert igenis, lehengerlő vagyok. Úgy általában.

I forgot what I was losing my mind about

Tényleg pofája leszakad most már, megpróbál neki segíteni, még csak térdepelve hálaimákat se vár érte, ez meg itt még rá is kontrázik a forrócsokis szövegre. (Vagy legalábbis reméli, hogy kontrázik és ironizál, mert most már belemászott, bepiszkolta a kezét, lemoshatatlanul bűnrészessé lett, és ha Carrow elméje maradandóan megbomlott, és tényleg ennyire beszámíthatatlan, hogy meleg cukorsokkot és lelkizést vár tőle, akkor rövid úton mehet utána ő is az Azkabanba; ez után a nyár után Moodyval azért mégiscsak röhejesen groteszk lenne pont egy ilyen jelentéktelen faszság miatt sittre kerülni, mert mégis ki a faszt érdekel az a kopasz fickó?)
És aztán még úgy néz rá, mintha megütötte volna, ahogy akarta meg ahogy meg is érdemelné, és képes valami halovány, nevetséges bűntudatot kelteni benne.
Pedig tényleg szánalmas, a kurva életbe már. Elég néhány másodpercig figyelnie, ahogy csomagol, hogy máris agyfaszt kapjon ettől az Amycus Carrow-eszenciától, ami betölti a szobát. Még könyvet is hozott magával. Szépen összepakolta három nő toalettjét, egy talárszabászatot és néhány cirka felbecsülhetetlen értékű kiadást (elolvassa az egyik címét), elindult a tébolyult nővére után, nyilván napozott kicsit csipkés napernyő alatt ipszilonpohárból aranypelyhekkel dúsított koktélokat szürcsölgetve, esetleg még befizetett pár sivatagi látványtúrára, és amikor megunta a kirándulást, kinyírt valakit – nem átoktörőnek kellett volna mennie, nyithatott volna egy kibaszott utazási irodát is.
Valahogy kibírja, és nem szakítja félbe a zagyva monológot, amit legfeljebb egy pszichoanalitikus beállítottságú medimágus tudna válaszként értelmezni a kérdésére, de talán ki tud hámozni belőle néhány használható részletet, így angyali türelemmel hallgatja, és még attól se borul ki, ahogy Carrow a koponyává transzformált áldozatát csekkolja.
Kínozni kezdtem.
Ja, csak így lazán.
Hogy is volt az az elmélete, hogy Carrow nem az a típus, aki hajlandó bepiszkolni a gondosan hidratált kezét?
Hülyeségek a nővéréről, megint.
Nem voltam felkészülve rá.
Ez valamiért megüti a fülét. Pedig Carrow nyilván nem úgy érti, ahogyan ő érti.
- Tudom – bólint, hogy nem is nyilvánvaló, mire mondja, végülis Carrow elbűvölőségével is ugyanígy egyet érthetne. A semmibe mered, ökölbe szorul a keze, és néhány másodpercre maga mögött hagyja gondolatban a konkrét helyzetet. Mégis mi a fasz baj van velük? Carrow nem ilyen. Ő sem ilyen, de Carrow meg aztán pláne nem ilyen. Mi történt, hogy ennyire elfajultak a dolgok, mintha végérvényesen eltört volna valami, ő vaktában csökevényes főbenjárókat lövöldöz az utolsó lélegzetével, Carrow meg félig-meddig ártatlan embereket kínoz és öl meg nyaralás közben. És miért? Miért ennyire csúszós a lejtő? Miért nem tudja már néha, hogy mi helyes meg mi helytelen, mikor még pár hónapja is minden annyira kristálytisztán feketének és fehérnek tűnt?
Kiereszti a tüdejébe rekedt levegőt.
- De megtörtént, Carrow, megöltél valakit – emeli fel a pillantását a vértelen, nyomorultul melankolikus, de most is valahogy stílusosan szétcsúszott ábrázatára. – Senkit nem érdekelnek a kifogásaid. – De, őt most épp igen, most megint azt képzeli, hogy valami hasonlót élnek át vagy éltek át, hogy azonos a megrázkódtatás attól, ahogy megszaladt a kezükben a gyeplő. Talán nem. Biztos nem. De kit érdekel. – Nem tudod elengedni Alectót. Oké. Végül is a testvéred, nekem fogalmam sincs, az milyen, de gondolom, ez jogos mentség. Akkor ne engedd el. De fogd már fel végre, hogy őt nem érdekli, mit csinálsz. Gondolod, hogy ha érdekelné, hagyta volna, hogy ez történjen? – tárja szét a karját; igen, lassan úgy beszél a csajról, mintha maga a Teremtő lenne, de hát Carrow számára nyilván van valami átfedés, ha ennyire meg van veszve nélküle.
Jó lenne felröhögni. Csak nincs kedve.
Pedig milyen nevetséges, mit csinálnak belőlük az érzelmek, pont ugyanolyan szánalmassá és kiszolgáltatottá teszik mindőjüket, és egy pontot túl már semmi különbség nincs abban, hogy az ember fia eredetileg Dolohov, Carrow, Moody vagy ő volt. Mindegyiküknek ingatag a sarka.
- Most térjünk vissza arra, mit csináltál. Hogyan kínoztad meg: mondd el. Össze kell szednünk a nyomokat. De figyelmeztetlek, hogy most abba kell hagynod ezt az ámokfutást mindkettőnk érdekében. Ha nem látom úgy, hogy tudsz épelméjű ember módjára viselkedni, amikor ezt elintéztük, akkor ki fogom törölni az emlékeidet – közli nyugodtan, sőt tényleg olyan türelmesen, mintha most Carrow-n akarná kipróbálni, milyen lehet, ha az embernek van egy öccse, akiről gondoskodnia kell. Vagy legalább egy kutyája. Kaktusza. Valami.
Gondoskodni anélkül, hogy az egésznek bármi értelme, haszna, eredménye lenne.
- Megértetted? Mit gondolsz, menni fog, Amycus? Képes vagy visszatérni a valóságba?

Oops, I did it again

Egy gyermek türelmetlenségével figyelem Crouch minden egyes rezdülését, és ha éppen úgy érzem, hogy nem tanúsít kellő empátiát, vagy nem botránkozik meg eléggé, akkor összeszűkül a szemem, és szúrósan nézek rá, miközben már lassan lyukat könyöklök a combomra. Valahogy végzek kaotikus mondandómmal, a tekervényes történet lebutított változatával, hogy Crouch is megértse, és reményeim szerint már rég megkötözve kéne feküdnöm a sarokban, felpeckelt szájjal, hogy ne árthassak se neki, se pedig az eddig kieszelt mestertervének. De mivel ez nem történt meg, Crouch meg idiótán bámul a fejem fölött a semmibe, ökölbe szorult kézzel, türelmetlenül kezdek dobolni az ujjaimmal az állcsontomon, aztán ide-oda kapkodom a tekintetem a szobában, mintha kersnék valamit, majd a torkamat köszörülöm, és csak amikor már a végszükségre tartogatott hangos álköhögés marad csak, végre Crouch is visszatér a földre. De éppen csak azért, hogy valami olyan következetést vonjon le, amit már köszönöm szépen, mindketten tudtunk. És mégis, bármennyire is hasztalanul telnek a percek, az égvilágért meg nem szólalnék, egészen addig, amíg Alectot megint sikerül belekeverni. És igen, tudom, hogy én kezdtem, és igen, tudom, hogy ha nem tűnik el nyomtalanul, akkor most nem lennék itt egy hullát rejtegetve. Nem kéne a szőnyeg alá söpörnöm egy gyilkosságot Crouch segítségével. És legfőképpen, nem kellene hallgatnom, ahogy faszságot hord össze róla.
- Faszt sem tudsz a nővéremről – egyetlen erőtlen mondatra futja, és valahogy hiába futok neki többször, nem jut eszembe semmi, amivel a védelmére kelhetnék, amivel Crouch idióta pofáját befoghatnám. Valami keserű íz tolakszik fel a garatomba, és egy pillanatig arra gondolok, hogy ez lesz az a pillanat, amikor kidobom a taccsot, de végül csak veszek egy nagy levegőt és visszanyelem a sűrű váladékot. – Nyilván úgy csinál az elején, mintha nem érdekelné. Mintha semmi nem számítana, de aztán mindig visszajött hozzám. A kibaszott öccse vagyok, nem akármelyik jöttment az életében. Egy Yaxley vagy egy tudom is én ki a fasz. Jól mondod, Crouch, fogalmad sincs milyen az, és ez éppen elég jogos mentség.
És most először, mióta itt van Barty, vagy mióta egyáltalán eljöttem ebbe az átkozott országba, a nyomorúság annyira letaglóz, birtokba veszi a testemet, hogy kedvem lenne feltenni valami nyálas Celestina Warbeck lemezt, összegömbölyödni magzatpózba, magasról szarni arra, hogy Crouch végignézi a szenvedéseimet, és közben élvezettel issza a forró kakaóját az ágyam sarkában kuporogva, diadalittas arccal, mint egy kibaszott goblin, aki csecsemőket zabál kedvtelésből.
Csakhogy Crouch nem szórakozik jól, egyáltalán, sőt, mintha az együttérzés valami halovány szikráját látnám a szemében, de lehet, hogy tényleg kezdek megőrülni, ha már ilyesmiket hallucinálok.
Szavai zökkentenek ki a révedezésből. Izgatottan törlöm meg a gondolkozástól hirtelen megizzadt homlokomat. Úgy néz ki, hogy bekrepált a légkondicionáló bűbáj. De talán ostobaság lenne éppen most felrángatni az ügyeletes boszorkányt, hogy megnézze, mikor Junior kitakarja a látómezőmet, és úgy magyaráz, mint egy szobanövénynek.
Bár eldicsekedhetnék azzal, hogyan mártottam furunkulgennyes oldatba a ruszki farkát. És hogyan támasztottam ki a szemét, és táncoltattam előtte locsifecsi fatönköknek öltöztetett növendék mandragórákat. Biztos élvezné, de sajnos el kell keserítsem, nem igazán bírja az ilyesmit a gyomrom. Vagyis hát eddig azt sem bírta, szóval most már komolyan kezdem megkérdőjelezni saját épelmélyűségemet.
- Hát tudod – nézek rá egy sokatmondónak szánt pillantással, mint amikor elsőben próbáltam a srácoknál tapogatózni, hogy vajon ők is maszturbálnak-e már, de még nem voltam biztosak a megfelelő szóban. Azt hiszem, ez még túlságosan szűz terep számomra. De mikor látom, hogy nem veszi az adást, drámaian és sokkal türelmetlenebbül forgatom a szememet. Nem pusztán az eleveim ellen vallott mindig is, de még az említésétől is kirázott a hideg és most éppen én süllyedtem idáig. - Mégis mit gondolsz? Kibaszott főbenjáróval, Crouch – de már ahogy kimondom, érzem, hogy totágast áll a világ és én belé kell kapaszkodjak, egyenesen a talárjába, amikor fel próbálok állni, de inkább meggondolom magam. Mégis jobb lesz nekem ülve.
– Megértettem. Nincs több ámokfutás – bólogatok hevesen, mintha attól hihetőbb lenne bármelyik kijelentésem is, de ujjaim még mindig görcsösen markolják a talárját, és én észre sem veszem. - Kurvára nem kellett volna attól meghalnia - szólalok meg csüggedten és teljesen tanácstalanul, aztán tényleg elhallgatok, ahogy ígértem.

I forgot what I was losing my mind about

Összehúzott szemmel méregeti Carrow-t, még mindig a nővéréről fecseg, de legalább már kevesebb meggyőződéssel, és egyelőre nem biztos benne, hogy ezt annak a számlájára írja, hogy végre sikerült elültetni benne a józanság csíráját, és idővel tényleg jobb belátásra tér, vagy egyszerűen csak a gyilkosság okozta sokk teszi ennyire enerválttá és elesetté. Egyelőre inkább szkeptikus marad.
- Ez így igaz, de úgy látom, momentán te sem tudsz róla többet – mutat rá higgadtan és könyörtelenül. Valószínűleg itt is a kegyetlen hidegzuhany és kijózanító főzet lesz a megoldás, mint azoknak az idiótáknak az esetében, akik prefektusi pályafutása során valamiért pont a Roxfortban látták jónak mocsokra lerészegedni. Carrow bódulata persze komplikáltabb és alighanem intenzívebb és hosszabb kezelést igényel, de az elsősegélyt azért nem tagadja meg tőle itt helyben. A picsába, reméli, hogy legalább hányni nem fog, mint a betintázott hülyék. Nem. Folytatja a szövegelést a nővére faszságairól.
- És az „elején” az milyen intervallumot jelöl? Hány hónapot vagy évet? Mi a megszokott nála? – érdeklődik ugyanolyan kíméletlenül, a fenébe is, addig fogja ütni azt a rohadt vasat, ameddig csak kell. Nyilvánvalóan Alecto nem szokott csak úgy hónapokra eltűnni, különben Carrow sem lenne ennyire kikészülve a hiányától, de erre a felismerésre neki magának kell eljutnia. Mégiscsak kifizetődnek azok az unalmas, misztikus pszichológiakönyvek, amiket jobb híján olvasott valamelyik nyáron. – Yaxley a férje, Carrow. Köreinkben, tudod, ez van olyan hosszútávú kötelék, mint a testvéri. Sőt ha így folytatod, lehet, hogy Yaxley tovább ott lesz neki, mint te – ő nyilván nem olyan hülye, hogy így intézze a piszkos ügyeit.
Bár lehet, hogy feleslegesen csinálja ezt az egészet, mert Carrow tekintete úgy váltakozik, mint egy utolsókat rúgó pálca végén a Lumos fénye; hol itt van, hol meg elmenekül abba a zavaros álomvilágba a nővéréhez, úgyhogy merőben kétséges, érdemes-e egyáltalán beszélni hozzá. Talán mégiscsak el kéne kábítania, és becsomagolnia a saját bőröndjébe, amíg itt elrendezi a dolgokat. Ez még mindig egy opció, de addig, ameddig még van remény rá, hogy ki tudja szedni belőle a szükséges információkat, addig megpróbálkozik a gyengéd módszerrel, és türelmesen beszélget vele. Na jó. Egyre kevésbé türelmesen, kaktusz, kutya, öccs ide vagy oda.
- Igen? – kérdez vissza a jelentőségteljes pillantásra, mert nem, rohadtul nem tudja, amennyire Carrowt ismeri, vagy legalábbis azt gondolta eddig, hogy ismeri, a kínzás takarhat bármit. Lehet, hogy egyszerűen csak halálra ápolta a fickó nem létező haját a luxusszérumaival, vagy addig olvasott fel a görög drámáiból, amíg öngyilkosságba nem menekült, bármi…
Bármi.
De főbenjáró?
Főbenjáró.
Hát ennyit arról, hogy bármennyire is ismerte Carrowt. Mély lélegzet.
- Rendben. Tehát… Cruciatus – szusszan, és azon már alig rökönyödik meg, ahogy Carrow belemarkol a kibaszott talárjába, megpróbál felkelni, aztán úgy nyekken vissza, hogy csaknem őt is magával rántja. Mozdul, hogy lefejtse magáról, illetve a talárjáról a kezét, de aztán inkább mégis hagyja, csak megveregeti a kezét sután, megnyugtatónak szánt mozdulattal. – Semmi baj. Eltakarítunk, pár óra múlva otthon leszel, berúgsz, alszol egy nagyot, és soha többé nem kell gondolnod erre. Olyan lesz, mintha meg se történt volna – hazudja, mert dehogyis, dehogy lesz olyan, a lelkiismeretének teljesen mindegy lesz, hogy nem akarta, nem úgy gondolta, hogy az a hulla fikarcnyit sem számít senkinek sem.
Kurvára mindegy lesz, hogy nem kellett volna attól meghalnia.
- Persze, hogy nem – bólint, és nyel egyet, aztán óvatosan megpróbálja mégis levakarni magáról Carrow görcsbe dermedt ujjait. – Semmi mást nem csináltál vele, csak ennyit? Kínoztad, és meghalt? – Talán valószínűbbnek tűnik, hogy Carrow elborult aggyal már nem emlékszik, hogy pontosan hogy történt, simán kimaradhatott bármi – de a fájdalomba igenis bele lehet halni, és másfelől… Moodynak sem kellett volna megvakulnia attól, ami még csak nem is volt egy kifejlett Cruciatus. Az isten bassza meg.
Most akkor keresgélheti a nyáltócsákat, az elharapott száj, beszakadt körmök, felhorzsolt bőr után maradt vért, az elernyedt záróizmok következményeit. Tökéletes. Remek.
De még mindig jobb, mintha leszúrta volna.
- Hol feküdt? – kérdezi végül, amikor úgy ítéli meg, hogy már bőven elég időt hagyott Carrownak ahhoz, hogy összeszedje magát. – Most felsikálom a szobát. Te befejezed a csomagolást. Azután lemegyünk, kijelentkezel, fizetsz, és kibaszottul nyugodtan hazamegyünk. Semmi para. Amycus, figyelsz rám?

Oops, I did it again

Bármenniyre is próbálom egy mederbe terelni a gondolataimat, azok ellenszegülnek, csapongnak és képtelen vagyok értelmes választ kinyögni a kérdésére. Mégis mi a megszokott Alectonál? Mégis miért gondolnánk azt, hogy létezik nála egy eleve kijelölt pattern, amit követ?
- Tudom is én, Crouch. Nincs erre recept, amikor éppen jónak látja – elhalkul a hangom, és mélyen a gondolataimba merülök, mert ez nem normális. Semmi sem normális, ami az elmúlt hónapokba történt. Talán azoknak a szerencsétleneknek van igazuk, akik azt terjesztik, hogy a nővérem meghalt. Vagy azoknak, akik szerint le sem szar. Hirtelen minden olyan értelmetlennek és hiábavalónak tűnik. A melankolikus szomorúságot most a tehetetlen düh váltja fel, és én képtelen vagyok bármit is kezdeni ezzel az érzéssel. Bazd meg, Alecto. – Persze, hogyne, a férje. Köszönöm, Crouch, hogy eszembe juttatod. Nem is tudom, hol lennék nélküled – és habár hangom minden elemében szarkasztikus, mégis ott bújkál az igazság. Mégis hol a francban lennék most Crouch nélkül? Mert az elején ott volt legalább Archibald, aki osztozott a tébolyomon, de megszabadultam tőle, le kellett rángatnom magamról erőszakkal, mint egy ócska talárt, amit már évek óta hordok, és úgy tapad a húsomhoz, hogy ha megpróbálom lefejteni, a bőröm is jön vele együtt. Mert azt hittem, hogy Archibald hátráltatni fog, de talán rosszul gondoltam. Talán Alecto nem kíváncsi egyikünkre sem. Különben már rég felbukkant volna. De sosem hagyná, hogy ilyen messzire menjünk. Igen, ez egészen biztos, mert ez nem rá vall. Ahogy azt sem hagyta volna, hogy csak azért legyek kibaszott halálfaló, hogy ne hagyjam magára. Hirtelen a keserűség annyira úrrá lesz rajtam, hogy nevetnem kell, szárazon, értelmetlenül. – Bazd meg, Crouch. Sosem fog visszajönni – a felfedezés, amire lassan vezetett rá, mintha mindig is ott lett volna elmém egy elrejtett, féltve őrzött zugában és megvárta a kritikus pontot, amíg teljesen összetörök, hogy aztán méginkább a földbe döngöljön.
Dacára ennek az elcsigázott, keserű pillanatnak, ennek az egész elcseszett helyzetnek mégis valamiféle elégtételt érzek Crouch reakcióját látva. Most először kiélvezem a pillanatot, nem a gyilkosságét, nem a kínzásét, hanem inkább annak szól, hogy Crouchot sikerült kitérítenem a hitéből arról, hogy minden kibaszott fekete és fehér. Megmártózok a tekintetében, ahogy egy hosszú pillanatig képtelen érdemben reagálni, de persze nem is ő lenne, ha nem tronfolna erre is rá gyorsan, sietve, mintha éppen valami feladatot teljesítene. Pedig ez aztán extrakurrikuláris tevékenység a javából. Olyan Crouch számára egy gyilkosság eltussolása, egy helyszín eltakarítása, mint másnak a kibaszott keresztrejtvény, amit üres óráin, a vonaton ülve fejteget, hogy aztán a végén még csak be se küldje a helyes megfejtést valmai bóvli reményében.
Ahogy sután megveregeti a kezem, még csak el sem húzódok, lehunyom a szemem egy pillanatra és eljátszom a gondolattal, hogy ez mind igaz, mert most bassza meg, erre van szükségem, de az érzés nem tart tovább egy pillanatnál, de éppen annyi erővel tölt el, hogy képes legyek együttműködni, ha vonszolnom kell a saját testemet, akkor is. Olyan Crouch most, mint egy takaros feleség, aki elsimítja a dolgokat a férje ámokfutása után. Vajon mit szólnának a szüleim, ha beállítanék hozzájuk, hogy ő a választottam? Vajon visszafogadnának a kegyeikbe és újra megtennének örökösüknek, vagy végleg kiégetnék a nevemet az átkozot családfából?
- Igen, ennyi. Legalábbis ez az, amire emlékszem. Nem állítanám, hogy lett volna egy teljesen tiszta pillanatom – hirtelen most annyira egyszerűnek tűnik őszintének lenni és kimondani azt, ami belülről mardos. Elengedem végre a talárját és újra megpróbálok felállni, ezúttal nagyobb sikerrel. Átlépek a földön heverő galleonokon és az ajtóban állapodok meg. – Azt hiszem, itt, de talán nem árt körülnézni máshol is. Ne segítsek? – lekuporodok a földre, és nyomok után kutatok, de aztán hamar feladom és újra Crouchra pillantok. – Köszönöm, Crouch, hogy kihúzol a szarból. Nem tudom, mi járhat a fejedben, de talán nem is kell tudnom.

I forgot what I was losing my mind about

Talán elkezdhetné irigyelni azokat, akiknek van testvérük, de Carrow ragaszkodásának értéke önmagát cáfolja: mire jó egy testből és vérből valónak lenni valakivel, ugyanabban a pokolban felnőni, osztozni annak a táptalajnak a nagyrészén, amiből az ember önmagává alakul – mire jó, ha a végén az ember itt bőg az ő talárjába kapaszkodva (jó, legalább nem bőg, bassza meg, azzal tényleg nem tudna mit kezdeni, így is túl sok, és neki fogalma sincs, mit csináljon ezzel a nyomorult, zilált, árvakóborkiskutya Carrow-val). Elviselhetetlen árulás. Legalábbis így képzeli. Megbocsáthatatlan bűn.
Ő nem tudná megbocsátani.
Persze, ugyanő hülye lenne bárkitől is bármit elvárni, hogy aztán nyilvánvalóan előbb-utóbb csalódnia kelljen – de persze, ha testvére lenne, akkor talán nem a szándék és elhatározás kérdése lenne, hogy elvár-e valamit.
Így aztán valamennyire elnézően nyeli le Carrow ironikus megjegyzéseit, és mivel feleslegesen inkább nem emlegeti az Azkabant, mintha valami megidézhető démon lenne, így szó nélkül is hagyja a felütést, pedig eléggé könnyen meg tudná válaszolni, mi lenne Carrow-val elég könnyen nélküle, ha nem is most, de hamarosan… viszont ez tényleg annyira egyértelmű, hogy kösz, elvan Carrow megerősítése nélkül is, a háláját meg majd később is leróhatja, ha már újra eszénél lesz. Most nyilvánvalóan nincs.
És mikor eljut a felismerésig – egy kicsit megbánja a saját kíméletlenségét.
Végül is mire megy most a könyörtelen igazsággal? Ettől még nem lesz kevésbé gyilkos vagy kevésbé magányos vagy kevésbé nyomorult vagy az isten tudja valójában, hogy érzi magát most Carrow.
Sőt igazából ahogy feszült figyelemmel várja, mit vált ki belőle a valóságra ébredés, leginkább arra számít, hogy a teljes összeomlás következik. Hisztéria, sokk, kóma, dühroham, apátia, őrjöngés, bénultság.
Arra, amit végül is meglát a tekintetében megvillanni, nem annyira számít, de mégis állja a pillantását, állja ezt a kihívó, önelégült összenézést. Pedig kurvára nem érti, mitől olyan rohadtul elégedett magával. De ez legalább valami eleven értelmet csempész a szemébe, és ez is valami, amivel már dolgozni lehet, akkor a szavai meg a reakciói legalább eljutnak a másik agyáig, és talán tényleg végig tudják csinálni ezt az egészet, és megússzák egy karcolás nélkül.
Milyen furcsa érzés látni, hogy ezek szerint jól csinálta ezt az elbaszott vigasztalást, a lehunyt szemek valahogy nem tűnnek elutasítónak, és végülis hagyja, hogy megérintse (nem mintha nem ő próbálna meg kitépni egy darabot a talárjából), és az ismerősen túltenyésztett, melankolikus vonásokon megszalad valami halovány megkönnyebbülés- vagy megnyugvásféleség (oké, nem régóta próbál ilyen intenzíven odafigyelni Carrow reakcióira, egyáltalán nem olvas benne magabiztosan), mintegy visszaigazolásként a hülye, üres, hazug szavaira.
És ettől egyszerre érzi magát profinak és rohadéknak és érez valamiféle nagyon kínos, meleg szánalmat Carrow iránt. Vagy nem, nem is szánalmat. Együttérzést. De hát akarná ő Carrow helyében, hogy Carrow hazudjon neki a saját érdekében? A nagy büdös lófaszt.
Vesz egy levegőt, és inkább befogja a száját, hagyja, hogy Carrow válaszoljon.
- Jól van – nyugtázza végül a hellyel-közzel használható választ annyira megnyugtatóan, amennyire csak képes, és követi Carrowt, részben azért, hogy elkaphassa, ha most tartaná jónak kiloccsantani a saját agyvelejét a padlón. Egyből leguggol a jelzett helyen, hogy szabad szemmel és a nyomokat kereső bűbájokkal is végigvizsgálja a padlódeszkák közti repedésekig bezárólag a padlót – Carrow felajánlására csak határozottan nemet int. Lehet, hogy most nagyjából józannak tűnik, de az biztos, hogy jobban járnak nélküle.
- Inkább szedd magad rendbe, zuhanyozz le vagy valami – javasolja, részben azért, hogy Carrow le tudja kötni magát valamivel, amíg ő a padlót nyalogatja.
A köszönetnyilvánítás most már tényleg váratlanul éri, a pálca is megrándul a kezében. Mi a fasz jön még, komolyan? De felemeli a fejét, és mikor találkozik a pillantásuk Carrowéval, majdnem mosolyszerűen fintorodik el, és azt mondja, amit ő hallana szívesen:
- Kell a segítséged, úgyhogy nem kell megköszönnöd. Csak szedd össze magad.
Olyan húsz vagy huszonöt vagy negyven perccel később, amikor már tényleg minden zugot átvizsgált, és minden kihullott szempillányi nyomot eltüntetett, vagyis ideje lesz távozniuk végre erről a hervasztó helyről, végül is időszerűnek érzi megkérdezni Carrow-t:
- Hova akarsz menni?

Oops, I did it again

Ha valaki azt állítja, hogy húsz perc zuhanyzás választ ad minden problémára, nos, az minden bizonnyal még nem pörgött azon faroksikálás közben, hogy vajon Crouch tényleg eltakarított-e minden nyomot. Persze a maximualizmusa nem engedné meg, hogy ebben hibát vétsen, és ez valamennyire csillapítja a kedélyeimet, mint a jéghideg víz, ami végicsorog a testemen, szigorúan vékony sugárban, hisz ebben az átkozott országban úgy féltik a vizüket, mintha az anyjuk utolsó csepp teje lenne – és bármennyire is szomorú, azt az apró, alig észrevehető társadalmi érzékenység gombot is teljesen kikapcsolták rajtam. Addig kattogok ezen is, míg szöget üt a fejemben, hogy Crouch már rég feldobott, éppen csak leakart rázni, és mire kilépek egy szál gatyában a szobába, egy egész hadtest auror vár rám hörghurutos dementorokkal felszerelkezve.
Bár az nem vallana rá, sosem mászna bele ilyen direkten, talán csak elszór valami nyomokat, amik majd hozzám vezetnek, kihagyva őt az egész történetből, velem meg megitat valami löttyöt vagy módosítja az emlékeimet. Abből a törpéből bármi kitelhet, hiszen nem is ismerem, miért bíznék benne?
Csakhogy pontosan ezt teszem. S talán csak azért, mert egyedül képtelen lennék bármit is tenni, túlságosan hatalmába kerített a szolidan melankólikus önsajnálat, amiben dagonyázhatok kedvemre – legalább abból nem vagyok híján. Persze azt is mondta, hogy szüksége van rám, de hát most komolyan, mekkora hasznomat venné egyébként?
Elég volt másfél perc a zuhany alól kilépve, és máris ragad rám minden újra. Hiába veszem fel a tiszta, száraz, élérevasalt ingemet, úgy nézek ki, mintha nyakonöntöttek volna egy vájling lábvízzel. Még a szagom is olyan, és hiába kenek és flittelek magamra egy fél pipere butikot, nem sokat segít.
Ahogy találkozik a tekintetem Crouchéval a várva várt megkönnyebbülés elmarad. Mintha mégis meg lettem volna győződve tudat alatt, hogy itt fog várni, útra készen, mindenről gondoskodva. Milyen kielégítő lehet, ha minden menetrendszerűen megy az életedben. Mármint egy olyan srácnak, mint Crouch persze. Engem sohasem tudott boldoggá tenni, de hát a káosz egyszer csak a fejedre nő, és aztán azon kapod magad, hogy halott testeket hagysz magad mögött. Vagyis pontosabban nem hagysz. Mert az ostobaság volna.
- Nem tudom, szerinted mit csináljunk vele? Vigyük magunkkal? Kínos, ha csak úgy bedobjuk a folyóba? Tavaly nagy volt a szárazság, gondolom idén sem lesz másképp, bár jön az esős évszak – csak merengek hangosan, de meglehetősen tiszták a gondolataim, talán nem is volt olyan borzalmas ötlet, hogy a zuhany alá parancsolt, én meg készséges öleb módjára engedelmesen be is vonultam. Hihetetlen milyen hatalmat képes gyakorolni felettem. Mi lesz a következő vajon? Azt mondja, ugorjak kútba vagy béreljek fel neki köszönetképpen ledér ukrán vélákat? Úgy hallottam, azok tudják a dolgukat. Meg aztán rá is férne, talán, ha nem is kéri, akkor is meg kellene tennem. Ő nem lenne ilyen végtelenül karótnyelt faszfej, talán még meg is köszönné a gondoskodást. Csak tudnám, hogy hirtelen miért akarom, hogy Crouchnak jó legyen? Hogy végre nyugton maradjon és többé ne gyepálja a földbe Antit? Talán.
- És ha csak bevágódunk vele a bazárba és nézelődés közben becsempésszük? Meg is semmisíthetnénk, darabokra zúzzuk, aztán szevassz. Volt fura kopasz faszi, nincs fura kopasz faszi – görcsbe rándul a gyomrom, émelygek, mintha csak most fognám fel igazán, hogy mi történik. Egy faszt, még most sem. Talán soha nem is tudom feldolgozni igazán. De egyre türeltelenebb leszek, mikor már fél perce csak az ajtóban kuporgunk – Tudom is én Crouch, csak ne hagyj magamra... – mire felmérhetném, hogy ez a világ legelcseszettebb, leghomokosabb mondata már rég késő. És csak egy fintorral vagyok képes megtoldani, ami igazából csak rosszabbá teszi a dolgot. – Azt mondtad, hogy kellek még, nem? Jut is eszembe, mit is akarsz te tőlem pontosan? - várakozva nézek rá, kezem az egyik bőröndömön, idegesen dobolok az ujjammal. De gondolataim újfent elkalandoznak és különféle szcenáriók cikáznak az agyamba, hogy hányféleképpen lehet lebukni egy ilyen akcióban. Meg, hogy egyáltalán hova a francba fogok menni, ha egyszer visszaérünk Londonba, mert a Dalton farmra rohadtul nem mehetek. Mégis hogy lennék képes Mrs. Daltont arra kárhoztatni, hogy egy gyilkossal éljen egy fedél alatt?

I forgot what I was losing my mind about

Miután néhány másodpercig méregette a visszatérő Carrow-t, arra jut, hogy megjárja. A tekintete aggasztóan emlékeztet a kopasz fickóéra, annyira fénytelen, közben meg szinte ömlik róla a víz, és jó kérdés, hol van most épp kábé az összes vére, mert az arcában momentán semennyi sincs – de formailag legalább önmagának látszik, szóval valamivel jobb, mint előtte volt.
Azt még nem tudja eldönteni, mennyiben nevezhető fejlődésnek a tetem elrejtése iránti lázas érdeklődése, de még mindig jobban lehet ezzel dolgozni, mintha apátiába süllyedne, úgyhogy egyelőre ezzel is kiegyezik.
- A folyó nem rossz ötlet – vonja meg a vállát, és teret ad a brainstormingnak –, vagy legalábbis jobb, mint a bazár. Az komplett időhúzás és felesleges még több embernek megmutatnod magad, minél hamarabb eltűnünk innen, annál jobb. De ott a csatorna, vagy el is áshatjuk… - Nagyon kikívánkozik ezen a ponton, hogy megkérdezze, jól vagy?, de aztán valahogy visszanyeli. Egyrészt az, hogy Carrow arcszíne még az eddigi sápadtságát is kezdi meghazudtolni, valószínűleg nem azt jelenti, hogy jól van, másrészt meg most már egyáltalán nem alkalmas arra az időpont, hogy a másik újra belesüllyedjen az önsajnálatba, bármilyen jól is áll neki. A lelkizés véget ért, már bőven megtette Carrow pszichéjéért, amit meg tudott – és kurvára sokkal többet, mint amit Carrow tett érte a Szent Mungoban –, most már legyen végre felnőtt, és maradjon egyben, ha már egyszer összekaparta valahogy, mert másodjára nem biztos, hogy lesz hozzá türelme.
Ennek értelmében csak vesz egy mélyebb levegőt, és egyszerűen elengedi a füle mellett azt a kijelentést, mintha nem is hallotta volna. Mindkettőjüknek jobb lesz így.
Milyen egy elbaszott, panaszos picsa ez a Carrow.
De valahogy egészen jólesett eltakarítani utána.
Bizarr.
Beteges.
- Hahó, Carrow, emlékszel még, hogy megbeszéltük, hogy segítesz nekem a toborzásban? Teljesen kiégett az agyad ezen az éghajlaton? – fintorodik el, de most épp nem tudja felfedezni magában a rosszindulatú gúnyt a másik iránt. Csak egy másodpercig viszonozza Carrow várakozó tekintetét, aztán inkább a bőröndre néz.
Nyilvánvaló, hogy nem sokra fog menni vele, bármilyen sokat is (mindent, kábé) remélt tőle. És ha holnap visszamegy a Roxfortba (de már mi a faszért menne vissza a Roxfortba), akkor itt kell hagynia, hiába szedi össze magát addigra egy üveg whisky vagy egy bizonyos prémium álomital indukálta gyógyító alvás után, akkor meg már lőttek az egésznek. Lehet, hogy Carrownak különben is arra van most szüksége, hogy neki szüksége legyen rá, és kifacsarja belőle azt a jelképes segítséget, amit ebben az állapotban nyújtani tud neki. Lehet, hogy kimondottan jót tesz vele, ha most sanyargatja és nem hagyja belesüppedni a grufti gondolataiba.
És basszus, igen, kell. Azért rángatja ki ebből a húgyszagú porfészekből, mert kell neki Carrow.
Ha pedig Carrow nem akar egyedül maradni, annál jobb. Végül is, ha nem akar szállodába menni, még akár ő is vendégül láthatja egy napig, Winky nyilván magánkívül lesz a gyönyörtől, ha kefélgetheti a piszkot Carrow ruháiból és megpróbálhatja pár óra alatt felhizlalni grillezett articsókával és királyrákkal. És a legjobb az egészben: Carrow még csak nem is tiltólistás, simán belefér, hogy barátok legyenek.
Úgy tűnik, jó tíz év késéssel végre eljött a hiába várt pizsamapartik ideje.
- Még sok dolgunk van – zárja végül is rövidre az indulást, ajtót nyit, és még egy utolsó paranoid pillantást vet Carrow szobájára, aztán elindul kifelé.

Oops, I did it again

Csak tudnám, hogy nekünk kettőnknek miért kell mindig valami szarba keverednünk, ahol az utánunk maradó holttestek száma több, mint zéro. Mert az csak jelent valamit, hogy bármikor szóba jön egy hulla, Crouch feltűnik, mint valami elcseszett halál angyala. Mi lesz, ha életem végéig kísérteni fog? Akkor talán nekem kéne a csatornába vetnem magam és akkor megszabadulnék tőle. Igen, fáj az egómnak, hogy mindig én vagyok az ügyeletes érzelmi instabil még akkor is, ha egyébként ez a normális. Kettőnk közül nekem még van valami természetes emberi reakcióm a halálra, a kínzásra, legalábbis eddig azt hittem, de most, hogy percek óta az elmémet csak a hulla nyom nélküli eltakarítása tölti meg, kétségbe vonom azt a fene nagy érzékenységet. Azt is félresöpörném szívesen, hogy Crouch nélkül magzatpózba gubózva várnám az ítélet órát.
- Jó, legyen a csatorna – válaszolok meglepően szárazon, tárgyilagosan, mintha csak a mestertől tanulnék. Undorító és ragacsos, Crouch kimért modora úgy tapad rám, mint a nedves testemhez az ing.
Őszintén, nem kis időbe telik, hogy felfrissítsem az emlékeimet és még akkor sem vagyok biztos, hogy vajon tényleg ott voltak-e valaha, vagy most Crouch szépen odaplántálta őket a memóriámba.
- A toborzás, ó, tényleg, egy újabb nemes, testhezálló feladat Carrow közlegény számára – vicsorba torzul a szám, ahogy megpróbálom összezárni teljesen szétzsibbadt állkapcsomat. Olyan érzés, mintha valaki jól behúzott volna nekem, és ki tudja? Talán Crouch meg is tette, hogy kijózanítson. Én legalábbis biztos megtettem volna a helyében. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy az Alecto utáni kétsébeesett hajsza elég sok mindent elfeledtetett velem. Leendő halálfalók toborzásán agyalni, halálfaló szeánszokra járni, befizetni a retkes tandíjat és reménykedni, hogy a sok lógás miatt nem csapnak ki, baglyot küldeni anyám születésnapjára, felvenni a kapcsolatot úgy bárkivel egyáltalán. Nem is vagyok benne biztos, hogy valaki még emlékszik a nevemre. Vagy tudja-e ki a fasz vagyok egyáltalán. Jó, persze Crouch szemlátomást tudja, de mindezek ellenére még mindig abszurd az elékpzelés, hogy mi ketten egymásra támaszkodjunk. Hogy megbízzunk a másikban. Legalábbis eddig a percig annak tűnt. De most már túlságosan is elcseszett minden ahhoz, hogy bármiben is kételkedjek. Talán itt az ideje, hogy törlesszek. Mintha egy hullát eltakarítani bármikor is egyenértékű lenne tizenhat-tizenhét éves szarosok biztos hulla- vagy diliházba való beutalásával.

- Jól van. Legyen. Átadom a tudást neked, Crouch. De cserébe egy napi kosztot és kvártélyt kérek ... és erről nem beszélhetsz senkinek – kissé idegbajosan ragadom meg a felkarját, aztán hirtelen el is engedem, ahogy egy járókelő megbámul minket, amikor már a csatorna mellett grasszálunk legalább tíz perce, de valahogy soha sem jön el a megfelelő pillanat és ettől csak méginkább enerváltabb leszek. Megigazítom a napszemüveget az orromon és zsebre vágom a szabad kezemet. Csak meg akarok szabadulni ettől a kurva országtól, mindegy mi az ára. Magam sem tudom, hogy mire is céloztam egész pontosan. Az egész gyilkosságra vagy a kettőnk között kialakult kapcsolatra és arra, hogy Barty Crouch Junior kihúzhatós tábori ágyán fogom tölteni a nyár utolsó éjszakáját.

I forgot what I was losing my mind about

Az őszintét megvallva tökéletesen leszarja, milyen érzésekkel tölti el Carrow-t a gondolat, hogy mindketten Voldemorthoz tartoznak és ezzel feladatok meg kötelességek járnak. Vagy talán nem tökéletesen, mert elvi szinten még lehetne szó arról, hogy foglalkozik a göndör fürtök mögötti pszichés problémákkal, de ez semmit nem változtatna az egészen. Neki fel kell mutatnia egy pár ígéretes roxfortos sorozandót, Carrownak meg vissza kell térnie a földre. Ezek egybeeső céloknak tűnnek, nem?
Nyilván csak azért van szüksége rá, hogy foglalkozzon ezzel a gyűlölt feladattal, hogy elfeledtesse magával, hogy csak a neve érdekes benne, és Voldemort valószínűleg tesz rá, hogy sikerül teljesítenie vagy sem, ameddig ő ott van az apja mellzsebében, szívhez közel (már topológiailag, nem metaforikus értelemben).
- Megegyeztünk – fintorodik el, és megveregeti Carrow kézfejét, miközben a másik megpróbál kitépni egy darabot a tricepszéből. Kérdés, hogy Carrow mire gondolt, mit nem mondhat el – logikusnak tűnne, hogy a hullát, de ez ugye eleve magától értetődő és nem szorul további biztosítékokra, elvégre már bűnrészessé vált. De azt meg, hogy felvitte magához babazsúrozni, ugyan ki a halálnak tudná elmondani?

*

- Most – mondja végül, mikor már kezd elfőni az agyvize a csatorna mellett sétálásban, és feladta a reményt, hogy Carrow valaha képes lesz saját magától búcsút mondani élete első tetemének; egyúttal kábé ki is tépi Carrow kezéből a becsomagolt koponyát, és némi fizikai ráhatással is segít megszabadulni tőle. Könnyed csobbanás, mintha nem is egy ember földi maradványai tűnnének el a mocskos vízben.
Carrow-ra néz, hogy elmagyarázza neki, van egy nagyon kényelmes zsupszkulcsa, ami egyenesen a minisztériumba viszi őket. Már jobban néz ki, de nem, azt talán mégsem akarja megkockáztatni, hogy kimondja azt a szót: minisztérium, vagy pláne odaviszi Carrow-t, aztán még össze talál omlani vagy köszönés helyett beismerő vallomást tesz. Hagyjuk a zsupszkulcsot…
Együtt hoppanálni meg kurva fárasztó lesz, még ha dehoppanálnak is vagy négyszer vagy ötször Londonig. (De legalább nincs benne minisztérium, egyenesen a Westminsterbe mehetnek, egyenesen a kurva küszöbükre.) Most rajta a sor, hogy belemarjon a másik karjába. Carrow-val lógni fárasztó, na, ennyi.

*

Még csak nincs is rendesen délután, és már olyan érzése van, mintha napok óta fenn lenne. Most, hogy kiadta az ukázt Winkynek, hogy készítsen elő egy szobát Carrow-nak (biztos, ami biztos), és már az ő szobájában ücsörögnek, Carrow előtt pedig ott van egy jól megpakolt vendégváró tálca (mert kvázi ebédidő ellenére ebben a házban ebéd nem lehetséges Sr. nélkül, ő pedig, hálistennek, jobb programokat is tud, mint hogy őket nézze az ebédlőasztalnál), tulajdonképpen már minden le van zsírozva, akár le is lazulhatna, és/vagy nekikezdhetné kedvesen kifacsarni Carrowból a korábban emlegetett tudást. Vagy lehet, hogy első körben enni kéne valamit a tűzforró Prince of Wales mellé. Van torta is. Elvégre ez mégiscsak egy szülinap. Korábban se volt oda a süteményféleségekért, de most már kábé minden, ami édes, ugyanazt a ragacsos, fuldokló banoffee-kínlódást juttatja eszébe, az égett hólyagokat, a kínos csöndet, na ennyit arról, hogy enni fog valamit.
Tisztában van vele, hogy a szobájánál a legtöbb vizsgáló a Mungóban sokkal személyesebb, de még így is fura az egész. Kényelmetlen. Nagyon bizarr, de Fletcher jelenléte sokkal kevésbé irritálta a saját territóriumán, mint ahogy Carrowé irritálja most. Lehetséges, hogy azért, mert Fletchernek nem segített eltüntetni egy hullát, mielőtt átjöttek játszani. Vagy ennyire igaz volt a megelőző eszmefuttatása arról, hogy Fletcher max személyzet lehet ebben a helyzetben. Vagy egész egyszerűen annyi fájdalomcsillapító volt a szervezetében, hogy kurvára nehéz lett volna, hogy bármi is irritálja.
Kínosan tartogatja a kezében a porceláncsészét, amíg vörösre nem melegedik a tea hőjétől a tenyere.
- Tehetek még valamit a kényelmedért, Amycus? – köszörüli meg a torkát. – Elkezdjem befonni a hajad, vagy lassan mondasz is valamit?

Oops, I did it again

Tulajdonképpen a dehopponálás cseppet sem volt megrázóbb, mint amire számítotam és a végeredmény meg elég hamar elfeledtette velem az élményt.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, azóta nem volt ilyen fejedelmi vendéglátásban részem, mióta utoljára együtt villásreggeliztem anyámmal, aminek már legalább két hónapja, de talán megvan az három is, pont azon a napon, amikor meglepően hűvös nyugalommal közölte, hogy kiköltöztetik a vállatlatokat, aztán ha végeztek, ők is utána mennek és valami pálmafás szigeten készülnek tengetni hátralevő mindennapjaikat, ahol nincs háború, ahol nincs egy szélsősges, semmirekellő fiuk és halott örökösnőjük. Persze nyugodjak meg, a számlámat még pár évig nem zárolják, nem tudnák megbocsájtani maguknak, ha feldobnám a talpam. Persze a nevetséges ragaszkodásom Alectohoz valószínáleg úgy is hamar a sírba vagy a börtönbe visz, de addig is legalább ne éhezzek. Hah, milyen igazuk volt. Daphne ugyanis habár gyerekkorunk nagyrészét igyekezett olyan helyeken tölteni, ahol éppen nem vagyunk láb alatt, mindig különösen jó emberismerőnek bizonyult.
Mezítláb toporgok Crouch szobájának bejáratában és lábujjaimmal a puha szőnyeg szőrei között szántok végig, és valami elégedett nyögés szakad fel a torkomból, még mielőtt tűrtőztetni tudnám magamat. Aztán a terülj-terülj asztalkámra pillantok csillogó szemmel, és habár közelről sem nevezném ezt tisztességes ebédnek, ahogy az a nagy könyvben megvan írva, a látványtól minden tíz évesnek könnybe lábadna a szeme. Jó, a tíz éveseknek és nekem. Mert látszólag Crouch nincs annyira meghatódva.
- Pompás, Crouch, minden a legnagyobb rendben, a hajfonást halaszhatjuk későbbre is. Igazán figyelmes vagy, pedig nincs is születésnapom - olyan nyájasan felelek a kérdésére, mintha csak régi barátok lennénk, akinek most éppen nyalnom kéne a seggét, mert hát nyalnom is kéne, de közben a nyál már összefut a számban, és nem Crouch seggére gondolva.
Helyet foglalok az egyik fotelen, ami pontos derékszögben áll az asztallal, az iróasztalla és a szőnyeggel is, de talán még magával Crouch-csal is.
Magam elé húzom a tortás tányért és a számba veszek egy falatot. Várakozva nézek rá, ráncolom a szemöldökömet, ahogy anyám szokta, amikor valami különösen nagy fába végja a fejszéjét, csak az a nagy különbség közöttünk, hogy ő még a leglehetetlenebb helyzetekből is kihozta a maximumot, végtére is ebből épített birodalmat, én meg milyen birodalmat tudhatok magaménak? A Dalton farm trágyadombjáét? Szóval meglehetősen furcsa az egész, hogy egyáltalán Crouch azt hiszi, valamivel is többet tudok nála. Végtére is, előtte hajlong megállás nélkül az a szerencsétlen manó (míg az enyém megpróbált megfojtani álmomban), az ő összkomfortos mennyországában vendégel most meg engem. Igaz, a fotel rohadtul kényelmetlen, pedig ránézésre a világ lepasszentosabb ülőalkamatosságának tűnt. Megkockázatnám, hogy ennél még Beck szalmaheverője is százszor kényelmesebb. Persze, ha ott vagyok, akkor nyilván arra panaszkodom. Csak akkor szólalok meg, amikor a számban elolvad a tejszínhab.
- Nem tudom, például próbálkozhatnál kicsit. Ha nem lennél ekkora köcsög, biztos könnyebben menne ez a toborzás. Mármint, ma egészen túlteljesítetted magad. Ez bizonyíték, hogy mégis csak ember vagy te is, csak meg kell találnunk benned – újabb falatot veszek a számba, s habár nyilvánvaló, hogy farkaséhes vagyok, nem habzsolok, kiélvezem a pillanatot.
- Tudod, nem mindig azt követik, akinek a legvastagabb a karó a seggében, vagy aki robot módjára végzi élete apró kis ügyeit. A pókerarc sem segít, valamiért meg kell bízniuk benned, látniuk kell, hogy van lelked, és hogy nem egy kibaszott közlegény vagy....ömm... ezt már kilométerekre kiszagolják. Valahogy el kellene hitetned velük, hogy van saját, szabad akaratod.
Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, miközben lábujjaimmal észrevétlenül megint a puha szőnyeget simogatom. Aztán leveszem a cseresznyét a megmaradt fél szelet torta tetejéről, hátradőlők nyújtózkodva, feldobom a levegőbe és a számmal elkapom. Roppan a fogaim között és a mennyei lé kicsordul a nyelvemre.
- Tudod, a legtöbben a hecc kedvéért mennek, vagy mert a többiek is mennek. Amolyan csordaszellem alapon, de értenéd ezt te egyből, ha nem lettél volna világéletedben kívülálló, ha mondjuk legalább egy-két barátot össze tudtál volna szedni hat év alatt. Kérlek, mondd, hogy legalább egy-két emberrel szóba szoktál állni. Akiket mondjuk közelebb engedsz a hivatalos 15 centinél?

I forgot what I was losing my mind about

Carrow arckifejezéséből ítélve valami nagyon sötét helyen van éppen (és van egy olyan érzése, hogy ennek semmi köze a gyilkosság utáni katatón állapotához, a nővéréhez, talán igen, de a gyilkosságon mintha már túl is lenne – ezt valószínűleg tettestársként most helyeselnie kell), de az, ahogy a szőnyeg textúráját élvezi, belefojtja a kérdéseket, és udvariasan nem vesz tudomást Carrow indokolatlan érzelemnyilvánításáról, a gunyoros választ is csak egy vállvonással nyugtázza.
Próbálja azt sem megbámulni, hogy milyen kiéhezett mámorral veszi a szájába a desszertes villát, és magához képest egészen kiforrott türelemmel várja ki, hogy Carrow végre telítse a szervezetét tejszínhabbal, és mondjon valami értelmeset is. Mondjuk erre végül hiába várt, de egyelőre csak egy szemöldökrándulással nyugtázza, hogy a ne legyél ekkora köcsög Carrow fogalmai szerint hasznos segítő tanács is lehet.
- Minden jelöltemnek segítsek eltüntetni egy hullát, Carrow, vagy hogy gondoltad? – kérdez vissza, és angyali türelme enyhén érdes mellékzöngét kap. Na jó, nem is enyhén. – Ha félreértetted volna, a cél az lenne, hogy olyanokat találjak, akik elkötelezettek ÉS alkalmasak arra, hogy belépjenek Voldemort seregébe. Nem téged akarlak újranyomni száz példányban, te egyik sem vagy, nem is értem, mi a faszt keresel ott.
A mondat végére már határozottan kezdi felkapni a vizet, de nehéz lenne megmondani, hogy ez a jól bejáratott és szinte otthonos oltogatások miatt van, vagy amiatt, ahogy Carrow minden pornómagazint megszégyenítő lelkesedéssel egyesül a születésnapi tortájával, miközben neki a puszta látványtól is gyomorforgató és traumatikus emlékek tolulnak az agyába. Lehet, hogy mindkettő. Lehet, hogy utólag kezd kijönni rajta a Carrow utáni takarítással kapcsolatos stressz. Olyan agresszíven nyúl a porcelán teáskannáért, hogy újabb adag forró teát töltsön a csészéjébe, mintha legalábbis a hetedik vagy nyolcadik Lángnyelv whiskyt akarná az eddigiek után küldeni.
- Nem fogom azt hazudni, hogy nem vagyok „közlegény”, ez tiszteletlenség lenne Voldemorttal szemben, és nem is lenne semmi értelme – közli türelmetlenül, de már inkább fásultan, mint ingerülten. – Miért gondolja mindenki azt, hogy a szabad akarat csak akkor értelmezhető, ha ellentmondasz valakinek éppen? Parancsokat követni mi a faszért nem lehet szabad akaratból? – Annyira halkan és összeszedetten fakad ki, hogy még benne is csak utólag tudatosul, hogy valóban kimondta a gondolatait, de hát mindegy, Carrow előtt már hova szégyellősködjön ezek után. Legyint. Leplezetlen undorral nézi, ahogy a kandírozott cseresznyével játszik.
- Egy-két emberrel igen – von vállat, bár őszintén szólva nem teljesen biztos abban, kit is kellene ide sorolnia, de Carrow annyira önelégült, hogy bármennyire is közeli kapcsolatba kerültek tettestárs minősítésben, nem fogja bevallani neki, hogy tizenöt centin belül Pandorát leszámítva maximum az apja kedvenc ölebe járt. Vagy Pandora sem. A következő réteg a három méteren belüli személyek. – Ők már rég halálfalók. Következő tipp?

» Wintertime sadness

Summertime sadness

Summertime sadness

Similar topics

Similar topics