Rody annyi könyvet hozott nekem a könyvtárból, amennyit csak lehetett. A maga esetlen, édes módján így akarta kifejezni a törődését és gondoskodni róla, hogy a gondolataim nélküle se kalandozzanak el olyan irányba, ahova nem kellett volna. Nyilván ő is tudta, hogy ezen most nem segítenek az évek során bejáratott aranyos próbálkozásai. Hiába cipelte a szobánkba az egyik gyerekkori kedvencemet kedves gesztusként - kisfiúként rajongtam a Narnia Krónikáiért, épp amennyire a Gyűrűk Uráért -, attól még nem éreztem jobban magam. Rigel hajnalban cipelt vissza a kastélyba, elgyötörten, zavarodottan és tompán a fájdalomcsillapítótól. Amíg az öcsémmel voltam, lefoglalt a tény, hogy ennyi idő után újra láthatom őt és nem akartam egyetlen pillanatot sem elszalasztani. Még akkor sem, ha közben belülről mardosott az agyam hátsó felébe száműzött félelem és a megalázottság érzése. Tudtam, egy férfitől elvárás, hogy jól bírja a fájdalmat, de vajon létezik olyan, aki emelt fővel tudja viselni, ha péppé verik? Mert nekem biztosan nem sikerült és nem tudtam mihez kezdtem volna, ha nincs Rody, aki éberen és aggódva várt haza. Nyugtató szavakat mormolt, amíg el nem tudtam aludni. Nem kérdezett sokat, ezen nem volt mit. Nem kellett hozzá sok intuíció, hogy rájöjjön miért vertek meg. Egyedül az érdekelte, hogy kik, én pedig rávágtam, hogy fogalmam sincs. Ha tudtam volna, talán akkor is hallgattam volna róla. Hiába jelentettem volna az auroroknak, ugyan mit számított a hozzám hasonlók szava az aranyvérű aranyifjakéval szemben? Semmit. Azt pedig nem akartam, hogy butaságot csináljon. Reggel megkértem, hogy beszéljen Florával és Dixonnal, én nem mertem kitenni a lábamat a szobánkból. Fizikailag és lelkileg is gyengének éreztem magam. Levert voltam, azt hiszem a szomorúság és a félelem miatt. Elkeseredettnek éreztem magam és végtelenül ostobának, amiért akár csak egy percig is naivan azt hittem, hogy megfeledkeztek rólunk és majd éppen minket hagynak békén, amikor tudtuk mit műveltek minden egyes nap a halálfalók. És féltem, mert ha velem megtehették, ugyanúgy bánthatták Rodyt is. Vagy még rosszabb: a gyerekeket. Mégis hogyan védhettem volna meg bármelyiküket is, ha még magamért sem tudtam kiállni? Hogyan vigyázhatnék Florára és Dixonra, akiknek sohasem szabadott volna belekeveredniük ebbe? Ezt a terhet csakis nekünk kellett cipelnünk Rodyval, mi választottuk ezt az utat és a velejáró következményeket. Amióta Flora hozzánk került, jótékonyan megfeledkeztünk a legkomolyabb ellenérvről, amiért előtte egyáltalán nem akartunk gyereket örökbefogadni Rodyval. Nem akartuk kitenni őt semmiféle atrocitásnak, még annyinak sem, hogy gúnyolják az iskolában, amiért két apja van. Erre tessék, most két gyerek testi épsége miatt aggódhattunk. Ilyen aggasztó gondolatokkal küzdöttem, miközben olyan rendet raktam a Rodyval közös szobánkban, mintha egy lakberendezési magazin akart volna fotót készíteni róla. A könyveket téma szerint visszapakoltam a számtalan polcra, gondosan behajtogattam a szekrénybe Rody pulóvereit, ráncmentesre simogattam az ágyneműt, összeszedtem Kenyér eldobált játékait és az utolsó négyzetcentimétert is kitakarítottam. Azt olvastam valahol, hogy ez oldja a stresszt - nekem nem segített. És mindeközben görcsösen ügyeltem rá, hogy ne nézzek bele a szekrényajtón lévő tükörbe, hogy még véletlenül se kelljen látnom az ocsmány véraláfutásokat és zúzódásokat. Én nem tartoztam azok közé, akik méltósággal, talán még büszkeséggel is viselték magukon az emberi kegyetlenség kék-zöld-vörös jeleit.
Ebben a világban úgy érzem, mintha a gyerekkor nem is létezne. Még csak tizennégy éves vagyok mégis rengeteg rossz dologgal kell szembenéznem az életben. Az utóbbi időben annyi szörnyűség történt velem és a családommal, hogy csak fogom a fejem, hiszen nem tudok mit tenni. Kezdjük talán a legenyhébb dologgal, ami talán csak nekem rossz, mivel a szüleim úgy gondolják, hogy ez egy jó és átgondolt ötlet volt. Szerintem full felesleges volt örökbefogadni azt a suttyó Dixont, mivel idővel úgyis belátják, hogy mindent csak el fog rontani. Már mikor először láttam tudtam, hogy nem százas a srác és ez napról napra csak jobban beigazolódik. Plusz még a mardekárba is került, ami valljuk be nem a legjobb, s legkedvesebb ház. Az ottani emberek elég gonoszak. Ez köztudott tény. Másodjára összefutottam nem is olyan rég az egyik halálfalóval, aki segédkezett az igazi szüleim kinyírásában. Velem sem akart kedvesebben bánni, rám támadott. Szerencsémre nappal volt és egy olyan környéken voltunk, ahol sok az ember, így nem volt valami okos húzás ez a nőtől. Pár karcolással és egy kartöréssel megúsztam. Az utóbbit úgy sikerült elérnie, hogy lefegyverzett, én meg a pálcám után ugrottam, ráestem a karomra és annyit hallottam, hogy reccsen egy nagyot. A következő pillanatban elájultam a fájdalomtól és a Szent Mungóban keltem fel. Nem tartottak bent sokáig, mindössze három napot, de ez pont elég volt annyira, hogy tudjam soha többé nem akarok páciensként visszatérni oda. Aztán még most az is, ami apával van. Kikészít ez az egész szituáció. Olyan, mintha az egész világunk a feje tetejére állt volna és nem tudnánk jobbá tenni. Teljesen ki vagyok bukva és félek, hogy valami nagyobb dolog fog történni. Persze kicsit sem jó értelemben. Nagyon aggódom, talán ez azaz érzés, ami arra késztet, hogy felkeljek a kényelmes ágyamból és mindenféle előzetes kopogás nélkül rontsak be a szülei szobájába. Nem szólok semmit csak bámulok apára az ágy előtt megtorpanva és azt várom, hogy történjen valami. Csak magam sem tudom, hogy mi.
I solemnly swear
I am up to no good
Richard Avery
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Iwan Rheon
»
»Kedd 7 Aug. - 15:59
Flora & Richard
Szerettem büszkén megállapítani, hogy az évek előnyömre váltak és jó irányba fejlődött a személyiségem ahhoz képest, amilyennek Rody tizenhét évesen megismert. Neki köszönhettem, hogy önbizalmat pumpált belém, hogy megtanultam kiállni magamért és nem csak reszketni, mikor problémákkal kerültem szembe. Most mégis itt vergődtem, bezárkózva a közös hálószobánkba és nyakig süppedve az önsajnálatban. Éjszaka álomba sírtam magam, reggelre pedig valószínűleg kiszáradtak a könnycsatornáim, így csak letargikusan szipogtam, mikor megláttam az arcomat a tükörben. Nem éppen az az állapot, amit a gyerekeinknek látniuk kellett volna. Persze nem kellett volna meglepődnöm, a legkevésbé sem, mikor Flora szótlanul, feszengve megjelent az ajtóban. Az elmúlt hetek eseményei után a lányomnak biztosan nem erre volt szüksége. Nem akartam megrémíteni, így is eléggé felbolydult a megszokott kis élete, amit Rodyval minél inkább igyekeztünk békés mederben tartani attól a pillanattól kezdve, hogy hozzánk került. Naiv elképzelés volt részünkről. Azok után, ami a családjával történt, egyszerűen lehetetlen vállalkozás lett volna, különösképpen két vérárulónak bélyegzett apával, akiket nem pusztán a Dumbledore-hoz való hűségük miatt vetett ki magából a varázstársadalom egy hatalmas része. Felültem az ágyon, ha nem Floráról lett volna szó, most minden bizonnyal kerültem volna a tekintetét, például az ágynemű csíkos mintáját tanulmányozva. - Ne aggódj, csibém, csak néhány karcolás. Madame Pomfrey azt mondta, gyorsan rendbe jövök. - Nem ezt mondta, nyilván, hanem dühöngött amiért ez egyáltalán megtörténhetett egy kőhajításnyira a Roxforttól. - Igazából az egész az én hibám, nem kellett volna olyan későn egyedül mászkálnom. Nem tudom, miért hazudtam neki, Rodyval sosem hittünk abban, hogy a gyerekek elől el kell fedni az igazságot. Most mégis úgy éreztem, képtelen lennék beismerni neki, mi történt valójában. Nem meséltünk neki túl sokat a családjainkról, éppen csak annyit, amennyit elengedhetetlennek éreztünk. Tudtam, hogy érettebb a koránál, de erről nehezemre esett beszélni. Rodyval egymás között is többnyire kerültük a témát, a mai napig fájó pont volt mindkettőnk számára az egész gyerekkorunk és az, ahogyan az emberek többsége velünk bánt. Nem éppen olyan téma, amit szívesen megvitattunk Florával egy juharszirupos palacsinta felett. Megöleltem Florát. Mint mindig, most is átsuhant az agyamon, hogy Merlinkém, már megint rengeteget nőtt és ez még most is mosolyt csalt az arcomra. - De azért... örülnénk, ha még Roxmortsba sem mennél egyedül, jó? Nem hiszem, hogy bármi bajod esne, de jobb biztosra menni...
Kezdőlap
