Azt hittem, a nyár majd könnyebb lesz.
Azt hittem, érzek majd valami felfrissülést, kapunk egy kis fényt. Se fény, se frissesség… még csak nem is érződik nyárnak a nyár. A szigetország ködösebb és sötétebb, mint valaha, és hiába nincs így igazán meleg, én mégis fuldoklom.
Egész évben arról ábrándoztam, arra szövögettem terveket, hogy mennyivel egyszerűbb lesz összeegyeztetni az időnket Teddel nyáron. Utólag már csak azt tudom mondani, hogy… hogy lehettem ennyire naiv és buta? A családom még mindig a családom, az életem még mindig az életem, az aktuálpolitikai történések mindent csak rosszabbá tesznek, és hát Tednek is megvannak a dolgai. A dolgai, amiknek hozzám nincs köze, és ez akkor is igaz, ha egy kicsikét fáj. (Kicsikét…?)

Nincs elég idő a világon, és nincs elég egyszerűség sem. Többször csapok fel ma térképeket, hogy a legmegfelelőbb helyre hoppanáljak – sem nem túl közel, sem nem túl távol, sem nem túl kihalt, de nem is túl forgalmas helyen, hát ez igazán agyrém…! – mintsem hogy azzal foglalkozzak, mit vegyek fel, mint ahogy ilyenkor a rendes lányok szoktak. Nem mintha nem lennék rendes lány… bár, ki tudja? Talán az sem vagyok. Talán a sok sallang, ami rám tapad, a családom mocska, ott van ugyanúgy az én ujjbegyeimen is, egy szép napon pedig talán ezt Ted is úgy fogja látni, mint ahogy én érzem néha, amint összemorzsolom az ujjaimat.
De addig is, nincs az a hatalom, ami eltántoríthatna, hogy ma  - végre, végre, VÉGRE! – igen is találkozzak vele.

Azonnal észreveszem, és úgy slisszolok be a kupéba, hogy hamar odébb kell csúsznia, vagy nem az ülésen landolok mellette, hanem egyenesen az ölében. Csukott szemmel döntöm a homlokomat a vállának, és tudom, talán illőbb lenne előbb szavakkal üdvözölni, meg megkérdezni, hogy van, sem így letámadni. De amíg idefele szaladtam, elkapott valami indokolatlan félelem, hogy valami megint közbejön, hogy valamiért most sem lesz semmi jó, és egyszerű, hogy muszáj éreznem a fizikai jelenlétét, mielőtt kicsit bűnbánóan felpillanthatnék rá - Szia!

Minden viszontlátás első pillanatában arra gondolok, hogy mi ezzel a baj? Miért kell úgy bujkálnunk, mintha valami rosszat tennénk? Miért kell úgy viselkednünk, mintha bűn lenne engedni a szívnek az ész helyett? Mindig van egyetlen kis pillanat, az első öröm pillanata, amikor hagyom magam megfeledkezni az észről. Az észről, ami pontosan tudja, hogy nem tehetem ki Tedet semmiféle veszélynek. Nem mintha ne tudna magára vigyázni, nem mintha nem lenne nem csak tisztességes, de tehetséges varázsló is, mégsem tudnék olyan folttal élni a lelkiismeretemen, hogy neki esetleg miattam… bármiféle baja történne. Manapság semmin sem lepődnék meg. És ez az egyetlen logika szülte mondat választ ad voltaképpen minden naiv, ábrándos kérdésre.

És a pillanat után máris jön az a halvány árnyék, mely elkezdi kitakarni a fejem felől a napot, jön a szorongás, a kényszer, hogy mindig hátranézzek a vállam felett, minden szavamat, tettemet jól átgondoljam, és soha ne tudjam igazán felhőtlenül élvezni a jelen nyújtotta boldogságot. Pedig semmi mást nem szeretnék jobban. Mint befészkelni magam a karjai közé, és megfeledkezni arról, kicsoda Andromeda Back. Vagy legalábbis arról, mások mit szeretnének, ki legyen Andromeda Black. Érdekes, engem soha életemben senki nem kérdezett meg erről.
Elveszek a tekintetében, úgy érzem, a mosolyom az övét másolja. Boldog, de nem tökéletesen. Pedig néha odáig merészkedik a képzeletem, hogy tudnék vele tökéletesen boldog is lenni, csak aztán soha nem adódik igazán lehetőségem arra, hogy ezt élesben is kipróbáljam.

Elveszem a virágot, mert az ajándékra sokkal könnyebb reagálni, mint a kérdésére - Jaj, de szép…! Köszönöm, Ted – mondom őszinte, kicsit talán gyerekes mosollyal, ahogy megsimítok pár selymes virágszirmot, és kicsit beleszippantok a vegyes virágok sokféle illatába. Aztán nyomok csak apró, akár ártatlannak is nevezhető csókot Ted felém eső orcájára, és nem teszem vissza a virágokat azonnal a vázába, még nézegetem őket egy kicsit.
- Nem tudom – felelek aztán a korábbi kérdésére is kicsit tétován - Megvagyok, azt hiszem – mondhatnám, hogy hiányzott, de ezt már annyiszor megírtam neki, hogy a szó mintha kezdené jelentését veszíteni. Mondhatnám, hogy nem így képzeltem a nyarat, de azt remélem, ezt talán tudja magától is. És mondhatnám azt is, hogy én ezt így nem tudom, meddig bírom már csinálni, de attól tartok, azt a rossz irányba értené félre, hát nem mondok semmit. A karját lehúzom a vállamról magunk közé, mert kevésbé feltűnő, ha az asztal takarásában fonom össze az ujjainkat - Nem fontos. Nem történt semmi igazán érdekes – végül is, így is mondhatjuk - De te hogy vagy? Mit csinálsz mostanában? – hiszen tudom, vannak dolgok, melyeket levélben nem tanácsos megbeszélni.

Merlinre, még magunk között, kettesben tudunk egészen őszinték lenni, nem igaz? Úgy válogatjuk meg a szavainkat, akárha mindenki minket olvasna, aki rosszat akarhatna nekünk. Pedig csak mi vagyunk itt - vagy legalábbis, így kéne éreznünk, hogy csak mi vagyunk itt, és nem szabadna arra gondolnunk, milyen ismerős arc talál itt minket, vagy milyen névtelen árnyék, aki rossz fülekbe suttogna nem megfelelő történeteket. Olyan érzés ez, mintha ketté akarnék szakadni. Mert nem akarok így élni, nem akarok így viselkedni vele, de ha fittyet hánynék az óvatosságra, a titkainkra, akkor mindkettőnket veszélybe sodorhatom. Milyen ördögi kör ez? Milyen világ ez egyáltalán, ahogy már boldognak lenni is bűn? Sírni tudnék - pedig legalább olyankor nem akarok így érezni, amikor Ted kezét szorítom, legalább olyankor nem, amikor találkozhatunk.
Mégis kilátástalannak tűnik minden, és nem tudok szabadulni ettől az érzéstől, a tudattól, hogy valamit tennünk kellene, vagy örökre ebben a körben ragadunk.

A virágot nézem, óvatosan visszahelyezem az asztalra, és nem tudom, mit mondhatnék.
- Miért ők számítanak? - kérdezek vissza, pedig igazán nem Ted hibája, hogy igen, mint mindenkinek, nekem is van családom, és mint sokak, én sem hasonlítok rájuk igazán, legalábbis annyira biztosan nem, hogy ne akarnék ösztönösen menekülni tőlük, mint őz a lángoló erdőből - Tudod, hogy micsodák. A családom. Miért kellene róluk beszélnünk? - gyűlölöm ezt a halvány, kicsit rideg vádaskodást a hangomban, gyűlölöm, hogy Ted az, aki egy egyszerű, törődésből feltett kérdéssel kiváltja belőlem ezt, hiszen egyáltalán nem érdemli meg. De persze... szerintem egyikünk sem érdemli azt, ami most velünk történik. Elmondható ez sokakról mostanában, és nem vagyok empátia nélkül mások tragédiáira is, de Ted mellett ücsörögve nyilván a saját tragédiám tűnik a legborzalmasabbnak, ami megint csak lanyha bűntudattal tölt el. Mostanság mintha csupa bűntudat lenne az életem, semmi más.

- Ted... mit művelünk? - mondanám, hogy nem tudom, honnan jön a kérdés, de ez nem igaz. Belőlem jön, őszintén, a tényből, hogy hiába végeztem el az iskolát, semmi sem változott, hogy még mindig minden olyan, mintha Roxmortsban igyekeznénk megtalálni a legelhagyatottabb kis helyeket, abból, hogy mindig szűk marokkal mérjük az időt, és a helyet, pedig most már... több mint egy éve, vagy van már az kettő is? Tessék, még azt sem tudom, honnan kéne számítanom az időt, nem hogy azt, honnan kéne belőle (és belőlünk) többet szerezni. Túl kevés, és túl sok. És fogalmam sincs, hova tartok.

Némán rázom a fejemet. Nem, nem változott. Mi változott volna?
Aztán rájövök, hogy ez nem egészen igaz. Cissa elment. Nem mintha ne tudnám, hol van, nem mintha egyszer ne jönne vissza, valamiért mégis folyton balsejtelem gyötör a húgommal kapcsolatban. Mintha a tény, hogy egy óceán van közöttünk, ellehetetleníthetne mindent, mintha a földrajzi távolság csak még távolabbra sodorta volna őt tőlem lelki értelemben is, pedig én próbáltam, úgy próbáltam segíteni neki. Talán mégsem tettem eleget. Talán az én hibám. És Bella… Bella viszont újra közel van, és napról napra jobban bízok benne, a döntéseiben, és ez jó, ez nagyon jó, és nem akarom azt mondani, hogy nem elég, de… nos, ha én nem mentem meg magamat fél kézzel, akkor nem várhatom el Bellától, hogy ő tegye meg. És félek, még ketten sem fogjuk tudni felülírni a családunkat, nem fogjuk tudni elfogadtatni magunkat soha, soha az életben, Cissa pedig talán majd egyszer tényleg belehal – ha már eddig megúszta, hajszálok híján – abba, hogy olyan nagyon próbálkozik…
Nekem ne mondja azt senki, hogy ez normális.

De most nem akarok szavakat vesztegetni erre. Hiszen végeredményben még mindig Black vagyok, még mindig azért bujkálok a szerelmemmel, mert ha apám meglátná, egyetlen pálcamozdulattal talán meg is ölné. Bizonyos tekintetben még nem én vagyok mindig a legszerencsésebb Black-nővér? Engem (még) nem adtak el, és nem kell összeesküvést sem szőnöm a világom megmentésére. Bár talán azt meg kellene. A legborzasztóbb az egészben, hogy még én sem látom kristály tisztán, hol is lenne a helyem, és mi is lenne a szerepem, vagy a dolgom.

Talán ezért fagyok meg egészen a kérdésre. Összeköltözni? Összeköltözni. Összeköltözni? Ízlelgetem a szót, de valahogy nem találok rajta jóleső fogást, összeköltözni nem olyasmi, ami egy Black lány előtt valaha opció lehet, mi nem költözünk össze, minket kiházasítanak, és akkor, csak akkor hagyhatjuk el a szülői házat. Nem mintha erre vágynék. Mégis miért vágynék erre, miért akarnám odahajítani magam lelketlenül egy idegennek, amikor itt van Ted? Mégsem tudom, mennyit tehetek Tedre, mert Ted… Ted hiába próbálja, igazából nem érti. Jobbnak hiszi őket, valami optimista naivitással elhiszi, hogy ha egyszer majd leülünk mind, és megbeszéljük az egészet, akkor minden rendben lesz, és imádom, amiért ezt elhiszi, és haragszom rá, mert ez lehetetlen, de néha szinte elhiteti velem, hogy talán tényleg lehetne így is, holott nem, és ezzel csak megnehezíti az egészet… - Ted, én… - elharapom a mondatot, mert voltaképpen fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék, nevetséges az egész, mert semmit nem szeretnék jobban, mint vele lenni, talán mégis vagyok olyan önző, hogy nem tudom feltenni az egész családomat egy „próbálkozásra” - Én… nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.

Pillanatok alatt az idill, az a gyenge, törékeny, mindig rövid idill, mintha átfordulna szépiába, egészen kifakulna, és bizonyos rémálom-szerű jegyeket is elkezdene magán viselni.
- Számíthatok rá, hogy él még az ajánlat...? - ismétlem meg Ted szavait egészen pontosan, kifejezéstelen arccal, üveges tekintettel, egészen addig, amíg valami tagadhatatlanul csalódott nevetés nem töri meg a kettőnk közé feszülő csendet - Merlinre, Ted, úgy viselkedsz, mintha a legjobb haverom lennél - talán nem kéne senkinek ilyesmit a szemére vetnem, egyáltalán nem rossz dolog jó barátnak lenni, és ilyen időkben meg különösen megbecsülendő dolog, csak hogy én eddig azt hittem, Ted nem a legjobb barátom, Ted nem azért van itt, hogy tanácsokat adjon nekem, miképp lavírozzak életem különböző területein, és hogyan találjam meg a boldogságot, neki kiabálnia kéne velem, hogy mégis mi bajom, hát nem akarok vele lenni, nem tudom, hogy vele boldog lehetek? Én nem tudok biztos lenni semmiben.
De ő miért nem az?
Tudom, hogy indokolatlan efféle elvárásokat támasztani felé, és nagyon nagyon önzőség is, hogy egyáltalán várok tőle bármit, amikor pontosan tudom: számára az lenne a legbiztonságosabb, de tényleg, a legbiztonságosabb, ha én nem lennék az életében. Az megóvná legalább a családomtól, ha mástól nem is, de az is több, mint a semmi, nem igaz?
- Miért nem vagy rám dühös? - kérdezem kertelés nélkül, hiszen most utasítottam el, bár nem egészen tudom, pontosan mit. Ez az egész összeköltözés úgy hangzott, mintha csak valami ideiglenes segítségnyújtás lenne, nekem, hogy kiszabaduljak otthonról, el a családomtól, de voltaképpen mit jelent? Mondjam meg nekik, hova megyek? Titkolózzak továbbra is? És azt mégis hogy csináljam, hazudjam azt tényleg, hogy összeköltöztem a legjobb barátommal, ha pedig meg akarnának látogatni, álljak elő kifogásokkal szüntelen? A valóságunk megint elkeserítő teherként szakad a nyakamba, én pedig tehetetlenül, nyomorult szomorúsággal roskadozom alatta.
- Talán... talán csak be kellene vallanunk, hogy nem nyerhetünk.

Irigylem optimista tisztánlátását. Irigylem, hogy ő ezt az egészet sokkal egyszerűbben látja, majdnem fekete-fehérben, mintha számára nem lennék teher, mintha tökéletesen immúnis lenne arra a veszélyre, amit valójában jelentek rá, és még csak nem is igazán önző, hiába állítja ezt. Magam sem tudom, mennyire akarja ezt, milyen hirtelen, vagy mennyire megfontolt ez az ajánlat, vagy mit jelent kettőnkre nézve, de bárki más biztosan sokkal türelmetlenebb lenne a helyében, talán ultimátumot akarna adni, most vagy soha, Meda, szedd már össze magad...!
De Ted nem tesz, nem mond semmi ilyesmit. Kicsit persze szeretném, ha tenne. Talán akkor sikerülne rávennie, hogy azt tegyem, amit legjobban szeretnék, hiszen így érzem, hogy nem megy. Egyszerűen csak nem megy. Nem merek ugrani az ismeretlenbe, még vele sem, mert rettegek, hogy a boldogságomnak éppen ő lenne az ára. Hogy vehetném így el azt, amit akarok...?
- Nekem az a legjobb, ha tudom, biztonságban vagy, Ted - mondom csendesen, nem nézek rá, a csokor egyik virágának szirmát az ujjaim közé morzsolom - Én jól vagyok. Én jól leszek. Amíg nem tudnak semmit, amíg nem árulom el magam, nagyobb biztonságban vagyok, mint az ország lakosságának jelentős többsége - hiszen ez így van. Egy Black feddhetetlen, egy Black befolyásos, a közélet, a jelenlegi politikai helyzet, mind a mi javunkra áll, és amíg ez nem dől össze (bár összedőlne!), addig nekem nem eshet bántódásom. Talán megér egy szívtörést, ha gyermeteg álmok kergetése helyett inkább megpróbálok tenni valamit azért, akit szeretek.
- Nem gondoltál még rá, hogy a szüleiddel tarts? - fáj feltenni a kérdést, persze hogy fáj! De miért kell azon gondolkodnom, melyik nap nem hallok róla újra? Nem csak én nem érek ennyit - talán ez a harc sem ér ennyit.

Kicsit ingerülten ingatom a fejem, előbb lassan, aztán már tagadhatatlan indulattal - Ez nem igaz, Ted, te is tudod, hogy ez nem igaz - kicsit megremeg a hangom, nem értem ezt a csökönyösséget, nem értem a célt, nem értem, hogyan történhet tulajdonképpen mindez a rettenet, ami itt megtörténik, de leginkább azt nem értem... miért nem megy el innen mindenki? Amíg még lehet? Amíg még van mit magunkkal vinni? Ha nem az lennék, aki, azt hiszem, én már rég elmentem volna. Van olyan helyzet, amikor nem lehet bátorsággal és szép eszmékkel nyerni, van az a harc, amit ostobaság felvenni...
- Bolond itt mindenki, aki azt hiszi, egy háborút mindenképp meg kell vívni... - pont ettől lesz háború, hát nem igaz? Pont ezért, azért, amit Ted bevall, amitől végigszalad a hátamon a hideg, és egyre csak az dobog bennem, hogy "nem, nem, nem és nem és nem", mert érzem, ahogy a valóság szálai kicsúsznak a kezemből, összegabalyodnak és körénk fonódnak, és ha nem ugrunk ki elég hamar, akkor a végén nem csak csapdába esünk, de ki sem jutunk belőle élve. Én ezt nem akarom. Neki, és magamnak sem, az út, ami eddig csak ártatlanul kanyargott most egy veszélyesen éles fordulás után nyílt egyenesbe fordul, védetlen terepen, és biztos vagyok benne, hogy két lépés után agyon fognak minket lőni.
És csak rázom a fejem - Nekem nem az ígéreted kell, Ted. Menj el velük. Kérlek, menj el velük, amíg még elmehetsz - mint a megvilágosodás, olyan ez. Egész eddig kepesztettem, próbáltam okos lenni, tervezni, menekülőutakat tervezni, beosztani az időmet, és az időnket, de végtére is, ez az egész elkerülhetetlen volt, nem igaz? Tudhattam volna ezt már korábban is. Mégis olyan jó volt elhinni, hogy lehet ez másképp is.
Az ölembe húzom a virágokat, elfojtok egy halvány, keserű mosolyt. Nincs ebben semmi felszabadító, nincs megkönnyebbülés, épp csak egy homokzsákot vágok le a hőlégballonról, de attól még nem fogok szárnyalni - Én is ott leszek, ahol biztonságban vagyok - mondom, ahogy kicsusszanok a boxból, kegyes hazugság ez, mert tulajdonképpen nem vagyok teljesen biztonságban, de még mindig sokkal jobb a helyzetem, mint Tedé. Végül mégis megengedem magamnak azt a lemondó, kesernyés mosolyt - Köszönöm a virágokat - mert mást nem mondhatok, nem akar a nyelvemre csúszni, hogy köszönök mindent, vagy hogy tudtuk, ez nem a mi időnk, ez nem a tündérmesék ideje, ez háború, háború, amiben én még nem állok kész mindent feláldozni. Ted talán észre sem veszi, mi történik, ahogy sietősen sarkon fordulok és kiviharzok a kávézóból.