nyárutó

A birtok kihalt, ásító szájban hasonlatos szuvas fogakként merednek ég felé a fák. A feleségem által oly nagyon szeretett gyümölcsös, amit emlékeim szerint ő sosem gondozott, mindig a személyzet vette kezelésbe, meddő szénrajz csupán. Kifújom a füstöt, és megpróbálok tudomást sem venni a keserű ízről, amit maga után hagy. Tudomást sem venni arról, hogy holnaptól egészen új fejezet következig mindünk számára. Már csupán Aurelia tér vissza a Roxfortba, Cailin és a kölyök az orrom előtt maradnak. Ha akarnám, ha keresném őket, valószínűleg naponta találkozhatnánk a minisztériumban. Pár hét, esetleg pár hónap, és Cailin már a Wizengamot keze alá fog dolgozni, mint ahogyan én is tettem az indulásom idején. Marius, nos, könnyebb az idegeimnek, ha ma este nem gondolok az ő előmenetelére.
Sem a sajátomra. Ilyenkor, a teraszon állva, elrejtőzve az éjszakában, legszívesebben leülnék a lépcsőre, és zokognék. Zokognék, míg a fájdalom, a belül növekvő rettenet lerágja a húst a csontjaimról. Zokognék, mert itt van az út, a válaszút, amitől majdnem harminc éve rettegek, itt van, és össze fog roppantani. Didergek a Nagyúr bizalmasainak körén kívül.
Eloltom a cigarettát, eltaposom a márványon, majd a kölyökre fogom, ha bárki kérdezné, és már épp fordulnék vissza, a házba, amikor egy alakon akad meg a szemem. Hálóinge pókhálónak, holdfénynek tűnik, ahogyan mögötte úszik. Rögtön tudom, kit kaptam rajta az éjjeli kiruccanáson. Lépteim határozottak, ahogy megindulok Aurelia felé, aki maga is gondolat-szikárnak tűnik a csípős levegőn.
- Megmagyarázná, mit keres idekint takarodó után? - kérdem, a hangom érdes a dohánytól, de igen határozott. Választ várok, ezúttal nem osonhatunk el egymás mellett.

Erdő. Mélységes, sötét labirintus. A gondolatok kreálta pókhálóktól terhesen. Nyomasztóan sötéten tornyosulnak fölém a fák, és amint kikerülök egyet, újabbak rajzolódnak ki előttem. Nem tudom honnan jöttem és hova megyek. Egyetlen célom csupán, hogy kiérjek a rengeteg fullasztóan nyomott sötétjéből. Elbotlok, felállok, lassan, óvatosan tapogatózva megyek tovább. Kezeim a fák érdes törzsét simítják, mégis olyan, mintha nem lenne ott semmi. Törzsekbe karcolt szavak, és valószerűtlen ragyogás. Valami nem stimmel, mégsem tudok rájönni, hogy mi olyan zavaró a ruhám, hajam után kapkodó ágat tengerében. Értem nyúlnak, mégsem érnek el soha.
Aztán hirtelen eltűnik mind és nem marad más, csupán egy előttem tornyosuló, egyre közeledő sötét alak. Nem látom az arcát, talán nincs is neki. Karom libabőrös lesz, a lábam mégis földbe gyökerezve várja, hogy elérjen. Hogy elkapjon az arcnélküli ember. Kezeimet ösztönösen az arcom elé kapom, eltakarva a látványt.
Aztán minden szertefoszlik, amint megcsap a levegő csípős hidege. Karomat leeresztem, fázósan fonom magam köré, a lenge hálóing nemigen véd meg a nyárvégi éjszaka hidegétől. És amint kék tekintetem befogadja a látványt, akkor pillantom meg magam előtt az arcnélküli ember arcát. Az apám arcát. Mondatának épphogy elkapom az utolsó két szavát, talán az az érdes hang rántott vissza a valóságba. A gondosan kiszámolt tánclépéseink hibája, hogy itt találkozunk. Elvétettük a lépést. De tulajdonképpen hol is van pontosan az az itt? És miért is vagyok itt? És hol van az álmot és a valóságot elválasztó vékony függöny?
Megköszörülöm a torkomat, és lesütött szemekkel, zavartan keresem a választ, amiről igazából fogalmam sincs.
- Én csak.. öhm.. azt hiszem, hogy… - kék tekintetem egy pillanatra körbekémlel, éppen felkeltett kótyagos fejjel magyarázat után kutatni nem a legegyszerűbb dolog. - Csak sétáltam - Ilyenkor igazán jól jönne valamiféle képesség, amivel hangyányira lehet zsugorodni elbújva azok elől a kemény szemek elől. Sétálni. Komolyan nem jutott eszembe ennél jobb magyarázat? Úgy tűnik, nem.

Csak sétáltam, feleli kisvártatva, a szavai azonban tompák, mint a vajkés, és fénytelenek, mint a viaszba fulladó gyertyaláng. Felvont szemöldökkel, választ követelve nézek rá, ez ugyanis minden, csak nem megfelelő indok az éjjeli kóborlásra, ráadásul ilyen öltözékben. Őt nézve óhatatlanul eszembe jutnak a meddő beszélgetések a nejemmel, aki Marius mellett talán éppen Aurelia fölött őrködött a legjobban, hiszen a gyermek utolsóként érkezett a családi hagyományok, előírások, rendszerek vasszerkezetébe, bele kellett passzíroznia magát, az anyja pedig minduntalan igyekezett engem meghajlítani, mondván, nem lehet egy ilyen álmodozó kislány szárnyait kegyetlenül letörni, mikor még olyan fiatal. Érzésem szerint a legjobb megoldást választottam, mikor a nővére kínhalála után engedtem őt egyedül lenni a gyászban, nem próbáltam vele olyan kapcsolatra törekedni, mely azelőtt nem volt a sajátunk, és azt reméltem, a gyász egy napon véget ér. Nem tudnám megmondani, mikor vált a gyermek idegenné előttem, mikor választottam először tudatosan a hallgatást és félrenézést, hogy ne mélyüljön a seb, hogy ő, talán egyedül ő, valóban az anyjáé maradhasson.
Ám az anyja most nincs itt, talán ő is hálóköntösben bolyong a kastélyban, mint ahogy az utóbbi években gyakran megtette, Aurelia pedig jóformán vacog. Megdöbbent a gerincemben visszhangzó érzés, félek hozzáérni, félek megérinteni, átvágni a közénk kövült idegenséget. Az enigma-gyermek.
- Visszakísérem a szobájába - jelentem ki halkan, de határozottan, majd - önmagamat is meglepve ezzel - lekanyarítom vállamról a köpenyemet, és az ő vállára helyezem. - Az édesanyja sosem bocsátaná meg nekem, ha engedném, hogy az iskolakezdés előtti éjszakán meghűljön.

Lesütöm szemeimet a kérdő, választ váró tekintetek elől menekülve. Nem éppen vagyok éjszakai kiruccanáshoz öltözve. Bevallhatnám. Elmondhatnám a gyengeségemet. Azt, hogy a nyugodt alvás már jó ideje nem szerepel az időtöltéseim között. Elmesélhetném a zaklatott éjszakáim sorát. De miért tenném? Soha nem érdekelte, nem hinném, hogy ez változott. Így egyelőre marad a lesütött szem, a kínos csönd és a felvont szemöldök kimondatlan kérdésére válaszoló tüntető némaság.
Mert ez érdemli, nem? Néha hallani meséket olyan családokról, ahol az apa megöleli a lányát, ám az én én világomban ez pusztán az, aminek mondtam. Mese.
A csendben óvakodva pillantok fel, de kitartok. Nem fogok tovább magyarázkodni, nem én leszek az, aki megtöri a némaságot.
Összerezzenek, amint a meleg köpeny a meztelen karomhoz ér. Idegenül hat az anyag, az illat, ami körbelengi, paradox módon mégis van benne valami ismerős. De nem az otthon melege, csupán a távolságtartás melódiája.
- Egyedül is visszatalálok, köszönöm az aggodalmát - tüntetően felszegett állam nem ígér semmi jót. Dac. Hát persze, észreveheti, hogy már nem az a kislány vagyok, akinek gondolt. Az idő számára észrevétlenül suhant el felettem. Az eddigi csendes engedelmességem minden keserűsége és magárahagyatottsága összpontosul ebben a szemtelennek érződő mondatban. Mert ő nem velem törődik, csak anyámmal. Azzal, hogy ő mit szólna…
A bátorságom addig azonban nem terjed, hogy a köpenyt visszaadva induljak el. Így csupán pár pillanatnyi hezitálás után teszek egy-két tétova lépést az ajtó irányába. Mert mindezek csak szavak, az alázatos tisztelet mélyen gyökerezik bennem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy meg sem várva az elbocsájtó választ induljak el. Ahhoz ennél jóval több kurázsira lenne szükségem. És valljuk be bolond sem vagyok. Fogalmazzunk úgy, Flintéknél nem jár különösebben jól, aki vakmerő módon megy szembe a hagyományokkal.