Minden egyes reggel hasító fájdalommal kísért félelemmel a lelkemben ébredek fel a hatalmas Rowle birtokon, s azt kívánom, hogy bár ne lennék itt. Nincs semmilyen kivétel, hiszen a házban és a ház körül is minden a hajdani édesanyámr emlékeztet, apámat hiába szerettem, az ő emléke kezd elhalványodni bennem, s félő, hogy az idő elteltével a sötétség martaléka lesz. Mindössze ez a ronda, régi gyöngysor tartja bennem a lelket, mivel akármennyire is kezdenék új életet máshol ez visszatart. Már számolom a napokat az iskoláig, ami rettegéssel fog el. Sosem leszek olyan, mint a fivéreim, mindig is kívülálló maradok majd az intézményben és sem barátaim, sem haragosaim nem lesznek. Ez nem élet, amit jelenleg folytatok, ám menekülni nem tudok. Megpróbálhatnám, de bátyám visszahozna. Akármennyire is rideg és távolságtartó tud lenni a szíve a helyén van, ha rólunk van szó. Nem hagyná, hogy elhagyjam.
Kopogás üti meg a fejem, s az eddig a kezemben tartott naplót az éjjeliszekrényem fiókjába csúsztatom. Ma még nem írtam bele semmit, pedig reggel óta próbálkozom. Mintha valami gát lenne az elmémen, amely nem hagyja, hogy jöjjenek a szavak. Talán az írók és a költők is valami ilyesmit éreznek, amikor az alkotói válságról beszélnek, ám én egyik sem vagyok. Mindössze össze akartam foglalni az újabb álmatlan éjszakám és próbálok rájönni, hogy miért ébredtem megint sárosan, s piszkosan. Valami történik velem mindig, amire nem emlékszem, s ami miatt ilyen kimerült vagyok.
- Fáradj beljebb – szólalok meg, de túl későn. A bátyám, Thorfinn ott áll előttem, de még szerencsére időben elrakom a naplómat, így nem foghat nyomot. Nem tud az én kis irományaimról és jobbnak tartom, ha ez az én kis titkom maradna és rejtve lenne Thorfinn szemei előtt. Attól, hogy a vér összeköt minket és szeretjük egymást nem kell mindent tudnunk a másikról. Ha tudomást szerezne a naplómról és beleolvasna, akkor tudná, hogy valami nincs rendben az életemmel, hogy az teljesen a feje tetejére fordult.
- Köszönöm bátyám – mosolygok rá halványan, s belül tényleg nagyra értékelem a figyelmességét, ám a ruhákon végigpillantva semmi érzelem nem jön elő belőlem. Egyszer valaki azt mondta, hogy a lányok, ha látnak valami ruhát és tetszik is nekik, akkor megdobban a szívük. Velem ez még nem történt meg soha. – Igazán szépek – bólintok, majd arrébbrakom őket az ágyon. Az én stílusom ennél sokkal kifinomultabb. Elviszem majd magammal őket a Roxfortba, de Thorfinn nem lesz ott, így sosem fogja megtudni, hogy nem hordom őket. Sokkal inkább szeretem az édesanyám vagy a nagymamám régi ruháit hordani. Ha kell, akkor akár kissé át is alakítom magamnak, hogy jobban érezzem magam bennük. Talán ez az egyik oka, hogy furcsának találnak a kortársaim.
Már éppen meg akarom kérni rá, hogy foglaljon helyet mellettem, amikor is leül az ágy sarkára és sokkal komolyabb hangnemre vált. Hatalmasat nyelek, s közben abban reménykedem, hogy ez nem tűnik fel neki. Talán észrevette volna, hogy éjszakánként valami történik? Talán a szemtanúja volt valaminek, amiről még én sem tudok annak ellenére, hogy velem történt? Annyira jó lenne kideríteni, de nem tudhatom biztosra és magamtól nem szeretném ezt felhozni.
- Rosszul gondolod, bátyám, semmi probléma nem köszöntött be az életembe. Epekedve várom, hogy elkezdődjék az új tanév. Minden évben csodálatos érzéssel tölt el, hogy visszamehetek az öreg, ám annál csodálatosabb kastélyba! – minden szavam hazugság, de túlságosan féltem ahhoz Thorfinnt, hogy elmondjam neki az igazat. Olyan sok dolog történt mostanában vele, nem hagyhatom, hogy még én is problémát okozzak neki. Visszamegyek szeptemberben a Roxfortba és onnantól majd levelezünk egymással. Nem fog látni csak karácsonykor és terveim szerint addigra rájövök a dolgok miértjére és megoldódik minden. Lehet, hogy ez most olyan mesébe illene, de tényleg reménykedem. Az a kislányos akarat még nem múlt ki belőlem.