Nekem rohan egy gyerek. Nem mintha olyan nagyon megzavarná ez az életemet, vagy két fejjel alacsonyabb nálam, majdnem eltakarja a fél arcát a bíbor-arany sál a nyakán, biztos elsős szegényke, de a jelek szerint vagy én vagyok rettentően ijesztő (az egy első alkalom lenne mindenféle tekintetben), vagy valami más. Én inkább a valami másra szavaznék, de persze, még bármikor megtudhatom, hogy a meglepetten elkerekedő tekintet, a szőke befont két copfom, vagy nem tudom, a lábaim vékonysága állatira ijesztő. Én nyitott vagyok az új információkra, többnyire, bár azért nem tudom, hogy viselném, ha kiderülne, hogy egy elsős ijesztőnek talál. Valószínűleg a tanév hátralevő részében ezen bánkódnék.
Egyfelől erős megnyugvással tölt el, amikor előbb hallom közeledni a méretes óriást (óriás vajon tényleg? Húha.), minthogy megpillantanám, de aztán meg is pillantom, az állam annak rendje és módja szerint leesik, szóval másfelől a látvány engem is inkább enyhe félelemmel tölt el. De legalább most nem attól félek, hogy én vagyok ijesztő, hanem attól, hogy a Roxmorts utcáin a felbukkanó férfi gyakorlatilag betölti egy egész utcácska szélességét, és majdnem biztos vagyok benne, hogy istenesen fel fog lökni, ha ne tapadok a kirakatra, amit eddig bámultam.
Ki mondhatja, hogy Roxmorts csak egy unalmas, aprócska angol falu…?
- Azta – csúszik ki a számon akaratlanul is, hátamat az üvegnek vetem, és erősen remélem most meg azt, hogy nem fog szépen ettől a vehemenciától megrepedni alattam, meg hogy az óriás nem tesz egy óvatlan mozdulatot, amikor épp előttem halad el, amivel mondjuk átrepít a kirakat túloldalára, hangos üvegcsörömpölés és üvegszilánkok zuhatagával egyetemben. Nem szeretnék kellemetlenséget okozni sem a tulajoknak, sem… nos, hát magamnak, azzal, hogy vélhetőleg össze-vissza vágnám minden kabát alól kikandikáló testrészemet.
Na de... vajon mit keres errefelé egy ilyen figura? Meghökkentő, mennyire nem tűnik ide illőnek, bár rögtön el is szégyellem magamat, hogy ilyeneket gondolok, amint csak bámulok rá, mint borjú az új kapura.

Az óriás jön, megy, lát és győz, én meg egészen biztos vagyok benne, hogy ezt az élményt nem mostanában fogom elfelejteni, de aztán megyek a dolgomra.
Vagyis… mennék.
Általában igyekszem nem mások dolgába ártani magam.
Neee, ne nézz így, én tényleg…! Legalábbis, senki olyan dolgával nem foglalkozom, amihez tényleg annyi közöm sincs, hogy még csak nem is ismerem az illetőt. Utólag talán máshogy fogom érzékelni a jelen helyzetemet, de bizonyos tekintetben nem tehetek róla. Ha egyszer tényleg ott van dolgom… nem lehet minden hétvégén kijönni Roxmortsba, szóval nem lehet halogatni, ha az ember lányának fontos beszerezni-, és/vagy elintéznivalója akad. Szóval nem igazán hiszem, hogy én lennék a hibás azért, mert már megint ott vagyok, ahol. Ugye nem?
Hogy hol? Hát… nyilván az óriás háta mögött. Az óriás háta mögött, aki vígan (vígan?) ücsörögve eléggé lehetetlenné teszi, hogy eljussak az aprócska zsákutca hátsó szegletében található Apotékába. Úgyhogy nem, tényleg nem szándékosan csinálom.
Igazából nem is tudtam volna tartani az óriással a lépést, és minek követően majdnem a hajat is lesóhajtotta a fejem búbjáról – vagy legalábbis, úgy érződött – nem is igazán éreztem ingerenciát arra, hogy esetleg olyan barbár dolgokra vetemedjek, mint hogy… teszem azt… követem őt. Hát hogyisne! Nem akarok én bajt magamnak. Ha viszont már itt vagyok, hát, igazán meg is kérhetném, hogy hadd slisszoljak el mellette. Talán. Végül is, elég udvarias szoktam lenni, most sem tervezem másképp, úgyhogy hiába látom meg a sikátorba bekanyarodván, hogy az óriásunk épp ott telepedett le, csak egy kicsit ijedek meg – ugye, a meglepetés ereje azért sikeresen elmúlt, még ha kicsit hevesebben is ver a szívem –, és nem iszkolok azonnal tovább.
Nem is igen figyelek az előttem folyó beszélgetésre, úgyis szinte csak az óriást hallom dörmögve, a másik felet nem, úgyhogy közelebb merészkedem, egy pillanatig csak bámulok felfele, nagyjából megsaccolva, hogy ülve is hány fejjel lehet nálam magasabb (sokkal, vagy legalábbis olybá tűnik), és olyan bátortalanul böködöm meg a karját, hogy egy percnyi csend után rájövök, hogy ebből valószínűleg semmit sem érzett - Ühm, b-b-bocsánat… megtenné kérem, hogy átenged? – azért biztos, ami biztos, teszek pár lépést hátra. A végén még cincogó egérnek néz (nem lenne az olyan hatalmas tévedés), és visszakézből agyoncsap.