Talán a hold állása teszi, vagy csak túl sok kakóscsigát tömtem magamba vacsora után, amikor már annyira ki voltunk dőlve, hogy a hülye iskolai sztorizgatásokon kívül már nem futotta másra, mégis Lily Evans olyan nagy lelkesedéssel hallgatta  a rablómeséinket, hogy attól még én is meghatódtam – szóval alvás helyett csak forgolódtam órákig, aztán bámultam a plafont és hallgattam az óra monoton ketyegését. Megpróbálkoztam a bárányok számolgatásával is, de amikor már éppen lenyugodtak volna a kedélyeim, és az oldalamra fordultam, Sirius hűlt helyével találtam szembe magam, amikor végre azt hittem, hogy valaki megmelengeti a fázó lábfejemet, ami méreteimet tekintve kilógott végig a takaró alól, és azzal a gyötrő érzéssel kellett dacolnom már megint, hogy fogalmam sincs, merre császkál és biztos valami bődületes nagy baromságot csinál valami nagyobb jó érdekében.
Nem találtam más elfoglaltságot, így lábujjhegyen járva lelopózok a konyhába, és próbálom felfedezni a terepet, még annál is otthonosabban, mintha valóban otthon lennék. Már ismerem Mr. Potter remekbeszabott és általa tökéletesnek vélt relytekhelyét és nem ez az első alkalom ezen a nyáron, hogy valami titokzatos lény, talán egy beszabadult kerti törpe megdézsmálja a készletet. Arcom teljesen eltűnik a hatalmas papírzacskóban és jóízűen, némi bűntudattal nyammoggok, amikor meghallom az odakintről beszűrődő zajokat. Talán normális, emberi fülekkel nem is érzékelném, de megvannak a különleges adottságaim, hogy azokat is meghalljam, akik nem feltétlenül akarják felfedni magukat és ki tudja, talán nem is a jó szándék vezérelte őket ide, különben miért lopóznának az éjszaka közepén?
De aztán erre az elképzelésre rátromfol a kopogás. Annyira meglepődök, hogy eldobom a papírzacskót a kezemből, de arra már nem futja, hogy letöröljem a szám szélére ragadt morzsákat. Megintcsak lábujjhegyen lopózok, és amikor erőteljesebbé válik a kopogás, hírtelen meginog a testem a lábam alatt és nagy robajjal esek neki az ajtónak. Most már kész, vége, nincs amiért titkolni az ittlétemet, és arra sincs időm, hogy visszaszaladjak a pálcámért. Az egyetlen épeszűnek közelről sem mondható ötletem, hogy hátravágom az ajtót és a meglepetés erejével pillanatig hatástalanná teszem a késői látogatót. Ez már csak azért is nagyon rossz ötlet, mert egyrészt fegyvertelen vagyok, másrészt a retinámat kiégető fénnyaláb jó pár másodpercre hatástalanná tesz és amíg én azon ügyködöm, hogy fáradt szemhéjaimat dörzsölgetem, addig az idegen már kétszer besurranhatott volna mellettem és vérfürdőt rendezhetett volna. Csakhogy a látogató nem is annyira idegen, és nem is annyira vérszomjas. Legalábbis, amíg nem dobtam, nem mutatott erre utaló jeleket, de annak már majdnem fél éve.
- Godrikra, Megan Morhange, ki akarod égetni a szemem? Ez valamiféle bosszú? – nyafogós hangon kapok a keze után, de csak hogy végre elfordítsam a pálcát, és  amikor végre a szemébe nézek, még mindig apró pontocskák táncolnak a szemem előtt. – Gratulálok, máris megvan az idei K-d veszélyes varázslényelhárításból – szólalok meg enyhén gúnyosan, hogy leplezzem zavaromat, de amikor rájövök, hogy mekkora bunkó vagyok, csak méginkább elbizonytalanodok, és az arcomon megjelenő két nagy piros folt is erről tanúskodik. – Öhm.. ne haragudj, ha jól sejtem, be szeretnél jönni... – és mire kimondom, már teljes erőbedobással passzírozom magam a falhoz, hogy a lány ne kelljen hozzám érjen. Biztos, ami biztos, szükségem van a férfiasságomra, bár nem tudnám megmondani pontosan, hogy miért is ragaszkodok hozzá annyira. – Öhm..elárulnád, hogy mit keresel itt?

Azon kapom magam, hogy látványosan felsóhajtok és ettől csak méginkább kínosnak érzem az egészet. Még azt sem tudom megmondani, hogy mitől könnyebbültem meg annyira. Hogy Megan nem jön be, és nem kell találkoznia a többiekkel, vagy hogy nem kell elviselnem a falakat, amik körénk záródnak, ha mondjuk úgy adná a helyzet, csak simán elfuthatok előle. Az úgyis olyan férfias, nem?
- Várj, veszek egy kabátot – csak éppen egy pillanatra csukom be az ajtót kettőnk között, de az éppen elég arra, hogy villámgyorsan letöröljem az arcomról az odaragadt morzsákat, kitöröljem a csipákat a szememből, miközben vetek egy pillantást a tükörbe és beletúrok a hajamba, hogy méginkább összeszedett hatást keltsek, de a sápatag tükörköpéem csak szánalmat ébreszt bennem. Nem mintha bármi is megkövetelné, hogy ma éjszaka lenyűgözzem Megan Morhanget, mégsem akarok egy kapcarongyként kinézni, mint ahogy egyébként érzem magam. A franc sem érti. Megcsapkodom az arcomat, hogy kicsit észhez térjek, és magamra kanyarítom  az őszi kabátomat.
- Nézd, tudom, hogy hihetetlennek tűnik, meg minden jel arra mutat, hogy most a hátam közepére sem kívánlak, pedig...pedig örülök neked – nyögöm ki egy mély sóhaj kíséretében, mindegyre keresve a szavakat. Valószínűleg, ha Megan Morhange nem teszi meg ezt a lépést, akkor sosem látom viszont, és ezért valami könnyed, langymeleg hála önt el belülről. – De.. van fogalmad arról, hogy hány óra van? Ne érts félre, de azok után, hogy.. tudod.. joggal gondolhattam azt, hogy azért jöttél, hogy kikaprad a szememet. Minimum – gondosan kerülöm azt a szót, amit még magam előtt is csak félve mondtam ki.
Arcomat ügyetlenül a tenyerembe támasztom, és csak az ujjaim közül merek ránézni Megan Morhangre. Kegyetlen a felismerés, de tagadhatatlan, hogy rohadtul gyerekes vagyok. Mármint a gyerekességnek arra a szintjére süllyedtem, ahol már annyira szembeszöknek a különbségek, hogy szinte ordítanak bele az arcomba, hisz Megan eddig sem panaszkodhatott, de most egy kész, érett nő áll előttem, mondanom sem kell, mennyire csodásan fest, hogy a komolyság mennyire titokzatossá teszi, én meg megint csak kamasznak érzem magam, mert talán nálam ez már sohasem fog elmúlni.
Aztán leeresztem a kezem, és méltatlankodva nézek rá előbb, majd kényszeredetten elnevetem magam, ahogy rajtam élcelődik, mert a fenébe is, nagyon is jogos.
- Hah. Marhára vicces. Köszönöm, megleszek egyedül, amúgy is van egy titkos jelünk Peterrel, akár több kilométerről is kiaszagolja, szóval csak óvatosan – biccentek felé, kissé könnyedebben, és természetesebben, mint az elmúlt pár percben bármikor. Halkan csukom be magam mögött az ajtón, és egy darabig követem, majd mikor az út kettéágazik, átveszem a vezetést a lugas felé. S habár élvezem a csendet, amit csak Megan Morhange szelíd lélegzetvételének zaja tör meg időről-időre, és nyújtanám a pillanatot, amíg csak lehet, nem bírom tovább. Megtorpanok, és gyengéden a vállánál fogva szembefordítom, hogy jól lássam az arcát.
- Biztos nem azért jöttél ide éjnek idején, mert annyira hiányoztam. Kivele, Megan. Bajban vagy?   - most először igazán komoly vagyok, és szokatlanul határozott. Legalábbis, ami a hangomat illeti. A szemeim inkább aggodalomról árulkodnak.