To: Shotaro

Ruru napjai a szokásoshoz hasonlóan unalmasan teltek. Mármint... Kinek mi számít unalmasnak ugyebár. Hisz Hara Hikaru szinte mindennél jobban szereti azokat a napokat, amikor egész nap bezárkózhat műhelye mélyére, mert annyi megrendelése van, hogy szinte ki se látszik a munkából. Igaz, mikor egy kis pihenésre volt szüksége, akkor is inkább olvasással töltötte el azt a néhány percet, esetleg órát - már amikor nem aludt, természetesen. Már maga sem tudja pontosan, hogy hófehér bőre mikor találkozott utoljára a nappal, hisz az elmúlt hetekben minden percét a négy fal között töltötte, egyetlen társasága csupán csak az a néha felbukkanó bagoly volt, aki a leveleit hozta. Maximum este lépett ki az ajtón, mikor már a Nap lebukott a horizont alá.
De hát ő mindig is ilyen volt. Talán épp ezért is választotta ezt a szakmát, amiben igazából még tehetségesnek is bizonyult. Mert ebben nincs semmi nagy veszély, semmi izgalom. Már akinek, ugyebár. Hikaru nagyon is élvezi a pálcakészítést, és semmi pénzért nem hagyna fel a munkájával. Szeret elmerül ni az apró részletekben, precízen kidolgozni mindent, hogy a lehető legjobb árucikket készítse el. Ennél jobbat nem is tud elképzelni magának. Persze ott vannak London legmocskosabb kocsmái is, amik ki tudja miket rejtegethetnek, és ahova egyszer még ő is elment. Sho rángattak el őt az egyikbe még évekkel ezelőtt, de hát elég hamar rájött, hogy ez nem épp az ő műfaja. Nem szereti azokat az eldugott kocsmákat, amiket gyakorlatilag csak a törzsvendégek ismernek, akik minden estéjüket ott töltik. Sokkal inkább megmarad inkább a csendes lakásában egyedül. És ezt a másik is tudja jól, épp ezért már nem is törekszik arra, hogy elrángassa valahova.
Most is épp egy pálcán dolgozik. Igaz, már az utolsó simításokat végzi, de még mindig nem úgy tűnik, hogy egyhamar végezne vele. Nem is figyel másra csak a bükkfa anyagára, hogy mikor kész lesz, tökéletesen nézzen ki. Aztán egyszer csak eltűnik a kezéből a fa, ő pedig ijedten pillant az irányába. Ez persze szinte azonnal átvált valamiféle durcás arckifejezésbe, mikor meglátja, ki is szórakozik vele. És mindez csupán csak néhány másodpercig tart, utána ismét visszaveszi azt az érzelemmentes arckifejezést.
- Sho... - csak egy halk morgás, miközben egy apró pálcaintéssel visszaszerzi magának a másik darabot. Jól át is vizsgálja, hogy nem esett-e baja, míg Shotaro kezében volt. Igaz, ez már csupán csak megszokás, tudja jól, hogy nem törné el, igaz, a sajátját már sokszor bízta Rurura, hogy megjavítsa. Vele ellentétben az idősebbnek nem szokása kellőképp vigyázni a pálcájára. Csoda is, hogy eddig sikerült mindig megjavítani.
- És gondolom ez a látogatásod sem fog hosszúra nyúlni, aztán megint nem látlak majd hónapokig. - és még egy apró mosolyra is húzza ajkait, igaz, olyan rövid időre, hogy azt már inkább lehet izomrángásnak nézni, mintsem egy valódi mosolynak. De azért örül, hogy végre láthatja a régi barátját.

To: Shotaro

Szereti a magányt. Mindig is szerette. Már az iskolában is ő volt az, aki  sokkal jobban szeretett egy nyugisabb helyen meghúzódni egy könyv társaságában, mintsem másokkal balhézni, vagy esetleg a faluban rendet bontani, mint a kortársai. Egy valakinek azonban mindig sikerült rávennie őt, hogy szocializálódjon egy kicsit, noha általában ő tökéletesen megvolt az ágya kényelmes társaságában. Erre jött Matsuri Shotaro, és bajba keverte. Minden egyes alkalommal. Igaz, hazudna, ha azt mondaná, nem élvezte. Mert nagyon is szerette azokat az időszakokat, amikor ketten együtt voltak... Bárhol. Hisz ő volt az, aki mellette volt, mikor a családja lemondott róla, és ez viszont is, mikor a másiknak szüksége volt rá, ő ott volt. Mintha csak kötelességének érezte volna, hogy ott legyen a másik mellett, mikor a legnagyobb szükség van rá.
De most, mintha egy pillanatra megbánta volna, hogy egykor megismerte a Halálfalót. Vagy csak azt, hogy mindig elárulja neki a hátsó ajtót nyitó titkos jelszót. Mert ha az ember épp nagyban dolgozik a remekművén, akkor igencsak bosszantó, ha az csak úgy, minden szó nélkül kirepül a kezéből. Ezért is méltatja Shotaro-t egy igencsak durcás pillantással, miközben visszaszerzi a félkész pálcát tőle. Már meg sem lepődik, hogy milyen könnyedén kényelembe helyezi magát a káosz mellett, ami az asztalán hever. Mindig ezt csinálja. De legalább most nem az állat alakjában randalírozik itt neki, mint máskor, unalmas óráiban. Bár ahogy sejti, hosszú napok elébe néznek, még bármi megtörténhet.
- Amíg nem bontasz itt nekem rendet az állati alakodban, maradhatsz -lengeti meg komolyan a félkész pálcát az orra előtt, de végül csak nem bírja ki, hogy ne kuncogjon fel. Hisz a másik is tudja jól, hogy nem tenné meg. Ezelőtt már rengetegszer megtehette volna, máskor is nemes egyszerűséggel kihajíthatta volna a házból az idősebbet, mégsem tette. Nem tette, mert valahol mélyen azért élvezte, hogy még ha csak így is, de törődik vele a másik, és hogy itt van valaki mellette. Igaz, mást talán tényleg nem viselt volna el maga mellett... De Sho valahogy más...
- Borzasztóan... Majd' kicsapok az örömtől, nem látod? - viszonozza a vigyorát, s közben észre sem veszi, hogy keze a másik térdére simított. Csak úgy ott van, mintha csak ott lenne a helye, és még a vigyorát is tovább kitartja, mint általában. - De most ha megbocsátasz... Még befejezném, amit félbeszakítottál...