Késő éjszaka van, olyan éjszaka amiben kedvem lelem. Sűrű sötét és baljós, ahogy a hold, mint egy ronda sajt terpeszkedik az égen, de még nem teljesen telihold, akkor már itt lófrálnának a vérfarkasok is. Ocsmány korcsok, nem szeretem őket, mióta kiderült hogy a családom haláláért ők a felelősek. Azóta mindegyiket megölném amelyik szembejön velem, de vannak hasznosak is. Voldemort szerint egyes farkasok a háborúban fontosak lehetnek, mint felderítők vagy vad harcosok, én azonban gyűlölöm őket. Félresikerült termékei a mágiának és a természetnek. Lustán lépkedek a sötétben egy előre megbeszélt találkozóra igyekszem, valami hűségteszt jellegű dologra, ami nem az erős oldalam, de jelenleg ez volt kiadó feladat, és utálok unatkozni és vesztegetni az időmet, de Voldemort nagyúrnak fontos hogy hűségesek legyenek a követői, és ennek fényében néha próbára kell tenni őket. Odaérek a találkozási ponthoz, éppen egy két perccel korábban mint kellene és sötét árnyékba burkolózok. Fekete talárom amúgy is elrejt és alatta is minden fekete. Türelmesen várakozok, és a roxmorts felőli ösvényen mozgást veszek észre, közeledik valaki. Talán Nadia, Karkarovék gyermeke. A legkisebb leány ha jól tudom. Bár nem ezzel foglalkozok nap mint nap, de kezdem kiismerni a máguscsaládokat ennyi idő után. Végül is sok éve itt élek már. Ahogy elég közel ér, kilépek az árnyékból hogy jól láthasson és megtaláljon. - Itt vagyok, Karkarov. Miért jöttél ide? - kérdezem, hiszen nem tudom pontosan mi a feladata.
Szószám ~ Notes ~ Ect...
I solemnly swear
I am up to no good
Nadia V. Karkarov
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Kedd 28 Feb. - 19:55
Shotaro & Nadia
Van úgy, hogy az ember hiába álmodik magának másmilyen jövőt, a család szőtte végzet, így is, úgy is utoléri egyszer. Eljött tehát az a nap is, amikor Voldemort egy újabb Karkarov hűségét kívánja magáévá tenni, és igen... ez erőszakosan hangzik, mert azt akartam, hogy hűen tükrözze a létrejövő kapcsolatunk jellegét. Sosem ismertem más utat, mindig is tudtam, hogy egyszer az alattvalói közé emel, hiszen egyet értettem az eszméivel, és éltem csekéj vonalán ott díszelgett a lemoshatatlan billog: az, hogy Karkarovnak születtem. Hogy én mit is akarok igazán, azt sosem érdekelt senkit. Éppen a nagyterembe igyekeztem vacsorázni, amikor egy lépcsőfordulón idegesen toporzékoló túlbúzgó halálfalóporonty átadta a Nagyúr üzenetét. Nem tudtam eldönteni, hogy becses személyemtől fél-e ennyire vagy attól, hogy nem akarom majd meghallgatni és Voldemort nem lesz túl kedves vele. - Egy hét múlva, Roxmortsban kell átadnod. – mondta el végül az üzenet utolsó részletét is, s mint akit legalább húsz dementor üldöz, úgy rohant tovább dolgára. Én pedig rezzenéstelen arccal költöttem el a vacsorám azon agyalva, hogy hogyan vihetném véghez a feladatot anélkül, hogy ne költözzek el a túlvilágra. És ahogy teltek a napok én dolgoztam a küldetésen, hogy ne hozzak szégyent a családra, amely elhagyott és napról napra egyre jobban gyűlöl. Tudom, nem érdemlik meg, és én semmivel sem tartozom nekik! De ott van Dimitrij, akit túlságosan körbefont a sötétség kígyóteste és félek, ha nem teszem azt, amit a Nagyúr parancsol, rászorul majd nyakára ez a hurok, akár az akasztófakötél. Egyedül miatta kellett megtennem! Titokban végig tettem hát a dolgomat és amikor eljött az átadás napja, küldetésem eredményét ott éreztve a kabátom belső zsebében, a pálcámat pedig idegesen szorongatva szeltem át Roxmorts elhagyatott utcáit. Sajnos ennél pontosabb címet nem kaptam, de gondoltam, hogy nem a fő utcán akarnak majd találkozni velem, ezért a sötétség övezte mellékutcácskákba bolyongtam. Már kezdtem feladni a keresgélést, (Tom Denemből kinézem, hogy lóvá tett, hisz ő mindent megtehet), amikor előbukkant egy sötét alak és a nevemen szólított. - Gondoltam teszek egy romantikus sétát a telihold fénye alatt. Nem bírom a roxforti bezártságot! – mondtam kislányos bájjal. Ez a pasas bárki lehet, akár auror is, nem fogom az orrára kötni egyből az ittlétem okát. Ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy egy fiatalabb ázsiai férfi, nem túl kedves, bár igazán markáns arccal megáldva. A pálcámat még mindig a kezembe tartva lassan körbesétáltam, hogy egyéb dolgait is szemügyre vehessem. Nem féltem tőle, bár lehet kellett volna. De ha valóban Voldemort küldte ide és az lett volna a parancsa, hogy öljön meg, az már minden bizonnyal megtörtént volna. - Az a nagy helyzet áll fenn, hogy te tudod az én nevem, én viszont nem tudom a tiédet és azt sem, hogy miféle varázsló vagy! – álltam meg előtte feltérképező körutam után. Reméltem, hogy megérti a célzást és igazolja magát, mert amíg nem látom ott virítani a Sötét Jegyet az alkarján, addig csupán egy pimasz, vakmerő diák leszek a szemében, aki kilógott a kastély sokszor nyomasztó falai közül.
Kiszúrom a lányt, aki a mellékutcák sűrűjében kering, és hagyom egy kicsit bolyongani, figyelem kicsit tétova, bizonytalan mozgását, mintha keresne valamit. Valakit hogy egészen pontos legyek, és sejtem hogy engem, bár ő még ezt nem tudja. Hagyom hogy kétséges közt lépkedjen, és meghúzódom az árnyak között, hiszen az az én helyem, és ott érzem a legjobban magam. Csak egy vagyok közülük, egy üres héj, amit alig tölt meg némi érzelem, vagy emberi emlék. Olyan kevés minden maradt meg. Végre közelebb ér, akkor szólítom csak meg, a vezetéknevén nevezve, kevés emberrel vagyok olyan viszonyban hogy a keresztnevén nevezzem őket. Hikaru talán a kivétel, neki még becézett neve is van. - Romantikus sétát, mindenféle tanári engedély nélkül, éjnek évadján. Kivel remélsz találkozni, talán a hold gyermekeivel? - teszem fel neki a kérdést, ami amolyan jelszóként is működik, hiszen erre kell felelnie, hogy a vérfarkasok nem jöhetnek be roxmorts területére. Még jó, rohadék bundás korcsok. Gyűlölöm őket, és szívem szerint minden egyes darabot magam vadásznék le, és nyúznám le róluk az irhát. Ahogy kilépek a fénybe, körbesétál, mintha valami fenevadat venne szemügyre. Az is vagyok, egy ember bőrbe bújt fenevad. Az izmaim pattanásig feszülnek, a legkisebb gyanús neszre képes lennék elvenni az életét, és nem érdekelne hogy csak egy diák. Sosem érdekelt, kit kell megölnöm. Megkerül, és újra rám néz, én pedig elmosolyodom. - Igaz, tisztességtelen előnyben vagyok veled szemben - értek egyet vele, és kissé feltűröm az ingem ujját, ha nem ő az akit keresek, még laza mozdulattal leátkozhatom a fejét. Úgyis szeretem ha menekülnek. A vadászat öröme, semmihez sem fogható érzés. - Matsuri Shotaro vagyok, és ha minden igaz, hoztál nekem valamit, amit át kell majd adnom Neki - nem mondom ki kinek, itt még a fáknak is füle van szinte. Visszahúzom az ingujjam és eltakarom a sötét jegyet. Baromira fájt amikor megkaptam, de ennek már jópár éve, és mindig büszkén viseltem. Büszke vagyok rá, hogy hová tartozom, de vajon Nadia hová fog? Közénk áll majd, mint a családja? A Karkarov névnek van csengése... - Szóval, mit hoztál nekem? - kérdezem.
♫ Nothing changes ♫
I solemnly swear
I am up to no good
Nadia V. Karkarov
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Vas. 2 Ápr. - 15:07
Shotaro & Nadia
Sokat gondolkoztam azon, megéri-e a Nagyúr szolgálatában állni. Sosem éreztem azt, hogy ízig-vérig, megkérdőjelezhetetlenül hűséges halálfaló akarok lenni. Akit azonban születésénél olyan névvel illettek, mint amilyen nekem is megadatott, választania kell a családjától kapható, régen óhajtott megbecsülés és a tőlük való teljes elszakadás között. Én, akit annyiszor eltaszítottak maguktól, akit bántottak, megvetettek, nem rendelkezem még kellő bátorsággal ahhoz, hogy a második lehetőséget válasszam. Igen, ehhez sokkalta nagyobb erő szükségeltetik, mint Voldemort parancsainak végrehajtásához. - Oh, ha velük szerenék találkozni, ki sem tettem volna a lábamat a kastély falai közül. Többen vannak bent, mint ahányan Roxmortsban valaha is voltak. – mondtam továbbra is édesdeden mosolyogva. Mindannyian tudjuk, hogy itt a faluban vagy csak túlságosan vakmerő vérfarkasok járkálnak vagy öngyilkosjelöltek. Nos, kétlem, hogy bármelyikkel is összefutnék, hacsak az előttem álló férfi nem egy közülük. De nem, nem néz ki annak és az, hogy feltűrt inge mögül kivirít a Sötét Jegy, minden kétségemet egy csapásra eloszlatta. - Hm. – magamban ízlelgettem a különös hangzású nevet és elgondolkoztam azon, hogy egy japán férfi hogy a búsba került Tom Denem sötét feketelyukként elnyelő aurájának hatáskörébe. Igen hosszú és fájdalommal teli utat kellett megtennie ahhoz, hogy idáig jusson. - Mióta tartozol közéjük? – most az egyszer hagytam felülkerekedni a kíváncsiságomat. Tudtam, hogy nem a bájcsevejért vagyunk most itt, de úgy a szívemhez nőtt a kabátom zsebében lapuló kicsikém, hogy nem akartam gondatlan kezek közé adni. - Ígérd meg, hogy vigyázol rá! Elég körülményes volt beszereznem, hogy illedelmesen fogalmazzak. – kotorászni kezdtem a zsebemben és előhúztam belőle egy tenyérnyi bőrerszényt. Könnyűnek tűnhetett, de messze nem volt az, ugyanis sokkal nagyobb dolgot rejtett, mint amilyet egy közönséges mugli képes lett volna belegyömöszölni. Két tenyerem közé fogtam és lassan nyújtottam át Shotaronak. Ahhoz, hogy a feladatomat ép bőrrel megússzam, sokat kellett megtudnom ezekről a csodálatosan hátborzongató lényekről, így egyfajta mély tisztelet alakult ki irántuk bennem. Magam sem hittem teljes mértékben abban, hogy sikerül végrehajtanom a küldetést, de most, hogy élve megúsztam, melegen ajánlom Voldemortnak, hogy díjazza az erőfeszítéseimet. - Ha útközben mozgást éreznél benne, vagy hangokat hallanál, inkább ne nyisd ki. Az merőben befolyásolná a hátralevő életedet. – mondtam sejtelmesen. Nem akartam ráijeszteni, csak a kíváncsiságát szerettem volna felcsigázni, ezért adtam neki ilyen homályos instrukciókat. - Ja, majdnem elfelejtettem. Ne nyomorgasd, ne ejtsd le, mert törékeny, ne tedd tűz közelébe, ne érje víz és könyörgöm, ki ne nyírd szegénykém!
Sosem gondolkoztam el azon, hogy mi mást csinálnék, ha nem itt lennék, és nem ezt csinálnám teljes erőmből. Volt választásom, közel tíz évvel ezelőtt, hogy melyik útra lépjek, és lehettem volna auror is, aki küzd a mágusvilág ellenségeivel... De kiábrándultam, és soha nem bocsátottam meg a minisztériumnak hogy nem tettek semmit a családom kiirtásának ügyében. Semmit. Nem érdemlik meg hogy ilyeneknek dolgozzak, inkább járom a saját utamat. Akár Voldemort mellett is. - Elég szomorú állapot, nemde? Már a Roxfort sem jelent teljes biztonságot a diákoknak - húzom el a számat, nem tesz boldoggá a tudat hogy ezek a korcsok mindenhol ott vannak, és a diákok között is fertőznek a betegségükkel. A farkaskór fertőző. Az egész világot megfertőző kórság, csírájában kellene kiirtani az egészet. Vissza húzom az ingujjam ahogy Nadia megbizonyosodott róla, hogy a jegy valódi, nem csak valami odafirkált hamisítvány, és engem nézve talán arra gondol miféle ember lehetek. Nem vagyok a legilimencia mestere de szükség esetén ki tudok szedni minden információt az áldozataimból, más módszerrel is. - Nyolc éve vagy kicsit több, nem vagyok benne biztos - válaszolok neki. Tudott tény, hogy a nagyúr néha szeszélyes, de nagyszerű varázsló és túl lehet élni mellette, hiszen nem a semmi királya akar lenni, szüksége van támogatókra is. A többség pedig hűséges, de nyilván van aki érdekből állt mellé, megvetem az ilyen köpönyegforgató gazembereket. - Vigyázni fogok rá, amennyiben elárulod mégis mi a fenére kell vigyáznom majd - szólalok meg, mert logikusan nem tudom mire kellene vigyáznom, és azt hogyan tehetném meg a leghatékonyabb módon. Sok minden fordult már meg a kezeim között, de most mégis kicsit kételkedve nézem a kis csomagot ahogy előszedi és a tenyereiben nyújtja felém. - Mi van benne? Pontosan milyen állat ez? - kérdezem ahogy elveszem és méregetem a csomagocskát és nem kétlem hogy a válasz tetszeni fog, amennyiben valami veszedelmes kis bestia lesz. Hallgatom az útmutatásokat, és próbálom kikövetkeztetni. Sárkány lenne? Kiméra? - Na jó, ki vele... - sóhajtok fel, és várakozón pillantok rá ahogy gondolkozom, miféle lénnyel szemben kellenek ezek az utasítások.
♫ Nothing changes ♫
I solemnly swear
I am up to no good
Nadia V. Karkarov
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szer. 5 Ápr. - 18:36
Shotaro & Nadia
Látszólag sokkal jobban utálta a vérfarkasokat, mint egy átlagos halálfaló. A legtöbben azért nem szívlelik őket, mert nem tartják méltóknak a becses személyükhöz, de Shotaro fintorát figyelve, nála azért többről lehet szó. Engem különösebben nem érdekelnek ezek a fenevadak, de korántsem becsülöm le őket, ahogy a családom többi része is teszi a többi aranyvérű arisztokratával együtt. - Nyolc év? – kérdeztem vissza meghökkenten, majd füttyentettem egyet. Azért ez már szép teljesítmény. És még él... ez még dícséretesebb. Voldemort nem arról híres, hogy szolgálóit túl sokáig tartja maga mellett. Elég egy apró hiba és búcsút inthetsz a beléd vetett bizalomnak, ami szerintem nem is az, csupán egyfajta magas elvárás. Így, hogy tudtam, a férfi hosszútávon is képes túlélni Tom Denemet, kissé könnyebb szívvel bíztam rá a kicsikémet. Finoman a kezébe helyeztem hát a bőrerszényt, ideje volt pontot tenni a küldetésem végére. Izgatottságán csak mosolyogtam, s még tartottam némi hatásszünetet a nagy bejelentés előtt. Kicsit féltem, hogy csalódás lesz neki a lény miléte, s ezért nem bánik majd vele kesztyűs kézzel. Bár a Nagyúrról még ennyit sem feltételeztem, rémes sorsa lehet majd a kicsikének, ha egyáltalán megéri a felnőtt kort. De úgy hallottam, hogy van egy óriási kígyója, akit szeret... talán van még remény. - Egyes források szerint őrzőállatoknak tenyésztették ki őket, de intelligenciájuk meghaladta a varázslókét. Fogalmam sincs, hogy Ő miért tart igényt egy ilyen bestiára, a kis kígyócskája mellett nem lesz jó sorsa. Rettegnek a kígyóktól. – adtam még néhány információ morzsát Shotaronak, nem akartam direkt hozzávágni a választ. Hadd dolgozzon az agya, biztosan kitalálja a zsákbamacska tartalmát, nem kételkedtem az intelligenciájában. - A Tiltott Rengetegben, selymes hálók pólyájában várta a tökéletes pillanatot, hogy kikelhessen a tojásból. Nekem köszönhetően talán sosem ismeri meg több száz testvérét és terjedelmes rokonságát. - kicsit irigyeltem is, az én családom negyed annyit sem kűzdene értem, mint érte az övé, holott csak még egy tojás. Nem is lettem volna képes véghezvinni a feladatot Prii, a tó mélyén élő sellő segítsége nélkül. Prisca csodálatos lény, bátor, kíváncsi, kitartó. Képes volt megtanulni a nyelvünket, mindenkivel kedves és... hát végtelenül naív is, így nem nehéz rávenni bármire. Úgy ismeri a világot, ahogy mi, varázserővel bírók láttatni engedjük neki, nekem sem volt nehéz kitalálni egy olyan mesét, amiben a segítségnyújtását nem akadályozzák erkölcsi korlátai. Nélküle ez a kis tojás nem jutott volna át a tavon anélkül, hogy víz ne érje, mert legyek bármennyire jó úszó, a kezeimre azért szükségem van. A szárazföldi út tabu volt, nem bírtam volna egymagam elbánni egy egész kolónia, halálos mérget fecskendező szőrös pókkal. - Maradj vele a sötétben. Nem akarjuk, hogy bajba kerülj egy tiltott dolog birtoklásájért. Szörnyű lenne, ha a bestiákat nem értő hatóságok megölnék, még mielőtt ténylegesen megszületne. – hátráltam egy pár lépést, így kisebb lett a kísértés, hogy magam vigyem a Nagyúr elé. Na nem a dicsőség megszerzése miatt, az cseppet sem érdekelt, de így, hogy véres verítékem gyümölcse a kis akromantula, akaratlanul is nyomon akartam követni őt, remélhetőleg hosszú élete során.
Egyszerűen gyűlölöm a holdhoz köthető bundásokat, hiszen a családom haláláért is ők a felelősek, de végül megtettem a kötelességem, és befejeztem a bosszúmat. Időt és erőt nem sajnáltam érte hogy felkutassam az utolsót is, nem is emlékszem már hány embert öltem meg aki az utamba akart állni. Azt tudom, hogy a legjobban keresett halálfalók közé tartozom, még sincs bennem félelem. Mitől félnék? Hogy elkapnak és bezárnak? Nem lesz rá alkalmuk, előbb ölöm meg magam, mintsem hagyjam magam, és eláruljam a nagyurat. Elmosolyodom kicsit ahogy visszakérdez, olyan hihetetlen volna? - Igen, nyolc éve. Olyan meglepő lenne hogy ennyi idő után is életben vagyok mellette? - kérdezek vissza. Tudom hogy vannak olyanok, akik beleroppannak a szolgálatba, akik nem bírják. Gyenge lelkek, akiknek jobb is ha elpusztulnak, mert ezen az oldalon csak az erősek élhetnek túl, és nincs helye a gyengeségnek. Nézegetem és méricskélek a kis csomagot, és ahogy mesél róla, bevillannak információ morzsák. A múlt százasok során volt egy őrült varázsló akik rettegett kilépni a házából, és mindent lényt amit a házában talált, őrzésre idomított be, többek között a pókokat is, és azt hiszem ebből terjedt el az acromantula. - Ó, szóval egy őrzőbestia. Mindenesetre érdekes, valamire biztosan nagyon akar vigyázni ha Nagini mellett egy ilyenre is szüksége van - mosolyom jelzi hogy kitaláltam miről van szó. Tényleg félelmetes egy bestia lesz ha kifejlődik, de ha idomítják... Ezek az állatok soha nem tesznek kárt a gazdájukban. Hm, elgondolkodtató. - Neked köszönhetően nem, viszont neki köszönhetően te biztosíthatod a helyedet amikor kikerülsz a kastély falai közül. Ne aggódj, a Nagyúr néha többre tartja az állatok társaságát mint a miénket, nem fog kárt tenni benne sem - legalábbis remélem hogy nem, bár még egyszer sem láttam hogy bántotta volna Naginit. Valamiért ragaszkodik ahhoz az állathoz. - Hogyan szerezted meg? A tiltott rengeteg nem véletlenül tiltott ha jól tudom és a kolónia nem arról híres hogy hagyná hogy elvedd akár csak egyetlen tojásukat is - jegyzem meg, mert nem sok mindent tudok ugyan a pókokról, ezt igen. Elég ideig tanulmányoztam a Roxfortot, és az azt körülvevő birtokot is hogy tudjam mik élnek ott, és miért veszélyes terep ez. - Nem fogom hagyni hogy elvegyék tőlem ne aggódj. Szerinted hányszor akartak már megállítani sikertelenül? - kuncogok fel, nem egoistán, inkább tényszerűen. Tudnia kell azt is, hogy a mi életünk nem éppen egy sétagalopp és sokszor öltünk a Nagyúr kedvéért, és sokszor azért hogy megmentsük saját magunkat is.
♫ Nothing changes ♫
I solemnly swear
I am up to no good
Nadia V. Karkarov
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Vas. 23 Ápr. - 15:52
Shotaro & Nadia
Ahogy így elbeszélgettünk a halálfaló lét előnyeiről és hátrányairól, kihasználtam az alkalmat és kicsit sem leplezve szándékomat, pásztázón méregettem a férfi egzotikus kontűrjeit. Bár arcának fél oldalát elnyelte az éjszaka sötétje, így is látni lehetett tekintetét, melyben halovány kétely és hatalmas önbizalom kettőssége tükröződött. Látszólag nem tudta eldönteni, hogy mennyit érek, mint a Nagyúr, mint a varázslótársadalom szemében, de ezért nem is hibáztattam. Magam sem ismertem még ki a helyzetemet és tudom, annak ellenére, hogy családnevem miatt jó pár „ingyen” lépcsőfokot ugrottam a ranglétrán, a harcom még csak most kezdődik. - Nem mondhatni, hogy meglepő, hisz nem példátlan, de mindenképpen dícséretes, ezt el kell ismerni. – mosolyodtam el. Egyre jobban kezdtem szimpatizálni a férfival. Aki ilyen jó szerencsejátékos Voldemort paklija mellett, az már kiérdemli, hogy tisztelettel adózzak irányába. Egyébként is kell majd nekem egy mentor a halálfaló létem kezdetén, s egyik családtagom sem méltó arra, hogy társként, sőt tanárként tekintsek rá. Na jó, a bátyám igen, de ő túlságosan gondoskodó lenne, mindkettőnk vesztét okozva ezzel. - Ügyes! – dícsértem meg, hogy csekély információk adtán is kitalálta az értéktelen zsákocska felbecsülhetetlen tartalmát. Az ilyen bestiák igenis felbecsülhetetlenek, hiába állapította meg néhány tökkelütött magizoológus és hivatalnok az értéküket, galleonba kifejezve. - Én is ebben reménykedem. A Nagyúrnak teljesen igaza van. Az emberek folyton becsapnak minket, még azok is, akikben a legjobban bízunk. – merengő tekintetem a kis zsákocskán állapodott meg. – Szerinted milyen nemű lesz? – remélem nőstény, így még több hozzá hasonló csodás lényt tud majd világra hozni. Elég sokat olvastam az akromantulákról, de egy könyv sem rejtett olyan támpontot, amely lehetővé teszi egy tojás nemének a megállapítását. Bár nem is volt nagyon időm tanulmányozni a csöppséget. - Ó, hidd el, nem is hagyták! Még legalább egy évig rémálmaim leszenk a monstrumokról. Inkább egy hadseregnyi auror üldözzön, mint egy pókkolónia! – szögeztem le ellentmondást nem tűrő hangon. Na nem mintha meg akarta volna cáfolni, csak úgy nyomatékosítás végett. – Egy sellő segített nekem, aki mai napig boldogan úszkál a tóban tudván, hogy igen nemes cselekedetet vitt véghez a rossz ellenni harcban. – eresztettem meg egy hamiskás mosolyt. Rossz ember lennék vagy számító? Egy családot védek, egy nehezen kiharcolt évszázados hírnevet... A fekete bárányokban is fel-felsejlik néha a család iránti lojalitás. - Hát mivel még mindig élsz, feltételezem sokszor. Vagy inkább kevésszer? Nem mindenki szereti a nyílt a harcot. Lehet, hogy te az árnyak embere vagy, a bőr alá sikló sötétségé... Ha ilyen vagy, ha nem, az életed függ a kicsikén. – mert ha nem jut el épségben Tom Denem feltételezhetően gondoskodó kezei közé, én magam bosszulom meg. Ezen az én bőröm is múlik, nem csak az övé. - Na jó, azt hiszem túlságosan kezdek kötődni hozzá. – böktem a kis csomag felé. - Nem lesz ez így rendben. Jobb ha elteszed, az árnyak is suttognak errefelé. – utasítottam és lassan körülnéztem. Nem mondhatni, hogy paranoiás vagyok, de fő a biztonság. - Megtennél nekem egy szívességet? Mondd meg a Nagyúrnak, hogy ha van mód rá, legközelebb inkább valami kevésbé szőrös és nedves feladatot bízzon rám. Úri hölgy vagyok, nem természetjáró fajta. – mondtam negédes hangon. Ezt amolyan hűségpróbának tekintettem én is, mely nagyban meghatározhatja az eljövendő kapcsolatunkat. Az ő érdekében is reméltem, hogy ez a két mondat sosem fog eljutni a címzett fülébe, hacsak nem olyan sunyi és köpönyegforgató Shotaro is, hogy elárulja a saját fajtáját.
Nekem egyáltalán nem nagy szám, hogy itt vagyok, Roxmortsban, mint halálfaló, és egy leendő tagot próbálok beszervezni éppen. Ez is van olyan jó feladat, mint minden más, és fontos hogy az újak hűségesek legyenek, és elkötelezettek mindenféle feladat felé, amivel megbízták őket. Nem becsülöm le az előttem álló lányt, hiszen a nők között is akadnak példátlanul erősek, mint Bellatrix. Remélhetőleg Nadia is erős lesz, hiszen a Nagyúr sokat vár a Karkarovoktól. - Fontos a túlélés. Erre nem készíthet fel az iskola, és semmiféle tréning, a Nagyúr igen szeszélyes tud lenni, de tudni kell felismerni a hangulataid, és akkor életben maradsz - mosolyodom el halványan, hiszen én is élek még, és nyolc év azért nem olyan rossz átlag azt hiszem. És Neki mindegy hogy az ember honnan származik, ha hűséges és erős akkor nem utasítja el. - Gyakorlott állat felismerő vagyok már, láttam pár igen ritka és ronda képességekkel megáldott jószágot. Én is úgy gondolom, hogy az állatok néha sokkal jobbak, őszintébbek. Ösztönlények - és ezen van a hangsúly. Ösztönből cselekszenek, és nem dimenzionálnak túl semmit, nem keltenek hamisságot és hazudni sem szoktak. Egyszerűen csak teszik amit tenniük kell, amit a természet törvényei diktálnak nekik. Valahol mélyen, én is ilyen állatnak érzem magam, mert ember aligha lehetek azok után, amiket elkövettem. - Nem tudom. Most még nem lehet megállapítani, de úgy emlékszem a tojások több mint ötven százaléka nőstény lesz, szóval... - vonom meg a vállam, mert ez lutri. Majd ki fog derülni, mert ezek az állatok eléggé hűségesek tudnak lenni, akár személyhez akár házhoz. Nekem mindkettő jó lenne, legalább Rurunak tudnék házőrzőt biztosítani. Hm, meggondolandó. Felnevetek halkan a kijelentésére, ezzel mélyen együtt tudok érezni, sokkal inkább aurorok. - Ebben igazad van, inkább aurorok, mint a pókok. Nincs velük semmi bajom, de ne üldözzenek ha egy mód van rá, az aurorok kicsit nagyobb, jobban eltalálható célpontok - válaszolok neki, mert nem bánom ha vadásznak rám, felpezsdül olyankor a vérem, és érzem hogy élek. Szélesebb mosollyal kommentálom a sellős megjegyzést. Ostoba, vízi élőlények, olyan könnyű megvezetni őket, szinte már szánalmas. Mit sem foglalkoznak a jóval és rosszal. - Sokszor. Sokat érnék nekik élve, de nem mennének sokra velem. A sötétben sikló árnyék vagyok, és nem kell félned a Nagyúr meg fogja kapni a kis csomagot amit eddig óvtál - ígérem meg és a tenyeremben tartom a kis mocorgót, de kíváncsi is vagyok rá. Itt nem biztonságos hogy kibontsam, szóval majd menet közben a kastélyban. Óvatosan zsebre tettem, mellényzsebbe hogy ne nyomódjon össze, és elvarázsoltam a ruhám. Senki meg nem mondaná hogy ott zseb van, mert nem látszik. - Hogyne, megmondom neki, szóval addig szervezd meg a temetésed - nevettem fel, mert tudom nem gondolta komolyan, hogy ezt átadjam, nem akar idejekorán kiszállni a történetből. Én sem akarok.
♫ Nothing changes ♫
I solemnly swear
I am up to no good
Nadia V. Karkarov
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 12 Aug. - 20:39
Shotaro & Nadia
Voldemort neve messze földön hírhedt, ahogy szeszélyessége is. Éppen ezért nem bírt az agyamba férkőzni az a gondolat, hogy hogyan is tudta ennyire magához láncolni Shotarot. Valamit tennie kellett, vajon megzsarolta? Csábította? Ígéretet tett neki? Mi űzhet egy embert a Nagyurat körüllengő gyilkos sötétségbe? - Ha megengedsz egy személyeskedő kérdést... Miért csatlakoztál a Halálfalókhoz? – engedtem teret kíváncsiságomnak. Általában szó nélkül elmegyek az ilyen dolgok mellett, próbálom kizárni magam mások életéből és főleg mindenki mást a sajátomból... de ezt muszáj volt megkérdeznem. Elvégre hiába ismertem én a Nagyurat szóbeszédekből és tetteinek következményeiből, nem sokan válaszolták meg felmerülő kérdéseimet vele kapcsolatban. A családom vagy csak magasztalni tudta, vagy egyáltalán nem akartak beszélni róla és mindezek ellenére mégis elvárták tőlem, hogy csatlakozzak egy olyan férfi hadába, akinek a manipuláción kívül egy erényét sem ismertem igazán. Most már nem csak magam miatt aggódtam, hanem a piciny akromantuláért is. Igen, tudom, hogy jó kezekben lesz, de akkor is. Valamiért sokkal könnyebben tudott a szívembe férkőzni egy kisállat, mint egy ember, főleg ha egyneműek vagyunk. Örültem is annak, hogy nagyobb az esély arra, hogy nőstény legyen. - Hátha majd lesz szerencsém meglátogatni. – reménykedtem csendesen. Persze abban nem voltam biztos, hogy szembe akarom vele találni magam, ha eléri kifejlődött alakját. - Oh, hidd el, elég nagy célpontok azok is. Csak kevésbé hangosak és lassúak, mint az aurorok. – kuncogtam. Azt már nem akartam mondani, hogy kevésbé ügyetlenek is, mert ha valamit megtanultam az én drága apámtól - hogy Merlin rothasztaná el a csontjait - az az, hogy sose becsüljem alá az ellenfeleimet. Bölcs mondás volt ez, de abban is volt valami igazság, ha nem a puszta véletlen, hogy ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik. Egy sötét árny kezdett el felénk siklani nem túl gyors tempóban. Az éjszakának ebben a szakában még a repedésekbe otthont találó csótányok is aludtak. Ahogy észrevettem az alak közeledtét, testemmel a falhoz taszítottam Shotarot, hogy elnyelhessen minket a védelmet nyújtó sötétség. - Shhh... jön valaki! – suttogtam és a közeledő fekete árny felé böktem. Egy másik halálfaló lenne vagy egy járőröző auror? – Ha továbbra is itt csacsogunk lehet, hogy hiába tervezem meg gyönyörű temetésemet. Egy erdőszéli tömegsírban fogunk kikötni... már ha kettőnket tömegnek lehet nevezni. – motyogtam és minden eshetőségre felkészülve előbányásztam a pálcámat. Idegesen csavargattam az ujjaim között és abban reménykedtem, hogy Shotaro megkönnyebbülten kijelenti, hogy ismeri az illetőt, tiszta a terep. Na nem mintha nem tudtunk volna ketten elbánni egy aurorral vagy vérfarkassal, vagy Merlin tudja mivel... de én a családommal ellentétben nem leltem örömöt a gyilkolászásban. A vakító sötétségben a halálfaló felé pillantottam, s bár nem láttam abszolúte semmit az arckifejezéséből, amiből olvasni tudtam volna, kiejtettem az egyetlen szót, ami eszembe jutott ebben az érzékeket felfokozó állapotban. - Háromra?
Semmi panaszra nincs okom, előkelő helyet foglalok el a nagyúr oldalán, és kétségtelenül a hűségesek brancsát erősítem. Bár előfordul az is, hogy egy-egy áruló csatlakozik hozzánk, de nem sokat törődök vele, hiszen a Nagyúr nem kezdő amatőr, hamar ki tudja szűrni, és ki is teszi a szűrét hacsak nincs vele valamiféle terve. Elmerengek egy pillanatra azon, hogy immár nyolc éve, ha nem kicsit több ideje viselem a jobb alkaromon a sötét jegyet. Sosem éreztem kényelmetlennek, vagy cikinek, és Ruru előtt sem rejtegettem sosem. Tudja jól, mit vállal azzal hogy a barátomnak nevezi magát még most is, de ennyi önzést megengedhetek. Ha már más nem tart vissza, csak ő... ennyi jár nekem. A kérdésére kissé megrezzen a pillantásom, és hátrasimítom a hajam a képemből. - Nem sokan kérdezik ezt tőlem. Bátor cselekedet - mosolyodom el lassan, és leengedem a kezem. Igen, van oka annak, hogy miért ott kötöttem ki ahol vagyok most. - A minisztérium tehet róla, hogy most nem aurorként állok előtted. Kiskoromban a családomat megtámadta egy veszett elkorcsosult vérfarkas horda. Alaposan megszámoltam őket, és a helyszínre érkező aurorok mégsem tettek semmit, nem indítottak nyomozást, nem csináltak semmit. Mintha csak meg sem történt volna. Csalódott és kiábrándult voltam, igazságot akartam a szüleim haláláért. Tudni, kik voltak azok a korcsok. Meg akartam ölni őket. Most, tíz évvel később mind halott. Azért csatlakoztam a Nagyúrhoz, mert ő adott gyógyírt a szívemnek, és nem bánta ha olykor kis időkre eltűntem mellőle. Híreket szerzett nekem, én pedig cserébe megbízható embere lettem, és kialakult bennem felé egyfajta tisztelet, hiszen hatalmas mágus, és nem adja fel a céljait. Mindvégig mellette fogok állni - szólalok meg egy kevés hallgatás után, mert nem tagadom miért lettem halálfaló. Nem hagytak nekem más utat, nem volt más lehetőségem, és nem akart a minisztérium még úgy sem tenni, mint aki tesz valamit, és ezért tiszta szívból gyűlölöm őket. Legalább annyira, mint ahogy a vérfarkasokat. Mára mind a tíz korcs halott, és testük elrohadva hever valahol, ahol hagytam. Nem fognak senkinek sem hiányozni. - Valószínűleg lesz szerencséd - válaszolok, hiszen ez a fenevad is elég erős, ha kifejlődik, nem lesz egyszerű leküzdeni senkinek sem. Egy felnőtt varázslónak is izzasztó munka lenne megharcolni egy ilyen fenevaddal, de ki tudja. Ha a nagyúr nem tart rá igényt mégsem, én bejelentem rá az enyémet. Sosem lehet tudni, mire jön jól. - Akkor is inkább az aurorok. Azok csak két lábon és két szemmel akarnak megölni, és azoknál sokkal gyorsabb vagyok - mosolyodom el kissé talán gyilkos mosollyal, de hát ez lennék én. Nem tagadom meg önmagam, és nem akarok másnak látszani sem. A képmutatás valahogy nem az én stílusom, meghagyom Malfoynak akinek a modorától és nyájas szavaitól még a hideg is futkos a hátamon, noha valószínűleg jóval erősebb vagyok nála. A kor is a tudás nekem kedvez, de ő... diplomata. Szükségünk van ilyenekre, elismerem, de akkor is. Meglep kissé, ahogy a falhoz taszít és egész testében hozzám simul, mintha én nem vettem volna észre azt a sötét árnyat. Nem látok benne ismerős mozdulatot, szóval valószínűleg auror lehet. - Ugyan már, ne legyél kishitű. Semmit nem jelent a megjelenése, ő egyedül, van mi pedig ketten. Bízz a képességeidben, akkor nem hagynak cserben - tanácsolom csendesen, éppen csak a füle mellett ejtve a szavakat, hogy más még véletlenül se hallhassa meg. Érzem az izgatottságát, a szíve hevesebben ver és idegesen tekergeti a pálcát az ujjai között. Az enyém is kézközelben van már, az alkaromra csatolható tokban hordom, és könnyedén előcsúszik. Biccentek a kérdésére, és megfeszül a testem. Visszaszámolok. - Három! - jelentem ki, és mint valami sötét árnyék moccanok, de hagyom Nadiát kibontakozni, én a háttér támogatás vagyok. Körbepillantva senki mást nem látok, szóval feltételezhetően egyedül van itt. Merész vállalkozás, mondjuk a mi részünkről is. Eltakarom az arcom egy kendővel, és remélem a lánynak is van ennyi esze. Nem lenne jó ha felismernék idő előtt. Csak akkor avatkozom bele ha szükségét érzi, és nem bír el vele.
Kezdőlap
