A vízbefúltnak nem fáj

A kikötő közelében két gyerekméretű szobor árválkodik a kora éjszaka lopakodó talpa alatt, és ahogy lábujjai belepik a fejüket, szinte elfordulva, vágyakozva merednek a csatorna irányába - egy sovány macska nyalogatja mancsát, egy egér iszkol át a közelgő vihar előtt a macskaköveken, felsír a móló, az alatta rohanó, hosszú szoknyájukat meggyűrő hullámok igyekeznek elringatni bánatában. Sült alma illata keveredik a haléval, és a siető, egy testként lélegző tömeg közepén egy lány áll, tekintete kilőtt nyílként ékelődik a férfi tarkójába, mikor megragadja a vállát, és maga felé fordítja, majd rámosolyog, és mosolya kibontott vöröslő vitorla az éjszaki hófehér sötétség lángoló égboltján. Egy jelvény szakad le pamut kabátról mellettük, részeg döccenéssel kettőjük közé zuhan a pocsolyákba, abban majd gyökeret ereszt, tanúja lesz egy elveszett gyermek és egy elveszett elme találkozásának.. Ha úgy akarom.
- Szia, Archer, rég találkoztunk. - megmarkolja a férfi felsőjének vállát, és el nem ereszti, mintha csak épp kormányt váltana, mintha megannyi sikoly lenne egy guillotine árnyékában - mintha újra fellázadna a kitudja mi ellen. Bőre áttetsző, erek igyekeznek benne bizonyítani élő mivoltukat, de kit ver át? Mint a holtak, ha kihúzzák magukat az öböl sirálytetemei közül, miután átmosta őket évezredek minden mocskos habja, olyan pirospozsgás most, szentkép kéz régi festményeken. - Azt a hajót akkor kezdték ácsolni, most kész van. Holnap kihajózik, és lesz rajta egy férfi, aki sosem ér már haza. Róla kellett volna elnevezniük.. nem gondolod?
Ügyet sem vetnek rájuk, mintha ők lennének a két szobor, pedig azok sem látják a fejük felett elúszó hatalmas hajótesteket, amelyeket az emberi képzelet kanyarint az égboltra, ahol addig szelhetik a valótlant, míg le nem írom ezeket a sorokat. Vajon hány fa halálát okoztam már az apám mellett, és vajon mennyiről nem fogok tudomást szerezni soha? Vérmérgezés vagyok a szív felé vágtatva, nem tudok megfordulni.
- Szeretném, ha csillapítanád a fájdalmaimat. Van nálad valami, ami segíthetne?

A kikötő kellős közepén állok, kezemben egy majdnem üres üveg whiskey. Úgy nézek, ki mint egy nagy adag szerencsétlenség és annak is érzem magam. A kabátom gombolatlanul lóg rajtam, fújja a szél, arcom kifejezéstelen,de belül abban az ostoba , részeg fejemben megváltozott valami. Sok mindennek kéne megváltoznia, visszaváltoznia, hogy olyan legyek, amilyen voltam, de ma…legalább egy dolog a helyére került és erre még Neo is azt mondaná, hogy több a semminél.
Láttam a fiamat. Mióta megszületett először gondolok úgy rá, mint valamire, amiben tényleg részem van. Bernadette elhozta a találkozóra és abban a percben, mikor rápillantottam valami visszakattant. A kicsi bámult rám, azokkal az ismerős sötét szemekkel, az én szemeimmel, hihetetlen volt. Dettie azt mondta a múlt héten lett négy éves és ő mutatta a kis kezével a számot és mosolygott rám, összeszorult a gyomrom, rosszul voltam. Az egész olyan volt, mintha sajtreszelővel próbáltam volna rejszolni, nagyon érdekes, de inkább csak beteg és marha fájdalmas. Ott ültem és néztem a saját gyerekemet, akit sosem ismertem el, mégcsak Archer sem volt. Nem hittem el, hogy az enyém, úgy voltam vele, hogy bárki, akivel lefeküdtem minimum másfélszer odaállhatott volna, hogy ő az én kölkömet várja, de most ott ült az anyja ölében, szemben velem. Az apjával. És hogy most miért iszom le magam valahova a föveny alá, a nem is tudom milyen színű földre? Mert a fiamnak fogalma sincs róla, hogy én vagyok az apja és akármilyen nagy mamlasz vagyok, ez nem tesz jót az ingatag lelki világomnak. Órák óta piálok, próbálok kezdeni valamit az érzéssel, de rá kell jönnöm, hogy hasznos. Az érzés nem függ az intelligenciától, az érzéseimet ugyanúgy élem meg, mint bárki más, akinek nem defektes az agya, ezáltal Elias Archer vagyok, nem pedig kontrás Archer, aki felszántotta pofával a kviddicspályát.
Épp marhára bele vagyok merülve az egészséges fájdalmamba, mikor valaki megragadja a vállam és már fordít is, miközben magamtól is fordulok és lefagyok, mint felfedező lábujj a Himaláján. Aurora. Nem lehet és mégis, ez ő. Ő kapaszkodik a vállamba, mintha az élete múlna rajta.
-Buddhára Aurora hát te meg mit keresel itt?-kérdezem tőle kásás hangon. Az üveg kiesik a kezemből és ripityára törik a betonon szavaira. Aggódó és ijedt tekintettel meredek rá, kérésére pedig összerezzenek. Tudom, hogy szólnom kellene Neo-nak, hiszen beleverte a fejembe, de nem bírok másra gondolni, csak arra, hogy Aurora is védelemre szorul. Mint a fiam.
-Otthon találok vagy keverek valamit, jó?-teszem kezem az övére, amivel még mindig a kabátomba vájja ujjait. Ez a lány rosszul van, nagyon rosszul és nem tehetem meg, hogy nem törődöm vele.

Take a look and see it’s not only me
But yet you call us the voiceless ||