A szája azt mondja: megvagy, Gill, azt mondja a térde is, közvetlenül azután, hogy azt sírta: au, mert a fáról lecsúszván lehorzsolta, kis lila és vörös virágszirmokat bontott a térdén, de aztán a karja is azt mondta: megvagy, Gill, és hátulról hirtelen magához ölelte. Ülnek most az ebéd után a kerítésen, a nyári virágillat elkavarodik a feltámadó széllel, sodorja a hársot, aranyesőt, szoknyája bele-bele akad a fűzbe az udvaron, és Alice mosolyogva megkérdezi: - Megmutattam már a patakot az erdőben...? Sárga bakancsa beleveszik a páfrányok tenyérnyi erdejébe, ahogy átgázol közöttük, a fák között vezet a nyoma, aztán megáll, aggódva megfordul, teleszalad az ajka mosollyal, és inkább megfogja a fiú kezét, úgy indul tovább - nem feszélyezi semmi, eleve mintha soha nem is gondolt volna bele, mennyire különböznek ők ketten, egyszerűen leült mellé, a vállának dőlt, ránevetett, neki is csent egy süteményt, és mögé húzódott be az egyik varázslény árnyékában. Mintha nem lenne oka kételkedni, mintha csak úgy természetes lenne, hogy éppen ő barátkozzon a fiúval, szelíden húzza magával, és soha eszébe sem jut kételkedni. Nem kételkedik most sem, pedig a meg-megbólintó fák koronája felett mintha már kirajzolódna a közeledő vihar íve, táncoló párok a fellegek, és hatalmas villám csúszik át a látképen: de ő épp átmászik egy hatalmas kidőlt fatörzsön és kinyújtott keze azt sugározza: megvagy, Gill, ne aggódj, minden a legnagyobb rendben van. Sárga bakancsos alakja a fatörzs királya, rövidnadrágja szára mellett újabb horzsolás a hódításról árulkodik, de szélesen nevet, cseppet sem bánkódik. Mintha mindig vidám lenne, pedig nem jutott egyiküknek sem ez a luxus: lassan felnőnek, sőt, muszáj lesz a közeledő bizonytalanság levelei alatt, Alice apja pedig még mindig kételkedve látott vendég az óceán innenső partján, hiába tiszta a vére. De most ketten vannak, a fiú meg a lány, és a hamar ideérő vihar, és Alice kitartott ujjai: gyere velem, Gill, gyere velem.
I solemnly swear
I am up to no good
Gilbert T. Ackerley
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Dane DeHaan
»
»Vas. 1 Okt. - 13:02
My same
I like to sit on chairs and you prefer the floor Walking with each other, think we'll never match at all, but we do
Az Ő családja, együtt ebédel, a társalság kellemes, a légkör melegséggel tölt el, az enyém, ha együtt is eszik, csöndben ül, számon kér és kiszipolyoz. Ő az, aki evés után sétálni megy az erdőbe, én pedig aki unszolásra vele tart bár legszívesebben ledőlne inkább. Ő szüntelen mozog, beszél, forog, élénk, ezzel szemben én minden vagyok csak ezek nem. Ő a nyári szellő, a tavaszi napsütés, a virágos mező, én pedig a téli fuvallat, az őszi vihar és a rideg hegyek. És mégis barátok vagyunk. Ha Loganék nem lennének bizonyosan sok minden másképp lenne, legfőképp már réges rég elvesztettem volna a józan eszem. Ha a mindennapokat hasonlítanom kéne valamihez bizonyosan a tenger feneke jutna először eszembe: végtelenül sötét van, véges az oxigén és szinte elviselhetetlen a nyomás, ami lassan kockává préseli az embert. Ezzel szemben állnak Loganék: a falatnyi friss levegő a felszínre bukás után, ami újúlt erővel tölti meg a tüdőt és ideiglenesen hagyja, hogy az ember csak lebegjen, vigye az ár, már ha hagyja. Ez felettébb nehezemre esett először, kapálóztam, küzdőttem és próbáltam önnön erőmböl a felszínen maradni, de végül mikor már nem bírtam tovább és hagytam volna, hogy lesüllyedjek a fenékre, a semmiből megjelent egy mentőöv, ami azóta is kísér és mikor ismét alá bukok búvár palackként hordozza felem a felszín egy apró darabját. Már nem is emlékszem pontosan mikor ismertem meg Alice Logant, de ha őt megkérdeznénk bizonyosan az lenne a válasz már csillió éve. Vagy valami hasonló pontatlan kifejezéssel élne, jelezvén ez egyáltalán nem érdekes, a lényeg, hogy találkoztunk, most itt vagyunk, és figyeljek, mert ez az erdő rész csodálatos. És igaza van, valóban kellemes, még ha nem is érzem magamat közel a természethez, most valahogy nem zavar semmi sem. Szinte élvezem a fák lombjain átszűrődő napsütést, a kellemes nyári szellőt, és még az sem zavar, hogy egyáltalán nem erdőjáráshoz öltöztem, hogy a ruhám már most csupa piszok és szakadás, és mégis mit fognak szólni otthon. Vagy hogy az ég ijesztően elkezdett sötétedni, biztosan meg fogunk ázni, a villámok is erre utalnak. De nem mondom, hogy forduljunk vissza, azt sem, hogy vigyázzon magára, figylejen már hova lép, vagy hogy ne húzzon már, tudok menni magamtól. Csak megfogom a kezét, átlépek én is a fatörzsön és követem.
Favouritism ain't my thing but, in this situation I'll be glad to make an exception in james we trust
Kezdőlap
