aspirin & jumper

Az émelygés csak időleges, a tántorgás pedig olyan vicces, legalább olyan vicces, mint amikor gyerekként belegabalyodtunk a függönybe, mert múmiásat játszottunk, és anya kiabált, ne csináljátok már ezt, letépitek a karnist, de sose téptük le, csak nevettünk, és beleakadtam a sötétítőbe, olyan illata volt, mint a májgombóclevesnek, baszki, de éhes vagyok, jobb lett volna vacsorázni menni, jobb lett volna felülni a kóbor grimbuszra, amíg megtehettem, de az utolsó is elment, és én integettem utána, Rachel kihányt az ablakán, hát igen, jobb, hogy nem próbáltam megtartani a fejét. Ez a srác, ez a mentolos szájszagú már megint itt nyomul, és amikor vigyorogva az arcomra lehel, mindig arra gondolok, mit próbál az óránként benyomott három tiktakkal elnyomni, bármi is az, nem túl diszkrét, és lerázni is alig lehet, Rachellel és Judyval kellett volna mennie, de helyette itt maradt velem és Timmel, aki a hátamat veregeti, miközben ennek az éjszaka is nyitva tartó parknak a rózsalugasába rókázok, még szerencséd, Mabel, hogy tisztán jobb nő vagy, mint Rachel, hát igen, de Rachel szerencséje meg az, hogy tisztán rendesebb nő, mint én valaha leszek. A jófej csajt ketten támogatják haza, és mindketten olyan kibaszott kíváncsiak, merre laksz, ó, tényleg, arra nekem is vannak ismerőseim, király környék, mondd csak, megmoshatnám nálad a kezem, tudod, izé, csak belenyúltam valamibe a buszon, ja, persze, óriási. A legközelebbi nyilvános vécéhez pár lépcsőfokon kell lejutni, majdnem seggre ülök az utolsónál, de még időben elkapom a korlátot, hát igen, korlát az van, oké, srácok, várjatok idekint, és csesszétek fel egymás agyát. A padlón cipőtalpig áll a húgy, hát, ez rohadt gusztustalan, de mielőtt ismét kidobhatnám a taccsot, megpördülök -
És puff, beverem a fejem egy tökbe, egy tökbe?, ahogy négykézlábra érkezem, és ráhányok a tökre, ez komolyan egy tök, basszus, hova kerültem? Léptek közelednek, a jumperem ujjába törlöm a szám, és valaki megáll fölöttem, olyan illata van, mint a pirítósnak, a földnek, és a májgombóclevesnek. Felnézek rá. Röhögni kezdek, mint egy idióta, apa, ugye te is emlékszel, mennyit kiabált anya, ne tépjétek le a karnist, te pedig azt mondtad, majd felszerelsz egy másikat.

Mabelnek mindig finom illata volt. Nem csak a virágillatú samponja, amivel Mira kiskorában mosta a haját, mígnem kijelentette, hogy nagylány, és kicsukta a fürdőszobából, és nem is a valószínűleg drága parfüm, amit manapság éreztem rajta néha. A bőre illata volt olyan finom és tiszta és édes, amitől babakorától kezdve az öleléseinket részben azért vártam,hogy újra érezhessem, felfrissíthessem az emlékeimet. Persze, mindannyiukat szívesen öleltem, azokban a bajos tinédzser években is, amikor „apa, ne már, ez olyan ciki” mormogások közepette próbálták kificeregni magukat a mancsaim közül.
Most, a nedves föld nehéz szagán túl is olyan élesen csavarja az orromba magát az alkohol éles bűze, hogy egy pillanatra majdnem én is megtántorodom, leeresztvén pálcámat, amit már védekezésre vagy támadásra készen tartottam magam mellett, amikor behatolás-jelző csörgésére felpattantam a fotelből és kiszaladtam az éjszakába. Egy könyv olvasása közben nehezedtek el a szemeim, és még mindig hunyorgásra késztetett kissé az álom, amikor az úritökök szépen körülhatárolt ágyásában megpillantottam a lányom. A szúrós szag és az a másvilági nevetés kombinációja fájdalmas pofonként csattan az arcomon.
– Mabel? – A hangom bizonytalan, kissé még érdes az álomtól. Nem lehet ő, ez az első gondolatom, ahogy a csípős esti levegőn indokolatlanul elégtelen mennyiségű ruhában, részegen a tök-kertem közepén nevetgélő alakra meredek. Aztán az aggodalom elemi erővel zúdul rám, mégis az én kislányom, elnehezíti a lelkem és vasmarokkal szorul a mellkasomra. Térdre rogyom mellette, kezeim a vállaira helyezem, hogy egyértelmű diszorientáltsága ellenére is rám figyeljen. – Kicsim. Édesem. Az egy tök.
Nem tudom, miért nevet, mi olyan vicces, de nem tudom kiverni a fejemből a képet, ahogy kócos hajjal (mitől kócos?) az egyik úritököt tapogatja;eszembe sem jut, hogy egy buta gyerekkori emléken nevet ennyire alkoholos mámorában. – Jól vagy? Fel tudsz állni? – Az én kislányom nem iszik; persze, tudtam, hogy valójában nem így van, és rengeteg olyan dolgot csinál ezen kívül is, amik szíven ütnének, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha is szembesülnöm kell velük, váratlanul ért, a tagadás önkéntelen reflex volt.
Felsegítem őt, akkor is, ha ellenkezik, és akkor is, ha nehezen találja az egyensúlyát. Feláll a karomon a szőr, de nem tudom, hogy az éjszakai hidegtől, vagy az aggodalomtól. – Gyere, bemegyünk, jó lesz? Kapsz egy takarót, ehetnél is valamit – vigyázz, ne ess el az indákban, nem, abban sem! –, aztán alszol egy jót… Anyád nincs itthon.
Nem tudom, ezt miért érzem fontosnak kiemelni, talán az ellenkezés csíráját akarom elfojtani benne. Áldom Merlin bibircsókos orrát, hogy ma egyedül vagyok; sem Mira egyébként is megtépázott lelkének, sem Mabel húgainak nem tett volna jót, ha így látják. Lassú, óvatos léptekkel haladunk befelé, odabent csak a nappali kandallójában égő tűz világítja meg a sötétséget, táncoló árnyékokat vetve a falra. Hagyom, hogy Mabel, az örökké pici lányom, rám támaszkodjon, ha kell, és akkor is szorosan ott vagyok mellette, ha esetleg nem akarja hagyni. A részegséggel kapcsolatos élményeim hirtelen mind más, nyomorultabb színben tűnnek fel. Vajon az én szüleim is így aggódtak? A lányokra annyival több veszély leselkedik, és annyival…
– Gyere, kicsim, vigyázz a küszöbön… Gyere, ülj le. Szeretnél valamit? Éhes vagy? – Nem tudok megállni egy helyben, úgy toppanok egyik pontról a másikra, a karosszéktől, ahová Mabelt vezettem, a konyhapulthoz, ahonnét nem túl kedves mozdulattal söpröm le Cickafarkot, aki elégedetlen nyávogással veszi tudomásul, hogy még most sem kap repetát a tonhalkrémből, mint egy túlpörgött házimanó, remélve, hogy ha egyszer megállok, Mabel mágikus módon hirtelen színjózan lesz.

rome wasn't built in a day

don't you know that

Apaaa, apuci, apucikám, hogy én mennyire szeretlek, még az aggodalmadat is szeretem, a hangodba kiülő remegést, ahogyan felsegítesz, a karomnál fogva húzol fel, mint amikor régen kihúztál a kádból, és törülközőbe csavartál, én pedig kapálóztam és sikítottam, pedig igazából annyira jó volt, a válladra vettél és úgy dobtál le az ágyamra, nevetve, mint a Mikulás a zsákját, jaj, de szerettem, szerettem tisztának lenni, szerettem nézni a vízcseppeket a karomon, és szeretem, ahogy azt mondtad, kicsim, édesem, éppen úgy mint most, de ezúttal csak én nevetek, visítok, az tényleg egy tök, hú, a francba, de már csak másodpercek kellenek, és minden jókedvem elszáll, mikor az indák közt vezetsz. Biztosnak képzellek téged, rád támaszkodom, beléd kapaszkodom mind a két kezemmel, mint régen, mikor a karjaimmal a lábadra csimpaszkodtam, apa, ne menj el!
Ma veled megyek. És anya sincsen itthon, olyan könnyednek tűnik ettől az infótól a levegő, mintha a fejembe állna az éles józanság. Egy pillanatra.
Egy pillanatra egészen elvakít a fény a házban, olyan furcsa, sosem láttam ilyennek, mintha szentjánosbogarak ütődnének a fejemhez, vagy ez is valami új, amit azóta vezettetek be, mióta nem lakom itt?
- Apci - mormogok, mintha varázsszó lennél, varázsszó, amitől egycsapásra minden rendbe jön. Hülye ribanc vagyok, apa. Hülye és felelőtlen. Sokkal jobban szeretlek téged annál, mint a májgombóclevest szeretik jobban a méheknél, és még akkor is ez jár a fejemben, mikor leeresztesz, jééé, ezt a fotelt ismerem. Ültem már benne.
- Apci, úúúúúúgy szeretlek! - sóhajtok, nyújtózkodok, hátrahajtom a fejem. - Cicc, cicc, szissz, gyere, Farki - cuppogok, a macska felém se szagol. Már a szájszagomtól is beállna. - Misináltál itt egyedül? Tudtad, hogy jövök?

A lányok szeretete ajándéknál egyetlen dologra hasonlít jobban: fegyverre. Ahogy Mabel italtól elnehezült nyelvvel kimondja a nevem, és hagyja, hogy bevezessem, egy pillanatra megképzik előttem, hogy két évtizeddel majdnem épp ennyire nem tudott még szavakat formálni teljes mivoltukban, és ugyanígy támogatnom kellett, bár akkor még le kellett hajolnom, hogy az aprócska kezeit vezethessem. Valahol örültem, hogy már nem kell hajolgatnom – természetesen nem volt rossz a derekam, csak volt egy olyan fránya szokása, hogy nem szerette, ha terhelem –, valahol pedig minden porcikám azt kívánta, bárcsak megint ugyanolyan lehetne.
Szeret. Tudom, hogy szeret, a szívem mégis vajas-krémes masszává olvad, pedig az orromból csak nem akarja kienni magát ez az alkohol- és maró epeszag, aminek semmi keresnivalója a kislányomon.
Csak akkor sóhajtok egy nagyot, fáradtat, mikor a konyhában vagyok, egyedül, és hallom, hogy Mabel a macskát hívja. Meg is lepődtem volna, hogyha az a szőrkabátba öltözött mantikór odamegy hozzá, volt benne valami hasonlatos a tinédzserekhez, csak ahhoz ment oda, aki utálta, és akkor tette a szépet, ha akart valamit, de az ember ennek ellenére is minduntalan meg volt győződve arról, hogy valahol a hájas szíve mélyén szereti. Nem akar másra gondolni; hiszen ha nem így volna, akkor mi értelme az életnek?
A szememet dörgölve intek a pálcámmal, az egyik üres pohárba víz töltődik, de még ezt a néhány másodpercet is túl hosszúnak érzem. Sietve érkezem vissza a nagy, süppedős fotel mellé, és a karfára ülök, úgy, ahogy annak idején Ő tette, megpróbálván elvonni a figyelmem a könyvtől, amit épp olvastam. Akkor és most is sikerült. – Kicsim, szerintem te sem tudtad, hogy jössz. – Megannyi kérdésem van, hogy kivel és hol és miért, hogy ugye nem szokott ilyet csinálni, de nem akarom hallani a választ, mert talán hazudna, vagy ami még rosszabb, bevallaná. A kezébe nyomom a vizet, és várom, hogy megigya, ennél többet egyelőre nem tudok tenni, hogy csillapítsam a holnapi fájdalmat; olyan régen nem volt senki sem részeg a családban, legalábbis amiről tudtunk, hogy feleslegesnek is tűnt macskajaj elleni bájitalt tartani itthon.
Lehajolok hozzá, és borostás-szúrós csókot nyomok a homlokára, aztán a feje búbjára, miközben egyik kezemmel a haja kuszaságát próbálom rendezgetni, mintha ezzel minden mást is helyre tudnék tenni. Inkább beszélek. – Úgy volt, hogy édesanyátokkal vacsorázom, van egy nagyon helyre mugli étterem néhány utcával lejjebb, azt mondják, a bélszínük egészen mágikus… De sürgősen be kellett mennie a Mungóba. Holnap délutánig nem jön haza. – Csipkelődve elmosolyodom. – Ha tudtam volna, hogy jössz, hozok neked is… Reggelire. Most nem tenne jót; igyál még egy kis vizet, jó? Hogy érzed, álmos vagy már? – Magamban eldöntöm, hogy az lesz a legjobb, ha mellette maradok, nehogy elkezdjen járkálni. Megsimogatom a karját, és ha hagyja, átkarolom, hogy magamhoz húzzam egy bizonytalan idejű, lehetőség szerint nem fojtogató ölelésre; valahol, a sok egyéb illat között, mintha még mindig érezni vélném azt a finomat, vagy csak az emlékezetem mélyéről kísért?
– Én is úúúúgy szeretlek kicsi Mae – mondom, a kaján mosolyom még mindig ott ül a szám sarkában. Nem is tudom, mikor hívtam utoljára így, talán még a roxfortos évei elején, aztán én is úgy láttam, már túl felnőtt ehhez a becézéshez. De most itt volt, és megint olyan elveszettnek és törékenynek látszott, hogy nem tudtam ellenállni a késztetésnek –, tudod, de legközelebb ne hányd le az úritökeim, rendben? Idén szeretnék versenyt nyelni velük, nem vagyok benne biztos, hogy a Lángnyelv Whisky jót tesz a növekedésüknek…

rome wasn't built in a day

don't you know that

Kortyolok a pohárból. Így kell. Holnapig anya nem is lesz itthon, nekem pedig azt mondja, Mae, Mae, megint, mint régen, nagyon, nagyon, nagyon régen, egy másik életben, de a hangja még mindig ugyanaz, és a lehelete is éppen úgy csikizi a homlokomat, kuncogok, de úgy hangzom, mint egy horkantó, röfögő malac, a nyelvemre harapok és rohadtul fáj, és nem is tudom hirtelen, ez vagy a tudat rosszabb-e, hogy örökre elengedtem valamit, azt a mágikus időszakot, amikor kétévesen még semmilyen elvárásnak nem kellett megfelelnem, semmilyen döntést nem kellett meghoznom, és a szüleim szerettek. Ránézek, sírni lenne kedvem, sírni ezúttal éppen őérte, és magamért, az én drága apucikámért, aki már csak ezt kapta, a defektes, seggfej bátyámat, engem, Megant és a kis tündibündit negyediknek, talán jobb lett volna neki, ha élete végéig a kutatásba fekteti minden energiáját, most nagy név lehetne, és nem kéne vajaskenyértől és töklétől maszatos dolgozatokat javítania.
- Most mindent megnyersz majd velük, apci - mosolygok fel rá, mint egy gyerek, az a vajasszájú, a töklétől maszatos, akinek a dolgozatait mindig eggyel jobbra értékelte, mint amilyenek azok az írások igazából voltak. Eltolom magamtól a poharat. - Ne, apa, neeeee - nyűgös vagyok, nyűgös, mint az a gyökér macska, amit ebben a házban mindenki - oké, majdnem mindenki - annyira szeret. - Nemisértem mér szereted azt a macskát, nem venné be senki, hogy úritök, semmirekellő dög. Kereshetnél egy jobbat.
Jobb macskát. Kereshettél volna jobb feleséget, jobb gyerekeket magadnak. Még amíg nem volt késő.

– Úgy gondolod, kicsim? – mosolygok le rá. Nem gondolja komolyan, tudom, talán azt sem fogta fel igazán, mit mondok, és be kell valljam, hogy én sem figyelek túlzottan oda arra, amit mond. Holnapra úgyis elfelejti, én pedig inkább rá figyelek, arra, ahogy ráncolja az orrát, öntudatlanul gyűrögeti a pulóvere ujját, és örülök, amiért legalább ezekben az apróságokban még felfedezni vélem az ugribugri kislányt. Önzőn ragaszkodom ehhez a képhez.
Beletörődően teszem le a poharat a kisasztalra, Cickafark pedig már fel is pattan oda és ráül egyenesen a Midwander-féle közel-keleti növényhatározóra, a farkát pedig úgy tekergeti, hogy egyértelmű, a pohár leverésén gondolkozik. Csúnyán nézek rá – megszokás –, aztán újra Mabel felé fordulok, és próbálom kitalálni, mit szeretne. Maradjak? Menjek el? Nem akarom egyedül hagyni. Érzem, hogy talán jobb volna, ha az anyjával lenne itt, ő helyettem is két lábbal áll a földön, és biztosan jobban tudná, mit kell tenni. Sóhajtok; Mira nincs itt, felesleges utána sírni, és ha itt is volna… Ott az a kimondatlan valami, ami köztük feszül, valamiféle távolságtartás. Minden gyerek ilyen lesz, ha felnőnek? Teljesen elszakadnak? Nem, sóhajtom, ahogy a hatalmas székben kuporgó Mabelre nézek, hiszen most is itt van és szüksége van rám. Remélem, hogy valahol mindig szüksége lesz rám, még ha nem is ilyen állapotban; nekem mindig lesz Rá.
– Amit szeret az ember, azon nem változtat – vonom meg a vállam, de a macska rögtön ki is kezdi ezt az állításomat azzal, hogy azokkal a duci, szőrös, puha tappancsával direkt meglöki a teáscsészém, ami csilingelve dől el. Csak azért nem áztatja el a pergameneket, mert rég megittam. – Gyere, Mae, most alszunk egyet, jó? – többes számot használok, de hiába ragadnak le mindjárt a szemeim, tudom, hogy nem alszom, hátha mire felkelek, Mabel, az én kicsikém, elpárolog. Felállok és felsegítem őt is, gondosan ügyelve arra, hogy a procedúra közben meglökjem az asztalt, és így a macska, aki épp ugrani készült, a padlóra pottyanjon.
Az emelet felé indulok, a lépcsőfokok nehezen fogynak, és minden sarkot megtalálok a lábujjammal. Ahogy felérünk, gyors megfontolás után nem a saját szobájába viszem (az ő és Megan szobáját is kénytelen voltam ideiglenes télikertként használni, miután a kinti pavilonnal történt egy kis baleset), hanem a miénk felé terelgetem;az az ágy sokkal nagyobb és kényelmesebb, a sarokban pedig a második kedvenc karosszékem, pontos mása annak, amit a Roxfortban tudhatok sajátoménak. Nem ez lenne az első alkalom, hogy abban alszom.
– Majd holnap megbeszéljük, jó, édesem? Vagy nem. Ahogy szeretnéd. Betakarjalak? – Mosolygok, és épp csak akkor gondolom komolyan, ha Ő is. Azzal az elhatározással ülök le a karosszékbe és takarom be magam egy pokróccal, hogy egész éjszaka ott fogok szobrozni, ébren. Nem tudom, ez meddig marad így.

rome wasn't built in a day

don't you know that

[másnap reggel]
Macska és jaj, jaj és macskaszőr mindenhol, a nyelvemen, a hajamban, a ruháimon, mint valami elcseszett Noé bárkája, így ülök fel, harsogó fejjel, egymásnak ütköző gondolatokkal, de igazából ha jobban rájuk nézek, egyiknek sincsen értelme, iránya, célja, de kávé illatát érzem valahol a házban, talán anya hazajött, összeszorul a gyomrom, és visszadőlök a párnák közé.
Apa, olyan vagy most, mint egy sziget a fejemben, egy sziget, aminek a partján tikkadva fekszem, szembe tűz a nap, és kurva rosszul vagyok, de ez a sziget olyan megnyugtató, itt nem zavar senki, nem bámul senki, nem kérdez senki, kivéve persze akkor, ha az anyám hazajött, mert abban az esetben a józanodást egy kalózhajón is szívesebben folytatnám. Magamra húzom a takarót, de nagyon melegem van, meleg ez az egész hely, a kávéillat felkúszik az orromba, kicsit undorít, de egyébként boldoggá tenne egy bögre meg valami fejfájáscsillapító, és a hajamból áradó fura szagról még nem tudok semmit.
Körbenézek. A szüleim hálószobája? Vagy az én szobám? Hirtelen nem is tudom megállapítani, rég voltam már itt, talán átrendezték, és annak idején anya a falak többségét ugyanarra a homokszínű árnyalatra festette.
- Aaaapaaa? - Elnyújtott nyögés formájában szólok ki a takaró alól, itt van egyáltalán, itt maradt velem, vagy Megan jött haza és főzi a kávét, hogy éppenséggel ne legyen a jelenléte olyan fárasztóan felesleges?

A karosszék merev és kényelmetlen, a pokrócnak macskaszaga volt, a kotyogó pedig megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó együttműködni. A kávé meleg illata töltötte be a konyhát; én teát ittam, a kávé íze túl erőszakos és szúrós volt a számomra, de az aromáját szerettem, egyszerre észhez térítő és andalító, otthonos, meleg, egy kellemes reggel megfoghatatlan illata. Rendszer lett belőle az évek folytán, valami, ami egyszerűen helyre teszi a dolgokat – akkor döbbentem rá, hogy a rendszer monoton forgatagában elfelejtettem nézés helyett látni, mikor bárgyún meredtem a fekete löttyre, és percekig azon gondolkodtam, Mabel hogyan issza a kávét. Egy vagy kettő cukorral? Feketén? Tejjel? Iszik egyáltalán? Majdnem biztos voltam benne… Hogy nem tudom. Hogy felejti el az ember az ilyesmit?
A hajamba túrok, és önkéntelenül is felfigyelek torz tükörképemre a pirító fémvázán; pont olyan kócos és gyűrött vagyok, mintha én lennék másnapos. Az a ránc eddig is ott volt? A pirítós épp akkor ugrik ki és repül szép íven a tányérba, mikor fentről az a bizonytalan kiáltás hallatszik. Még ilyen halkan és ennyire bizonytalanul is különleges jelentése van a szónak, akkor is, ha már nem három, hanem huszonkettő, és néha még akkor is, ha nem az enyém; ha egy-egy óra közepén szunyókálásból ébresztek fel egy diákot, megesik, hogy még álomkórosan összekevernek a sajátjukkal, és szinte majdnem megbocsájtom nekik, hogy elaludtak. Szinte.
Mabelnek viszont, aki tényleg az enyém, bármit.
Pálcaintések gyors egymásutánjával rendeződnek tálcára a lenti kotyvasztások, majd repülnek felfelé, én pedig sietve szedem a lépcsőfokokat, a tetejére egészen elfáradok, mégis mosolyogva nyitom az ajtót (már majdnem kopogok is, aztán eszembe jut, hogy az én szobám). – Kicsim! Ébren vagy? – A lehető legpuhábban hajtom be az ajtót és teszem a tálcát az éjjeliszekrényre, egy olvasószemüveg és fél éve ott porosodó ponyva-kötet mellé. Ott integet Mabel is egy képről, Ő, és a három testvére, valamiféle családi program lehetett, mikor még voltak olyanjaink. Mae ott még olyan kicsi, és hatalmas szünet van a fogai között, ahogy szélesen mosolyog, én pedig önzőn azt kívánom, bárcsak még mindig mosolyogna. Annyira hasonlít Mirára, aki épp ilyen morcosan fogadta a másnapokat, nem sokkal volt fiatalabb, mikor az angol válogatott nyerte a Kviddics-kupát, és az ünneplés olyannyira jól sikerült… Nos. Hogy kilenc hónappal később Mabel is megérkezett.
De biztos vagyok benne, hogy Ő ilyesmit nem akar hallani.
– Hoztam kávét. És pirítóst, meg gyömbéres-mézes-kudzu gyökeres teát. Szeretnéd? – Víz, a víz fontos, és a hidratáció… Vetek egy pillantást a kancsóra a kis asztalon, aztán mégsem nyúlok utána. Nem tudom, mihez kezdjek, csak nézem a lányom, és próbálom kitalálni, mit szeretne, és némán választ kapni a kérdéseimre, de a legilimencia sosem volt erősségem. Várom, hogy egyen, vagy igyon, hogy jelét mutassa, hogy ne menjek el. – Mae, kicsim… Minden rendben? Mármint, veled. Mindig.

rome wasn't built in a day

don't you know that

[másnap reggel]
Apa olyan jó, olyan kínosan, kínzóan, feledhetetlenül jó. Az a fajta jóság ez, amit nem kell felcímkézni, ami sosem érezteti veled, hogy te mennyire szar alak vagy mellette, és a végsőkig szeret, még önmagát is háttérbe szorítva érted. Olyan jóság ez, amiben sosem kellett kételkednem, és ami miatt megbocsátottam apu szórványos társasági kétbalkezességét, és a tényt, hogy túlságosan jó még ahhoz is, hogy őszinte legyek vele.
Ez a jóság sosem nyomott a földig, sosem kellett megkerülnöm, viaskodnom önmagammal, hogy elfogadjam. Nem, ez a jóság valahogy adja, eteti, itatja magát, és csak erre tudok gondolni, mikor megjelenik az ajtóban, úgy mosolyog, mint amikor hatéves énemet keltegette, de akkor hajnalban mentünk ki a kertbe megcsodálni a palántáit, most pedig már talán dél is elmúlt. Mély levegőt veszek, az orromat, az agyamat megtölti a kávé illata, és pirítós, és ez a fura tea, ami annyi emléket ébreszt bennem.
– Viccelsz? – kérdezek vissza rekedt nevetéssel, megdörzsölöm az arcom és már nyúlok is a bögre után, az első kortytól minden arcizmom, a gyomrom minden része összerándul, de a többit már úgy nyelem, ahogy a közmondásos kacsa a nokedlit. Nem mondom, hogy kifejezetten jólesik, de egy belső késztetés nem hagy megállni egészen addig, míg kis kortyokban ki nem iszom az egészet. Akkor leteszem a bögrét, émelygő mélázással a pirítósra nézek, rohadt éhes vagyok, de mi van, ha visszajön, mi van, ha idehányok apa ágyára? Zavarodottan kapom apára a tekintetem, persze, számítottam ezekre az aggodalmas kérdésekre, de nem ilyen hamar, könyörgöm, nem hagyhatnánk a témát annyiban? Oké, mindig tudtam, nem fogjuk annyiban hagyni, azért egy részem reménykedett. Hátha. Nem, nincs karácsony. Szóval megvonom a vállam. – Most éppen nem. De általában igen. Minden szuper.

Aggódva figyelem, ahogy kiissza a kávét, várva, hogy mikor kell egy jól irányzott pálcaintéssel megmentenem Maud néni Perzsiából importált kézzel szőtt fedőtakaróját megmentenem egy minden bizonnyal csúnya végtől, de nem történik ilyesmi, amely valamelyest megnyugtat, de nem űzi el az aggodalmat. Mabel a körülményekhez képest jól nézett ki, aminek örültem. Semmi sem kínzóbb, mint betegnek és elgyötörtnek látni a gyermeked, tudván, hogy nem tehetsz semmit. Próbálom megfejteni az okait, hogy miért csinálta, miért keverte magát ebbe a szituációba, de nem találom. A stressz, gondolom, és ez jó alapnak tűnik, a stressz minden baj forrása, és mióta ilyen nagy kviddicsező lett, az én kicsi lányom…
– Mm-hm – hümmögöm, de nem hiszek neki, én nem, a ránc a homlokom közepén, a szemöldökeim között pedig végképp nem. Sóhajtva ülök le az ágy szélére, ha minden szuper, akkor semmi sem az, ez már csak ilyen törvényszerű. Az utóbbi időszak ráadásul még azt is megviselte, akit korábban elkerültek a sötét felhők – még mindig összeszorult a gyomrom, ha az évzáróra gondoltam, ott csengtek a fülemben a kétségbeesés hangjai, és a tehetetlenség, hogy nem tudsz mindenkin segíteni. Aurorokat küldenek; mikor először hallottam a hírt, felcsillant bennem a remény, hogy talán Megan is köztük lesz, aztán megborzongtam, hogy talán Megan is köztük lesz. Mennyire törvényellenes összegyűjteni az összes gyereked, és takarókba bugyolálva bezárni őket a pincébe, míg el nem múlik a baj?
Többször kezdek bele a mondatba, forgatom a nyelvem hegyén a szavakat, de valahogy egyik sem az igazi. – Mae, kicsim, én… Nem akarok rosszat. Tudod, ugye? Hogy szeretlek. És Anya is szeret, és Megan, meg a kicsi, és… Most minden olyan… Ellenőrizhetetlen. – Ez sem a megfelelő szó, én pedig nem vagyok eléggé összeszedett. Hogy lehet az, hogy még egyetlen órán sem kellett megakadnom a tananyag közben, és olyan egyszerűen útba tudom igazítani mások gyerekeit, de a sajátom előtt makogok, mint egy meggallydult kecske? Nehezemre esik kibökni, amit szeretnék, Mabel pedig talán nem is akarja hallani, mégis muszáj. – Aggódom érted. Felnőtt vagy, saját életed van, saját döntésekkel, és most épp jó helyre hoppanáltál, de mi lett volna, ha nem? Ha mugliknál kötsz ki, vagy egy út kellős közepén, vagy…
Tucatnyi lehetőség játszódik le a fejemben, egyik borzasztóbb, mint a másik, és átkozom az egyik roxfortos szobatársam, aki muglik közt nevelkedett, és horror-rajongóként nem csak a szoba padlóját színesítette a könyvkötetekkel, az elmémet is kitágította a borzalomra.
Nem akarom lehordani, az a legutolsó, amire szüksége van, ezért óvatosan leteszem a tálcát a Mabel túloldalán lévő üres helyre, és feljebb ülök, közelebb a támlához, közelebb a lányomhoz, hogy átkarolhassam, még mindig nincs olyan finom illata, mint régen, de már alig érzem az alkoholt. – Nem keveredtél… Rossz társaságba, ugye?

rome wasn't built in a day

don't you know that

És tessék, már itt is van, az édesapa, akire minden emlékem úgy tapad, mintha a bőrére rajzoltam volna mindegyiket - mindegyik csálén felvágott, cukormázas szülinapi tortát, mindegyik közös kacsázást a tónál, a nyarat, amikor megtanított úszni, és amikor a Roxfortban buborékot fújtam a kakaómba, és közben titkon a tanári asztal felé pislogtam, mert egy részem tudta, ő is pontosan ezt teszi. Neveletlenné nevelt, szabályok közt szabálytalanná, valószínűleg el is kapatott. Nem mondhatom, hogy engem mindegyikünknél jobban szeret, hiszen sosem kivételezett velem, de a fejemben ez mindig így hangzott. Vannak, akik egyenlőbbek az egyenlőeknél. Van, akit a szeretettek között is jobban szeretünk.
De ezek az ismert frázisok olyan végtelenül idegesítőek már, mintha lekunkorodó tapétát igyekezne apa minden szavával a helyén tartani, anya szeret, Megan szeret, a kicsi - mikor szokik le arról, hogy kicsinek nevezzen egy kamaszlányt? -, és úgy egyáltalán az egész, csak megforgatom a szemem, és ezúttal nem érdekel, látja-e. Nem érdekel, hogy igaza van-e - bár éppenséggel felvértez öntudattal a bizonyság, hogy ezúttal nagyot téved. Megan nem szeret. Anya pedig kegyetlennek tart, ahelyett, hogy velem hordozná a megváltoztathatatlant. Nem kell apának elmagyaráznom, mit érzek. Hiszen annyiszor átbeszéltük már! Tüntetőleg lerakom a bögrét és bebújok a takaró alá, állig, apa felőlem igazán mondhatja. Mint mindig, ha elszomorítom, ha aggasztom, ha nem érti. Ha nem ért.
- Majd szólj, ha befejezted - szúrom közbe, nem akarok goromba lenni, de az vagyok, és rohadt másnapos, ha már itt tartunk, miért most kell kiselőadást tartania? Nem várhatott volna addig, míg eszem egy kicsit? Nem? Nem. Naná!
De átkarol, a takarón keresztül is érzem, szóval... nem igazán tudok rá haragudni. Felnevetek, mikor a rossz társaság is szóba kerül, ezt alkalomadtán feltétlenül el kell mondanom Millicentnek. A hangom smirglipapírra emlékeztet, mikor a takaró alól kidugva a fejem, megszólalok, és nem nézek fel apára. - Nem, apa. Csak két barátnőmmel voltam, de az egyikük összeszedett magának valakit, a másik meg elhozott magával egy tagot a munkahelyéről, és végül mindkettőt otthagyták nekem, én pedig azelőtt hoppanáltam, hogy meghívatták volna magukat a lakásomra! Komolyan, hősies volt, akár meg is dicsérhetnél. - A többiről pedig hadd ne kelljen beszámolnom, kéééérlek, apaaa!

A gyerekek nem szeretik a babusgatást, a pesztrálást, és hiába rögzíted ezt magadban újra és újra, képtelen vagy elengedni, hagyni, hogy elsuhanjanak melletted a folyosón, mikor látod, hogy szomorúan görbül le a szájuk, vagy beteg tompaság költözött a szemükbe. Én képtelen voltam rá; bár éreztem Mabel kényelmetlenségét, amiért forszírozom a témát, mégis képtelen voltam rá, hogy csak úgy elengedjem a fülem mellett. Kék szemeim az arcát pásztázzák, azt az oldalát, amit látok belőle; lehet, hogy mégis inkább rám hasonlít, mint az anyjára. Bár én nem emlékszem, hogy valaha is ilyen szemtelen lettem volna a szüleimmel szemben, úgyhogy ez egészen biztosan nem a Morhange-család felétől jött. Vagy csupán a gyerekkori emlékek cicomázódnak ki olyan vattacukros könnyedséggel, ahogy a Mama főztjének íze. Tündéri asszony volt, de főzni, azt nem tudott. Egyszer megesküszöm rá, hogy manófül-zsírt találtam a tökfőzelékben.
Egy pillanatra ráncba szalad a szemöldököm, ám végül nem szólok. Túl messzire mentem, olyan helyre nyúltam, ahol talán nincs már keresnivalóm, ahonnét a szülőket kizárják, amint sarokba dobják a rongybabát és a játékseprűt és címlapokon szerepelnek, mégis új kérdést teszek fel, olyat, amire nem akarom tudni a választ, ő pedig nem szeretné megválaszolni. Feladásomat egy sóhajjal adom tudtára. – Tudom, ügyes lány vagy. És tudod, hová kell rúgnod, hogy fájjon. Bár azt hiszem, ez veled született adottság lehet; négy évesen annyira beleélted magad a szentjánosbogarak kergetésébe a kertben, hogy a sütőtököslepényt emésztő apád sem állhatott az utadba. – Bár az emlék maga kellemes volt, mint majd’ minden, amiben a családom szerepelt, az apró lábak taposásának fájdalma még mindig élénken élt bennem;vagy csupán amolyan fantomfájdalom volt. Akaratlanul is elhúztam a számat. – Majdnem nem lett több testvéred.
De lett. És olyan hirtelen tűnik el az összes… Nem kérdezgetem tovább Mabelt, látom rajta, hogy rosszul érzi magát, már azon kevés része, ami kilóg a takaró alól, a szeplős orrán, ami az évek alatt sem nőtte ki a piszeségét. Nagyot sóhajtva szorítom meg a vállát, és puszit nyomok a homlokára. – Megnézem, hol lófrál az a lusta Tökmag… Rég ide kellett volna érnie a postával. Kettesben hagylak a reggelivel, de ha kell valami, csak szólj, rendben?
Csak akkor túrok a hajamba, mikor már becsukódott mögöttem a szoba ajtaja; egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy nyitva hagyom, hátha eltűnik, végül mégsem teszek így. Emlékeztetnem kell magam, hogy tegyek egy lépést hátra, hogy nem mindig baj, ha a gyerek orra bukik, mert különben sosem tanulja meg, hogy mindig kösse be a cipőfűzőjét, és muszáj…
Mire én is megiszom a teámat, lent, a konyhában, egyedül, Tökmag is megérkezik, a tollai borzosak, valószínűleg elbambult és nekirepült a közeli bükkösnek, mint a múltkor. Még azelőtt elveszem tőle az összecsomózott pakkot, mielőtt Cickafark véghez vihetné ragadozóugrását; a tömpe feje így egyenest az ablaktáblának csapódik, de én már a leveleket válogatom. Valamiféle női lap, az én újságom, válaszlevél egy kollégámtól, a Próféta… Általában csak valamikor délután jutnék az elolvasásáig, talán vacsora közben, mert a mandragórát át kell ültetni, a medveselymet meg újrakarózni, a szemem most mégis megakad az összetekert újság egyik mozgó alakján. Az ugyanis Mabel. Hunyorogva, biztosan rosszul látom, sietve bontom ki az újságot, mert a képen nem kviddicsmezben van – ahogy sokszor köszönt már vissza a címlapról, és mindig büszkén mutogattam bárkinek –, de másért miért is… A főcikk persze ugyanaz, a sötétség és rossz és veszély, szemem vak arra, kit vesztettünk el ezúttal, a hüvelyknyi kép érdekel, ahol a lányom beoson a Minisztériumba. Nem oson, a cikk néhány sora mégis ezt sugallja, majd folytatást ígér a negyediken, én pedig gondolkodás nélkül oda lapozok, pont úgy, ahogy meggondolatlanul akartam tudni Mabel másnaposságának okát. A szemöldökeim közötti ránc egyre mélyül, ahogy falom a sorokat, értetlen vagyok, aztán mérges – hogy feltételezhetnek ilyet Mae-ről…! Aztán a borzongás, ami végigfut a gerincemen, mert mi van, ha mégis igaz, ha tényleg, ha igazán… A plafonra nézek, mintha az választ tudna adni bármire. Nem akarok választ. Nem az én dolgom, és különben is, mi van, ha mégis igaz…
Tíz percig bírom, mielőtt ismét a lépcsőn találom magam, jobb kezemben a Prófétát szorongatom, majd hármat kopogok az ajtón, mintha nem is a sajátom volna. Ez az, amit titkolni szeretne? – Mae? – Kinyitom az ajtót, de nem lépek be, vállammal a félfának dőlök. Egy részem azt kívánja, bárcsak aludna, de ébren van. Serceg a borostám, ahogy megvakarom az állam alatt, a nyakamat, próbálom lazán tálalni a kérdést, mégis sejtem, hogy már most sejti, nem fog tetszeni neki. – Szóval… Azon tűnődtem, hogy te, ugye, mármint, nem mintha közöm lenne hozzá, de nem találkozgatsz senkivel, ugye? Főleg nem olyannal, akivel nem kéne… Úgy értem, a magad ura vagy, csak vannak emberek, akiket jobb kerülni, mert már… foglaltak. És tudom, mármint, nem tudom, csak gondolom, hogy a lopott percek nagyon… De mégis… Ugye többre tartod magad annál, minthogy titok legyél?

rome wasn't built in a day

don't you know that

Mikor apa végre kimegy, nagyot szusszanva hanyatlok vissza a párnák közé, az egyiket a fejemre húzom, bárcsak vakká és süketté válhatnék az elkövetkezendő órákra, bárcsak úgy tehetnék, mint akinek nem számít az apja véleménye, hiszen felnőtt vagyok, önálló nő, az ég szerelmére! Ugyanakkor, ismerem be magamnak keserűen, soha, senki nem számított nekem annyira, mint a papa, mindig az ő véleménye, dicsérete, rajongása volt az, ami hajtott, egyre tovább, egyre feljebb. Miatta másztam meg a lehetetlent, miatta akartam jobbnak látszani, mint amilyen vagyok. Mert nem bírnám elviselni, még ma sem, ha annak a nőnek látna, aki vagyok, a hibákat elkövetőnek, az arrogánsnak, a bujának, a közvetlennek. Vajon akkor is szeretne, ha tudná? Ha tudna Millicentről, ha tudna arról a felperzselő szerelemről, amit iránta érzek? Túl sok a "ha", egy olyan kérdésben, ami még előttem sem mutatta meg igazán magát.
Elbóbiskoltam volna? Hirtelen kipattan a szemem, lerántom a fejemről a takarót, mert lépteket hallok a folyosón, és apa már meg is érkezett, már itt is van, én pedig halk, beleegyező sóhajjal ülök fel - de a mosolyom azonnal semmivé foszlik, amikor meghallom a szavait. MIVAN?!
Honnan tudhat Millicentről? Csak így?
- Apa... izé, mégis miről beszélsz?

Az egyik legnagyobb hátránya annak, ha valakinek lánya van, már azt leszámítva, hogy a problémái felével sajnos nem tud mit kezdeni, és legfeljebb forróvizes palackot vagy a kifogyhatatlan csokoládé-utánpótlást tudja biztosítani, az az, hogy pontosan tudja: mi jut eszébe az összes többi nyakig pattanásos, hormontúltengéses, cincogó hangú kölyöknek, ha a lányára néz, mivel annak idején ő is ilyen volt. Nem mondanám persze, hogy haragudnék, vagy börtönőrként őriztem volna valaha is a lányok erényét, mert bíztam abban, hogy jól neveltük őket, és tudják, mikor mi a helyes. Mégsem tudtam szemet hunyni a susmorgások és összepillantások felett, mikor a tanári asztalról véletlen feléjük vetült a figyelmem. Aztán Mabel kijárta a Roxfortot, és már nem láttam, mit csinál, nem is volt közöm hozzá, ismét csak a megingathatatlan hitem és reményem maradt, hogy tisztában vannak a döntéseik következményeivel. Mivel ezidáig a lányok felől nem is igen érkezett panasz, jó jelnek vettem, hogy nincs okuk, amiért segítségért kellene fordulniuk hozzánk; de mi van, ha csupán azért nem szóltak, mert épp Ők nem bízta bennünk eléggé? Ha azt hitték, hogy elítélnénk vagy nem értenénk meg? Ahogy az újság cikkét nézem, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy ez nem tegnap kezdődhetett, ha a Reggeli Próféta is lehozza.
És Mabel ott ül az ágyban, gyűrötten és nyúzottan, mint mikor tíz évesen elkapta a sárkányhimlőt, egyszerre nagyon felnőtt, sikeres terelő, gyönyörű nő, és a kicsi Mae, aki sokáig elhitte, hogy tényleg el tudom lopni az orrát. Lehet, hogy nem bízik bennem? Vagy azt hiszi, szégyellném? Van egyáltalán bármi közöm hozzá?
Az alapján, ahogy úgy elkerekednek a szemei, szinte hallom a szíve riadt dobbanását (vagy az az enyém?), úgy érzem, nem, ám már nem tudok visszakozni. – Én már nem is tudom, kicsim – sóhajtok, valami üresen pangani kezd, tompán sajogni a szemem mögött. Az egyik felem azt kiáltja:hagyd rá, az ő dolga!, a másik pedig foggal-körömmel kúszik felé, hogy csokival tömje és visszahúzza a vállára a takarót, ami lecsúszott róla. Néhány elnyújtott lépéssel megkerülöm az ágyat és mellette termek, szégyenlősen nyújtva át neki a lapot, hogy saját maga tekinthesse meg. Ahogy ott áll a levegőben, és Mabel még nem nyúl ki érte (kinyúl egyáltalán?), eszembe jut, hogy talán nem kéne tudnia róla, hogy nem érdemli meg az ilyen buta pletykákat. De nem épp a tanárok dolga az, hogy felnyissák az ifjabbak szemét? Hogy beléjük ültessük, milyen fontos is tudás? Talán itt és most nem tanár vagyok, hanem apa, egy aggódó apa, mégis úgy teszek. – Ezek az újságírók minden badarságot összehordanak, de… Az te vagy a képen, ugye?
Bárcsak ne ő volna. Hogy csak a csoki és magasabbra emelj, apa!, meg a fitos orr, de soha ne a rosszindulat, a bizalmatlanság, vagy a titkolózás.

rome wasn't built in a day

don't you know that