Cleon egész vonatúton ugyanazzal a szar dumával idegesít. Anyánk állítólag kitalált valamit, márpedig abban biztos lehetek, hogyha Yura Malachy fejében kigyullad a fény abból jó ki nem sülhet…legalábbis számomra bizonyára nem. Az öcsém valami szövevényes levélváltásról beszélt meg egy törökről, szokás szerint minden, ami kijött a száján brutális faszságnak tűnt, nem is értem miért hallgattam végig, amit összezagyvált. Kontrás a gyerek, ezt mindig tudtam, de az utóbbi időben különösen gyakran, ment az agyamra a homályos sejtéseivel és jó tanácsaival. Anyánkkal kapcsolatban viszont, ha akartam, ha nem el kellett ismernem, hogy mint anyuci pici fia, sokkal közelebb áll az igazsághoz, mint én valaha, ha ugyanis a koreai fúria tervez valamit, amihez rám is szüksége lesz, én leszek az utolsó, aki ezt meg fogja tudni. Igen-igen, ez a kommunikációnak csúfolt csoda nem nagyon működik a mi kis családunkban, pontosabban mégis, csupán egy más egyenletben, aminek lényege, hogy a meglepett Caliban nem egyenlő a direkt pöcs és szabotőr Calibannal, tehát anyám célt ér, mivel annyira fennakadok az adott helyzeten, hogy még kifejezetten lárvának lenni sincs energiám. Ezt elkerülendőn ötletelgettünk az öcskössel egész úton, de nem sokra jutottunk. Az egyetlen koncepcióm az volt, hogy szépen kogyvasztok egy jóféle Veritaserumot, amit aztán ügyesen, okosan, de főleg észrevétlenül belecsempészek az esti sojuba, aztán megindítom a Dél-Koreai pislogó világbajnokságot, aminek keretében várom, hogy megtudhassam le lesz-e húzva rólam egy pár bőr avagy sem. Cleonkám erre azonnal bedudvázott, nem mintha komolyan gondoltam volna, csak én is szerettem volna mondani legalább valami félig okosat az állatságok mellé.
Végül aztán arra jutottunk, hogy mindegy mennyire rühellem, az még mindegyebb, hogy mennyire nem hiszek benne, de bizony sanyarú sorsomtól csak az menthet meg, ha most jól elmegyek megjósoltatni, hogy mi a tököm történik, vagyis fog történni velem. Amint túl vagyunk a szokásos formaságokon már úton is vagyok, kutatom a csajt, akiről öcsimöcsi regélt nekem lelkesen. Dorcas Meadowes. Ismerem, nehéz lenne nem ismerni, mivel évfolyamtársak vagyunk, de eddig nem volt nagyjából semmilyen közünk egymáshoz. Ez jó jel, mikor kérni akarok valamit valakitől, jelenleg van rá esélyem, hogy nem utál. Elég hamar meg is találom, finoman jelzem neki, hogy nem felé bambulok, hanem egész konkrétan rá nézek.
-Szia –szólítom meg egy biztatónak szánt félmosollyal-valószínűleg tudsz nekem segíteni.



Zene: Keep it up

.

Nehezen szánom el magam arra, hogy egyáltalán odajáruljak Dorcashoz, de végül a szükség rászorít a dologra, büszke is lennék magamra, ha a csaj készségesebb lenne,de nagyon nem tűnik annak.
-Én ezt értem-támaszkodom meg az asztalon, aránylag hajthatatlanul-, de nem kérek sokat a drága idődből, oké?
Senki nem mondhatja, hogy nem próbálok meg tárgyalni, pedig legszívesebben fognám magam és sértetten elvonulnék, ebben az esetben rá kell jönnöm, hogy sajnos csak az lehet a vége a dolognak, hogy ő tesz szívességet. Szívességet, baszkikám! Nem hiszem, hogy akkora tragédia lenne egy kicsit segíteni nekem, mint amekkorának beállítja, gyökér vagyok, ezt elismerem, de azért nem akkora, hogy pont engem hagyjon lógva, nálam nagyobb barmoknak is leült már jósolni. Gondolom kevesen fordulnak hozzá annál életbevágóbb témákkal, minthogy terhes-e a csajuk vagy épp ki nyeri a következő kviddicsmeccset, közröhej. Nyilván nem tudhatja, hogy én most mennyire be vagyok majrézva, de akkor is, ha valaki tíznek dolgozik a tizenegyediket ne küldje már el az anyjába! Apropó anyám, na épp erről lenne szó még hozzá sürgősen. Az a hangnem, amit megenged magának nem, hogy velem szemben, de bármilyen értelmes lénnyel szemben pofátlanság, erőteljesen szorítom az asztalsarkát, nehogy olyat mondjak, ami árthat a pozitív végkimenetelnek. A szeme közé nézek a szokásosan érzelemmentes tekintetemmel és lázasan jár az agyam. Kopjak le? Erre most mégis a pikkelyes sárkányfaszát kellene mondanom? Jó esetben megismertetném a középső ujjammal és már itt sem lennék, de most…a rohadt élet, tényleg ez az egy ötletem van problémamegoldásnak.
-Figyelj-sóhajtok egy hatalmasat, remélve, hogy ezzel a dühömet is kifújom- nekem ez most kurvára kéne, nem szaroznék szívesen, se holnapig, se mással, téged ajánlottak gondolom nem véletlenül. Fizetek érte, csak mondd meg mit akarsz-nehezen mondom ki ezeket a szavakat. Az öcsémet már bele sem vonom, mint jóindulatú ajánlót, bár lehet segítene rajtam már az említése is. Nem kenyerem az egyezkedés meg a könyörgés, általában én vagyok az a fél, aki másokat lát ilyen állapotban, tehát igen szarul érinti az egomat a helyzet. Mindenesetre remélem, hogy a jutalom ténye meglágyítja kissé a hugrabugos kemény szívét-micsoda paradoxon- és nem fog még egyszer fennhangon elküldeni a fenébe.




Zene: Keep it up  

.

Eljött a pillanat, hogy hivatalosan is azt kell mondjam, hogy francot nem tudok kezdeni Meadowes-szal, pedig most már lenne egy-két remek ötletem, mert nagyon el tudnám küldeni a halál véreres faszára. Igen, undorító alak vagyok, de attól még nem pont velem kellene kivételt tenni, ha nagy ritkán, vagyis egyszer ebben a rohadt életben épp kéne tőle valami és mégcsak nem is fél karját vagy az egyik szemét kérem, mert olyan nehezére esik segíteni, mintha valami  ilyenről lenne szó.
-Azt a kelletlen mindenségit basszameg-mormogom az orrom alatt, hatszor elátkoztam már az öcsémet is, amiért csak ezzel az ötlettel tudott előállni, most itt állok hülyén, az aduim, valljuk be, elfogytak és ötletem nincs, hogy mivel kéne meggyőzzem ezt a házsártos szőkét, hogy mégis hajlandó legyen segíteni nekem. Tényleg vészesen forog a fejembe, hogy itt hagyom, mint a sárkánytrágyát illik és megmondom Cleonnak, hogy leveszem a kezem az ügyről, csináljon anyánk, amit akar előbb, én meg majd próbálok vele valamit kezdeni utóbb, de magamat így nem hagyom megalázni. Malachy vagyok, méghozzá Caliban Malachy és nem vagyok hozzászokva, hogy így semmibe vegyenek és nem is jönne be, ha ez lenne az új módi.
Már nyitom a számat, hogy félmondatban elmeséljem a csajnak, hogy mit is csináljon a másfél percével, de aztán eszembe jut, hogy mi lenne, ha elmondanám neki az…igazságot.  Retek egy dolog, az biztos, senki nem tudja ugyanis mi megy nálunk otthon, nyilván nem állok ki szívesen a lépcső tetejére és ordítom el maga, hogy „Figyelem, figyelem, Malachyéknál szar van a palacsintában, méghozzá nem is kevés”,de ezúttal még hasznomra lehet a dolog. Hatalmasat sóhajtok és belekezdek a problémám ecsetelésébe.
-Na jól figyelj, nem azért vagyok itt, mert önmagamat akarom szórakoztatni, hanem mert nincs más választásom. Anyám rendezkedik és nem kifejezetten örülnék, ha egy nap arra ébrednék, hogy beszervezett halálfalónak-tekintetem véresen komoly, láthatja a fejemen, hogy tényleg szarban vagyok- az meg pláne nem tenne boldoggá, ha arra a viráglelkű öcsémre kerülne fel a jel és nem lenne más választásom, mint önként csatlakozni, azokhoz a gecikhez, nehogy Cleonnak baja essen. Ez elég neked vagy mondjam tovább is?
A beszédem végére veszem észre, hogy rendesen felidegesítettem magam már a gondolatra is, beletúrok dühtől vörössé vált hajamba és körbenézek remélve, hogy senki sem hallott semmit az előbbiekből, mert ha mégis, azt meg kell öljem.


Zene: Keep it up  

.

Szép kis beszédet tolok le, bármiféle szónok büszkén tapsolhatna nekem, na persze ez kizárólag azért sikerül, mert a vég úgy kerülget, mint kutyaszart a legyek, őszintén szólva. A hatás viszont nem várst magára, mert már a harmadik mondat közepén látom, hogy nyertem és sikerült meggyőznöm a hisztis kis jóst, tehát tulajdonképpen elégedett is lehetnék, ha nem most teregettem volna ki a titkaimat. Ha valaki ezt tudná…Caliban Malachy fél valamitől. Nem is valami különösebben nagytól vagy veszélyestől, mint például a Magyar Mennydörgő vagy egyéb batár állat, nem, egész konkrétan az anyjától. Igen szánalmas, de ez a nagy büdös helyzet.
-Kürtöli világgá a halál-morgom és azért körbepásztázok, hátha valaki figyeli a kis kettősünket. Furcsa páros vagyunk az tény, nem sűrűn tartózkodunk egymás társaságában és ez nem is annyira meglepő, nincs sok közös témánk, furcsállom is, hogy aránylag gyorsan engedett nekem. Ennek örömére megkísérlem felfüggeszteni a személyiségem kellemetlenebb részét, ezekután már nem akarom elrontani a lehetőségem, nem vagyok hülye, hogy betonba ugorjak seggest. Bólintok és leülök mellé, így is kevésbé vagyok feltűnő, mintha állnék itt, mint a lakodalomban szokás és morózusan bámulnék magam elé. Aztán csak figyelem, ahogy pakolja kifele a cuccait. Bevallom nem igazán érdekelnek, ugyanis rohadtul nem értek hozzájuk, Cleon bizonyára itt tátaná a száját és kérdezgetne mindenfélét, de én nem teszem, főként azért nem, mert még mindig feszült vagyok. Ilyen esetekben már megtanultam, hogy mindenki akkor jár a legjobban, ha nem sűrűn szólalok meg.
-Nem tudom-vonok vállat a kérdésére, mivel tényleg gőzöm sincs arról, hogy anyám milyen logika szerint próbálja tönkretenni a gyerekei életét- nem értem anyámat és nem is akarom megérteni. Az egész történet lényege, hogy tipikus vérmániás, aki el sem tud képzelni más jót, mint, Voldemort csodás megnyilvánulásait.
Már csak a dolog említésére is erőse torzul az arcom, ha jobban belegondolok még sosem beszéltem erről senkinek, szóval most még bizarrabb story, hogy Meadowes-nak lököm a rizsát a nyomoromról. Gondolom azt akarja, hogy válasszak „fegyvernemet”, ami nehéz feladat, mert a dolgok feléről csak sejtem, hogy mire is jó. Kicsit sasolom a jóseszközöket, aztán sóhajtok egy jókorát.
-Ezek közül te melyiket tartod a legmegbízhatóbbnak?


Zene: Keep it up

.