Én tényleg nagyon próbálom megőrizni a hidegvéremet, próbálok nem pánikolni. Annyira erőlködök, hogy minden inam megfeszül, az állkapcsom nem különben, azzal veszem elejét annak a kínos mozdulatsornak, aminek a végén megremeg az ajkam. Kislányosan, sebezhetőség legnagyobb tanúbizonyságaként. De talán éppen ettől leszek olyan merev és olyan végtelenül nevetséges. Nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy szemberöhög, annak sem, hogy egy könnyed mozdulattal kiloccsantja az agyvelőmet. Mintha éppen csak az hiányozna még a falról a váltakozó árnyalatú és absztrakt formájú vérfoltok mellől. - Arra kértelek, hogy beszélj velük – szavaim is olyan feszesek, mintha egy karóra tűzték volna fel őket. Minden további nélkül el tudom képzelni, hogy Fenrir azt is tart a szekrényben, arra az esetre, ha már megunná a slampos vérengzést és valami rusztikusabb, előkelőbb szórakozásra vágyna. Csakhogy, ahogy kinyitom a számat, vele együtt levegőt is kell vennem és a vér, az izzadság és a feltehetően ürülék szagától visszakívánkozik a vacsorám. De hát én voltam az az idióta, aki valami kevésbé gyomorforgatóbbat várt a farkasok apjának vackától. Csakhogy félek, nem voltam elég érthető és nem tettem fel a kívánt hangsúlyt a megfelelő szóra, úgyhogy késztetést érzek, hogy újra megszólaljak. - Információkat úgy is ki lehet csikarni valakiből, ha nem kened közben a falra a belsőségeit – próbálok olyan árnyaltan fogalmazni, hogy még véletlenül se érezze, hogy kioktatom, talán csak egy egészen hangyányit. De még magamat sem sikerült meggyőznöm, mert ugyan ha tudnék ennél jobb módszereket, miért őt kerestem volna? Szinte sután állok az ajtó között, és hiába húzom ki magam és szegem fel a fejem, semmivel sem festek meggyőzőbben. És ugyan miből gondolom, hogy annyi év önfejű bíráskodás és határozott távolságtartás után majd éppen most hallgatna a Minisztérium dorgáló szavaira. Bár talán a távolságtartás nem a legjobb szó, amikor Fenrirről beszélünk, hiszen körülbelül azóta próbálja aláásni lépten-nyomon a munkánkat nevetségessé és hiteltelenné tenni, amióta kinyílt a csipája, köpni a mágus és vérfarkas kapcsolatokra, mintha nem lenne rájuk szükség. Csakhogy most már a Minisztérium és ezt gondolja, és ez valamiért még nála is kiverte a biztosítékot. Megüti a fejem valami elhaló nyögés a sarokból, de nem tudom megállapítani, hogy ez egy haláltusa, vagy valaki éppen most próbál erőre kapni. Az is lehet, hogy megtaláltuk, kinek van állati ürülékszaga, vajon miért nem boldogít ez? - Legalább hasznos volt? Megtudtál valamit? – mereven bámulok az arcába. Az őrület mögött valahol látni akarom a józanság egy halvány szikráját, régi rossz szokás, amit képtelen vagyok levetkőzni, nem számít, hányszor kell megfizetnem érte.
She screams again
I solemnly swear
I am up to no good
Fenrir Greyback
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Joe Gilgun
»
»Szomb. 28 Okt. - 14:24
Irwin egyébként jó srác. Ha azt vesszük, még azt is meg lehet bocsátani neki, hogy előrántotta azt a kést. Egy-két törött csont meg egyébként is kimeríti az elégséges lecke fogalmát. Irwin nem rossz kölyök. Ordít egyet – olyan fájdalmasan mélyről jövőt, dobhártyaszaggatót, olyat, amitől bármelyik tisztességes anya szeme könnybe lábadba - aztán olyan megadóan csapódik a falhoz, mint egy reklámújság, amit a sarokba hajítasz. Ki tudja, ha felcsavarnám, talán még lehetne vele legyeket is csapkodni. Igen, igen, miért is ne? Irwin jópofa gyerek. Még egyszer rám vigyorog, én meg atyai szeretettel lehajolok hozzá, az állánál fogva megemelem a fejét, kicsit összenyomom az arcát. Szájaszélén vér, orra hegyén takony csillan. Felteszem újra a kérdést. Kinyúl a késért, ami valahol a földön hever.
Húsz perc múlva Irwin a padlón hevert, én pedig a fotelben nyúltam ki. Fél lábam egy felborult asztalon hevert, a másik meg kicsit fájt, de nem ez a lényeg most. A kés pengéjében nézegettem a tükörképemet, a borostámon alvadó vért meg valami kinyomott pattanásféleséget, és orr, szem, szemöldök, tudja a faszom. Forgattam a kezeim között. Közönséges, fényesre suvickolt konyhakés, fanyéllel. Hát, elég vacak darab, de arra pont jó lehet, hogy szükség vagy igény esetén valakinek a hátába vágjad. Mindeközben Dan vagy ki a tököm, ott állt, és készült szívinfarktust kapni. Dan? Nem, nem Dan. - Beszéltünk is. – sóhajtottam. Ez a Nem Dan lenne az a légy, akit Irwin felcsavart testével szívem szerint lecsapnék. Egyébként kár érte, kimondottan gyümölcsözően indult a kapcsolatunk. Ő nem akart lecsukni, én ezért nem öltem meg. Happy end, stáblista, mint ahogy azt Irwin mondaná valami szaros mugli film miatt. A baj ott kezdődött, mikor ismeretségünk az előbb taglalt vidám és kölcsönösen kedvünkre való folyamata ezután az első tíz másodperc után nem szakadt meg azonnal. Fele annyi idő alatt rájönnék, hogy a srácok közül kik piszkálják Nem Dan minisztériumocskáját, ha mondjuk nem mászna folyamatosan a seggembe. - Akkor miért hívnád kicsikarásnak? – Asszony, baszd meg. – Elhoztad? Társaságnak egyébként csapnivaló. Nőnek… hát, végül is láttunk már rosszabbat. Csak annyira bosszantó, amennyire ténylegesen elviselhetetlen (amit semmi nem fejez ki jobban, mint a tény, hogy még mindig életben van, nem?). Viszont, az a nagy helyzet, hogy mindenkit meg lehet venni, még a jóindulatomat is, egy kis minisztériumi kiszivárogtatás, öt jobb pálca (ezek a varázslók manapság fogpiszkálókkal mászkálnak?), valamit enni, annál is előbb inni… ha valaki információval akar üzletelni, akkor ugye számíthat arra, hogy előbb-utóbb fizetnie is kell, nem? - Ne siess. – szívélyesen rávigyorogtam, aztán a kést lendülettel beledöftem a fotel karfába.
Crowley sohasem értéktelte igazán az egy kicsit engedünk, mielőtt meghúznánk a gyeplőt taktikámat, ami egyébként karrierem egyik nagyszerű vívmánya volt. Csakhogy mindig az övé volt az utolsó szó, mert én amúgy is csak egy nő vagyok, meg egyébként is a személyi asszisztense, akinek a minisztériumi aktáiban a mai napig ez a munkaköri leírás szerepel: papírmunka, kávéfőzés, posta, a főosztályvezető személyes igényeinek biztosítása. Aztán arról már igzán nem tehetek, hogy a minisztérium a személyes kényelem alatt a székpárna igazgatást, a leves melegen tartását, a virágok öntözését és a megfelelő szellőztetést értette, Crowley meg azt, hogy legyek a fegyverhordozója, ha terepre megy, legyek a csendes társ, aki végül sohasem bírt csendben maradni, ami néha olyan extrákkal egészült ki, hogy elhagyott vérfarkascsecsemőt szoptatok, rossz útra tévedt kamaszokat próbálok meggyőzni az oktatás fontosságáról és a szociális hálóra való csatlakozás előnyeiről, meg hogy véres színhelyeket takrítsak, ha eldurvulna a dolog, mert a túlkapásokról aztán tényleg hallgatni kellett, mint a sír. De mág csak köszönőviszonyban sem volt az engedés politikájával, ő rendszerint addig húzta, amíg nos, belé nem mart az egyik. És soha sem értette, hogy néha milyen létfontossággal bír, hogy éppen egy-egy farkaséletet menthet meg azzal, ha enged a nyomást gyakorló erőknek, amiket rendszerint Fenrir Greyback és a hozzá hasonló alfák testesítettek meg. Enyhe, de kifejező fintor ül az arcomon, amikor a fotelen döglő vérfarkast figyelem, és csak akkor merítek erőt, amikor megszólal. Erőt ahhoz, hogy kilépjek a mozdulatlan, tétova sutaságból, és anélkül, hogy beinvitálnának, beljebb lépjek. Csak a szemem sarkából figyelem a padlót, de sikerül kikerülnöm egy túlméretezett hányásfoltot. Ott forgatja a kést a kezébe, szinte eggyé válik a lényével, nem szánja fenyegetőnek, mégis annak hat, és én mégis egy újabb lélegzetvétel - győtrő szagok ingerelik és csípik a torkomat - és már előtte is állok. - Kicsikarás, nevezzük, ahogy akarod. Ez a te felségterületed, Fenrir, és én nem szólhatolk bele a módszereidbe – mint minden valamirevaló diplomata, megtisztelem a felségterületet, legyen az akármennyire gyomorforgató és groteszk ki. Nem veszem le róla a tekintetemet, úgy kezdek el a vállamon átakasztott tarisznyában kotorászni. Tulajdonképpen olcsón megúsztam, ha nem számolok azzal, hogy a házirend hány szabályát is hágtam át három keserves nap alatt. De meg sem kottyan ez már nekem. Crowley volt a mesterem, ő meg első napomon, hogy demonstrálja, ki a főnök, lehunyozta, aztán felgyújtotta a nagykönyvet. Azóta bárki is jár a nyakunkra, az elmúlt tizenöt évben, mindenkinek azt hazudtam, hogy valahol elkallódott, de senki sem vette a fáradságot, hogy újra küldje. – Itt van minden, amit kértél – emelem vele szemmagasságba a méretes dobozt, aztán mindenféle akadékoskodás nélkül felé hajítom. – Győződj meg róla te magad – hátborzongató vicsorát ugynaolyan fapofával viszonzom, mint eddig bármilyen cselekedetét. – Nem sietek, ugyan miféle késő esti szórakozás adódhat, ami felérhetne az otthonod vendégszeretetével? De..- most először megengedem magamnak azt a luxust, hogy levegyem róla a pillantásomat. A kés a fotelben, az ő keze éppen tele. És a sarokban alig mocorgó testre vetem aggodalmas pillantásomat. – Az a férfi ott ápolásra szorul. Tudom, hogy azt mondtam, hogy ez a te felségterületed, de senki sem halhat meg ebben a szobában, amíg én itt vagyok. Ez meg az én szabályom –– aztán újra Fenrirre pillantok, kezemet a táskámon pihentetve, amelyben mindig van elsősegély készlet. De talán már késő. Talán már megmártotta benne egyszer-kétszer azt a konyhakést, és csak az utolsókat rúgja.
She screams again
I solemnly swear
I am up to no good
Fenrir Greyback
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Joe Gilgun
»
»Hétf. 5 Feb. - 15:23
Jó, azt persze nem próbálom tagadni, hogy az, hogy egyáltalán szóba álltam vele, már egy olyan szintű elaljasodás, amit másnak nem hiszem, hogy megbocsátanék, aztán mégis, itt vagyunk, így vagyunk. Mit ne mondjak, már nem is próbálkozom kedvelni, főleg, ha ilyen dumákat nyom. Nem, nem is arról van szó, hogy megbíznék benne, őszintén megvallva inkább magamban bízok, mert ha ez a Nem Dan lesz az, aki miatt én a végén bármilyen bajba kerülök, hát akkor már tényleg úgy kell nekem. Felségterület meg módszerek, baszd meg. Összetörtem valami nyomorultat ezen a szarfészken, kisasszony, kérem, nem kell finomkodni. (És amúgy nem, nem is lakok itt.)
Csettintettem egyet a nyelvemmel, ahogy a tarisznyából előkerült a doboz (hogy a faszomba fért az oda bele? rohadt boszorka, baszd meg), olyan kiskarácsonyt csapunk mindjárt, hogy... Jó, hát, csaphatnánk, ha nem jönnék ki két másodpercenként minden hangulatomból ettől a nőtől, fáradtan rá pillantottam, most nem azért, igazán nem azért, de ha már megegyeztünk, hogy pajtik leszünk meg minden, tehetne egy szívességet, és mondjuk csinálhatna úgy is, mintha nem fosna be, valahányszor kettesben maradunk. Persze, hibátlan a dobás, de túl modoros. Unottan kaptam el a csomagot, aztá az ölembe vettem. - Ó, cicus, nem akarlak megbántani, biztos vagyok benne, hogy minden benne van. - mint mondtam, majd ha ENNEK sikerül úgy átkúrnia, hogy azt ne szagoljam ki mérföldekről, hát az a szégyen már tényleg akkora, hogy hiába futnék előle. Pár combos szelet steakért (vagy mi a tökömet kértem lányos zavaromban) meg nem fogok itt terülj-terülj asztalkámat játszani, mikor annál (nos, mérsékelten) izgalmasabb az a műsor, amit ő ad. Kicsit jobban kinyújtóztam, aztán felvettem újra a kést, hogy újra a fotel karfába vághassam. - Akkor talán menj ki a szobából, kicsi csillag. - kedélyesen ránevettem. - Hülyülök, na. Biztos vagyok benne, hogy Irwin barátunk remekül érzi magát ott, szóval - újra kihúztam a fotelből a kést, aztán újra lesújtottam a karfára. - mit szólnál, ha inkább helyet foglalnál? - Gondolom, talál valami bútort. Kihúztam a kést. - Komolyan, ülj le, szívecském, mesélnem kell neked pár dolgot. Előtte viszont, hát ugye neked kellene mesélned. - Tudod, okkal volt a minisztériumi szivárogtatás az első a felsorolásban. Nem tudom, figyeltél-e.
Egyik szemöldököm látványosan magasba szökik, amikor látom, hogy ki sem bontja a dobozt, nem is ellenőrzi, hogy vajon nem vertem-e át. Vajon igazak lennének a pletykák, hogy Fenrirnek teljesen elmentek otthonról? Nem nagyon akartam ezeknek a pletykáknak hitelt adni, de hát mással nem igazán tudnám magyarázni az egészet. Van valami hátborzongató ebben a kedélyes nevetésben, és közelről sem sarkall arra, hogy vele nevessek. Csak egy türelmetlen pillantást vetek a karfába vágott késre, majd Irwin barátunkra, aki kitűnően érzi magát eszméletlenül , arccal a földön fekve. És megtehetném, hogy nem törődök vele. A farkastörvényeknek, legyenek is számomra bármilyen brutálisak, megvan a maguk törvényszerűsége. Rendet teremtenek a káoszban, és ha az alfa beléd mártja a kését, nos, annak lehet valamiféle jelzésértéke, hogy megszegted a szabályokat vagy elfelejtetted, hol a helyed. Szóval Irwin végső soron, meglehet, csak magának köszönhette jelenlegi kétségbeejtő helyzetét. Meg aztán talán jobb is neki, minél többet fekszik a padlón mozdulatlanul, annál kevesebbet cseszegetik. - Rendben, de ha Irwin barátunk kinyúvad, saját kezűleg küldelek az Azkabanba - bólintok engedelmesen, és vagyok annyira bolond, hogy saját nem házában fenyegetem Fenrirt, mintha tényleg meg lennének hozzá az eszközeim, hogy lecsukassam. Sokkal valószínűbb, hogy nekem mentek el otthonról. Vagy talán mindkettőnknek és akkor ez még valami gyümölcsöző kapcsolat kezdete is lehet. - Ne is zavartasd magad, majd találok egy törött sámlit, ahova leülhetek. De igazán megkínálhatnál valami itallal. Vannak emberek, akik biztos nem nyúlnának a pohár után munkaidőben, de azok biztosan nem is dolgoznak nap mint nap vérfarkasokkal. Meg aztán ez valahol a bizalom jele is, hogy egyáltalán bármihez hozzárek, komoly kockázatot vállalva, hogy talán én is Irwin mellett fekve végzem. De hát ő megszavazta nekem a bizalmat, miért ne tennék én is így? És tényleg van a sarokban egy törött sámli, úgyhogy azt odahúzom, pontosan szembe vele, kicsit leprolom, és csak utána ülök le, lábaimat felkecskélve, ez a póz, ugyanis jócskán nyugtatja a kedéjeimet. - Lássuk csak, mivel nem említetted, hogy egészen pontosan mi is érdekel, nehéz lesz. Még mindig te vagy a legkörözöttebb vérfarkas egész Nagy Britanniában, de hála a múltkori balhénak Amszterdamban, már a kontinens is felkapta a fejét. Büszke lehetsz, a múlt hónapban hivatalosan is előléptettek és most már nagyrészt az aurorparancsnokság fogalkozik veled, a mi részlegünk csak szaktanácsadói titulust kapott az ügyben – tehát az az öt ember, nyilván meghaladja a kapacitásukat, főleg így Crowley nélkül, de ezt már nem akarom az orrára kötni. Ahogy azt sem, hogy csak egy átkozott aktatologató titkárnő vagyok. - A minap megkértek, hogy az összes aktát adjuk át, mivel éppenséggel ez az én dolgom lenne, módomban állt késleltetni az átadást. Kikozmetikázhatom őket kicsit, vagy akár el is tűntethetek párat, teljesen véletlenül. Gloucester? Aberdeen? Cornwall? Melyiket választod? – határozottan nézek a szemébe, hogy lássa, nem viccelek, tényleg alkuképes vagyok.
Kezdőlap
