Meglep, hogy itt találom, idekint a szőlősben, nem is azért mert nem láttam még sohasem a szőlősben, hanem mert pont most látom itt, amikor már csak én járom végig a tőkéket, mintha kötelességem lenne, hogy egy utolsó pillantást vessek az összesre. Az igazság az, hogy a családja sohasem mondta meg, hogy pontosan mit csináljak, szabad kezet adtak a szőlő felett, és ezt nagyon szerettem magukban. Érdeklődtek a szőlő iránt, a bor iránt, de aztán hagyták, hogy az történjen vele amit én jónak láttam. Éppen ezért szerettem ilyen tájban végigjárni a szőlőst, gondolkozni, merengeni a múlton vagy a jövőn, vagy egyszerűen csak lépkedni, élvezni ahogy a még csípős levegő a tüdőmig hatol, s mindenhol csak szőlő van, addig amíg a szem ellát, vagy ameddig csak látni akar, s még ilyenkor is jól esik köztük járni, mintha elvihetnének egy másik világba.
Lassan lépkedem oda magához, úgy látom elgondolkodott valamin, lehet hogy magát is magával ragadta a hely, festői szépség, sokszor irigykedem amiért ez lehet az otthona. Igazán gyönyörű.
- Minden rendben van Monsieur? -
Mint mondtam igazán meglepő magát itt látni, nem is tudom mikor láttam önt utoljára. A napok, a hetek és a gondok, a felelősség ami hirtelen a vállára készül szakadni biztosan lefoglalja.

Ritkán jövök ki ide, és akkor is leginkább a szőlő minőségével kapcsolatban vezetek körbe látogatókat, potenciális befektetőket, vagy csak távoli rokonokat, akik csorgó nyállal próbálnak egy hatalmas szelethez, vagy akárcsak egy sarokdarabhoz jutni abból a bizonyos tortából. Most viszont, mióta az eljegyzést bejelentettük, nincs nyugtom a házban, ami évtizedeken át az otthonom volt, a szabad levegőn jobban érzem magam. Mintha kijózanodnék, mikor idekint járok, mintha lekerülne a vállamról mindaz, ami odabent még nyomaszt. Ezt Bérénice sem cipelheti velem, bármennyire is győzködi magát, vagy éppen engem arról, hogy elég erős hozzá. Dönteni nem tud helyettem, nekem pedig ma döntenem kell.
Mondhatnám, hogy az egész ügy apám keze alól került át hozzám, ő adta be végül a derekát a keselyűk nyomására, és állította rá megbízható nyomozóját az egyik alkalmazottra. Nos, nem a jelenjére, azt elég jól ismerjük itt a birtokon - inkább a múltja keltette fel a figyelmét, pontosabban azok a bizonyos ír gyökerek. A rokonok szerint veszélyes lehet ránk, és telebeszélték apám fejét. Nem mondhatnám, hogy örült, mikor a nyomozó átadta neki az aktát, ezért kell most nekem itt ácsorognom a szőlőben, ezért kell nekem végeznem a piszkos munkát. Sóhajtok, minden megkönnyebbülés nélkül, mikor éppen az én emberem lép oda hozzám. Várni akartam még, a séta után felkeresni, de úgy látszik, bele kell vágnunk a sűrűjébe.
- Nem teljesen, Monsieur MacNamara. - Nem nézek rá, még nem, a szőlőleveleket vizsgálom, bár nem látok rajtuk semmit. - Van egy perce? Éppen önnel akartam beszélni.

Összeráncolom a szemöldökömet, ötletem sincsen, hogy mit szeretne tőlem, s ez kissé aggaszt, meg a hangneme is, olyan furcsán érdesnek tűnik a hangja is, s én most nagyon szeretnék belelátni a fejébe, szeretném megtudni, hogy mire gondol, hogy előre fölkészülhessek a válaszra amit adnom kell. A szőlőlevelekre nézek amit maga is olyan gondosan néz, mintha valamit látna amit nem. Egy levélért nyúlok, s óvatosan megemelve a fonalját nézem,nem e tetves, nem-e emiatt szeretne velem beszélni, hogy most mi lenne a feladat, hogy most mit kellene tennünk, de látom, hogy a levelek tökéletesen egészségesek, hogy ne látnám, tudtam is: miden nap erre járok, ez a munkám. A levelek tökéletesek, tökéletesebbek már nem is lehetnének, éppen ezért aggaszt, hogy maga úgy gondolja nem minden van rendben, ezért is aggaszt, hogy keresett engem, hogy velem szeretett volna diskurzust folytatni, s óhatatlanul lépek egyet hátrébb, mintha a távolság segíthetne a rám nehezedő érzések elől, a félelem elől ami most körülfog. Vajon mit akarhat? Vajon mihez van köze?
- Természetesen. Miben segíthetek Uram? -
A kezeimet belesüllyesztem a zsebembe, s csak a magam nyugtatása végett az ujjaimat össze-össze dörzsölöm, s megnyugtat ahogy a bőr a bőrön siklik, s nem tudom miért de egyre jobban tartok attól amit mondani fog.

Sóhajtok, megdörzsölöm a halántékomat, mielőtt felnéznék rá, az idegenre, akit apám évekig oltalmazott a rokonok éles szemétől, akiben az új világ lehetőségét látta, és most mégis nekem kell eltakarítanom, mert ez nem kérdés. Az udvariasság ezen a ponton már csak formaság, nincs mit tennem, mennie kell, hiszen ez a szabály, mindenki mást elküldtünk - azokat is, akik elfelejtettek permetező bűbájt szórni, azokat is, akik elemeltek egy-két csecsebecsét a házból. De ha a vádak igazak, ha az aktában minden szó megállja a helyét, Monsieur MacNamara embert ölt, ez pedig nem derülhet ki a világ számára - a konkurencia győzelem ünnepet ülne felettünk, ha egy ilyen ember neve kapcsolatba kerül a szőlővel. Abban a percben minden vérrel szennyezetté válna a birtokon, és nekünk nem lenne más választásunk, mint megválni az évszázados hagyománytól. Ezt nem kockáztathatom, bár nehéz a szívem.
- Válaszolhatna néhány kérdésre. - Jelentem ki, ezúttal ránézek, egyenesen, és az arcomat egy ilyen bejelentéshez mérten komolynak érzem. Néma elégedettség. - Mivel jó ideje hűségesen szolgál itt, a szőlőben, megilleti önt az ártatlanság vélelme. Ezért most meghallgatom, bármit is akar mondani azokkal az ítéletekkel kapcsolatban, amiket, a forrásom szerint, a szigetországban hoztak önről.

A szívem vadul kezd kalapálni, mert maga túl komoly, túl metszőn néz bele a szemembe, s rátapint arra amire nem szerettem volna, a gyenge pontomra, arra amit évekig olyan jól eltitkoltam maguk elől, ami eddig csak az enyém lehetett.
Elnézek a válla felett, el a távolba, s olyan mélyet sóhajtok, olyan rezignáltat, hogy tudhatja, van titkolni valóm, s nem védhet meg semmi sem. Zavarban érzem magamat ön előtt, akaratlanul jut eszembe az Aude-val való sétám, a beszélgetésünk, s minden felajánlása. Eszembe jut, hogy maga most meg fogja tudni, hogy magától ő is meg fogja tudni, s hogy akkor most mit fog rólam gondolni, nem is maga, inkább ő, s ez nem is tudom miért, rossz érzéssel fog el.
- Nincs mit tagadnom ön előtt Monsieur. Minden igaz lehet amit hallott. Valóban elszöktem a szigetországból, el kellett szöknöm. -
Most aztán már visszanézek magára.
- Mind a mi világunkban és mind a muglivilágban elkövetett tetteimért. Én nem nevezném őket bűnöknek, hacsak nem számít bűnösnek az ki saját igazáért küzd, aki aszerint cselekszik amiben hisz. -

Kétségbeesetten, szinte könyörögve nézek rá, a pulzusom hirtelen szapora lesz, mikor mindenben igazat ad, pedig itt lenne a lehetőség, hogy ellenkezzen, hogy rosszindulatú pletykának nevezze, vagy akár kisebbítse a saját felelősségét, és már ki is csúszna a szitokszó a számon, még épp időben sikerül elfordulnom MacNamara irányából, a végtelen szőlőskertek felé, ahol mindig sokkal vidámabbnak, gondtalanabbnak tűnt az élet gyerekszemmel, mint ahogyan felnőttként tapasztalom. Élesen, haragosan engedem ki a levegőt.
- Ne csinálja ezt velem! - Szinte csak magamnak mondom, de biztosan ő is hallja, ahogy ismét felé fordulok, ahogy az arcom még sokkal elgyötörtebb, mint amikor pár perce megálltam mellette, mert ha beismerő vallomást tesz, nekem hívnom kell az aurorokat, vagy hagynom kell, hogy az éjszaka leple alatt megszökjön, de itt nem maradhat, és ezt nyilván ő is tudja. Összetöröm apámat, aki igazán bízott MacNamarában, és elveszítek egy kiváló, megbízható munkaerőt.
- Nincs semmi, amit a védelmére mondani tudna? Egy enyhítő körülmény? Bármi? - Kétségbeesettnek érzem magam. Nem tehetjük ezt!

Úgy érzem magamat mint egy leszidott gyermek, még a fejemet is bűnbánóan leszegem, holott bánatot az elkövetett tetteim miatt kicsit sem érzek. Maga szerint biztosan kellene, de maga nem érti hogy mi történt akkor, mi történt ott, mit miért cselekedtem, s ha el is mondom, akkor sem vagyok biztos abban, hogy sikerülne teljesen átérezni a helyzetemet.
Rosszul érzem magamat, látom magán, hogy csalódott és dühös, s én egyszerre nem is tudom, hogy mit mondjak magának, olyan szigorú az arca, hogy belém fagy a szó, s mikor elfordul én el akarok futni, elhoppanálni, s itt hagyni mindent, holott tudom, innen már nem menekülhetek tovább, nekem vissza kell mennem a szigetországba, bele kell folynom ebbe a háborúba, nem hagyhatom, hogy kiadjon a francia hatóságoknak, hogy elvigyenek, s ki tudja miket tegyenek velem.
Sóhajtok egyet, a kezemet a fejemhez emelem, megvakargatom a fejbőrömet gondterhelten.
- Megölte volna azt a nőt, csak azért mert a szülei muglik voltak. Én nem tudtam, hogy mit csináljak, de esküszöm Önnek Monsieur, hogy nem akartam megölni, nem, de párbajba keveredtünk, s nem is tudom hogyan, de megtörtént. Megtörtént, és ez már visszacsinálhatatlan, s ha vissza is lehetne csinálni, nem tenném meg. Sajnálom, hogy ezzel csalódást okozok önnek. -

Elgondolkodva hallgatom, a gondolataim száguldanak, nyughatatlanul, jóformán hisztérikusan, hogy megleljem a kiskaput, ami majd mindkettőnket felment, őt, a bűnözőt, és engem, a bűnpártolót, a bűnöző bújtatóját, aki most, még a saját renomémat kockáztatva sem csapom őt ki azonnal, és nem adom rendőrkézre. Tudom, mennyit számít ő a családnak, tudom, hogy mennyi mindent köszönhetünk neki, bár a többiektől eltérően még nincs nálunk évtizedek óta.
Kétségbeesetten, lemondóan sóhajtok, nyilván nő volt a dologban, bár egy részem meg is könnyebbül, hiszen volt indíték, nem csupán agresszió, céltalan és állatias, szülte azt a cselekedetet. Mi, férfiak, mind ilyenek vagyunk valahol, bizonyos nőkért tűzbe tennénk a kezünket - én magam is párbajoznék Bérénice-ért, és ölnék, ha a húgomról lenne szó. A francia virtus megcsillanása egy sosevolt francia férfiban. Elismerően füttyentenék, ha nem lenne ez az egész átkozottul kellemetlen.
Megdörzsölöm a halántékom, mielőtt lassan, gondolkodva megszólalnék.
- Bárcsak csalódást okozna! - felsóhajtok, majd elindulok tovább, a szőlőkarók közt, és remélem, senki nem hall minket. Egy kézmozdulattal jelzem neki, hogy kövessen. - Segítsen kitalálni, hogyan tovább. Törvény szerint fel kell jelentenem magát, és át kell adnom az auroroknak, hogy hazaszállítsák, szigorú őrizetben, és... - nyelek egy nagyot, annyira borzalmas még említeni is. - És megkapja a csókot. De, hogy őszinte legyek, ezt az eshetőséget szívesen elkerülném. Maga még fiatal, és apám kegyeiben van, éppen ezért szándékomban áll megmenteni a bőrét. Van javaslata?

Meglepődöm magán, azon, hogy hogyan reagál, s mikor már elfordul, hogy a szőlősben induljon, halványan elmosolyodom. Félre ne értsen, cseppet sem vagyok boldog, ez inkább olyasfajta belenyugvó, megnyugvó, beletörődő mosoly, olyan szelíd, mint a jól betört ló, kit az ember úgy ül már meg ahogyan akar, nem dobja le a hátáról.
Követem a szőlősben, mintha ez a séta nem mindent eldöntő lenne, mintha csak arról készülnénk társalogni, hogy miként tervezzük meg a következő szüretet, jól lehet ahhoz még nagyon korán van. És én most ezerszer szívesebben beszélnék magával a szüretről, vagy a szőlőkről, a borról, minthogy az én életemről, s látom magán, hogy önnek is kellemesebb lenne, érdekfeszítőbb, megnyugtatóbb.
Egészen hamar érem utol, de nem lépek maga mellé csak félig, félig meg maga mögött lépkedek a puha, göcsörtös földön, s a szőlőt nézem, a szépen nevelt, tökéletes tőkéket, amiket akár ki is lehetne állítani.
Hálásan sóhajtok föl, s a lényem egy része megnyugszik, mert maga nem akar engem olyan keményen eltávolítani értem, nem fenyeget az aurorokkal akik szívesen jönnének el értem s vinnének az utolsó utamra.
- Nem akarok már sokáig önöknél maradni, vissza kell térnem a szigetországba, persze titokban teszem meg, és nagy segítség lenne, hogyha nem szólna senkinek, csak... hagyná, hogy eltűnjek. Mintha felszívódtam volna, s aztán elfelejtene. -

Szinte meredten nézek előre, elgondolkodva hallgatom a szavait. Bárcsak többet tehetnék, bárcsak látnék más alternatívát, és szinte meglep, mikor ő maga sem érvel a maradása mellett - csak egy állomás vagyunk az életében, és komolyan veszem tudomásul, mert néhányan valóban ilyenek, itt töltenek pár évet, és továbbállnak. Nem várhatom mindenkitől, hogy az élete legyen ez a szőlő, nem várhatom, hogy feláldozzák magukat a családom vállalkozásának oltárán.
Ettől azonban nem lesz könnyebb a helyzet. Hiába nem akarom őt az aurorok kezére adni, nem tudom, mit tehetnék, végtére is egy gyilkos oldalán sétálgatni nem számít életbiztosításnak. Nem félek tőle, persze, hogy nem, és mégsem tudom ezt az egyetlen jelzőt, gyilkos, elválasztani a fejemben tőle, mintha pár másodperc alatt összeforrt volna az alakjával, a bőrébe íródott volna.
- A szigetországban körözik, hogyan akar visszajutni? - kérdezek rá a nyilvánvalóra, szinte megdöbbenten, mert értelmes férfinak tűnik, létezik, hogy erre a részletre még nem gondolt? - Nem lát esélyt arra, hogy Franciaországban helyezkedjen el? Igazán ért a szőlőhöz, és ha máshová beállna, elhiheti, egy szót sem szólnék a munkaadóinak a múltjáról.

Maga méltán léphet a birtok élére, okos férfi, és talpraesett megfelelő üzleti érzékkel rendelkezik, s nem fél, nem fél az ember gyengéjére taposni. Most már biztosan tudom, hogy magának nem kell majd a segítség, akár egyedül, ha kell a hátán is elcipeli ennek a birtoknak a jólétét, s egy pillanatra megnyugszom, hát mégsem hagyom itt magát a bajban, ahogy Aude olyan nagyon szerette volna bizonygatni nekem, hogy magának szüksége van rám. Magának nincs szüksége rám, se senki másra ahhoz, hogy jól vezesse a családot és a birtokot, és én ezt szeretném megmondani magának, de félek akkor leleplezném Audeot, belerántanám magammal, s tudom, azt nem nézné el nekem, nem ha ő is szóba kerülne, s mindaz amit tud, mindaz amit felajánlott nekem, s én meggondolatlanul fogadtam el a segítségét.
Éppen ezért döntök úgy, hogy nem mondom el magának a teljes igazságot, nem, hogy a nénjüktől kérem a segítséget.
- Vannak kapcsolataim, akik mindent megtesznek azért, hogy.. épségben és észrevétlenül juthassak oda vissza. -
De a szavaimba magam sem vagyok biztos, hiszen ha nem kapok segítséget, akkor magamnak kell megtennem mindent, akkor talán Skóciába hoppanálok, s mugli módszerekkel szököm egészen Londonig, ott felkeresek egy bájitalfőző mestert, s elég pénzért személyazonosságot veszek magamnak amivel a hatóságok előtt tetszeleghetek.
Megrázom a fejemet.
- Szívesen maradnék én, ha úgy érezném, hogy megtehetem. De nem tehetem meg Monsieur, nem hagyhatom magára az ártatlanokat egy ilyen fontos harcban, nem maradhatok itt, s bújhatok el valami elől ami engem is érint. Nem érezném úgy jól magamat. -

Hiába győzködném, úgy hiszem, már döntött, és ezt minden szavával megerősíti előttem. Hiába akarnék más megoldást keresni, ha ő elhatározta magát, nem tarthatom lakat alatt a birtokon, vagy adhatom át egy riválisomnak, becsomagolt ajándékként. Pedig egy ilyen teherbírású férfi valóban ajándék, főleg akkor, amikor ekkora a terület, és minden nap számít - figyelni a termést, gondot viselni rá, még szerencse, hogy a pezsgő minősége nem változik évjáratonként, ha egyszer megtaláljuk a megfelelő előállítási módot. A bor viszont más, a borral törődni kell, virrasztani kell és izzadni, hogy minden jól menjen. MacNamara ezt a terhet hosszú ideje levette apám válláról, aki nyilván hajlott kora miatt is örömmel támaszkodott rá, de tudom, ha visszamegyek a házba, és közlöm vele, hogy bizony elbocsátottam az ír szocialistát az ültetvényről, le fog hordani a sárga földig, mert milyen vezető lesz belőled, fiam, ha semmi irgalom nem szorult beléd? Hiába mondanám, hogy ez nem ilyen egyszerű - apámnak, ebben a korban már semmi sem túl bonyolult, és hiába készül átadni a kormányt, még nem kész rá teljesen. Látom rajta. Miatta is nehéz most a szívem.
- Megbízhatóak? - kérdezek, szinte fel sem nézve rá, a kapcsolatainak említésére. Veszélyes játékot játszunk, mindannyian. - Úgy hallom, már döntött. Nem fogom lebeszélni. De tudnia kell, hogy igazán hálás vagyok a munkájáért. - Ezúttal komolyan nézek rá, mert valóban tudnia kell, hogy így van. - Éjszaka akar távozni?

Ezt maga tudná a legbiztosabban, azt, hogy megbízhatóak-e, hiszen a maga rokonai, az egyikük itt él, s olyan jól ismeri, mintha csak önmaga lenne, s másikukat is jól kell ismernie, nem olyan behatóan, mint az előbbit, de eléggé ahhoz, hogy véleményt alkothasson róla. Ezt persze nem akarom elmondani önnek, megfogadtam, hogy titokban tartom, hiszen távol álljon tőlem, hogy bajba sodorjak bárkit szándékosan, főleg nem a családját, hiszen mind olyan kedvesek voltak velem, munkát ajánlottak s bízhattam magukban, bízhattam abban, hogy nem bocsátanak el idő előtt, hogy nem szabályoznak be, mint máshol tették volna, hogy nem akarnak eke elé fogni, mint a jó ökröt, hogy húzza és szántson, éppen hogy csak a karámot csinálták meg, s odabent legelhettem szabadon. Igazán sajnálom, hogy el kell mennem, hogy itt kell hagynom magukat, jól éreztem itt magam, szabadnak éreztem magamat.
- Minden bizonnyal azok. -
Én legalábbis megbízom bennük.
- Itt nem maradhatok, máshol pedig nem lenne ugyan ilyen. Hálásan köszönök mindent. Önnek és a családjának is. -
Küldök maga felé egy hálás pillantást.
- Inkább holnap reggel ha lehetséges. -
S többet is kérnék ha mernék, mert az utam még nem biztos, tudom, hogy nem az, s egy éjszakára még szükségem van, hogy beszéljek Audedal, hogy biztosítsam köszönetem felől.

Valahol ez igazán aggasztó, és ahogy felnézek a mellettem sétáló férfira, hirtelen biztosan tudom, hogy soha többé nem fogunk találkozni az életben. Ha hazatér, jó esetben bujkálás lesz a sorsa, emberhez méltatlan élet, rosszabb esetben pedig kivégzik, meg sem várják majd, hogy védekezzen, de mivel előttem nem tette, így azt hiszem, a hatóságok előtt sem fog.
- Bárcsak tehetnék önért valamivel többet! - nézek rá, ezúttal őszinte bánattal és aggodalommal a szememben. Mindenkiért, aki ezen a birtokon él vagy élt bármennyi ideig, én tartozom felelősséggel, ami az ilyen esetekben rémesen, szinte elhordozhatatlanul nehéz.
- Természetesen kapni fog végkielégítést. Jöjjön fel hozzám ma este, vacsora után, és megbeszélhetjük! Vagy holnap hajnalban, még mielőtt elindulna, ha az önnek megfelel.
Ismét elnézek a távolba, nem vagyok biztos abban, hogy ilyen őszinteségre igényt tart-e, de úgy érzem, tudnia kell, még ha ilyen hirtelen távozik is, hogy a szolgálata pótolhatatlan a számunkra, vagy legalábbis, hogy fogalmam sincs, mikor találok majd még egy olyan szeszfőzőt, mint ő.
- Tudja, tényleg igazán kár. A húgomat nagyon elgondolkodtatta a könyv, amit kölcsön adott neki. - Nem akarok kitérni arra, hogy a rokonok közt ezt senki nem találta kifejezetten jónak. Mégis csak vérbeli kapitalisták gyülekezete vagyunk, és bizony, Aude nem egy helytelenítő pillantást kapott, mikor a marxizmusról kezdett jelelni vacsora közben. Mindegy, legalább ez az aggasztó fejezet is lezárul.

Hasonlatosan sóhajtok, akár csak maga, mindennél jobban szeretném ha más nem is, legalább én tehetnék magamért valamit, s habár jól tudom ez ön felől nem más mint kötelesség, jól esik tudni, hogy megtenne valamit.
Végignézek a szőlősön, s hirtelen hatalmas fájdalom költözik a mellkaosmba. Hosszú ideig ezek a szőlők voltak az otthonom, ezek a tőkék jelentették a boldogságot és az elfoglaltságot. Annyi van belőlük, hogy az ember nem lát a végére, s temérdek munka van velük. Most mégis elszorul a torkom hogy többé nem láthatom ezeket a szőlőket, hogy többé nem léphetek be a présházba, hogy a hűvösben titkon a padon szunnyadjak el, vagy csak olvassak, levelet írjak valakinek aki nem is válaszol sohasem, vagy hosszan gondolkodjak a mindennapokról, a változásról.
Hevesen rázom meg a fejemet mert ezt aztán igazán nem szeretném, hogy hatalmas pénzösszeget nyomjon a kezembe, mikor én itt titkolóztam önök előtt, kihasználva jóhiszeműségüket.
- Igazán hálás vagyok Önnek, de úgy hiszem nem szolgáltam rá erre.. még csak rendes munkaerőt sem tudott időben keresni a helyemre. Ha gondolja, van egy könyvem a szőlőről, én mindent abból tanultam. Magának adom, hogy aztán odaadhassa annak aki átveszi a helyemet. Ez a szőlő megérdemli.. -
S még egy utolsó vágyakozó pillantást engedek meg a szőlő irányába, mielőtt zavartan hajtanám le a fejemet Aude említésére.
- A húga nagyon csodálatos hölgy Monsieur. Élveztem vele hosszan beszélgetni. Igazán lenyűgöző. -
Halkan mondom csak, bátortalanul, nehogy olyat merjen sejteni, ami tényleg megbújik a sorok között.

Helyeslően bólintok, mert minden szava igaz a szőlőről, a végkielégítés elutasításával azonban nem értek egyet, és mivel ő csupán a beosztott, azt hiszem, legalább ebben igazam lehet, mielőtt útjára engedem.
- Ragaszkodom hozzá, hogy kifizessem. Mivel nem tudja, mikor talál legközelebb munkát, szüksége lesz a pénzre! - nézek rá, ezúttal minden sajnálat nélkül, acélos komolysággal, ahogyan a fiatalabb rokonokra néztem évtizedeken keresztül, mikor azok valami égbekiáltó butaságot készültek végrehajtani, vagy éppen a következményeket latolgatták. - A könyvet tartsa meg. Nem lesz könnyű magát pótolni, de abban biztos vagyok, hogy a válogatás alatt nem fogjuk amatőrökre pazarolni az időnket.
Már éppen visszaindulnék a házba, amikor megüti a fülemet még valami, és a gyomrom összerándul, mert nem sejtettem, hogy a húgommal beszélgetett volna valaha is. Abban biztos voltam, hogy mint a birtokon mindenki, ő is megismerkedett a jelnyelvvel, ha másért nem, hát azért, mert Aude mellett bizonyos ismeret kötelező, de ez igazán meglep. Hirtelen, egy kósza gondolat erejéig, már nem is tartom olyan nagy problémának, hogy a férfi elmegy.
- Nos, igen, a húgom... - Pár percig keresek a megfelelő szavak után, amikkel talán rövidre zárhatnám ezt a témát a fejében, még mielőtt elkezdődne. - Osztályon felüli nő. Remélem, találunk valakit, aki boldoggá fogja tenni. - Bár, ami engem illet, erre nem sok esélyt látok, a férfiak java része visszaretten Aude siketségétől, már azelőtt, hogy találkoznának. - Jöjjön fel vacsora után, hogy kifizethessem, rendben? Komolyan gondolom. Ha nem jön, lemegyek a szállásukra, és megkeresem magát! - Nézek rá még utoljára, eltántoríthatatlanul, mielőtt biccentenék, és ismét a ház felé venném az irányt. Egyedül azt érzem biztosnak, hogy a szívem nem lett könnyebb.