I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Vas. 24 Szept. - 21:15 | | | △▽△▽△▽△ maradjunk a Libbynél  △becenév libbs, libb, liberator, ribbon - ha megtudják a másik keresztnevem: dakota, california, alaska, georgia, arizona, etc.△kor tizenöt△származás ez egy bonyolult kérdés△lojalitás dumbledore, ha választani kell△képesség a híres-hírhedt pálcanélküliség△csoport mardekár△play by pyper america smith△karakter típus ezzel a névvel, szerinted?△▽△Ők és mi.
A szél a hajamba kap: kinyújtom az ujjamat a forró ablakkereten át a sztráda napsárgaságába, felteszem a lábam a műszerfalra, félig lezárt szemhéjam alatt minták kergetőznek, és egyetlen csepp izzadság az ingemre csöppen: a lakóautónk rádiója nyikorogva beindul, anya elismerően mosolyog, de el nem engedi a volánt, tudja, hogy rögtön megbombáznám a felelőtlenséggel - és igazam lenne! De most csak bámulok magam elé, fogynak a kilóméterek, a zajt betölti valami indie dallam, olyan, mint mi: tök értelmetlenül van jelen, de úgysem tudod kiverni a fejedből.
A visszapillantó telefestve margarétákkal, mint a kocsi egész felülete: indulás előtt a nővérem és én telenyomkodtuk a kezünk mintájával, hogy eltakarjuk, milyen lerobbant valójában. Anya persze addig udvarolt a határőröknek, míg külföldiként is elengedtek minket egy ejnye-bejnyével: a többit úgyis megkapta tőlem később. Néha fárasztó a felnőttnek lenni, de anya keményen dolgozik, hogy utolérjen: még az útleveleink is megvannak, nem maradtak el valami furcsa eseményben, mint amikor még a babatáskába rejtett pisztollyal járt haza éjjelente. Ha valaki ránézne most anyánkra, már nem látná rajta azt a sok szenvedést és nélkülözést, amin át kellett mennie, miután az apánk elhagyta: állítólag sok volt neki a hippiség után, hogy a neje boszorkány, és mindazt a mágiát nem csak valami szer hatására képzelte. Képekről ismerjük a férfit, néha látni vélem a nővérem nevetésén vagy azon, ahogy hümmögök minden értelmes dalszerkezet nélkül - anya szerint apa rocksztár volt, és ő grupiként találkozott vele és azonnal szerelmes lett. Tipikus anya: akkor érkezett Angliából egyetlen hátizsákkal, hajában napraforgós csatok, a kulcscsontján még a meg nem értettséggel eltöltött évek, és az a széles vigyor, amit mindketten szeretnénk magunkénak tudni.
Megállunk: a sivatag felett porzik a naplemente, mint egy kínhalált halt pasztellkréta, lilás-narancs, üvöltő pinkek mindenütt. Egy kaktusz árnyéka nyúlik a csizmánk szára után, ahogy egymás után sorban lelépünk a túristáknak kitalált ösvényről, és lassan feltűnik a tábortűz a messzeségben: fahéj és narancs, szegfű és marihuána illatát sodorja a balzsamos, szinte tapintható szél. Átkarolom a nővéremet, és becsukjuk a szemünket: a természet gyermekei mindig otthon vannak, amíg nem szakadnak el a gyökereiktől.
Ezektől a kicsit hóbortos, egykori hippi gyökerektől, akik között felnőttünk.
△▽△Mi és ők.
Előbb tanultam meg énekelni, mint beszélni: a történetet anya úgy szereti mesélni, hogy az egyik legkedvesebb indián ismerőse követte el, de szerintem a nosztalgia kicsit megfesti azt a néhány hetet, amit egy törzsnél töltöttünk. Emlékszem, ahogy a tűzből kirajzolódnak a füstállatok, egyik a másik után: a hatalmas medve, az üvöltő farkas, a hatalmas szárnyú sólyom. Nem tudom, igaz-e a történet, de szeretem úgy, ahogy van.
Ragaszkodom a dolgokhoz.. tudom, hogy nem kellene, de mivel a gyerekkorom tetemes részét utazással töltöttük, megtanultam megragadni azt, amit szeretek, aztán magammal vonszolni: egy kidobott félszemű plüsskutyát, néhány marék követ egy hideg gleccsertóból, vagy például egy nagy üveg whiskeyt egy másik tábortüzes zsembori után. Ez kivételesen tényleg aranyos kép rólam: hamarabb tanultam meg táncolni, mint járni.
Aztán hazaköltöztünk és csak időnként vettük fel megint a nomád alakunkat, hogy hetekig fésűt nem látott szénakazallal vessük bele magunkat az ismeretlenbe, idegenek kertjében aludjunk és minden reggel máshol nézzük meg a napkeltét - sosem voltunk magányosak, de nekem mindig ott volt a nővérem, Sangria. Kettőnk közül ő járt jobban a névválasztást illetően, amikor én születtem, anyát és apát elkaphatta valami nagyon amerikai életérzés, mert még a legdélibb redneckek sem nevezik el így a gyerekeiket - szinte minden ügyintézőnek hajvonalig szalad tőle a szemöldöke. Megértem őket, úgyhogy általában nem is mutatkozom be rajta. Most sem fogok.
Anglia nem egészen olyan volt, amilyennek anya leírta: a punk és a biztosítótűk hazája nem fogadott minket kifejezetten örömmel, de engem sosem zavart, ha át kell lépjek másokon a saját boldogulásomért. Elkezdtük a Roxfortot, és minden szép és sznob volt egészen addig, amíg Erwin fuckin' Roywood a minősíthetetlen világfájdalmával, babákénál is puhább arcával, meg azzal az arckifejezéssel, mintha az összes szenvedést egyszerre élte volna át egy Poe kötet elolvasása és az apja temetése között félúton, éhgyomorra egy szivarkával. Erwin fuckin' Roywood bizonyára jó szórakozásnak tarthatta, hogy az agyamra megy és válogatott módon ébreszt bennem kannibalisztikus hajlamokat, de minden megváltozott azon a bizonyos nyáreleji házibulin...
Előbb tanultam meg rajzolni, mint írni: a dühkezelésnek számos módját ismerem a kontrollált légzésen át a tányértörésig, és igen, a kettő között van néhány fokozat, de ő képes ezeket egyszerre végigjárni, a végén pedig értetlenkedni, amiért az ív egy arcába csapott ajtóban nemesül meg. Anyám, az én drága anyám, aki évekig kitartott szilárd elköteleződése mellett a munkával, újra szerelmes lett: ennek a kapcsolatnak pedig egy új mostohatesót is köszönhetünk az egyébként meglepően rózsaszín légkörbe robbantva.
Ki mást, ha nem a sötétség hercegét...?
 △▽△ california dreamin', age of aquarius
A világ eleinte zenéből állt, színekből és ízekből: forró narancsból, édes rózsaszínből, érdes mézszínből, hisztérikus kékből és álmatag hófehérből: markáns feketéből, megértő zöldből, feszülő barnából. A dallamok, a ruháink, minden, amit a szánkba vettünk úgy suhant el a lakókocsink ablaka előtt, mintha álmodnánk - apa sosem értelmezhető fényképe elfoglalta a szélvédő egyik sarkát, anya türelmetlen, de ezer foggal mosolygó vigyora a másikat, és én fogtam a nővérem kezét, a csuklónkon összeért a törzsek által ajándékozott fonott karkötő, egyforma harántcsíkos seb a combunkon, amikor felmásztunk arra a fenyőre északon, egyforma értetlenkedés, amikor az egész véget ért.
Utána mintha minden megázott volna az esőben: pasztell lett. Anglia eleinte nagyon pasztell volt.△▽△ lucy in the sky with diamonds, these boots are made for walkin'
A világ úgy döntött, az érintésekbe és hőmérsékletbe költözik leginkább: nagymama keményen tapintható öltönyzakójába, a morzsálódó süteménybe, az ajándékba kapott pasztellkrétákba, és mindabba a kiborított folyadékba, amit ebben az országban már nem néztek csak úgy el. És ott voltak más tapintások is - az ablaküveg nedves borzongatása a rendelőben, a kórházi ágyak lepedőjének semleges hőmérséklete, és a meleg tenyér, ami a nővéremhez tartozott.
Ahonnan érkeztünk, természetes volt pálcát nem használni, itt viszont kaptam egyet. Valószínűnek tartom, hogy igazán nagyszabású varázslatokat nem tudnék végrehajtani vele: mintha egy folyót akarnánk rendszabályozni. Kuncogva figyeltem Ollivander úr ügyködését, ahogy egymás után nyomta a kezembe a remekműveit, és utána még sokáig próbálkoztam ezzel boldogulni, de beláttam, hogy nem működöm így. Lehet, hogy ezért akartam minden másban azonnal jó lenni a Roxfortba kerülve: megszoktam, hogy elfogadnak és elismernek, itt viszont ez nem volt olyan egyértelmű. Sőt. △▽△ it's a man's man's man's world, bohemian rhapsody
A Roxfort csurig töltött tárháza az illatoknak: az egyenruhánk friss öblítője, a tinta keménysége, a mahagóni tapintásának felkavaró kis fricskája - az eső, a dohos könyvtárban futni, a gyógynövények bólogatása és a genny, amikor nem figyeltem rájuk eléggé - és Erwin megmagyarázhatatlan vonzása.
Mardekáros lettem, a nővérem griffendéles: anya meg felelősségteljes, dolgozó felnőtt. A háromból a legutóbbi a legmeglepőbb talán - mármint én az idekerülésem előtt nem igazán ismertem az itteni hierarchiát, a házamról való pletykákat meg főleg nem, könnyen összebarátkoztam a többiekkel. Még az a fura Erwin Roywood is tetszett a maga kávészerű keserűségével, ahogy a talárjaink, amibe ha beletemettem az arcom, olyan volt, mintha elvesztem volna. Mindig szerettem elveszni: de arra nem gondoltam, hogy egyszer nem találok majd vissza. △▽△ house of the rising sun, hair
Tinédzsernek lenni mindig ízek: a körmömé, amikor lepattogzott a lakk és mégis rágtam unalmamban tovább, a szájfényemé, ami ragadósan és cukorízűen sétált az ajkamon - a szociális beilleszkedésé, ami rágóhoz hasonlít, főleg ha elhasználtad, az aftershave utóízéé, amikor életedben először jössz el úgy egy randiról, hogy megcsókoltad valaki nyakát. És nem csak a nyakát.
Mindig azt hittem, hogy rám nem érvényesek az elvárások: mármint olyan szabadságban nőttem fel, ami kevés embernek jut, tele a falam erről szóló idézetekkel, több róla szóló dalt el tudnék énekelni, mint itt bárki. Nem fogok a kötelező idővel való versengés részévé válni, mondjuk ki, egyszerűen túl népszerű vagyok ahhoz, hogy belekényszerítsenek.. És milyen hülye voltam. Tinédzsernek lenni annyi, mint elveket alkotni, aztán annyira félni, hogy lemaradunk, hogy önként vetkőzzük őket le - Roger Linton volt a fölöttünk járó évfolyam sztárja, a kapcsolatunk pedig egy bájitaltan és egy átváltoztatástan között lett hivatalos, egy folyosófalnak szorított vallomás után. Nem voltam szerelmes, illetve.. ez nem ilyen egyszerű. De hát mikor az?
Szilveszter volt, és ízeket éreztem: az olcsó borét, a bíborszínű rúzsomét, ami túl idegenné tette az arcomat, mintha nem is én készülnék lefeküdni a legmenőbb fiúval csak azért, mert így illik - aztán a szőke sörét, édes pezsgőét, mardosó bűntudatét. Már nem is emlékszem, ki sorsolt ki minket Erwinnel, csak a szekrény sötétje van meg: a levendulás molyirtó kelletlen aromája a fogaim mögött, meg az érdeklődő hidegség, ami belőle áradt.
Miről is beszélgettünk? Megkérdeztem, miért írta azokat a perverz drámákat, miért látja ilyen sötéten a világot, és tudom, hogy tetszett a válasza: mármint a legtöbb, ő meg annál is jobban. Mindig tetszett, de miért kellett ilyen hülyén viselkednie? Aztán véget ért a hét perc, és én lementem: Roger meg el a nappali kanapéján, az egyik szobatársam segédletével.
Miután üvöltve szakítottam vele, felmarkoltam a legnagyobb üveget, ami a kezembe akadt, és visszarohantam az emeletre. △▽△ personal jesus, touch-a, touch-a, touch me
Erwin egyszerre volt minden, ő aztán nem szerénykedett azzal, hogy csak illat, íz, szín vagy érzet legyen: a kulcscsontján átrohant a pulzusom, és lerángattam az ingét, ő meg az enyémet, rögtön azután, hogy azt mondtam, nem merne kezdeményezni. Belemarkoltam a bőrébe, a hajamnál fogva rántotta hátra a fejem, és -
Hát igen. Azt hiszem, rengeteg italra lenne szükségem ahhoz, hogy tényleg elmondjam, pontosan mi is történt - és nem, egyáltalán nem voltam olyan szabad, mint képzeltem. Reggel úgy másztam ki mellőle, és rohantam hazáig, mintha egy rossz filmben szerepelnénk, csak én tizennégy voltam, és egészen addig meggyőződve arról, hogy egyáltalán nem érdekel mások véleménye. Éltetek már együtt valamivel, amit annyira szégyelltetek, hogy azóta is szeretnétek emigrálni Mexikóba?
Nagyjából január tizedikén megbocsájtottam Roger minden bűnét, de tényleg, gyakorlatilag feloldoztam az eredendő alól is, és igyekeztem nagyon úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Csakhogy nagyon nem volt, ahogy ez a korosztályomra jellemző: ott voltak az ízek. A hajamé, amikor idegességemben kibámultam az ablakon egy bájitaltan és átváltoztatástan között, a semmié, amikor a szám mellé öntöttem a reggeli teát szórakozottságomban, meg a belopott cigarettáé, amitől reméltem, hogy majd segít. Vajon miért egyszerre csalódik az ember az összes társadalmi mentőövben? És ami a legrosszabb az egészben...?
Erwin persze boldogan élte világát az új barátnőjével. △▽△ ballroom blitz, the devil went down to georgia
Aztán a világ, ha jófej lett volna, csak színekből állt volna megint: a ládánk belsejének szürkéjéből, amikor oda sem nézve hánytam bele mindent a vonatindulás előtt három perccel, az elsuhanó táj megnyugtató zöldjének, az eső andalító mélykékjének, anyánk parfümjének olvadó narancsaként.
De a világ ehelyett inkább őrjítő vörösbe öltözött előttem, közvetlenül azután, hogy anya bemutatta a sokat emlegetett új nagy szerelmet, akire hónapok óta bíztattuk a leveleinkben, majd somfordáló fekete lett, amikor szorosan behunytam a szemem, és végül a szivárvány összes epileptikus árnyalata lett, mikor rájöttem, hogy Erwin apukája a hős szerelmes, az új nevelőapánk, és a keserű dramaturg, aki nem is sejtette, hogy ezzel beletaszított egy véget érni nem akaró tragikomédiába.
Azóta a világ színes megint, csak most szélesvásznú rémálom: a közös reggelik mézszín juharárnyalata, a perverz Erwin arca előtt bevágott ajtó kongó fenyőszíne, csupa harsány felháborodásba öltöző narancs.. az én reménykedő borókám, az ajkam beharapott cseresznyéje, a ringató Amerika egész hatalmas szürkéje....
|
|
Kezdőlap
