Maria Clare Black

Az életem az enyém. Nem vagyok báb.

Emszi (M.C.)


15 (negyedikes)


Korcs keverék (sáros vagy félvér kitudja)


Azén aki nem ítél el


Legillimencia vészesen erősen megtestesülve bennem


Süveg döntsön


Maisie Williams


Saját

A család!?! *hangos kacaj* Sosem tapasztaltam meg azt, amit igazi családnak hívnak. Árva vagyok. Kezdetektől fogva. Az utcán találtak rám állítólag és normális gyerekek közt nőttem fel teljesen normálatlanul.
Mindig visszakerültem a nevelő szülőktől valamiért a gyerekotthonba, pedig semmit rosszat nem tettem. Soha, de soha. Csak az igazat mondtam ki néha előttük, a saját gondolataikat papagályként ismételgetve, mintha az enyémek lennének.
Talán az árvaházi gyerekek voltak a testvéreim, talán az ottani nevelők voltak a szüleim. Igazából nem tudom, mi is az igazság a családommal kapcsolatban. Pedig jó lenne  tudni a sok kérdésemre a választ.
DE tudom, hogy én azoknak a nevelőknek, mi voltam és azoknak az árvaházi gyerekeknek ki voltam, akiket én a testvéreimnek tartottam. A furcsaságok lánya, a mindent megmondó húg vagy nővér.
A legrosszabb ezek után a nevem, hisz nem is tudtam, addig a napig míg a Teszlek Süveg beosztott, hogy a Balck név az egy híres mágus családnév. Nem is akár milyen híres. Emiatt, ha jól sejtem az összes Black titokban "megbámul" és utána semmibe vesz.
Pedig a csecsemőként a hajam színe miatt adták ezt a vezeték nevet nekem az árvaházban, de az is lehetséges hogy a black street és a white way, kereszteződésében találtak rám és így lettem Black. Nem, pedig valami aranyvérű családra gondolva, hisz volt nevelőim azt se tudják, hogy létezik valami más, valami álomszerű világ.

Tudjukkiről sokan mondanak és gondolnak sok mindent. Nem tudom mit gondoljak róla, amíg nem találkozok vele személyesen. Bár egyes Mardekárba járó pöffeszkedő hívei gondolataiból tudom, hogy engem, mint korcsot eltaposna, mint a féreg. Nem félek tőle talpra esettnek hiszem magam és ha az lenne az utolsó pillanatom, hogy találkozok a egy mételyekkel teli gondolatoktól áradó személlyel azt se bánnám.

Nem sokat tudnék jellememről mondani bárkinek is bármit, mivel néha azt se tudom, hogy a saját gondolataim miatt, érzem úgy ahogy magam vagy éppen valaki más érzései miatt vagyok egy adott hangulatba. Nem tudom irányítani magamat, kordában tartani e láthatatlan áskálódás másokba.
A szobatársaimat megrémisztik néha, hogy tudom, miről álmodtak. Néha velük együtt álmodom még alvás közben is.
Mindenki máshogy lát engem és hiába kérdezem meg másoktól, hogy jellemeznének engem ezerféle embernek titulálnak.
Egy senkinek érzem magam most. Bár tudom, hogy bárki lehetnék, aki csak akarok lenni, de mégis egy senki alak vagyok.
Aki néha dicsőséget akar szerezni, néha árnyékban maradni, néha jól tanulni, néha csendben lenni, néha megszabadulni mások gondolataitól, néha másokba belelátni, néha gyávának lenni, néha jónak lenni, néha szabályszegőnek lenni.
Azt gondolják a felnőttek rólam, kiforratlan a jellemem, könnyen befolyásolhatnak engem, de talán ebben az egyben nincs igazuk, mert vannak saját elképzeléseim, saját ötleteim, saját tetteim. Én ha akarom, nem használom fel azt a rengeteg dolgot, ami át fut rajtam egy villanás alatt.
Néha tudatosan keresem a csendet, hogy senki ne halljak, de függő vagyok egy kém, egy renitens diák, aki majdnem mindenkiről mindent tud. Bátor vagyok beárulni mást, vagy gyáva nehéz meg mondanom. Annyit mondhatok, hogy nem tudom, ki vagyok.

Egyszer volt, hol nem volt túl az óperenciás tengeren és azon is túl, ahol a kurta malac túr, élt egy férfi. Nem is akármilyen férfi, nagy képességekkel rendelkezett e vitéz alkatú eszes jó kiállású férfi és aki világot akart látni. Egy nap felkerekedett anyja hamuba sült pogácsáival, hogy szerencsét próbáljon...
-Ááá, ez nem az én történetem.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyi pár. A király nagyon szeretet volna már egy utódot, de sosem sikerült. Egy tündérhez fordult segítségért a király és a felesége. Egy alkalommal egy téli reggel, meg is született a fehér bőrű, fekete hajú kis hercegnő, aki jó létben cseperedett és növekedett, míg el nem érte a hajadon kort. Ekkor kérők sokasága lepte el őt...
-Áhh, ez sem az én mesém
-Akkor mi a te meséd MC?
Egyszer megszületett titokzatos körülmények között egy kis lány, akinek a szülei egy különös és ritka betegségben hunytak el. A kis csecsemő a rokonaihoz került, ahol egy tucat gyerek élt már, és a rokonok, nem bírtak volna el egy tizenharmadik gyermeket. E szám egyébként is balszerencsés szám és így nem vállalták fel a kis lány nevelését.
Péntek volt és tizenharmadika, mikor egy utca kereszteződésben egy árvaházi nevelőnő megtalálta a Mózes-kosárban rejtőző halkan nyöszörgő apróságot.
A kis baba ott néha meleg néha rideg körülmények közt nevelkedett sok más sorstársával együtt.
A lánynak nem volt szerencséje az örökbefogadókkal sosem.  Bár gyermek társai közül is voltak akik visszatértek, de annyiszor senki sem tért vissza, mint ő.
Egy idő után rájöttek az emberek, hogy az édes arc mögött egy szörny rejtőzik.
- ÁLLJ, MC! EGY SZÖRNY?! MI VAN?! Te nem vagy szörny.
- Költői túlzás, csak költői túlzás.
Egy idő után rájöttek az emberek, hogy az édes arcocska mögött egy furcsaságokkal teli kis lány rejtőzik. Nem akartak olyan gyermeket maguknak, aki normálistól eltér és így a lánynak mindig mennie kellett.
A lány tizenegy körül járt, mikor egy furcsa tanár jelent meg az árvaház ajtajában egy levéllel egy különös magániskolát ajánlott fel nevelőotthonom számára, majd  kis kócos gyerekes csínyekben és furcsaságokban gazdag leánykának  is.
Viccnek hitte minden szavát a tanárnak. Hogy ő az a lány, aki minden emberrel jól ki jön, boszorkány lenne? Majd egy furcsa kattanást hallott ön magában és értelmet nyert minden, ami eddig nem. Hitt az iskolában és abban hogy talán minden furcsasága igazság.
Az élményei sokasodtak az iskola előtt e álomszerű világról. Minden könyve használt volt, még a talárja, amit rá igazítottak. Ujjait és az alját felvarrták, hisz úgyis nőni fog még legyen jó későbbre is.
- Nem, hiszem el, te még mindig az elsős talárodat hordod?
- Igen, de ha mindig közbe szólsz nem folytatom tovább.
A pálca igazán kényes ügy volt, nehezen, több órán keresztül, kereste az eladó a megfelelő pálcát, amely felragyogott a lány kezében mikor hozzá ért.
Kis állata sajnos nem lehet a lánynak, hisz a nevelőotthonba nem vihetett vissza tanév végén semmit így hiába szeretet volna, bármit is egy macskát egy békát, semmije sem letehet. Kinézték őt a többiek, a használt kopott könyves lányt.
Néha sírt éjjel néha oda volt örömtől, lettek ellenségei és lettek barátai is. Az órákon néha kitűnő volt, néha álmatagul elmélázott mindenen, ami kis elméjében lezajlott.
- Ezt hogy érted? Min szok...
- Mindegy, hogy min gondolkodok. Befejezzem vagy folytassam?
- Folytasd!
Jött az a fontos tárgy, hogy seprű. Álmában sem hitte volna, hogy egyszer azon ül és repül majd, mint a madár. De rá érzett a lényegre, vagy a tárgy érezte, hogy a lány tudja, hogy játsszon vele. Megtalálta őt a csapat és bekerült a játékba. Most, bármire képes volt a lány a válogatón, tudta, hol és hogyan védjen a kapuban hogy szerezzen gólt, mintha érezte volna az ellenfele, gyengeségét. A kapitányt, nem érdekelte neve származása semmi sem, csak hogy kell a csapatba.
Hatalmas siker másodévesen benne lenni egy válogatottba és nem kiesni a következő évben belőle.
Most éppen már egy ideje, furcsa szelek járnak pletykák keringenek mindenről és m
Az iskolai házak közt az a pletyka járja, hogy e bizonyos csapatnál furcsa dolgok történnek, az új kapitánynak ellenfélre vagy riválisra talált vagy ép társra és utódra lelt mindenféle hír kering, minden lehetőségről.
- Mi az igazság?
- Az igazság hamarosan kiderül.
...
- Mi van? Nem folytatod tovább?
- Nem, mert megint közbe szóltál és hamarosan kezdődik a Mágiatörténet óra, amiből dolgozat lesz és te ha jól sejtem megint nem tudsz semmit sem.
- Igen, mindig kitalálod, hogy nem készültem, de gondolom te se olvastad el a feladott fejezetet.
- Mit gondolsz? Ahogy lesz, úgy lesz.