a pickwick klub

Túlzás lenne azt állítani, hogy tudom hogy éppen mit keresek itt. Mármint szó szerint tudom, hogy mit keresek itt. A híresztelések szerint egy beesett arcú, félelmetes, mogorva és roppant kedvtelen, bárminemű interakcióra képtelen alakot, aki történetesen az egyik legjobb auror a brit társadalom foglalkoztatottjai közül. De a szó mögöttes tartalmában, fogalmam sincsen, hogy valójában mit keresek itt. Hogy a francba sikerült nekem összehoznom egy olyan RAVASZ-t, hogy bejussak a programba, de ami még ennél is érdekesebb kérdés, ki volt az az eszement aki beválasztott ide engem?
Őszintén szólva nem tudom. Egyik kérdésre sem tudnék válaszolni. Nem vagyok elég tapasztalt, nem vagyok kifejezetten jó pálcaforgató sem. Nem tudok titkos varázslatokat, és nem keverek szuperül bájitalt. A roxforti éveim azzal teltek, hogy egy olyan semmirekellő társaság tagja voltam, akiknek a tagjai még a padokat koptatják, vagy Amerikába léptek le se szó se beszéd. És ez az utóbbi igazán bánt. Mert szólhatott volna, és akkor én is hagyom ezt a RAVASZkodást a picsába, és elhúzok én is Amerikába. Mert hát ki ne akarná bejárni azt a helyet, Ki ne akarná látni New Yorkot, és Alaszkát? Ki ne akarna elmenekülni ezekből a vészterhes napokból, hetekből?
De nincs választás. Nincsen lehetőség, semmi sincsen. A sivár, kopasz valóság maradt meg nekünk, többieknek akik nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy Dexter példáját követve lelépjenek, itt hagyják Angliát és a kicseszett háborút.
És nem tudom mi történt. Talán anyámból lett elegem, és a mániáiból, vagy csak Bunnyt sajnáltam aki már egy hónapja nálunk csövezik, vagy csak elegem lett abból, hogy a magukat a varázslótársadalom megmentőinek nevező halálfalók kinyírják az olyan tagokat, mint Dexter. Mert nem képesek elfogadni, hogy más is lehet megajándékozott, és hogy az Ő elcseszett, beltenyésztett vérük is adhat rothadó gyümölcsöt.
És valahogy így kerülök én ide. A minisztérium hatalmas falai közé, az aktatáskás, hosszú taláros emberek közé. És csodálkozom. Magamon meg úgy minden máson is. De jól érzem magamat. Végre jól érzem magamat. Hosszú heteket töltöttem azzal - vagyis töltöttünk Bunnyval -, hogy Dextert sirattam, hogy leveleket küldtem neki, szépeket és gusztustalanokat. De elmúlt. Igazából sohasem fog elmúlni eléggé. Mindig magamban fogok őrizni belőle egy darabot, mert hét év az hét év és egy virágzó barátság ami meg lett gyalázva és el lett hagyva.
De már jól vagyok.
Eléggé jól vagyok ahhoz, hogy minden napomat a minisztériumban töltsem és Chester McKfeelynek vigyek kávét az asztalához, hogy aztán engem - mint az egyetlen szerencsést akinek hát nincsen elég képzettsége a dologhoz, de hát ezért vagyok szerencsés - tanítgasson. A helyes pálcafogásra meg arra, hogy kinek mi a joga, hogy hova hoppanálhatok egy ügynél, mihez érhetek hozzá és mihez nem. Aztán általában futtat, kergetnem kell valamit, amit sosem érek el, és aztán hümmög, mert hát mi van ha szaladnom kell, és nem leszek rá képes. Aztán varázslatokat csináltat velem, egyszerűeket és nehezeket, és újra hoppanálok, és újra futok..
De Chester McKfeely a szombaton bekapott egy átkot razzia közben, és a Mungóba került hónapokra!
Én pedig új mentort kaptam. A brit varázslótársadalom legjobbját. Megtanultam azt is, hogy milyen díjat akartak neki átadni, de elfelejtettem.
Mert amúgy egészen unalmas itt ülni az asztala előtt és egy órája várni rá. Vajon Alastor Moody tud rólam?

á la folie

Meglehetősen kevés lelkesedéssel veszi tudomásul az újabb gyakornok megjelenését - nehezére is esett kérdéseket nem feltenni, mikor tulajdonképpen egyszerűen a kezébe adták az aktáit, majd pecséttel hivatalossá tették a státuszát. A közelmúlt eseményei után szinte biztos volt benne, hogy legalább ezalól a kötelesség alól mentesül, mert nem mutatna jól a statisztikában, ha minden társa és kollégája fájdalmasan korai halált halna a vele való közös munka után, de ezek szerint a bürokrácia hajlandó volt felültekinteni a tragédiákon, ami előző társát, mesterét és az egyik gyakornokát érték, és inkább a praktikumot helyezte előtérbe az ő nagy bosszúságára. Nem mintha nem lenne alkalmas arra, hogy oktasson, de most a legkevésbé sem vágyott rá, úgy pedig főleg nem, ha egy majdnem teljesen kezdőről van szó..
Megáll az ajtóban, és az égre emelt tekintettel veszi tudomásul, hogy az új mentorált még bosszantóan korán is érkezett, vagy valaki valahol kifejezetten jó ötletnek találta, hogy idejekorán irányítsa az irodájába. Ígéretes kezdet, határozottan kurvára az - még inkább belepillant a papírjaiba, mielőtt átesnének a szokásos kérdéseken nevekről, iskolákról, motivációkról, amelyek ők egyébként sem érdeklik a legkevésbé sem, pláne ha megelőzhetőek egy gondos olvasással. Szóval ez a kölyök lenne McKfeely utolsó diákja, így még kevésbé érthető ez a kialakult helyzet, de talán kezdhet vele valamit, hátha a kollégája az előző óta más nevelési szemléletet sajátított el, és nem kell újra azokról az idióta futtatós programokról hallania.. mert akkor nehéz napok várnak mindkettőjükre.
- Jó reggelt, Niels, Alastor Moody vagyok, az új mentora és az iroda tulajdonosa. Korán érkezett. Túl korán. - helyet foglal vele szemben, kezében az otthonról hozott saját termosz, saját kávéval, hogy rögtön értse, itt ezt ő biztosan nem fogja elvárni tőle. Nem mintha a minőségi kávé megfőzése nem lenne életmentő tulajdonság, de nem miatta fogja elsajátítani. A nem különösebben vastag aktát az asztalra dobja, és mielőtt a kölyöknek alkalma lenne esetleg szabadkozni - már ha akart egyáltalán - folytatja a sajátos üdvözlést. - Nem tudom, milyen kapcsolatban volt a mentorával, de fogadja részvétemet. Kár érte, kiváló ügynök volt.
Utóbbit tényleg csak udvariasságból teszi hozzá, a tapasztalatai épp az ellenkezőjét mutatták: nem mintha elvárható lett volna a folyamatosan fogyasztott és fogyó állomány tagjaitól, hogy halhatatlanok legyenek, de a férfival egy különben kivédhető átok végzett, még ha elsőre úgy is tűnt, hogy túlélheti. Megborzongva gondol most arra, amikor hasonló helyzetbe került, és.. de ez még annyira sem helyes most, mint máskor lenne, és akkor is bőven eléggé bűntudattal és szégyennel terhelt. A kölyökre néz inkább, tekintetével felméri minden látható porcikáját.. a lankadatlan éberség elvét követve.
- Beszéljen magáról röviden, mit kell tudnom? Közel áll a családtagjaihoz, fogyaszt alkoholt, van valamilyen ételallergiája?
Bal keze ujjai átsuhannak az előző napi papírhalmon, amit gondosan meghagyott mára, mielőtt megtudta volna az új idézőjeles családtag érkezését, így ez most még amellé boldogíthatja majd a délutáni órákban. Till még nem mutatkozott, bizonyára az előző bevetésük fáradalmait piheni ki, így előtte az egész nap, hogy ismerkedjen ezzel a kölyökkel, a kölyök meg a leendő kötelességeivel.. Csodálatos kilátások.

És itt van Ő. Tényleg olyan amilyennek leírták, talán kicsit soványabb, és talán mélyebb a hangja. Ijesztőbb is talán. Így, hogy itt áll előttem a hús-vér auror, a megtestesült varázslat, tényleg ijesztőbb.
Megvakarom a fejemet kellemetlenül, hiszen fogalmam sincsen, hogy hogyan álljak hozzá. Igazából nem tudok róla semmit sem. Az előző mentorom, habár szemétláda volt, volt humorérzéke. Most nekem honnan kellene tudnom, hogy Moody szemétláda-e, vagy inkább humorherold?
- Akkor maga tudja, hogy én ki vagyok. Ne aggódjon uram, nem fordul elő többször. -
Hanyagul rántom meg a vállamat. Aludhatok tovább? Szuper! Úgy is lesz! Amúgy sem vagyok a megerőltetés híve. Elhéderelek én szívesen, nem kell nekem korán kellnem, és nem akarok túl későn sem hazamenni. Mint már említettem, fogalmam sincsen, hogy mit keresek én itt, hogy hogyan kerültem ide, és hogy meddig maradok.
Nem tartom magamat kitartó embernek, sem kitűnő mágusnak. Csak el vagyok, mint hal a vízben. Hagyom, hogy vigyen magával az élet, sodorjon, és majd valahol, valamikor - ki tudja mikor - partot érek, és majd meghalok.
Biccentek. Igazából én sem tudom, hogy milyen kapcsolatban álltam az ügynökkel - ahogy ő nevezi -, így nem is tudom mi lenne a helyén való válasz.
- Gondolom az volt. De én ezt nem tudom. De futni, na futni kicseszett gyorsan tudott.. -
Mosoly húzódik az arcomra, ahogy eszembe jut a mellette töltött kínkeserves kiképzésnek nevezett, minőséginek nem nevezhető időtöltésem. Mert ez nem volt más, mint időtöltés, időhúzás, időlopás. Mert neki lett volna jobb dolga, sőt biztos vagyok benne, hogy nekem is.
Röviden? Nem állok közel a családomhoz, tudja aranyvérű bagázs, és hát nem voltak oda a baráti körömért, de az öcsémet bírom. Jó arc kölyök. Szerinte menő, hogy itt vagyok, bár nem vagyok biztos benne, hogy érti, mit is jelent. És abban sem vagyok biztos, hogy maga szeretne hallani rólam belső információkat. Mármint. Nem fogok hazudni magának. Nem valami szép az előéletem. Legalább ötször kaptam alkoholmérgezést két év alatt, Potteréknél titokban füvezni szoktam - de ezt el ne mondja senkinek - meg elég sok máshol is. De tudja, ért egy kis csalódás, és azóta nem szívtam, pedig nálam csövel az exem exe, és na ő aztán tud vedelni és szívni. De most tisztítjuk magunkat, túl sok volt bennünk a rossz energia, a negatívum. -
Nyelek egyet, egy jó nagyot, hogy aztán ugyan ilyen lelkesen, és kicsit sem röviden meséljek neki. Mert ehhez értek, a beszédhez nagyon is jól értek.
- Ételallergia? Nem tudnám megmondani, de a sok liszttől fáj a gyomrom, és aztán jön a többi. De ki hallott már olyanról, hogy az ember fia, nem bírja fejér kenyeret? És nem szeretem a babot. Nagyon nem szeretem. Ha megcsíp egy darázs nagyon bedagad a helye, és ki tudja, lehet, hogy allergiás is vagyok á csípésre. Tudok patrónus idézni, de még sohasem kellett használnom, szóval tudja, nem olyan kifejlett a patrónusom, inkább csak fény paca, de McKfeely szerint ez nagyon jó.. -
És abbahagyom, mert hát nem is tudom mire kíváncsi még.

á la folie

Felvont szemöldökkel méri végig a kölyköt, amikor a futás kerül szóba: csak az akadályozza meg, hogy megkérdőjelezze hangosan is az épelméjűségét, hogy mostanában volt kénytelen belátni, hogy túl sokszor volt őszinte a kollégáival, és ez minden kétséget kizáróan az ő lelkén száradna. Nem mintha ez a nyegleség olyan könnyen bezúzható lenne, vagy mintha őt a mögötte elrejtett ok-okozat érdekelné, de csak egy mély sóhajjal lenyeli a kikívánkozó kritikáját. Ő is volt kölyök, még ha nem is ennyire... normális, végül is pár hónapja még az iskolában ült, nem róhatja fel neki, hogy nem tűnik kötelességtudónak vagy elhivatottnak, nem lenne tisztességes részéről csak ennyiben meghatározni.
Kurva szerencsés napja van ennek a kölyöknek, az ő szemszögéből biztosan.
- Hát hogyne. - ez még kikívánkozott belőle, de a folytatást tényleg megtartja magának. Hátradől, és meghallgatja ezt a furcsa módon előadott történetet, és tovább kényszeríti magát, hogy foglalkozzon vele, mitöbb, még megpróbáljon valamilyen következtetést is levonni azon túl, hogy ez nem kellene, hogy a munkakörébe tartozzon. Az ilyesmi Mafalda területe volt, ő mindig olyan információkat tudott közös köreikből, amelyeket ő figyelmen kívül hagyott jó okkal. Születésnapok, kedvenc virágok, kisállatok nevei.. és ez a kölyök itt mindezek valóságos epifániája. - A negatívum.. hát hogyne.
Ez nem várhat, tényleg most kell innia még egy kávét, mielőtt ezt a..beszélgetést folytathatnák. Feláll a helyéről, és int a kölyöknek, hogy kövesse a folyosóra, majd a teakonyha felé: az egyetlen helyiségbe, ahol percekre úgy tűnhet, hogy ő is ide tartozik, és nem afféle hús-vér szellemként keveredett be az irodára.
- Minek akar auror lenni? - néz végig rajta most már állva, kezében a bögréje, a másik kezébe is nyom egyet, mielőtt a fekete levet beléjük töltené. Nem szánta sértőnek, mégis úgy sikerült, és szinte sajnálja is utólag, de ha magyarázkodásba fogna, soha nem kapna választ rá, és így van rá esély, hogy őszintébb lesz. Nem tűnik olyan alaknak, aki itt képzelte el az életét, de még különösebben moralizálónak sem - ez az osztály pedig hamar elfogyasztja azokat, akik labilisak az ilyen jellegű kérdésekben. Úgy tartják, neki aztán mindegy, ki marad és kit tesznek koporsóba rövidesen a szerződése után, de ez így ebben a formában nem igaz: és jobb lenne tudni, mit akar a kölyök, mielőtt ez a könnyelműség az életébe kerül.
Minden magyarázat nélkül.

Ez egy roppant jó és fogós kérdés. Miért is? Miért is akarok én auror lenni?
Biztos, hogy nem jó válasz az, hogy az öcsém miatt. Ki hinné ezt el, és ki venne akárkit komolyan ha ezt a választ adná? Persze, kedves történet, talán meg is mosolyogtató, de azért mégis komolytalan. Talán pozitív, hogy ennyit ér a testvéri kötelék egy olyan családban ahonnan én jövök. Aranyvérűek körében nem éppen szokványos hogy a családtagok között szoros kapcsolat alakuljon ki.
Mást kell mondanom, valami igazibbat, valami hihetőbbet.
De miért is szeretnék auror lenni, amikor Dorcas úgy könyörgött, ott a Kóbor Grimbsusz tetején, a lábamat ölelve, meg előtte, napokig, hosszú könnyeket ejtve, mintha számítana, mintha számítanék neki.
De számítok, talán meg sem kellene lepődnöm, talán nem kellene tudomásul vennem,hogy ő is számít nekem. A hülye kis jóslataival, hatalmas szemeivel, festett hidrogénszőke hajával. Talán miatta van, talán neki bizonyítanék, őt védeném, és igen,ezért! Hinni akarok ebben, hogy Dorcas a hibája, az, hogy Bunnyn kívül csak ő maradt nekem, egyetlen biztos bástyaként az életemben. e kit akarok álltatni? Doe könyörgött, hogy adjam fel ezt a hülyeséget, hogy legyek csak az aki eddig voltam, a világ meglesz a halálom nélkül is.
És kit akarok átverni? Mind tudjuk, hogy ki miatt van.
Dexter miatt.
Tulajdonképpen minden miatta van. Miatta van nekem Doe és Buny, miatta imád az öcsém, miatta akarok más lenni. Valószínűleg azon sem lepődnék meg ha Dexter miatt lenne az egész légkör, a kirobbanni készülő háború.
Szomorú pillantást vetek az aurorra, szeretnék elbújni anyám szoknyája mögé, vagy legalább Doe kezét szorongatni.
- Egy barátom miatt. Azért mert le kellett lépnie minden miatt. Emiatt az egész őrültség miatt ami itt folyik. Nevetséges. Nehogy már varázslótársainknak néhány ideológista balfasz miatt - már ne is haragudjon a kifejezésért - kelljen elhagyniuk a lakóhelyüket, Londont, a barátaikat! -
Kirohanásom engem is meglep, hirtelen jött haragom úgyszintén.

á la folie

Végigtekintve a jelenlegi aurori állományon szinte hihetetlen, hogy emberekből áll - nála inkább, és néha kevésbé emberekből, és mind elkezdték valahol: velük kapcsolatban már senkinek nem jut eszébe, hogy lehettek épp olyanok, mint ez a fiú. Volt meggyőződésük, sokuknak még víziója is az életről, igazságról és annak szolgáltatásáról, nem voltak nihilisták és főleg nem voltak érzéketlenek. És most? Most jobb nem megkérdezni, mert ha azok maradtak volna, akik, halottak lennének, és a kérdező is.
Vajon miért felejti el a közvélemény időről-időre, hogy a jogrendszerük nem igazságszolgáltatás, hogy a paragrafusoknak nincs emberarca, és nem is lehet, mert amiben jelen van ez az emberi tényező, az óhatatlanul igazságtalan lesz majd? És vajon mikor jön rá végleg, hogy ennek eszközei az aurorok, és azzá válni nem szép ballada a páncélját öltő lovagról és aranypajzsú hősről: a hős halott, és ők rég átléptek a teste felett. Kap majd szép emléket, hasábokat a prófétából, a neve statisztikákat emel majd magasra, az arca pedig portréba foglalva mosolyoghat majd önnön fontosságának tudatában..
De ennek a kölyöknek még van meggyőződése, és ez valahol kifejezetten ijesztő. Ijesztő? Ha perverz humoruk lenne - vagy ha megosztanák azt egymással - fogadásokat köthetnének rá, meddig tart: az ő közegük őrli fel, vagy odakint azok, akik ellen küldik majd?
Olyan vehemensen magyarázza a céljait, hogy nem kísérel meg kávét tölteni a bögréjébe, amúgy sem illene hozzá. A kölyöknek egyáltalán nem kellene itt lennie ezzel az idealista lánglelkűségével, valami olyasmit kellene csinálnia, ami nem fogja teljesen kifordítani önmagából a szó bármelyik értelmében. Sóhajt egyet, kortyol a kávéjából, és alaposan végigméri az egész alakját, az ezek szerint lehetséges jövőt.
- Niels, maga nem való aurornak. - mondja ki a nyilvánvalót, amiben szinte biztos volt az elejétől fogva. De hát melyikük volt való? Egyikük sem született ilyennek, a sors, vagy nevezzék bármi hülye néven mostanában, megrostálta őket. - Magának vannak önálló elképzelései, van jövőképe, maga hisz. Menjen jogásznak, foglalkozzon törvényhozással, legyen a következő miniszterünk, de ne akarja magát megöletni hősiességből.

Belebólintok a gondolatba. Igaza van Mr. Mooody, felettébb igaza van. Nem vagyok aurornak való, sohasem leszek jó auror, hiszen nincsen bennem meg a kellő hősiesség ami ehhez elég lenne. Egy kis szardarab vagyok, aki aranykavics szeretne lenni, vagy legalább valami hasonló, hogy az élete ne legyen borzalmas, inkább csak kedvesen elviselhető.
- Ugyan, maga is tudja, hogy jogásznak pocsék lennék. Képtelen vagyok elvonatkoztatni.. -
Hiszen ha Dorcast előállítanák hatalmas mennyiségű marihuána fogyasztásértés kiskorúak veszélyeztetésért, illetve csalásért és sikkasztásért, akkor képtelen lennék ellene menni. Képtelen lennék bárki ellen menni aki mondjuk élvezi az életet. Túl elfogult vagyok.
Na és miniszter? Hát hogy mernék én miniszter lenni? Pont én? Mi lenne akkor a varázsvilágból ha én vezetném azt? Továbbá ha meg is választanának, mi garantálja, hogy nem akarnának megbuktatni? Pont engem? Egy olyan világban ami felé vészesen haladunk, ki hagyná, hogy egy homoszexuális, kiégett fiatal férfi irányítson? Egy olyan aki több bort ivott, mint vizet, és akinek már nem elég egy gramm marihuána hanem kapásból három kell?
- Ugyan már Mr. Moody, maga is tudja, hogy miniszter sem lehetnék. Tökéletesen tudja, hogy ha most innen kirak, semmi sem lesz belőlem. -
Maga is tudja. Nagyon jól tudja, bassza meg. Ha innen most repítenek, repülök mindenhonnan és hivatalosan is egy senkiházi leszek.
Szóval hajrá Mr. Moody, most magán a világ szeme. Tegyen valamit, akármit, ami segíthet nekem. Tegye meg, legyen Ön az aki egy reménytelen esetből faragott valami egészen elfogadhatót, mert hát a tökéletesben azért inkább ne reménykedjünk. Én is tudom, hogy mik a határaim, maga már most átlát rajtam. De azért csak nem hal bele, ha próbálkozik.

á la folie

És vajon nem lenne jobb, ha semmi nem lenne belőle - kérdezi egy hang egészen mélyen, a kávétól fűtött, izzó elhatározás alatt. Nem jobb a semmi, mint az értelmetlen halál, nem jobb egy utolsó beszélgetés egy pohár borral, mint egyedül elmúlni valahol, mindenkitől távol, esetleg soha elő nem kerülve, soha magyarázat nem adva arra, miért hiányzik a régi barát most már mindig?
El kell ismernie, hogy csak romokban emlékszik arra, mikor ő volt kezdő auror, biztonságosabbnak látja még most is elfelejteni az ilyesmit. Megremeg a kéz a döntő pillanatban, ha él még bármi az egykori kölykökből, ha emberek akarnak lenni az embertelenségben. Sóhajt egyet, már készül visszautasítani a kölyköt, ahogy a többit, ha előre megkérdezték róla, akarja-e őket kinevelni...
- Jöjjön velem. - és megfordul, kitárja előtte az irodája ajtaját, aztán bezárja mögötte. A fiókokhoz lép, rövid keresgélés után megtalálja a szükséges eszközt, szinte nosztalgiával pillant le rá, Bones mennyit kereste rajta, és ő mindgvégig állította, hogy fogalma sincs, hová tűnhetett. Talán öregkorára egészen hülye és szentimentális lesz.. most viszont egy utolsó köcsög lesz, legalábbis a kölyök szemében biztosan, és ez így van jól. - Azt mondja, auror akar lenni. Ha hozzám akar tartozni, lankadatlan éberséget és megkérdőjelezhetetlen hűséget várok magától: erre könnyű bólintani, ne válaszoljon.
Kiveszi a helyéről, az asztalra helyezi a pisztolyt: szinte már otthonos kellék a módosított Westerling, annak a párja, amelyet az előző tanítványa apró kezeibe tett le.
- MINDEN parancsomat teljesítenie kell, és nem kereshet kiskapukat. Kezdetnek itt az első: azt akarom, hogy lője főbe magát ezzel.

Szó nélkül követem, mintha hűséges kutyája lennék akinek a legfőbb feladata, hogy a lábához simulva lépjen vele egyszerre. Már csak a nyelvemet kellene kidugnom a számból, és néha vakkantgatni egyet, akkor aztán tényleg jó kutyává avanzsálódnék. De hát nem ez a dolgom? Nem követnem kell Mr.Moodyt? Teljesíteni minden kérését s vakon bízni benne? Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyennek kellene lennem, és ha így tennék, Mr. Moody hónapok múlva fülvakargatással dicsérne engem meg. Jó fiú voltál Phil! Kapsz egy kis jutalomfalatot!
Ez lenne az ideális. Kiskutya és gazda. De azért én nem vagyok olyan nagyon kutyának való, ő meg nem néz ki úgy, mintha gondos gazda lenne.
Pillantásom a férfi szeméről a kezére siklik, az asztalnál matató kézre ami pillanatok múlva előhúz valamit, valami egészen mugli dolgot. Olyannyira mugli, hogy elcsodálkozom, és próbálom felidézni, hogy egyáltalán tudom-e, hogy mi ez pontosan. Persze Dexter néha mesélt nekem mugli fegyverekről, és Bunny is tud egy s mást, de számomra eddig teljesen ismeretlen volt. És ha mindez nem lenne teljesen elég a parancsnok valami teljesen lehetetlen és hihetetlen dolgot mond nekem, kér vagy inkább parancsol.
Hitetlenkedve nézek előbb rá, majd a fegyverre.
- Ne haragudjon Uram, de én azt sem tudom, hogy ennek a mugli fegyvernek mi a neve.. -
Nyelek egy nagyot, de azért közelebb lépek. A kezem előtt a szemem tapintja végig a tárgyat.
Most komolyan szeretné, hogy megöljem magamat? Komolyan bízik annyira bennem, hogy nem lövöm le?
Ujjaim az idegen dologhoz érnek, bizonytalanul, s magam is meglepődöm milyen rideg és hideg az anyag. Táncolnak az ujjaim rajta, majd óvatosan, mintha eltörhetne, emelem fel, s kezemben forgatom.
Csendben vagyok, behódolok ennek a csodának, s közben azon gondolkozom amit mondott. Mennyivel egyszerűbb lenne teljesíteni, nem?
A fegyvert bizonytalanul fogom meg úgy ahogy én látom jónak s remegő kézzel illesztem a halántékomhoz.
Talán képes lennék rá, tudnék olyan állapotba kerülni, hogy meghúzzam a kis kampót. Talán nem is fájna, nem éreznék semmit. Minden gondom eltűnne, s a saját gondjaimmal együtt mindenki másé is. Akkor a parancsnoknak nem kellene velem foglalkoznia, Dorcasnak nem kellene hosszú leveleket írnia és Bunny megörökölhetné a szobámat, persze csak titokban, hogy anyáék ne tudjanak róla.
Hangosan fújom ki a levegőt és felkészülök rá. Csak egy gondolat s az ujjaim majd maguktól cselekszenek. Egy kicsi kis gondolat.
- Nem megy. Sajnálom Mr. Moody, de nem tudom megtenni. Nem adom az életemet azért, hogy magának könnyebb legyen! -
Bassza meg! De ezt már csak magamban teszem hozzá, mégis indulatosan teszem elé a fegyvert, mely mintha égetne, s ugrok hátrébb, mintha attól tartanék, hogy majd Ő lő le vele.

á la folie

Nem hisz a megérzésekben: azok soha nem a célt szolgálják, és ugyan nem különösebben jellemző rá a szabálykövetés sem, nem kockáztatná az életét csak egy-egy kósza sugallat oltárán - vagy legalábbis nem ismerné be magának, ha így tenne. A kölyökkel kapcsolatban azonban igaza volt, ahogy általában a kölykökkel kapcsolatban: nem való aurornak. Mellette biztosan nem, és ahogy eddig sem volt elkényeztetve a megfelelő alapanyag utánpótlásával, úgy várhatóan ezek után sem lesz.. de ez önmagában még nem jelenti, hogy foggal-körömmel ragaszkodnia kellene a statisztika újabb leendő áldozatához.
Várakozva figyeli, elengedi a füle mellett a névről tett megjegyzést: fiatal gyakornokok rossz ismérve, hogy szeretnek tárgyi tudásukra hivatkozni, mind meglétére, mind hiányára. Rendelkezhettek komoly háttérrel a fegyverek terén, esetleg mindennemű tapasztalatlansággal a sebzést okozó fegyverek terén, a lényegen nem változtatott, ezt pedig viharos sebességgel voltak kénytelen megtanulni gyakorlati használatát, ha nem akarták, hogy a fizikai megismerkedés egyszeri és végzetes legyen.
Bones nagyszerű találmánya várakozik, és már-már egészen játékszernek tűnik a kölyök kezében.
Sóhajtva felveszi, aztán az arcára irányítja, majd minden ceremónia nélkül meghúzza a ravaszt: kattanás hallatszik, zöld füst hagyja el a csövet, aztán csend. Üvegmaró, borzongató csend - a csalódás mindennél beszédesebb jele.
- Módosított. - teszi hozzá, pedig nem igényelné a szituáció a magyarázatot, annál sokkal egyértelműbb. Helyet foglal, visszateszi az eredeti helyére, közben folytatja, pedig nincs különösebb öröme benne, de legalább a kölyöknek lesz mit mondania, mikor visszamegy a feletteseihez, hogy újra beosszák valakihez. Valaki máshoz. - Csak akkor működik, ha van mögötte gyilkos szándék - lényegében a halálos átok mintájára készült. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk, viszontlátásra, Mr. Niels.
Nem kíván neki további sok sikert, még arra sem tér ki, hogy mennyire alkalmatlannak tartja a pályára - ez legyen azok problémája, akik a jövőben foglalkoznak majd vele. Bőven lehetséges, hogy mindezért komoly következményekre számíthatna, de ő közvetlenül Crouch alá tartozik, Crouch módszerei pedig lehetőséget biztosítottak arra, hogy előre sejtsék, mi vár majd rájuk élesben - nem véletlenül híresült el arról, hogy engedélyezte aurorjai számára a főbenjáró átkok használatát is. Mindkettejüknek szívességet tesz, de a felszínen természetesen az marad, aki eddig is volt: Moody, a mészáros.
Moody, a geci.

Rám fordítja, meghúzza, és aztán... puff, zöld füst, és semmi más. De én azért összerándulok a puska zajától, és a kétségektől, hogy mi lett volna ha.. egészen addig a percig az ember nem gondol rá, hogy mi lenne ha meghalna, én sem tettem különösképpen. Persze voltak pillanatok amikor eljátszottam a gondolattal, hogy mi történne, ha többé nem lennék, de az eddig a pillanatig csak kósza képzelgés volt. Ebben a pillanatban viszont teljesen más, sokkal több, valami ösztönös. Mert nem arra gondoltam már, hogy mi lesz másokkal ha én meghalok, milyen lesz a világnak, milyen lesz az öcsémnek, az anyámnak vagy a barátaimnak, hanem arra, hogy milyen lesz nekem. Vajon fog-e fájni? Ki fog-e a testemből szállni a lelkem? Vajon hova jutok? El tudok-e majd távozni, vagy szellemként maradok meg ezen a világon? Van-e másvilág, s ha igen, odatalálok-e majd?
Ezernyi kérdés cikázik a fejemben, s már nem is tartom olyan jó ötletnek, hogy Mr. Moodyra bíztak, már visszasír az előbbi parancsnokomat, bárkit visszasírnék ebben a pillanatban, mert Mr. Moody kegyetlen, és van benne valami amitől az ember ösztönösen hátrálna, menekülőre fogná.
Nyelek egyet, némán szegezem a tekintetemet a fegyverre, majd Mr. Moodyra emelem, és próbálom értelmezni, nem a kimondott szavakat, mert azokat tisztán hallom, s hamar el is jutnak a tudatalattimhoz, könnyen fel is tudom fogni őket, inkább arra fordítom a nagyobb energiát, hogy megértsem. Megértsem a gyávaságát amiért elküld, a türelmetlenségét, a szeszélyét. Mert ugyan honnan tudná Ő, hogy minek vagyok való? Honnan tudná megítélni, hogy nem vagyok-e fejleszthető, s hogy mekkora bennem az akarat?
De nem mondok semmit, csak némán bólintok.
Igen, megértettem Mr. Moody, mindazonáltal nem vagyok hajlandó elfogadni. Most szépen visszaslattyogok oda ahonnan magához küldtek, elmondom amit maga mondott nekem, a tulajdonképpeni semmit, s hogy elköszönt. Nem fogom hagyni, hogy beteljesüljenek az elvárásai, hiszen maga nem jövőbelátó!
Csak biccentek köszönés gyanánt, s távozom.

Köszönöm a játékot! ( :